Fiatalok voltunk és kockáztattunk. Azt hittük, hogy készen álltunk arra, hogy élesben is kipróbáljuk magunkat, de még csak a közelében sem álltunk annak, hogy igazán felkészüljünk minden egyes különböző változóra, amely a terepen előjöhet. Túl nagy fejszébe vágtuk a fejszénket és kis híján még esélyem sem volt tanulni a hibáimból, hiszen az élet és a halál között lebegtem a földön. A szívem olyan lassan vert, hogy észre sem lehetett venni, a tüdőm vészesen szomjazott a levegőért, de én mégsem voltam képes arra, hogy levegőt vegyek. Nem emlékszem arra, hogy kerültem a földre, vagy mi előzte meg mindezt azt sem tudom, hogy mennyi ideig voltam a teljes sötétség fogságában mégis a kínok karmai közül nem menekültem meg sokkal inkább megfürdöztem benne. A fájdalmat választottam és túlélést bármennyire is nehéz volt kitartani, de nem voltam hajlandó feladni. Hiszen Isaac-re vigyáznom kell. Talpra kell állnom, küzdenem kell, ha nem is magamért, akkor érte. De bármennyire is igyekeztem egyetlen egy porcikám sem volt hajlandó megmozdulni, mintha teljesen megbénultam volna.
Az oxigénhiánytól alig láttam, mégis egy valamit tisztán kivettem a homályos képből, amely elémterült. Alig bírtam nyitva tartani a szememet, de láttam a hátát, ahogyan távolódott tőlem. Egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem már nem bírtam nyitva tartani a szemeimet és átengedtem magam a sötétségnek, de előtte még haloványan suttogtam a semmibe a nevét. - Isaac...
Minden porcikám sajgott, de mégis nem a kemény föld volt alattam ezúttal, hanem egy kényelmes ágyban ébredeztem. Megrémültem, mert nem tudtam, hogy hol vagyok, de alig bírtam kinyitni a szemeimet. Egy sötét, de mégis ismerős szoba kellős közepén voltam. Hát mégis visszajött értem, hisz hogy lehetnék másképp itt? Szinte rögtön felültem az ágyban, aminek köszönhetően a fájdalom végigsugárzott a testemen, ahogyan kinyílt az ajtó. - Isaac! - Csak látni akartam, hogy jól van, hogy kettőnk közül neki sikerült jobban teljesítenie. Azonban, mikor helyette az apjának alakját pillantom meg a beáradó fénynek köszönhetően visszatér az emlékem arról, ahogyan elsétál. A mellkasom, a szemeim szinte rögtön égni kezdenek és legszívesebben sírnék, de hamar átveszi mindennek a helyét a düh és a csalódottság. - Nem láttam azóta, hogy mindketten eltűntetek. De nem kellene meglepnie, hogy magadra hagyott. Mindig egy haszontalan senki volt. - Ösztönösen tiltakozni akartam a szavai ellen, de mégsem jött ki egyetlen egy szó sem az ajkaimon egyszerűen túlságosan is sok és vegyes érzelem kavargott bennem, amely a fájdalom mellett lefoglalta minden agytekervényem és ez hosszú órákon keresztül így maradt.


Miután felépültem több sérülést szereztem, mint amennyit meg tudnék számolni. Igyekeztem mindig túllépni a saját korlátaimat a fáradtság és a fájdalom soha többé nem állított meg. Nem adtam fel míg az ájulás nem kergetett, de még akkor is, talpra álltam és képes voltam elsétálni. Nem számíthatok senkire, hogy megmentsen. Ezt nem várhatom el senkitől sem. De nem is akarom, hogy rá legyen szorulva, hogy bárki is megmentsen. Egyedül ömagamban bízhatok. A szívemet egy életre elzártam mindenki elől. Senkit sem engedtem közel, hogy még véletlenül se égethessem meg magamat. Persze voltak, akik szerettek volna az életem részesei lennie, de ez csak még inkább arra késztetett, hogy igyekezzek távolságot tartani velük szemben. Általában ezután soha többé nem láttak.
Isaac apjáról egy teljesen más kép volt a fejemben, de mintha az idő múlásával végre kezdtem volna levetkőzni a naivitásomat, ami kis híján a vesztemet okozta. Azt hittem, hogy számítok Isaac-nek, hogy rábízhatom az életemet, de mindez csak ahhoz volt elég, hogy eláruljon. Hálás vagyok az apjának, amiért megmentette az életemet, de ezen felül semmi mást nem érzek az irányába és úgy érzem a tartozásomat letudtam azon idő alatt, míg még vele maradtam. Ahhoz azonban, hogy senkire ne támaszkodjak őt is magam mögött kellett hagynom. El kellett sétálnom. Mert ebben a világban az egyetlen személy, akire számíthatok az csak én vagyok és remekül bevédem a saját hátsómat. Mondhatni jobban, mint eddig bárki is valaha. Na, nem mintha sok tapasztalatom lenne a területen. Egy emberben csalódtam, de mivel az kis híján az életembe került eszem ágában nincs kockáztatni. Egy életre megtanultam a leckét.  S ennek köszönhetően talán még a szüleimnél is jobb vadász lett belőlem.


Mindig is voltak furcsa álmaim. Főleg, mivel a rémálmok sem álltak túlságosan távol tőlem. Az évek során egy mindig visszatért, de az ember nem felejti el könnyedén, amikor egy hajszálon múlott, hogy elveszítette az életét. Idővel azonban legalább annyi előrelépést sikerült elérnem, hogy sokkal inkább rutinnak tűnt, mintsem bármilyen érzést is kiváltott volna belőlem.
Ez azonban más volt. Persze azt hittem eleinte, hogy a késő esti üveg sör tette meg a hatását, de amikor már szinte minden álmomban Denver-t láttam magam előtt, amelyhez hozzákapcsolódott egy érzés is, mintha otthonra találtam volna. Bevallom nehéz volt beazonosítani az érzést, mert már nem igazán emlékszem, hogy milyen volt, amikor volt otthonom. Nem akartam mindezzel foglalkozni, hiszen volt jobb dolgom is, mint valami álmokat kergetni, amelyeknek a célpontja Denver. Ott volt viszont egy kard is, amit egyértelműen nem képzeltem. Nem tudtam, hogy mégis mit jelenthet ez, de végül a kíváncsiságom eluralkodott rajtam és eldöntöttem, hogy elmegyek Denver-be. Ami talán mindennél is furcsább, amikor beszálltam az autóba az anyós ülésen már ott volt egy térkép, amelyen vastagon be volt karikázva Denver. Nem tudom, hogy ez is egyike volt-e a különös jeleknek vagy sem, de az már bebizonyosodott, ha akarok sem tudok hátat fordítani mindennek.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.