never let me go

Ahogy beszállt mellém, nem néztem rá. Hosszan meredtem magam elé a kormányra és próbáltam megmagyarázni magamnak azt, miért a legjobb döntés, ha elfelejtem őt. Aztán elkezdett beszélni, mintegy megerősítve bennem azt, hogy tegyem, amit kell. Töröljem ki őt a fejemből, a szívemből és úgy könnyebb lesz. Vagy legalábbis képes leszek arra, hogy éljek. Nélküle. A szavai sírásra késztettek és már semmi kedvem nem volt azon fáradozni, hogy magamba fojtsam az érzéseimet. Sírtam. Mondhatni hisztérikusan zokogtam, ahogy Damonre emeltem a tekintetem.
Megfogtam a kezét, amit az arcomra simított, majd megszorítottam. Ekkor éreztem azt, hogy nem akarom, hogy többé ne lássam. Még ha ő nem is a valóság, még ha az egésszel be is csapom magam, szükségem van rá. De a szavai… búcsúzott. Én nem akartam még búcsúzni, mindenképpen akartam még vele találkozni és fájt, fájt, hogy ő… úgy gondolta, ez a vége.
- Szeretlek, Damon… képtelen vagyok nélküled élni... ne hagyj itt, kérlek… Damon… - Közelebb hajoltam és mielőtt megszűnt volna létezni, egy utolsó csókot leheltem az ajkaira. Eltűnt. Nem volt többé és az elmém, a szívem tudta, hogy nem szabad őt újra idehallucinálnom. Vége volt. De ezt feldolgozni…? Nem, egyelőre lehetetlennek tűnt. Luke nem akart adni több gyógyfüvet, így valóban nem találkozhattam Damonnel többet, hacsak nem… nem találok ki mást. De nem tehettem.
Damon elbúcsúzott és a szavai visszhangoztak a fejemben, miközben sírtam. Hosszú percekig csak sírtam a kocsiban, a kormányra dőlve, hol a szemeimet, arcomat törölgetve, hol a hajamba túrva. Olyan volt, mintha újra elveszítettem volna. Mintha… ebben a pillanatban halt volna meg. Végül is így volt. Újból meghalt, újból elveszítettem és tudtam, hogy ezúttal végleges. Már csak az volt kérdés, hogyan élem ezt túl. Hogyan megyek tovább és hogyan próbálok szembenézni az életemmel. Alaric… muszáj volt felkeresnem őt, de… előtte… mindenképpen Carolineal akartam közölni azt, hogy hogyan is döntöttem. Féltem, hogy nem fogja megérteni, féltem, hogy a legkevésbé sem fogja támogatni, de tudnia kellett. Aggódtam a többiek véleménye miatt, azonban nem akartam hagyni senkinek, hogy lebeszéljen a döntésemről.
Órákkal később hagytam csak el a Salvatore kripta helyszínét és indultam vissza a főiskolára, hogy végül a legjobb barátnőmmel valamilyen úton-módon közölhessem a döntésem.


Talán minden megváltozik azzal, ha Damont nem fogom többé szeretni. Talán egy teljesen más ember leszek. Talán rossz döntést hozok ezúttal, mégis úgy érzem, meg kell próbálnom. Szeretni azt, aki nincs többé: fáj. Szeretni valakit és kifordulni teljesen önmagadból: rossz. Ha elfelejtem őt, talán újra rálelhetek önmagamra… és csak ez az, ami hajt előre.

From: Elena Gilbert

409 szó ❀ never let me go ❀ I Love You, Damon Salvatore...    ❀ kredit

Elena nem szólt semmit, csak elhúzódott előlem, és kiment a kriptából. Igaz, hogy nem hagyta el egyetlen szó sem az ajkait, én mégis tudtam, hogy mire gondolt az előbbi kijelentésemet hallva, elvégre én az ő elméjének a szüleménye voltam, így ha akarta, ha nem, pontosan tudtam, hogy mire gondolt, és mit érzett. S mivel a gyógyfű hatása kezdett elmúlni, tudtam, hogy nekem sincs túl sok időm már hátra. Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, amikor Elena megidézett engem, és nekem is volt még egy-két dolog, amit mindenképp el szerettem volna neki mondani, még ha csak egy utánzat, egy illúzió is voltam. Ezért hát pár másodperces késéssel indultam meg utána, vissza az autójához, majd mivel ő már beült a volán mögé, én is újból elfoglaltam a helyemet az anyósülésen, majd így pillantottam az arcára.
- Tudom, hogy nehéz meghozni ezt a döntést, Elena. Nem fogom azt mondani, hogy helyeslem is, de ha csak ezt az egyetlen megoldást látod, akkor tedd meg. Nem akarom, hogy szenvedj miattam, hanem azt akarom, hogy boldog légy. Mindig csak ezt akartam. Velem vagy nélkülem, nem számít, mert a te boldogságod volt a legfontosabb a számomra mindig is, és ezen a halál sem változtathat – feleltem, majd mivel éreztem, hogy kezd elmúlni a gyógyfű hatása, és én is kezdek halványulni, rájöttem, hogy nagyon kevés időm maradt. Hirtelen még ezer meg egy dolgot tudtam volna neki mondani, és amikor arra gondoltam, hogy el kellene döntenem, hogy közülük melyiket válasszam, nem tudtam csak egy mellett letenni a voksomat.
Így végül nem szóltam először semmit, csak ismét az arcára tettem a kezemet, muszáj volt még egyszer utoljára éreznem őt, látnom, hisz többé már valószínűleg nem fogom látni. Ez nemcsak őt töltötte el fájdalommal, hanem engem is, épp ezért muszáj volt jól szemügyre vennem a vonásait, magamba szívnom az illatát, hogy soha ne felejtsem el, milyen volt Elena Gilbert, és milyen volt szeretni őt.
- Ha te már nem is emlékszel rám, én akkor is szeretni foglak Elena, örökké szeretni foglak, ígérem - szólaltam meg mélyen Elena szemeibe nézve, hogy érzékeltessem vele is, halálosan komolyan gondoltam minden egyes szavamat. A gyógyfű hatása azonban kezdett elmúlni, így mielőtt még bármi mást is tudtam volna mondani, hirtelen tűntem el, mintha soha nem is léteztem volna. S ezzel a halálom véglegessé vált, és többet nem fogom látni Elenát.

I'm not here anymore, Elena

383 szó ❀ Köszönöm a kört   ❀ kredit

never let me go

Utánam jött. Számítottam rá, mégis valahol meglepett. Felpillantottam rá, ahogy odaért hozzám. Megérintette az arcom, mire én lehunytam a szemeimet. Érezni a kezének a melegségét… visszaidéz bennem ezernyi emléket, ezernyi érzést. Gyűlöltem. Nem akartam. Egyre közelebb kerültem valami furcsa állapothoz. De nem húzódtam el, mert nem akartam elengedni őt. Szerettem őt és szeretni fogom mindörökké. Ahogy elhúzta a kezét az arcomtól, egyből felnéztem rá. Összehúztam kérdőn a szemeim, ahogy a szívemhez húzta a kezem. A szavai viszont… lassan összeálltak a fejemben. Azaz az, hogy mit is jelent őt szeretnem. Mindig a szívemben lesz, tehát soha nem szabadulhatok meg a kínoktól. Mindig fájni fog és nem fog eltűnni onnan. Tehát egy örökké tartó szenvedésre kárhoztatott az élet az ő halálával. A végére már nem reagáltam, csak lassan elhúztam tőle a kezemet és félrenéztem. A könnyeim már nem folytak. Nem néztem rá, nem szóltam hozzá, egyszerűen kikerültem és elindultam kifelé, ahogyan eredetileg terveztem.
El kell őt felejtenem. Nem bírom ki a fájdalmat, ami azzal jár, hogy őt szeretem. Képtelen vagyok rá. A kocsihoz lépve megtámaszkodtam rajta, majd lehajtottam a fejemet, a tincseim az arcomba omlottak. Amíg szeretem őt, amíg emlékszek rá, képtelen leszek élni. Búcsút kell vennem tőle. Aztán búcsút kell vennem az emlékeimtől is. Ez lesz a helyes. Ez lesz az, amivel mindenkinek, de legfőképp magamnak jót teszek. Alaric… ő képes rá. Segíthet nekem. A földet fürkészve merültem el a gondolataimba, majd újból szorítani kezdett a mellkasom és sírásra görbültek az ajkaim. Ha arra gondoltam, hogy elveszem magamtól a Damonről szóló emlékeimet… ismét csak szomorúsággal töltött el. Nem akartam őt nem szeretni, de mégis… tudtam, hogy amíg szeretem, addig nem tudok élni. Idegesen húzódtam el a kocsitól, majd nyitottam ki az ajtót és szálltam be, amennyiben Damon nem állított meg. A kormányra fontam az ujjaimat és úgy néztem magam elé, miközben a könnyeim folytak. Meg akartam szüntetni az érzést. Nem akartam több fájdalmat és szenvedést.
Luke gyógyfüvének hatása pedig kezdett elmúlni, nem tudtam, mennyi ideig van még jelen Damon. Ha ki is törlöm őt a fejemből, egyszer még… egyszer még látni akarom. El akarok búcsúzni tőle, még akkor is, ha csak egy hallucinált Damonről van szó…

From: Elena Gilbert

355 szó ❀ never let me go ❀ el kell felejtenem téged   ❀ kredit

Ismertem már Elenát, nem egyszer voltam mellette, amikor elveszített egy fontos személyt az életéből, láttam, hogyan viselte az első napokban, és hogy lassacskán hogyan sikerült ezt feldolgoznia. Épp emiatt voltam olyan biztos abban is, hogy ezúttal is sikerülni fog neki folytatnia az életét, mégis meglepett a kirohanása. Sejtettem persze, hogy mennyire volt törékeny és instabil érzelmileg jelenleg, de félreszámoltam magam. Úgy tűnt, hogy tényleg sokkal jobban megviselte az elveszítésem, mint azt én gondoltam volna, vagy mint ahogy azt mutatta, a szavaim valószínűleg pont ezért ütötték szíven ennyire. Nem megbántani akartam természetesen, nem ez volt a célom, de tagadhatatlanul eljött lassan az ideje annak is, hogy elfogadja az igazságot, miszerint nem vagyok többé.
De be kellett látnom, hogy nem most volt a megfelelő pillanat arra, hogy mindezt közöljem is vele. Könnyeit látva ugyanis összeszorult a szívem, és öntudatlanul nyitni akartam a számat, hogy mondjak valami biztatót a számára, hogy megnyugtassam arról, hogy minden rendben lesz, de egyszerűen nem jöttek a számra a szavak. Hisz mindketten tudtuk, hogy ez nem volt igaz. A fájdalom és magány lassan enyhül csak, elmúlni pedig soha nem fog, csak mi szokunk hozzá a jelenlétéhez, ami árnyékként kísér minket tovább az életünkben.
Úgy éreztem azonban, hogy valamit tennem kell, ekkor támadt az az ötletem, hogy elmeséljem neki az anyám temetésének történetét, és hogy én mennyire elbaltáztam akkor mindent, ami persze nem volt túl meglepő, mivel mégis csak rólam volt szó. A történetemet nagyjából csendben hallgatta végig Elena, bár igaz, hogy egyszer tett egy apró megjegyzést a védelmemben, amiben valamilyen szinten igaza volt, de attól még tudtam, hogy mennyire hülye voltam annak idején, még ha gyávaságnak nem is feltétlen volt nevezhető. Mert attól még, hogy nekem nem volt kifejezett szükségem a gyász feldolgozásánál ahhoz, hogy mások körbevegyenek, ott volt Stefan, akinek ehhez szüksége lett volna rám, én pedig megtagadtam tőle. Mert önzően viselkedtem.
A mondandóm végére érve azonban Elena nem felelt semmit, amit nem tartottam túl jó kezdetnek, épp ezért amint megindult kifelé a kriptából, gondolkodás nélkül vettem utána az irányt. Nagyon szívszorító volt ennyire kétségbeesettnek látni őt, már csak azért is, mert nem tudtam, mit tehettem volna még azért, hogy enyhítsek a fájdalmán. Elvégre, én nem voltam más, csak Elena elméjének a szüleménye, nem volt hús vér alakom, hiába tudtam megérinteni őt.
Gyengéd arckifejezéssel az arcomon léptem közel hozzá, miközben óvatosan megérintettem az arcát. Másodpercekig nem szóltam semmit, csak így álltam mozdulatlanul, feltéve, hogy Elena nem húzódott el az érintésem elől. Aztán elhúztam a kezemet tőle, de rögtön utána megfogtam a kezét óvatosan, és a szívéhez raktam azt.
- Tudom, hogy most fáj, Elena. Hogy úgy érzed, belepusztulsz a fájdalomba, mert nem érzel semmi mást magadban, csak egy hatalmas tátongó lyukat. De én mindig ott leszek a szívedben, ameddig emlékszel rám, ezt ne feledd. Nem tűntem el nyomtalanul – mondtam neki teljesen komoly arccal. – És az, hogy a többiek elzárkóznak, nem jelenti azt, hogy neked is követned kell a példájukat – tettem hozzá most már kevésbé komoly arccal, ahogy elengedve a kezét elhúzódtam tőle, abban az esetben persze, hogy engedte ezt.

I'm not here anymore, Elena

502 szó ❀ I love you, Elena   ❀ kredit

never let me go

A hallgatása kezdett megijeszteni. Nem tudtam, mit gondol rólam most a kirohanásom, avagy kifakadásom után. De ahogy beszélni kezdett, kelletlenül forgattam meg a szemeimet. A kormányra pillantottam magam előtt.
- Mintha én magam nem lennék ezzel tisztában, Damon. Tudom, hogy épp a megőrülés és az épelméjűség közt egyensúlyozok. Bármikor elszakadhat a cérna. Talán pont azzal szakadna el, ha végleg elengednélek. Ha többé nem nyúlnék a gyógyfüvekhez… ha többé nem hihetném azt, hogy minden rendben van. Még akkor is, ha ez csupán néhány óra… vagy néhány perc, múló pillanat. Szükségem van erre, Damon. Szükségem van rád! – Néztem el végül felé kétségbeesetten. Nem sok választott el attól, hogy teljesen összezuhanjak. Nem is tudom, hogyan bírtam ki egészen eddig a pillanatig azt, hogy ne boruljak ki. Ugyanis ekkor, ebben a pillanatban a könnyeim elkezdtek folyni az arcomon. Azonban igyekeztem visszafogni magam, mert úgy tűnt, van valami ötlete. Kiszállt az autóból és én követtem, bár kelletlenül. Fogalmam sem volt róla, hogy az ál-Damon mégis mivel óhajt előállni. Talán a tudatalattim tud valamit, amit én magam már nem? A kriptába együtt léptünk be. Az utóbbi hónapokban rengetegszer jártam erre a helyre. Ide volt eltemetve az összes Salvatore. A szívem fájdalmasan dobbant volna, ha még van benne élet. De nem volt. Figyeltem, mit csinál Damon. Hol a koporsóra, hol pedig ránéztem. Már nem sírtam. Az előbbi kirohanásom valahogy abbamaradt, mert a kíváncsiságom nagyobb volt. Megtöröltem az arcom, a szemeim és így kezdtem el őt hallgatni. Meglepett, hogy az anyjáról kezdett el mesélni. Már a történet felénél megdorgáltam volna Damont, miszerint mennyire ostoba dolog volt nem elmenni a temetésre és nem megírni azt a beszédet. Másrészt megértettem, miért nem ment. Amikor a szüleim meghaltak, rettenetes gyász zúdult rám. Mindenki részvétet nyilvánított, az is, akit nem ismertem. Borzalmas volt úgy végigmenni az utcán, hogy mindenki szánakozva bámult a szegény Gilbert lányra, akinek az öccsén és Jenna nénin kívül senkije sem marad. Gyűlöltem. Mindig csak a begyakorolt, „kösz, jól vagyok”ot mantráztam, mint valami buta liba. Senki sem vette észre, hogy mennyire fáj, mennyire rosszul élem meg azt, ami történt. Hisz nem is érdekelt senkit. A temetés után már senki sem volt ott, aki nyugtató karokat font volna körém. Mert hát, valljuk be, amíg mindenki ott lebzsel az ember körül, addig igazán el sem kezdi feldolgozni a gyászt. De amikor egyedül marad a gondolataival… akkor az borzalmas.
- Stefannak igaza volt. – Jegyeztem meg halkabban. – De nem mondanám, hogy gyáva voltál, D]amon. Ez… ez más. Te mindig… mindent másképp dolgozol fel. Egyedül. – Tettem hozzá egy fájdalmas mosollyal az arcomon. Aztán kérdőn felnéztem rá. Folytatta a történetet. Azt hiszem, ekkortájt érkeztünk el oda, hogy valójában miért is hozta ezt az egészet fel. Nyeltem egy aprót, majd félrepillantottam. Ismét nem bírtam könnyek nélkül. Gyűlöltem, hogy ennyire tehetetlen vagyok és… hogy ennyire fáj. Hiába kerestem a szavakat, nem találtam. Nem tudtam mit mondani arra, amit Damon felvázolt nekem. Egyszerűen… nem. Igen, nyilván szükségünk volt egymásra, de mindenki túlságosan elzárkózott már a másik elől ahhoz, hogy ezt vissza lehessen csinálni. Stefan egy másik városban élte az új, gondtalan életét, Caroline Stefan után rohangált, Ric próbálta elfogadni a vámpírlétet és az én hatásomra megpróbált egy barátnőt is becserkészni… Jeremyt pedig igyekeztem óvni és teljesen elhatárolni attól a világból, ami ide kötötte. Hisz csak fájdalom érte, amióta a természetfelettiek az életünk részévé váltak. Ugyan akkor nem volt jogom újra elvenni tőle az emlékeit. Annak idején megtettem, hisz Damont kértem meg rá, hogy feledtesse el vele Vickit. A gyász ugyan megszűnt vele, de helyére hatalmas üresség került. Utólag beláttam, hogy nem kellett volna Jeremyt ilyen helyzetbe hoznom. Én döntöttem helyette és ez hiba volt. Viszont a lényeg az volt, hogy mindenkinek megvolt a maga kis élete már. És semmi sem volt a régi.
Kicsit úgy éreztem, csak én maradtam, aki mindenáron kapaszkodott valamibe. Vagy épp valakibe. Damon nélkül semminek nem láttam értelmét. Ködösen, borúsan, sőt, sötéten láttam mindent. Nem válaszoltam hát a szavaira, csak elindultam kifelé a kriptából. A nyitott ajtóban álltam végül meg, miközben a kezeimmel idegesen a hajamba túrtam. Magam elé néztem.
- Lehet igazad van abban, amit mondtál, Damon… hogy szükségünk lenne egymásra. De nem én vagyok az egyetlen, aki elzárkózik. – Ahogy megfordultam, a napfény besütött mögülem, egyenesen Damon alakját megvilágítva.

From: Elena Gilbert

696 szó ❀ never let me go ❀ Damon ❀ kredit

Nem igazán számítottam arra, hogy a szavaimmal majd egyből meg fogom tudni nyugtatni Elenát, de azért ilyen mértékű elutasításra sem számítottam. Értettem persze, hogy miért nem akart most ő lenni a gyenge, nagyon is tisztában voltam ezzel az érzéssel. Például amikor az anyánk meghalt, az nekem is fájt. Nemcsak Stefan szerette őt, hanem én is, de miatta, előtte nem akartam mutatni a saját érzéseimet, mert tudtam, hogy az nem könnyített volna az ő helyzetén sem. Végül ezért én úgy döntöttem, hogy gyáva módon megfutamodok. Nekem kellett volna megírni a búcsúbeszédet a temetésére, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék, ezért inkább egyáltalán el sem mentem. Igaz, hogy jó száz éve volt már ennek, és hogy már nem nyomta a szívemet a bűntudat ezért a döntésemért, de azért még mindig tudtam, hogy nem az volt életem legjobb cselekedete, sőt. De talán, pont azért, mert tudtam, hogy Elena most min megy keresztül, nem akartam azt, hogy ő is úgy járjon, mint én, hogy ő is olyan vastag és kemény falakat állítson fel a szíve köré, amin alig tud bárki is áthatolni. Elena pont azért volt Elena, mert gyengéd, érző szíve volt, nem akartam, hogy olyan érzéketlenné váljon, mint én, pontosabban, hogy olyan érzéketlennek mutassa magát, mint ahogy én.
- Ha így érzed, az rendben van, nem vitatkozhatok vele. A te döntésed. De ne felejtsd el, Elena, hogy ha elnyomod magadban most ezeket az érzéseket, az nem egyenlő azzal, hogy fel is dolgoztad. Csak száműzted őket, de attól még, egy váratlan pillanatban visszatérhetnek… - magyaráztam neki, de nem akartam még jobban elkeseríteni, mert ennek a mostani alkalomnak pont nem az lett volna a célja, hogy jól ráijesszek azzal, hogy „ja amúgy, a jövőben lehet idegösszeroppanást kapsz majd egy következő tragédia alkalmával azért, mert még a régieket sem tudtad feldolgozni magadban”. Mert most már tudom, hogy mit kellett volna írnom anyánk búcsúbeszédébe is. Nem őt, a halottat kell elbúcsúztatni, hanem azokat kell megnyugtatni és biztatni, akik hátramaradtak, hisz az elhunyt már nem érez semmit onnantól kezdve, hogy végleg kilehelte a lelkét. Nem. Az élők azok, akiknek a temetés rendezve van, akiknek a búcsúbeszédek meg vannak írva, és most Elenának is pontosan erre volt szüksége. Iránymutatásra, biztatásra és megnyugtatásra, hogy ő is lássa, azzal, hogy én nem vagyok többé, még nem állt meg az élet. Abban persze már koránt sem voltam biztos, hogy képes leszek mindezt elérni, de meg kellett próbálnom.
Mielőtt elengedte volna a kezemet, még én is megszorítottam azt, mielőtt azonban bármelyikünk is többet tudott volna mondani, támadt egy jónak tűnő ötletem.
- Gyere, mutatok valamit – böktem a fejemmel kifelé, majd meg sem vártam Elena reakcióját, csak kikapcsolva a biztonsági övemet, kiszálltam az autóból, és megindultam a kripta felé, de be már nem mentem, hanem megálltam a bejárat előtt, és bevártam Elenát. Amint megérkezett, kinyitottam a kis épület ajtaját, és együtt léptünk be oda. Mivel pontosan tudtam, hogy mit akarok, ezért céltudatosan kerestem meg az anyánk koporsóját, és amellett álltam csak meg. Ha Elena követett, és hozzám hasonlóan ő is megállt, akkor egy pillanatra ráemeltem a tekintetemet, de aztán újra a koporsóra pillantottam, miközben a kezemet óvatosan végighúztam rajta. Furcsa volt ismét itt lenni, főleg, hogy amit mondani készültem Elenának, arról még senkinek sem beszéltem.
- 17 éves voltam, amikor az anyánk elhunyt TBC-ben – kezdtem bele a mesélésbe, miközben nosztalgikus, szomorkás kifejezés jelent meg az arcomon. – Stefan ekkor még csak tíz éves volt, úgyhogy az én feladatom lett volna az, hogy megírjam a gyászbeszédet a temetésre. De igazság szerint, elképzelésem sem volt, hogy mit írjak, vagy mit mondjak. Nem tudtam volna az egekig magasztalni őt, hogy milyen jó anya volt és hasonlók, mert ez nem volt igaz. De mindentől függetlenül szerettem őt, és engem is megviselt az elveszítése. Senkinek nem mutattam azonban ezt, és ezt az érzéketlenséget tovább tetéztem még azzal is, hogy el sem mentem a temetésre, nemhogy a gyászbeszédet megírjam… Tudom, hogy nem ez volt életem legjobb döntése, de egyszerűen képtelen voltam elmenni, és megírni a gyászbeszédet, amikor még én sem tudtam túltenni magam azon, hogy az anyánk nem volt többé. Sőt, ami azt illeti, haragudtam is rá azért, amiért itt hagyott minket, főleg Stefan miatt. Még kisfiú volt, és szüksége volt az anyjára, főleg egy olyan apa mellett, mint amilyen a miénk volt. Úgy éreztem, hogy nem tudtam volna semmi szívből jövő, jó dolgokat mondani anyánkról akkor, semmit… Egyébként sem voltam soha jó a beszédek tartásában… - magyaráztam Elenának hol ránézve, hol a koporsó fedelét bámulva, de amikor ideértem, akkor felpillantottam Elena arcára, miközben az enyémről eltűnt a szomorkás kifejezés, és helyét egy határozottabb vette át. – Már jó pár órája vége volt a temetésnek, amikor végül elmentem én is a sírhoz, Stefan azonban még ott volt. Persze egyből a szememre vetette, hogy miért nem jöttem el, amire azt feleltem, hogy nem tudtam megírni a gyászbeszédet, erre ő megkérdezte, hogy miért. Bevallottam neki, hogy nem tudtam, mit mondhatnék, erre ő tudod, mit felelt? Hogy akkor is legalább eljöhettem volna. Az öcsémnek szüksége lett volna rám, én viszont gyáva módon megfutamodtam… - A mese végére érve tartottam egy pár másodperces szünetet, mielőtt azonban Elena megkérdezhette volna, hogy na és most akkor miért is meséltem el neki mindezt, ismét beszélni kezdtem. – Nem szeretném, hogy te is elkövesd ezt a hibát. Ne feledd, Elena, hogy a gyászodban nem vagy egyedül, mindenki veszített valakit. Stefan a bátyját, Caroline az egyik legjobb barátnőjét, Jeremy pedig a szerelmét. Szükségük van rád, nekik is szükségük van támaszra. Ha nem akarod azt, hogy te legyél az, akit mindenki vigasztal, akkor válts szerepet, és legyél ezúttal te az, aki segít a többieknek. Nem szabad eközben elfelejtened a saját gyászodat sem, de Elena… nem vagy egyedül. Még ha én nem is vagyok itt, de nem vagy egyedül, és ezt soha ne feledd… - tettem még hozzá, abban reménykedve, hogy ezzel már végre sikerül valamit elérnem nála.

I'm not here anymore, Elena

964 szó ❀ I love you, Elena   ❀ kredit

never let me go

A randi helyszínes megjegyzésére nem tudtam mit reagálni. Igazából nem is volt mit. Ez nem volt randi. Sőt, tulajdonképpen meg sem történt ez az egész. Ő nem volt itt, csak ideképzeltem. Beszélgettem Damonnel, de igazából… kihez beszéltem tulajdonképpen? Inkább a saját érzéseimet kezdtem a tudtára adni. Nem néztem rá, néha azt sem tudtam, hogy ott van-e még egyáltalán. Nem tudtam meghatározni, hogy a főzet mégis mennyi ideig képes itt tartani őt, ezt az illúziót. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha tisztában vagyok az idővel. Tulajdonképpen… mennyivel jobb lett volna, ha tudom, mi és hogyan történik azon az estén. Még mindig magam előtt láttam azt, ahogy beszállok mellé az autóba. Ő annyira bután nézett rám… nem értette, mit keresek ott. De hát, ha én tiszteletben tartottam az ő döntését, miszerint vállalja az öngyilkos küldetést, akkor neki is tisztelnie kellett az én döntésemet. Azt, hogy én is beszállok mellé és vele tartok. Damon mellett szinte kicserélődtem. A régi Elena Gilbert nem szállt volna be abba az autóba… ebben szinte biztos voltam. Damon mellett viszont nem létezett lehetetlen. Nem voltak határok. De most nem volt itt. Egy Ál-Damonhöz beszéltem, hogy magamat nyugtassam. Fájt a hiánya és így birkóztam csak meg vele.
Ahogy megfogta a kezem, összerezzentem és egyből felkaptam a fejem, hogy ránézhessek.  Egy fél pillanatra talán kétségbeesett volt a tekintetem, amivel fürkészni kezdtem az arcát. A szavaira viszont szusszantam egy nagyobbat, majd a fejemet ráztam.
- Ez nem ilyen egyszerű, Damon. Nem maradt senkim… - Jegyeztem meg, de a végére egészen elcsendesedtem. Igen, a szavaim talán úgy hangzottak, mintha a többieket semmibe vettem volna vagy épp nem lettek volna fontosak nekem, de nem erről volt szó. A kezünkre néztem lassan, majd erőltetetten elmosolyodtam. Hiába mondta azt, hogy ha fáj, sírjak… előtte nem akartam. Most nem.
- Nem lehet. Mindig én vagyok a gyenge, Damon. Mindig mindenki értem aggódik… most nem engedhetem meg magamnak azt, hogy velem foglalkozzanak. Nem csak én vesztettem el valakit. Hanem ők is. Egy legjobb barátot, ivó cimborát… testvért. Nem csak én szenvedek. Nem tehetem még nehezebbé a többiek helyzetét azzal, hogy előttük sírok. – Ekkor felnéztem rá, az arcára, a szemeibe. Az én szemeim csillogtak, de a mosoly az arcomon volt. Lassan a kezére csúsztattam a másik kezem és én is megszorítottam. Aztán inkább elengedtem és visszahúztam a kezeimet. Meg akartam ölelni, oda akartam bújni hozzá, hogy érezhessem, itt van… hogy velem van. De az agyam folyton figyelmeztetett arra, hogy ő nem valóság. Talán ezzel akarta jelezni számomra, hogy lassan be kell ezt fejeznem. A saját magam áltatását.

From: Elena Gilbert

419 szó ❀ nevet let me go ❀ Damon ❀ kredit

Elena nem reagálta le a szavaimat, csak egy játékos mosoly kíséretében megvonta vállát, és még jobban felhangosította a rádiót. Lehet, hogy nem kellett volna ennyiben hagynom a dolgot, hogy tovább kellett volna mondogatnom neki, hogy ez nem helyes. Azonban nem tettem így. Nemcsak azért, mert rólam volt szó, hanem azért is, mert biztos voltam abban, hogy Elena pontosan tudja, hogy mit csinál. Nála jobban senki nem tudhatta, hogy mennyire helytelen az, amit tesz, még ha ezt beismerni nem is akarta jelenleg. De éppen emiatt tudtam, hogy előbb vagy utóbb ő is elismeri mindezt, és felhagyj a gyógyfüvek szedésével. Akkor, amikor már készen áll elengedni engem, és megpróbál továbblépni. Tudtam, hogy képes rá, képesnek kellett lennie rá.
Úgyhogy végül csak a szék támlájának döntöttem a fejemet, és tekintetemet előre szegezve élveztem a zenét, miközben a táj elsuhant mellettünk. Eleinte nem különösebben figyeltem azt, hogy merre haladtunk, de amikor egy igenis ismerős részhez értünk, akkor már érdekelni kezdett, hogy Elena mit tervezett csinálni a Salvatore kriptánál.
- Igazán romantikus helyszínt választottál a randiknak. Temető a halottnak – jegyeztem meg egy szórakozott mosoly kíséretében, bár némileg azért keserűen is csengtek a szavaim. Valamiért nyomasztó érzések lettek úrrá rajtam is, ahogy megálltunk a kriptánknál. Mintha eljött volna a végleges búcsú ideje.
Miközben Elena beszélni kezdett, összeszorult a szívem. Ő lehet azt hitte, nem tudom, min megy most keresztül, de valójában mindenkinél jobban tudtam. Amikor azt hittem, hogy Katherine meghalt, én sem találtam célját az életemnek. A vámpírlét sem csempészett különösebb örömöket a napjaimba, éppen csak tompítani tudtam a szívem fájdalmát. Azzal, hogy én okoztam másoknak fájdalmat. Közben pedig gondtalannak mutattam magamat, de valóján belül teljesen üres voltam. Amíg meg nem tudtam Emilytől, hogy Katherine valójában életben van. Akkor úgy éreztem, hogy visszakaptam a szívem egy darabkáját, és újra reménykedni kezdtem.
De másik példának fel lehet hozni a mostani esetet is. Végre, életemben először megtaláltam azt a személyt, aki elfogadott olyannak, amilyen voltam, és tényleg szeretett engem, mint ahogy én is őt. A kapcsolatunk biztos lett, együtt lehettünk, és boldogok voltunk, amikor elveszítettem őt. A tervünk tökéletes volt az Utazók ellen, de hiba csúszott a számításainkba, és én már nem térhettem vissza az élők közé. Ahogy ott láttam Elenát, annak tudatában, hogy többet nem fogom, hogy örökre elveszítem őt… Nem volt egyedül a fájdalmában.
Először nem válaszoltam semmit Elenának, csak megfogtam a kezét, és megszorítottam azt. Még ha igazából nem is lehettem itt, még ha ez az egész csak egy hallucináció is volt, de Elenának szüksége volt rám, most értettem meg talán először igazán, hogy mennyire is.
- Tudom, hogy képes vagy megbirkózni ezzel, Elena. Ha valaki, akkor te meg fogod találni a módját, mindig megtalálod, és ez nem is lehet másképp. Lehet, hogy nem ma, hogy nem holnap vagy egy hét múlva, de idővel az a fájdalom, amit érzel, tompulni fog, és újra megtalálod az életed célját. Meg kell találnod – nyomtam meg a kell szót, hogy ezzel is kihangsúlyozzam, mennyire fontos, hogy ezt megtegye, hiába gondolta most ezt lehetetlennek. Én tudtam, hogy képes rá. – A megoldás azonban nem az, ha megpróbálod elrejteni a fájdalmadat, mint ahogy Stefan, Caroline és a többiek is csinálják. Ha fáj, akkor nyugodtan sírj. Adj ki magadból mindent, hogy aztán felállhass, és továbbléphess – magyaráztam Elenának végig komoly hangon, mélyen a szemeibe nézve, miközben továbbra is a kezét fogtam.

I'm not here anymore, Elena

547 szó ❀ I love you, Elena  ❀ kredit

never let me go

Egyszerűen nem akartam hallani Damon válaszát. Szinte tudtam, hogy mit fog mondani – azt, hogy Bonnie nem értene egyet azzal, amit teszek. A szemeimet forgattam, de közben mosolyogtam is, mert nem akartam egy pillanatot sem elpazarolni arra, hogy visszasüllyedek a kegyetlen valóságba Damon szavai által. Játékosan vontam hát vállat és adtam még egy kis hangot a rádióra, amiben épp az egyik kedvenc zeném ment.
Igen, tudtam, hogy Bonnie mit mondana. Kaptam volna tőle egy alapos fejmosást arra vonatkozóan, hogy mennyire veszélyes és ártalmas ezeket a gyógyfüveket magamba tömnöm és jobb lenne, ha ezek nélkül próbálnék tovább lépni. És itt lenne ő is, hogy segítsen. Valami ilyesmit mondogatott volna nekem, amíg össze nem szedem magam – na meg, valószínűleg Caroline is ezt tette volna. Ha tud a gyógyfüves akciómról. De hála az égnek nem tudott. Igyekeztem elhitetni mindenkivel, hogy minden a legnagyobb rendben van. Szerintem így sokkal könnyebb volt mindenkinek. Nekem is. Legalábbis egy fokkal. A Salvatore kripta felé indultam. Általában ott csináltam meg ezt a boszorkány főzetet is, de ma nem. Ma még a Whitmore fősuli területén tettem ezt meg, hogy Damon végig velem legyen útközben. Azonban elértük a célunkat, de ő még mindig velem volt. Ahogy leállítottam az autót, a zene is elhalt. A kormányt tovább fogtam és így szólaltam meg.
- Tudod... fogalmad sincs róla, hogy mennyire fáj a halálod. A hiányod. – Kezdtem bele. Tudtam, hogy ő nem az igazi Damon és hiába is panaszkodok neki, de ha neki nem tehetem meg, akkor kinek? Felpillantottam rá.
- Sosem tudtam, hogy képes vagyok valakit ennyire szeretni. De a helyzet az, hogy nélküled semminek sincs értelme, Damon. Fogalmam sincs, miért kelek egyáltalán fel nap, mint nap. Nincsenek céljaim. Alaric küzd a vámpírrá válásával, Stefan annyira belemerült az önsajnálatba, hogy még rólunk is megfeledkezett és elment… Caroline pedig kétségbeesetten próbálja felvenni vele a kapcsolatot. Ez így… ez így egyszerűen nem élet.– Fakadtam ki, majd elengedtem végre a kormányt és kicsatoltam az övemet.
- Nagy vihart kavartál, amikor beléptél az életembe, de azzal, hogy kiléptél… még nagyobbat. – Tettem hozzá egy sóhajjal, de itt nem néztem rá. Azt sem tudtam, egyáltalán itt van-e még. Fájt a hiánya és a gyógyfű volt az egyetlen, amivel kicsit túl tudtam lendülni ezen a ponton. – Az is megfordult már a fejemben, hogy könnyebb lenne kikapcsolnom az emberségem, de… mindketten tudjuk, hogy annak mi lett legutóbb a vége. És ezúttal nem hiszem, hogy bárki lenne olyan ügyes, hogy visszahozzon. – Oldalra biccentettem a fejem, miközben gyengén megráztam. Végül Damonra emeltem a tekintetem, feltéve, ha még ott volt.

From: Elena Gilbert

416 szó ❀ nevet let me go ❀ Damon ❀ kredit

Elena válaszát hallva egy kissé azért összeszorult a szívem. Nem volt semmi él a hangjában, vagy keserűség, és pont ez volt a legrémisztőbb az egészben. Úgy mondta azt, hogy egy busz kellene a halott szeretteinek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Tagadhatatlan, hogy igaz volt, de kissé abszurd volt ezzel viccelődni hallani őt. Főleg annak tudatában, hogy már én is ebbe a kategóriába tartoztam. És ahogy ez eszembe jutott, már kezdtem megérteni, hogy Elena miért kapaszkodott olyannyira belém. Nemcsak arról volt szó, hogy mennyire szeretett engem, hanem arról is, hogy ha elfogadja azt, hogy én is meghaltam, akkor túlzás nélkül állíthatta volna, hogy tényleg mindenkit elveszített, ha nem is örökre, de egy időre biztosan – mint például Jeremyt.
A kis Gilbert halálát sem tudta feldolgozni, csak úgy, hogy kikapcsolt, az én esetemben vajon mit tett volna? Nos, azt hiszem, erre a kérdésre meg is kaptam a választ – valami boszorkányos trükkel maga mellé hallucinált engem, és úgy viselkedett, mintha tényleg ott lettem volna, mintha tényleg az igazi Damon lett volna az, akivel beszélt. Hibáztathatta érte bárki is? Nem, egy kicsit sem. Elismerem, hogy nem ez volt a legjobb döntés, de talán ennyi önzőség belefért az ő részéről is.
Végül aztán jobbnak láttam, ha csak figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, meg azt is, hogy minden bizonnyal azért hangosította fel a rádiót, hogy én befogjam, de hát, én még halálomban sem engedelmeskedtem senkinek, úgyhogy nyugodt szívvel folytattam a beszédet.
- Vagy, tudod, hogy Bonnie Luke-kal értene egyet – magyaráztam tovább Elenának, felfedve az igazságot, mert hát, erről volt szó, nem igaz? Én Damon voltam, az önző, gonosz fivér, aki nyilvánvalóan nem mondta volna azt Elenának, hogy ne tegye meg ezt. Ellenben Bonnie… ő mindig tudta, mi a helyes, és biztos, hogy nem hagyta volna Elenának sem, hogy így viselkedjen. – Nem akarsz megidézni olyasvalakit, aki elmondja az igazságot – tettem még hozzá Elena arcát fürkészve. A hangom teljesen komolyan csengett, nem volt benne semmi gunyorosság, irónia vagy játékosság, mert ezúttal tényleg az igazságot közöltem vele, nem törődve azzal, hogy ezzel együtt rámutattam arra a tényre is, hogy én nem feltétlenül ez a személy voltam. De ezt egyébként is tudtuk mindketten, viszont bármennyire is volt igaz ez a rólam kialakult kép, még én is tudtam, hogy mikor jön el az a pont, amikor valaminek véget kell vetni. Elena esetében pedig ez nagyon is közel volt már. Négy hónapja csinálta ezt, azt hiszem, tényleg ideje lassan befejeznie, és feldolgoznia a veszteséget. Még ha nekem is kell megmondanom neki ezt.

I'm not here anymore, Elena

411 szó ❀ Ne búsulj  :<3:  ❀ kredit

never let me go

A szavaira csak egy nagyobb mosollyal reagáltam, miközben a kormányt fogtam és az utat néztem. Habár már anélkül is eltaláltam volna az úti célomhoz, hogy nézem, de most mégis inkább odafigyeltem. Nem igazán reagált a Rices témára, de nem hibáztattam érte. Tényleg nem. Talán jobb lett volna, ha nem a világ leghétköznapibb témáit szedem elő, nem arról mesélek neki, hogy mi történik a nagy világban – hisz ő nem az igazi Damon volt, mégis úgy kezeltem és azt akartam, hogy mindent tudjon, ami történik. Hiba lett volna? Csak kapaszkodni akartam valamibe. Belé. Az emlékébe, kettőnkbe, az együtt töltött időkbe, lopott pillanatokba. Mert már csak ez maradt. Luke pedig tartozott nekem annyival, hogy ezt megadja. Ha ő nincs, Damon még most is élne és nem lennék egy hajszálnyira a teljes megőrüléstől. Bár, azt hiszem, ezzel már réges-rég elkéstem. Elvégre a halott pasimmal kocsikázok az országúton és ezt a lehető legtermészetesebb módon teszem. Komolyan, nem lepődtem volna meg, ha valaki őrültnek nyilvánít.
A kérdése váratlanul ért, de ez nem ült ki az arcomra. Inkább egy nagyobb mosollyal néztem el felé, miközben feltette a második kérdését is.
- Tudod, ha minden halott szerettemet idehoznám, egy busz is kevés lenne hozzá… - Zártam le ennyivel, miközben újból elmosolyodtam. Nem akartam, hogy Bonnie itt legyen. Pont azért, mert ha ő itt lett volna, valószínűleg nem értett volna egyet a módszereimmel. Azzal, hogy fura gyógynövényekhez nyúlok. Inkább arra bíztatott volna, hogy fogadjam el a gyászt, éljem meg, hogy aztán tovább tudjak lépni. És velem lett volna… végig mellettem lett volna, hogy átsegítsen ezen az időszakon. Úgy, ahogy Caroline is próbál mellettem lenni, de nem, előtte igazság szerint egy percig sem mutattam, hogy fájna. Pedig fájt, minden egyes nap fájt, amit Damon nélkül töltöttem. De az álarcot felvettem, mert nem akartam, hogy bárki is aggódjon értem. Mondjuk, talán pont ezzel a viselkedésemmel vontam magamra a figyelmem. Vettem egy mély levegőt, Damonre néztem, majd feljebb tekertem a rádión a hangerőt. Nem akartam, hogy elrontsa a pillanatot, a kettőnk néhány közös percét azzal, hogy megpróbál visszaterelni a helyes útra. Pedig tudtam, éreztem, hogy ez lesz a szándéka…

From: Elena Gilbert

347 szó ❀ nevet let me go ❀ Damon ❀ kredit

És megint itt tartottunk. Négy hónap telt el azóta, hogy az Utazók úgy döntöttek, elfoglalják Mystic Fallst, és mint centrum, innen kiindulva teszik az egész világot lényegében egy mágiamentes övezetté, ahol mi, vámpírok nem létezhettünk volna. Vagyis, mágia nélkül nem lettünk volna többek egy halottnál, így teljesen érthető okok miatt megpróbáltuk megakadályozni, hogy a tervükkel sikerrel járjanak. Minden teljesen jól működött, még sikerrel is zárhattuk volna a kis akciónkat járulékos veszteségek nélkül, de végül Luke miatt ez még sem lett így. Miután Bonnie visszahozta őt a túloldalról, egyből ment Livet pátyolgatni, és amikor úgy látta, hogy a testvére belehalna a varázslatba, leállította. Elena, Tyler, Stefan és Ric sikeresen visszajutott Bonnien keresztül a való életbe, de én már nem voltam ilyen szerencsés. Bonnie alapjáraton sem térhetett volna vissza, így a túloldallal együtt megsemmisültünk mi is. Egyik pillanatban még ott voltunk az erdőben, ameddig lehetett, figyeltem Elenát, és amennyire lehetséges volt, elbúcsúztunk egymástól Bonnie közvetítésével, aztán elmentünk onnan, vissza a fák közé. Megfogtuk egymás kezét, miközben a vakító fényesség egyre jobban közeledett felénk, aztán huss, már nem voltunk sehol.
De ezt a gyászt Elena nem tudta már feldolgozni. Valamilyen szinten még meg is értettem őt emiatt, elvégre a családjából jóformán már mindenkit elveszített, ha nem is örökre, de egyszer mindenképp. Az élete tele volt veszteségekkel, és akkor, amikor már mindketten tudtuk, hogy mit akarunk, amikor már együtt lehettünk volna, a sors közbeszólt, és azt mondta, ezt nem lehet. Azonban, ennek ellenére sem értettem vele egyet abban, hogy valami boszorkányfűvel való bedrogozás lenne a gyásszal való megküzdésnek a legjobb módja. Maga mellé hallucinált, képes volt beszélni hozzám, látni és megérinteni, szinte már valóságnak is érezhette volna az egészet, de aztán, amint lejárt az idő, már megint nem voltam ott, neki pedig ismét szembesülnie kellett  a hatalmas lyukkal a szívében, és a hiányom okozta magánnyal és fájdalommal. Nem hittem volna, hogy ezek a hallucinációk segítettek volna neki, szerintem inkább csak rontottak a helyzeten. De bárki próbálta meg neki ezt megmondani, ő nem fogadta el az igazságot, hanem csak folytatta ezt az értelmetlen játékot.
Így kerültem ismét mellé az autóban az anyósülésre. Nem tudom, hogy merre tartott, de igazából nem is volt fontos, elvégre úgy sem éltem volna meg azt, hogy megérkezzünk – a boszorkányfűnek a hatása még azelőtt lejárt volna, én pedig ismét nem lettem volna sehol. Amilyen hirtelen tűntem fel, olyan hirtelen tűntem is el állandóan, ehhez pedig már Elena is hozzászokott, így amikor megjelentem a kocsiban, ő bevezetés nélkül beszélni kezdett hozzám.
Kényelmesen hátradőltem az ülésben, még a fejemet is nekidöntöttem a fejtámlának, és így hallgattam a cimbim szerelmi életének új fejezetét. Habár nem különösebben foglalkoztatott ez az egész, de azért valamilyen szinten szórakoztató volt belegondolni abba, hogy Ric már megint a dokira bukik. Határozottan kezdett olyan benyomásom lenni, hogy Alaricnak dokinő fétise volt. Ami, mondjuk, valamilyen szinten érthető is volt, a szexis ruciban, ahogy a betegágyon fekve ők szolgálnak ki téged… Komolyan, Ric gondolkozott már azon, hogy beteget tettet azért, hogy lássa az új szívszerelmét, vagy csak Elena akarta ennyire összeboronálni őket?
- Azért is szeretlek ennyire, mert ezt ilyen komoly arccal tudtad elmondani – válaszoltam neki vissza, felé fordítva a fejemet, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdését. Sokkal jobban lefoglalt az, hogy azt figyeljem, Elena mennyire beleélte magát ebbe a helyzetbe. Tényleg úgy viselkedett, mintha itt lettem volna, mintha ez egy tök normális párbeszéd lett volna egy átlagos pár között, csak hát,  a bökkenő ott volt, hogy én meghaltam, Elena meg lényegében magában beszélt, pontosabban a hallucinált képmásomhoz.
Nem igazán számítottam arra, hogy Elena bármit is reagálni fog erre, ezért inkább tovább beszéltem én, továbbra is ejtve ezt a Ric témát, mert ha engem kérdeztek, szerintem eléggé abszurd volt ebben a helyzetben pont róla beszélni. Ő halott volt, most élő, én élő voltam, most halott. Bennem persze neheztelés nem volt, elvégre nem Ric tehetett arról, hogy Luke idő előtt félbeszakította a varázslatot, meg megérdemelte ő is a második esélyt, de azért, úgy komolyan, Elena fejében egyszer sem fordult meg az a gondolat, hogy Ric helyett nekem kellene inkább itt lennem?
- Megkérdezhetem, hogy miért nincs egy Bennett boszi a hátsó ülésen? – kérdeztem tőle tök komoly arccal, még hátra is fordultam, hogy megbizonyosodjak abban, hogy Bonnie nincs-e még itt valahol, de nem volt. – Úgy értem, Luke-nak nincsenek Bonnie illatú gyógynövényei? – tettem még hozzá. Persze nem volt semmi gúny a hangomban, na jó, egy iciri-picirit talán mégis, de tényleg csak egy egyszerű kérdésnek szántam ezt.

I'm not here anymore, Elena

732 szó ❀ Ne búsulj  :<3:  ❀ kredit