A nevem Orion Granville. 1980. december 23-án születtem, és 2010. április 7-én haltam meg. A New Jersey-i rendőrség kitüntetett nyomozójaként dolgoztam, akár csak az apám, aki szintén rendőr volt. Ő volt a legnagyobb példaképem, míg egy járőrözés során életét nem vesztette. Azt hittem, a hiánya ütötte lyuk sosem fog beforrni a mellkasomban, míg meg nem ismertem Blairt. A bizalmasom lett, a legjobb barátom, később pedig annál is több. Jobban szerettem őt bárminél és bárkinél, még akkor is, mikor felfedte nekem a titkát. Sőt, az kovácsolt össze minket igazán. Így amikor meghaltam, tudtam, hogy nem engedhetem el. Azok után, mennyi szörnyűség történt vele, nem sétálhattam ki csak úgy az életéből. Habár egyszerű halandóként nem tehettem semmit a halál ellen, azt igenis eldönthettem, békére akarok-e lelni vagy sem.
Tíz éven át mellette maradtam úgy, hogy észre sem vette. Követtem őt mindenhova, figyeltem és azért imádkoztam, hogy ráleljen a boldogságra, amit úgy hitte, elveszített velem. Ott volt körülötte mindenhol! Csak ki kellett volna nyúlnia érte és megragadnia...

Denverben figyeltem fel rá. A helyi rendőrségnél dolgozott azon kis csapat körében, akik sejtették, hogy valami nincs rendben a várossal. Gyanakodtak a természetfeletti létezésére, ám nem volt semmi bizonyítékuk. Jamie-t sokkal inkább egy gyerekkori emlékképe, inkább egy ösztönös megérzés hajtotta, amit szinte már el is felejtett. És a szerencse... Blair és a kis szőke nem vették észre, de miután ott hagyták a sikátort, egy zseblámpa tompa, citromsárga fénye villant be a dohos falakra. Jamie szemtanúja volt az egésznek. Onnantól még elszántabb nyomozásba kezdett a társaival együtt. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és rá fog találni Blairre, így követtem. Szemmel tartottam. Megfigyeltem, milyen szeretettel és gyengédséggel bánik az anyjával a vasárnapi családi ebédeken, hogyan ugratják és cukkolják egymást a húgával. Követtem őt haza a magányos apartmanjába, ahol nem várta senki, csak az üzenetrögzítő, rajta a barátnője unszolásával, hogy hívja fel végre és menjenek el valamerre. Csinos nő volt, szépen mutattak együtt, de Jamie nem szerette. Látszott rajta, azon, ahogyan hozzáért, ahogyan beszélt vele. Túl kedves volt, nem tudta, hogyan szakítson vele, a lány pedig kihasználta ezt, kedvére manipulálta. Jamie húga gyűlölte őt, ez egyértelmű volt, amikor róla beszélgettek.
Ott voltam akkor is, amikor megkapta a hívást, majd elviharzott a családi ebéd közepéről, autóba szállt és meg sem állt az irodájáig. Figyeltem, hogyan dobja ki a számítógépe Raleigh fotóját és adatait. Hallgattam a teóriáit, követtem az irattár pókhálóin keresztül, és amikor a puzzle utolsó darabja is a helyére került és felmarkolta az asztalról a fegyverét, meg a jelvényét, tudtam, hogy tennem kell valamit.
A lakás ajtaja előtt habozni látszott, majd ahogy jobbjával bekopogott, balját a fegyvertartójára tette. Láttam, hüvelykujjával felpattintja azt és ujjait a pisztoly markolatára fonja. Összeszorult a gyomrom. Noha nem éreztem egy ideje már semmit sem, a halál és az élet keskeny mezsgyéjén lebegtem egyszerű szellemként, most mégis egészen nosztalgikus érzelmek öntöttek el. Végül anélkül, hogy átgondoltam volna, kristálytisztán megfogalmazódott bennem az elhatározás: Jamie mögé léptem, lehunytam a szemem, széttártam a karjaim, majd előre löktem magam.

Minden örvénylő volt és zavaros. Egymással szemben álltunk, az arcod értetlenséget tükrözött, az enyém eltorzult, mintha a kínok kínját élném át éppen.
- Ki vagy te? - kérdezted, majd körbenéztél, próbáltad összerakni, mi történt, felismerni a helyet. De olyan fényárban úszott körülöttünk minden, képtelen voltál kivenni a folyosó falait. A kezedre néztél, szemügyre vetted mindkét tenyered, mintha nem ismernél magadra. Szívem szerint odarohantam volna hozzád, hogy megöleljelek és mindent elmagyarázzak. - Hol vagyok?
- Bocsáss meg. Szükségem van a segítségedre.
Felnéztél rám. Sápadtan, rémülten, és ahogy a pillantásunk összeakadt, éreztem, hogy kezded sejteni. Tagadón megráztad a fejed.
- Egy kicsit maradj most nyugton. - kértelek, egyetlen lépést téve feléd. Szembogarad mögött harag villant, feltartottad a kezed.
- Maradj ott! Ne gyere közelebb!
Megtorpantam. Szomorúan meredtem rád.
- Ígérem, hogy vigyázni fogok rád. Nem tart sokáig. Kérlek, bízz bennem!
Azzal megfordultam és megfogtam magam mögött a kilincset. A harag elillant az arcodról, ismét riadtnak tűntél, védtelennek és annyira sebezhetőnek. Sosem éreztem még ekkora bűntudatot.
- Vá-Várj... Mit...?
Kinyitottam az ajtót. Felém lendültél.
- H-hé, várj már! Várj!
- Bocsáss meg, James - súgtam vissza, mielőtt átléptem volna az ajtón. Ahogy bevágtam magam mögött, a folyosót elöntötte a sötétség. Az orrodig sem láttál el. Az ajtónak ütköztél, hallottam, ahogy dörömbölsz rajta. Hangod ijedt, kétségbeesett éle majdnem meghátrálásra késztetett. Végül azonban hátat fordítottam neked és ott hagytalak a sötétségben.

- Blair - csúszik ki a számon, ahogy az előttem álló, ismeretlen és láthatóan zavarodott férfira pillantok. Blair? Ekkor veszem észre, hogy a bal tenyerem a fegyveremen pihen. Sietve elhúzom a kezem és zavartan a hajamba túrok. Nem emlékszem, hogy kerültem ide, arra sem, hogy hol vagyok. Egy gyanúsítotthoz jöttem? Emlékszem, hogy... Ott voltam az irodában. Mindig is rendőr akartam lenni, már azelőtt, hogy apám meghalt. Az a vámpír... Nem, járőrözés közben. Járőrözés? Nem a szabadnapján történt? Ketten voltunk... A húgom... Hogy hívják? Hogy hívják a húgom?
Megszédültem és a falnak támaszkodtam. Az ismeretlen férfi keze a karom alatt volt, megtartott. Meglepett a gesztus, ahogyan az is, mennyire ismerősnek hatott barátságos, sötét szeme. Egy szőke pont bukkant fel mögötte az ajtóban, de addigra már kezdett visszatérni az erő a lábamba. Zavart köhintéssel húzódtam el a segítség elől, hogy megmaradt méltóságomba kapaszkodva kihúzhassam magam. A szokott, rutinos mozdulattal vettem elő az igazolványom és tartottam fel előttük.
- Oliver Donovan nyomozó vagyok. Szeretnék feltenni pár kérdést.