Lehunyt szemmel dőltem a busz hűvös ablakának a fülemben pulzált a zene ismerős ritmusa de mégsem arra figyeltem. Az elmúlt hét járt a fejemben. A rengeteg szöveg amit tanultam, a rengeteg tánclépés, és az a sok tölteléktárgy amire úgy éreztem semmi szükségem az égvilágon.
Annyira új volt még ott minden. Rengeteg új ember, rengeteg új arc, rengeteg új tudás amit az agyam úgy szívott fel akár a szivacs. Mégis olyan fáradt voltam... Csak egy ismerős arcra vágytam, egy ismerős szobára ami csak az enyém és nincsenek benne hangos lakótársak.
Nem volt velük baj de szükségem volt a magányra.
Résnyire nyitottam a szemem és már láttam az ismerős hegyvonulatokat amik a várost övezték. Mindjárt otthon voltam. Johnnal.
Kicsit fészkelődve megnéztem a mobilomat hogy keresett e valaki de néhány lényegtelen üzeneten kívül semmi új nem érkezett. Apró sóhajjal hunytam vissza a szemem.
Alig háromnegyed óra múlva nyitottam ki megint mikor a busz lefékezett. Érzékeltem a pakolást magam körül így én is belebújtam a dzsekimbe és lesoroltam a többiekkel a buszról. Megszereztem a lila, ostoba matricákkal díszített bőrödöm és körülnéztem. JOhn autóját kerestem de egyenlőre sehol nem láttam a törtfehér bmwt pedig azt aztán nem nehéz kiszúrni. Apró sóhajjal húztam össze magamon a dzsekit és előkotorva a telefonom felhívtam.
Sokadik csengetésre vette csak fel.
- Szia, én vagyok. És itt vagyok... És te...? - néztem körbe. Persze rögtön elkezdett magyarázni arról hogy még munkája van de nem felejtett el. Leültem a bőröndömre és csak hallgattam.
- Oké oké ez világos de mikor érsz ide...? Mindjárt leszakad az ég és majd tíz kilométer a ház... Aha... Hát gyere el értem Winstonnal! Legalább végre találkoznék vele! Nemár! Ezzel könnyen kárpótolhatsz azért amiért elfelejtetted hogy jövök - máris vigyorogtam de az hamar leolvadt az arcomról - Oké, de mennyi idő? Komolyan nem értek rá öt percet hogy elgyertek értem...?
A háttérben meghallottam Winston hangját ahogy a bátyámat győzködi. A szívem nagyot dobbant. Annyira szeretem. Annyira tökéletes!
Beharaptam az alsóajkam és vártam. Légyszi... légyszi gyertek el értem együtt. Légyszi... hadd találkozzak Winstonnal.
Az első esőcsepp nagyot koppant a fejem búbján. Egyből behúztam a nyakam.
- Jooohn... Esiiik - nyöszörögtem. Remélni mertem csak hogy megesik rajtam a szíve. Na nem mintha olyan nagy erőfeszítés lett volna a tető alé húzódni de... Hé! Itt az esélyem hogy végre találkozzak a bátyám kedvenc sztárjával. És az én kedvenc sztárommal!
Nem fogom elszalasztani.