Hosszas sóhajjal nézem a táskám, amely az ágyam pihen. Csak a legszükségesebbek, Gen! hallom saját magam a fejemben visszhangozni, mert tudom, hogy a legjobb barátom is sikítva, sírva ellenkezne az ellen, amit tenni készülök. Nagyot nyelek, mert valóban, valahol én is így tiltakozom ellene, de ha itt maradok, semmi jó nem vár rám. Semmi. Pár, tiszta alsóneműt pakolok még be, amelyre végül a kis zsákocskát helyezem, amiben a fogkefe és hasonlók pihennek. Mintha csak nyaralni mennék, de még táborban sem jártam soha, nemhogy egy másik országban. Noha, lehetőségem akadt volna rá, legalább a táborra, de… Sosem vágytam rá, sosem akartam idegen ágyban aludni, még mások házában sem. Pedig ezer és egy okom lett volna, miért meneküljek innen. De nem akartam, egészen idáig. A zöld, unalmas táskát már hetekkel ezelőtt megvettem, a tervem jóval korábban érkezett, azonban se indíttatásom, se erőm nem volt. Egészen eddig. Szívesem hevesebben kalapál, a hátam mögé nézek, a zárt ajtóra, mintha csak azt várnám, rám nyissa, rám törjön és azt akarja, ne tegyem. De a valóság? Nem érdekelné, nem érdekli, mit csinálok most és talán az sem fogja, hogy nem leszek itt. Túl elfoglalt, mindig túl elfoglalt bármihez.
Amikor először jött meg, az a szomszéd néni segített, aki kicsinek mindig vigyázott rám, akihez át lettem néha küldve, ha nagyon… nem kellett ott lennem, még a lakásban sem. ő segített, ő vásárolt be, mintha lett volna egy nagymamám, aki sosem létezett. Tavaly halt meg, a temetése után egy csokrot vittem a sírjára és elköszöntem tőle. Azóta, már ő sincs nekem. Nincs, pedig most nagyon jól esne a tanácsa, egy pohár kakaó mellett.
Behúzom a cipzárt és gondolkodom. Mindent eltettem, mégis hiányérzetem támad. Talán a lelkem, talán a szívem hagyom itt, ha már minden földi dolgot, amire csak szükségem lehet, a táskába süllyesztettem.
Miért?
Jöhetne a kérdés, de sosem fog. Csak én tudom rá, én válaszolom meg magamnak

Valamelyik nap, erre halálomig emlékezni fogok, egy sötét hajú fazon jött hozzánk. Ismerem őt látásból, többször jön, egyre többet. Talán szerelmes volt egykor anyámba, talán csak abba, amit tudott. Azt tudom róla, hogy van két lánya, egy elhízott felesége, de csak abból, ahogy néha fröcsögött róluk, miközben eltűntek a zárt ajtó mögött. Azonban manapság már róluk sem volt szó. A legtöbbször figyelt, csendben. Volt egy átható tekintete, amit először annak hittem, hogy az ember lelkébe lát. Naivan rámosolyogtam, ha, nagyon ritkán én is ott voltam, de mióta már tudom, pontosan ismerem, mi ez az egész, parkokban, játszóházakban, mozikban és plázákban töltöttem a szabadidőm, rendszerint írtam a házi feladataim a könyvtárban és csak estére értem haza. Senki sem szólt érte.
Eljött ismét, anyámnak pedig hívása akadt. A konyhában főztem a vacsorát, készültem arra, hogy bevackoljam magam a szobámba, fejemre tegyem a fejhallgatót és befejezzem a sorozatot, amit választottam. De nem így történt. Igazából, semmi sem történt, talán rémeket látok. Aznap, akkor beszéltünk először és utoljára. Tekintetében megláttam végül azt, ami a valóság. Talán már nem anyám miatt jár ide, talán már nem csak azt akarja, hanem valami többet. Megrettentem a vadállat tekintetétől, aki, ha anyám nem ér vissza időben, talán elkap, elkapja a karom és addig szorongatja, amíg meg nem kapja. Talán ő is észrevette, hogy nem egy kislány rohangál, színez és néz mesét ebben a lakásban. Talán…
Aznap éjjel, még egy székkel is kitámasztottam az ajtóm, alig bírtam elaludni. Egész testemben reszkettem, mi van, ha visszajön, vagy, egy másik alak, hozzá hasonló teszi meg. Mert a lakás, egyben munkahely, csak épp nem olyan kellemesé, amiben nekem az maradhatna. Rettegés és valóságos fájdalom az, ahogy arra gondolok, mi lesz, ha egy nap duplát, sőt, triplát ajánlanak neki és ő igent mond? Sosem utalt rá, sosem tette meg, sosem akarta talán, de… Nem tudhatod.

Valóban, nem tudhattam. Egész életemben ez vett körül, nekem ez nem furcsa, nekem ez… ez az átlagos és valahol szomorú. Ha nagy ritkán másoknál ebédeltem, még frusztrálva is éreztem szinte magam, hogy itt nem? Miért nem? A gyerekek naivak, a szülő olyan a szemükben, akire fel kell nézniük, de én hamar megtanultam, hogy, nos, nekem inkább nem kellene. Anyám és én, külön kategória. Sosem volt szoros kapocs, mondhatni, mégis törődő volt, már ha az, hogy pénzt adott bármire is, annak lehet nevezni. Nem tudott főzni, a szülinapomra a kedvenc fasírtomat sem ő csinálta, annak ellenére, hogy évekig abban hittem, aztán elmentem a kifőzdébe és kiderült. Nem fonta be sosem a hajam, nem vehettem fel a ruháit, sőt, a szobájában sem jártam sosem. Ha féltem a vihartól, a takaró alá kellett bújjak, mert hiába kiabáltam, nem jött vigasztalni. Így lettem erős, hogy nem tud ártani a villám, nincs semmi az ágyam alatt és senki sem fog megmenteni. Így tanultam meg magamnak elkészíteni a fasírtot, a levest, ha meg voltam fázva, majd végül, a saját életem.
Az év végén érettségit kell tegyek és eldöntenem, hogy akarok-e főiskolára járni, vagy valami pincérnő leszek egy vendéglátóban örök életre. El kéne döntenem, mit akarok, de még a szalagavatóra sem kerestem ruhát, mert végül eldöntöttem, mit nem. Szeretem őt, az anyámat, de mióta tudom, hogy valahol van egy férfi, akinek a vére vagyok, szerencsét akarok próbálni. Mit veszíthetek? Semmit. Nagyon semmit.
A sötét hajú férfi éhes tekintete volt a pont, amikor döntöttem, elindulok. És soha nem nézek többé hátra.

A nagykorúság határa a huszonegy, nekem pedig ahhoz még bőven van három évem. De ha én három évet még itt maradok, akkor előbb ugrom le a tetőről, mintsem…
Az emberek bűnösök. Nem vagyok vallásos, ne értsen senki se félre, megkereszteltek, van egy arany nyakláncom, kereszt medállal, de már azt is eltettem. Ironikus, hogy anyától kaptam, pár éve. Nem vagyok az anyagi dolgok híve, volt mit gyűjtenem, illetve, titokban, be-besegítettem a közeli boltban pakolni az árut, szóval… Erre talán sosem leszek büszke, de van egy hamis személyim. Csak a dátum, semmi több változás nincs rajta, tudom, talán sosem merem majd elővenni, de így biztos, hogy ha kérdezik, mit keresek erre, nem tudnak belekötni. Vagyis, nem tudom, őszintén, ezt egy sorozatban láttam, ahogy azt is, milyen, ha valaki megszökik otthonról. Szánalmas. Azt hitem.
Megint az ajtó felé nézek, anya nincs itthon, dolga van. Van, aki magához hívja, nem vitás. És én, az utolsó napomon megszegtem a szabályt. A szobájában jártam, amely, más volt, mint amit képzeltem. Tudjátok, mint az olyan filmekben, mindenfelé eszközök amik ordítanak arról, mi folyik itt. Ezzel szemben, a szoba tiszta, egyszerű, csak a legszükségesebbek. Vagy talán, van, amit jobb, ha nem látok. Fájó ezt látni, fájó tudni, hogy ez az egész vége és egy új kezdete. Egy levelet tettem az ágyára, mielőtt megkerestem volna a fiókot, ahova a kézpénzt rejtette, hisz nincs szükség széfre, ha tudja, sosem kellene még sejtenem se, hogy van ilyesmije. Elvittem mindet, ahogy elvittem magam is, végül, a táskámmal a vállamon néztem magam mögé, az ajtóból. Nem sírok, sosem sírtam, mintha nem lenne meg bennem a képesség, mintha olyan üres lennék, mint a nő, aki megszült egy gyereket, de sosem volt képes szeretni. Nem tudom, hiányozni fog-e, nem tudom, hogy visszatérek-e. Ha szerencsém van, sosem.
Elindulok, legközelebbi megálló a buszállomás, ahol Denverig veszek jegyet. Kedvesen mosolygok az őszülő sofőrre, majd helyet foglalok hátul, az ablakhoz közel húzódva. Nem alszom, látni akarom az utolsó fényt is, amit még ismerek, mielőtt elbúcsúzom örökre. Hosszú út lesz, hosszabb, mint amit elképzelni tudok, de nem kívántam repülni. Legalább lesz időm gondolkodni. Megtalálom-e vajon? Létezik-e? vagy naivitásom áldozata leszek és ott fogok állni, tehetetlen? Felteszem a fejhallgatóm, albumot választok. Jobb lesz, ha alszom. Talán álmomban sikerül kitalálnom, miért is most őrültem meg, és valóban jó ötlet-e az, ha idegen férfi elé állva, a lányának vallom magam. Gen, sokkal rosszabb is lehetne.