Tudtam, hogy Damon nem erőltetné a hazamenetelt, ha én nem akarok menni, de mégis jó volt az ő szájából hallani. Tudta, min megyek keresztül és pont ezért volt annyira megértő. Jólesett, nagyon is. Szavakkal nem is tudtam volna kifejezni, mennyire. Azért a magyarázkodás sem maradt el, de csak gyengén megráztam a fejemet.
- Ezt azt hiszem, nekem kell feldolgoznom először… hogy tényleg én is elhiggyem, hogy mindent az őrült énem tett, akit Katherine irányított. Egyáltalán nem olyan volt, mintha ki lennék kapcsolva, ez sokkal másabb volt, sokkal valóságosabb és… túl élénk – Nagyot nyeltem, miközben Damon mellkasára simítottam, pontosan oda, ahol a szíve van. Jól emlékeztem arra, hogyan fogtam a markomban és hogy ő hogyan fogta az enyémet. Aztán az a mozdulat… Inkább elhúztam tőle a kezem a hirtelen jött jelenetre a fejemben. Nem akartam felidézni, de jött magától minden. Nem voltam túl rajta.
Aprót bólintottam, már halványan mosolyogva, majd felnéztem a férfira és megfogtam a kezét. A segítségével álltam talpra.
- Nem tudom, hogy bírom ki fél óráig nélküled – Nem akartam elengedni, de kocsi nélkül nem jutottunk volna túl messzire még a vámpírsebességgel sem. Aztán hagytam végül, hogy lassan elinduljon. Végül ő maga volt az, aki visszafordult egy csókra. Hosszan viszonoztam, mielőtt hagytam volna kisuhanni a kripta ajtaján.
Amíg ő távol volt, magamhoz vettem az üveget. Azt szorongatva jártam körbe néhányszor a kriptát, érintettem meg minden egyes pontját, miközben újra meg újra végiggondoltam az elmúlt éveket. Vagyis, amióta magamnál voltam. Sok dolog történt velem, és még több Damonékkel. Nem tudtam, valaha be tudunk-e pótolni mindent és valaha rendezni tudjuk-e a kapcsolatainkat. Féltem, hogy… hogy már teljesen kiestem az életükből és hogy talán nincs már benne úgy helyem, mint régen volt.
Ahogy végül végigsimítottam az ajtófélfán, arra lettem figyelmes, hogy ahol a napfénygyűrűmnek kellene lennie… azon az ujjamon nem volt semmi. Kétségbeestem. Hosszan keresgéltem a kriptában, de hiába, nem volt sehol. Azonban Damon megjött, és nem akartam elrontani a kiruccanásunkat. Kisuhantam a kriptából és az autóhoz lépve beszálltam mellé. Nagyot nyeltem. Furcsa volt újra itt lenni, majdnem „normálisan”. Csak akkor lettem volna boldogabb, ha a gyűrűm megvan és kibékültem a többiekkel. De nem kaphattam meg mindent, főleg nem azonnal. Az üveget leraktam a lábamhoz, én pedig kissé lejjebb csúsztam az ülésben. Nem volt annyira messze a nyaraló, de közel sem és fáradtnak éreztem kissé magam. Mégsem pihentem, csupán Damont figyeltem egész út alatt. Hiányzott.

From: Elena Gilbert

393 words ❀ silhouette ❀ note: i love you ❀ kredit

Élveztem, hogy olyan hosszú idő után ennyire szorosan ölelhettem magamhoz, és nem akart eltávolodni tőlem, velem volt, s úgy éreztem, velem is marad végre. Bármire képes lettem volna, hogy Elenát soha többé ne kelljen elengednem ezek után. Túl sok volt a külön töltött idő, túl sok minden törlődött el kettőnkről, és ez több volt, mint amit el tudtam volna viselni épp ésszel, éppen ezért nem voltam képes elereszteni. Úgy éreztem a világ végre visszabillent a helyére, hogy visszakaptam őt.
A ragaszkodásom ellenére is elhúzódtam végül tőle, mert időszerűnek láttam, hogy kilépjünk ebből a lehangoló kriptából, ahol annyi barátunktól búcsúztunk már el. Őszintén nem szerettem ide járni, s az elmúlt időszakban kerültem is a temetőt, azt sem tudnám megmondani, hogy ma miért éppen ide indultam el.
– Rendben, akkor nem megyünk haza – szögeztem le, mert nem állt szándékomban erőltetni a dolgot. Én, a család abszolút fekete báránya tökéletesen megértettem, hogy számára milyen megpróbáltatás lenne most belépni abba a házba és a többiek elé állni. – De hidd el Elena, mindannyian tudják, hogy nem voltál önmagad, és józanul soha nem tették volna hasonlókat sem – szerettem volna, ha elhiszi nekem, hogy mindez a valóság. Bármi is történt, bármit mondott vagy tett, nem számítottam, mert Katherine belenyúlt a fejébe egy szirén segítségével. Márpedig olyasmiért nem hibáztathattuk a nőt, amit normál esetben nem tett volna meg. Mert Elena jobb volt annál, hogy hasonló szörnyűségeket kövessen el ellenünk.
– Nincs az olyan messze – mosolyodtam el, amikor megemlítette a tóparti nyaralót, ahol olyan régen voltunk már, mert hát nem igazán volt miért odamenni. Egyedül csak egyszer látogattam el oda, közvetlenül az előtt, hogy a kedvenc boszorkányom elindult egymaga Mystic Falls-ból, és szükségem volt valamire, ami Elenára emlékeztetett. Felkeltem a kripta padlójáról és a barátnőm felé nyújtottam a kezemet.
– Találkozzunk az út mellett fél óra múlva. Hozom a kocsit, és elmegyünk a tóparti házba – azt már nem tettem hozzá, hogy az öcsémnek meghagyom, hogy hová mentem, de nem akartam szó nélkül lelépni, elvégre ígéretet tettem neki. Ha Elena beleegyezett a kripta bejáratából még visszafordultam:
– Azt az üveget azért hozd magaddal – rákacsintottam a lányra, megcsókoltam, s már ott sem voltam: vámpírsebességgel rohantam vissza a Salvatore villához. Hagytam egy levelet Stefannak, meghagytam, hogy mobilon elér bármikor, de szükségem volt egy kis levegőváltozásra, s nemsokára visszatérek. Elenát nem említettem egyelőre. Néhány nap múlva talán, úgyis visszatérünk valószínűleg Mystic Falls-ba.
Pontosan huszonhét perccel később az út szélére húzódtam az autómmal és vártam, hogy Elena előbukkanjon a fák közül, s elindulhassunk a Gilbert nyaralóba.

under glorious suns
with the freedom that
comes with the truth
i was and you were happy

408. would i, could i make you happy?.      kredit

A megjegyzésére és a nevetésére kicsit elmosolyodtam. Szusszantam. Igaza volt, tényleg elég zűrös életük volt, de nem hittem, hogy én is emelni fogom a zűrös esetek számát. Bár talán én eleve egy problémás tényező voltam ebben az egész egyenletben. Káoszban. Ha én nem lettem volna, talán semmi rossz nem történik. Úgy értem… Stefan annak idején miattam jött a városba. Klaus engem üldözött annak idején, az én hasonmásvéremet akarta. Aztán… nem tudom, minden jött magától, és az események központjában általában én álltam. Értem hoztak áldozatot, engem mentettek.
Caolinenak igaza volt. Mindig ott voltak nekem. Ugrottak, hogy nekem jó legyen, mégsem emlékeztem rá Katherine és Sierra hatása alatt. Elképzelésem sem volt, miket fog a fejemhez vágni, ha találkozunk. Vele akartam utoljára találkozni, épp ezért. Bár egészen eddig abban sem voltam biztos, hogy vissza akarok menni. De Damon mellettem volt és kezdtem megnyugodni. Legalábbis egy részem. Hisz Bonniet és Stefant illetően kicsit sem voltam nyugodt. Nem akartam, hogy bármi baj történjen, de megállítani sem állítottam volna Bonniet. Még jól emlékeztem arra, mikor visszahozta Jeremyt… helyet cserélt vele.
Ahogy Damon magyarázkodásba fogott, őt kezdtem figyelni. Egyszerre tett szomorúvá és boldoggá, amit mondott. Tényleg azt kívántam neki akkor és ott, az út közepén táncolva, hogy legyen boldog nélkülem. Mégis… önző voltam és jólesett, hogy a hiányom ezt mégsem tudta neki megengedni. Tényleg szeretett. És én is őt.
- Most már itt vagyok, hogy betöltsem azt az űrt… - Suttogtam, miközben szorosabban öleltem át. Nem haragudtam rá semmiért, hisz én voltam, aki kijátszotta őt, aki átverte őt. Ő csak áldozat volt ebben az egészben. Nagyot nyeltem a csendes feleletére és elidőztem a karjaiban. Nem akartam percek múltán sem elszakadni tőle, főleg a nyakcsókot érezve, ami ismerős volt és mégis, vagy talán pont ezért bizsergést váltott ki belőlem. De mégis eltávolodott tőlem, így kissé csalódottan néztem fel rá.
Tényleg nem akartam találkozni velük, és pont ezért nem tudtam, mit akar kihozni ebből az egészből.
- A házba? A vámpírhallásuk miatt egyből lebuknánk, hogy ott vagyok és… még nem állok erre készen. Még nem tudom, hogyan kellene eléjük állnom és hogy… hogy mit mondjak? Még én sem tudom elfelejteni magamnak azt, amit tettem. Bántottalak titeket, akik mindig mellettem álltatok… és amiket Caroline fejéhez vágtam, én… - Megráztam a fejemet, majd a földre pillantottam. – Biztos, hogy ő lesz az utolsó, akivel beszélek. Addig… át kell gondolnom, mit mondok neki – Nehéz volt. Nem a bocsánatkérés, hanem sokkal inkább az, hogy tényleg nem tudtam, merre tovább.
- De elmehetünk máshová… - Eszembe jutott valami, így lassan ránéztem. – Talán kicsit messze van, de a tóparti ház most üresen áll – Ezer éve nem voltunk ott, de most jó ötletnek tűnt odamenni.

From: Elena Gilbert

438 words ❀ silhouette ❀ note: i love you ❀ kredit

– A mi életünk Stefannal mindig is rohadt zűrös volt – vontam vállat, s röviden felnevettem, mert igaz volt, amit mondtam, hiszen mindig belefutottunk egy újabb ellenfélbe, valamilyen problémába, amit meg kellett oldanunk, ráadásul a világon nem is volt senki élő, akitől érdemben lehetett volna segítséget kérni. Nevetségesen sok csontváz volt a szekrényünkben, annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan egy részét mi magunk raktuk bele, csak hogy ne kelljen foglalkozni vele.
Elena döbbenetére nem is feleltem, mert nem tudtam volna mit mondani. A tény, az tény volt, márpedig jelen esetben az öcsém oltári baromságot csinált, és persze én vagyok az első, aki fel is mentettem azzal, hogy ki voltak kapcsolva az érzései, de valahol mélyen én is tudtam, hogy ez nem mentség, legalábbis nem elégséges. A mellettem ülő nő szavaira kissé fáradtan bólintottam, s ezzel igazat is adtam Elenának. Bonbon a végsőkig elment volna, hogy valamelyik számára fontos személyt megmentse, Enzo pedig az első volt ezen a listán jelenleg.
– Igen, ettől félek én is – mármint a rohadt egyensúly megborításától. Mert nagyon úgy nézett ki, hogyha talál valamit a boszorkány, akkor azzal megint valami végérvényesen megváltozik… Nekem pedig kezdett elegem lenni a természet és a mágia törvényeiből, meg az elcseszett kiskapukból, amiknél mindig van egy nem várt apróbetűs rész.
– Félreértesz: nagyon is örültem nekik – kezdtem a magyarázatot. Valóban örültem az öcsém és a szöszi boldogságának, őszintén nem irigyeltem azt, ami az övék volt, de hát… – Csak tudod, minden nap arra emlékeztettek, hogy mi nem vagyunk együtt. Hogy nélküled kell felkelnem nap, mint nap. Akármennyire próbálkoztam nem a hiányodra koncentrálni, akkor is mindig ott volt az az üresség, amit csak te tudsz megtölteni – megvontam a vállamat, belefúrtam az orromat a hajába. Bocsánatot akartam kérni tőle azért, ami New Yorkban történt, de nem hagyta, ráadásul átvállalta a felelősséget is, amivel nem értettem egyet. Nem lett volna szabad belemélyesztenem az ujjaimat a mellkasába, akkor nem történhetett volna meg, ami megtörtént a hídon. Közelebb húzott magához, én pedig hagytam magamat, szorosan öleltem őt, arcomat a nyakába fúrtam, és csak belélegeztem az édeskés illatát, ami annyira hiányzott már.
– Én is szeretlek – feleltem csendesen, közben karjaimat Elena köré fontam. Nem akartam elengedni, soha többé nem akartam távol kerülni tőle, azt akartam, hogy mindig itt legyen velem, a karomban, ahol meg tudtam óvni. Végül belecsókoltam a nyakába, és egy kicsit eltávolodtam tőle hosszú percek elteltével.
– Tudom, hogy nem akarsz a többiekkel még találkozni, de mi lenne, ha elmennénk valami kevésbé gyászos helyre? – körbepillantottam, elvégre a családi kriptában voltunk, ami nem a legideálisabb sok szempontból. – Vagy nagyon szívesen becsempészlek a házba, otthon még megvan minden ruhád – jegyeztem meg nevetős hangon, félmosolyt villantva Elenára, a szemem pedig cinkosan csillogott, mert nagyon szerettem volna kicsit csak élvezni a tényt, hogy visszakaptam a lányt, akire mindig is vártam. Ám nem akartam ráerőltetni semmit sem, így ez csak egy egyszerű ajánlat volt.
  

under glorious suns
with the freedom that
comes with the truth
i was and you were happy

466. would i, could i make you happy?.     kredit

Felszabadító érzés volt átölelni a nőt, újra megcsókolni, és csak élvezni egy kis ideig a jelenlétét. Hiányzott, rettenetesen és elmondhatatlanul magányos voltam nélküli, az elmúlt hónapok eseményei pedig nem segítettek a depresszív hangulatomon. Ennek következménye volt az is, hogy elhagyta Mystic Falls-t és lekapcsoltam az emberségemet. De amikor újra szembe találtam magamat Elenával, a múltammal valami megmozdult bennem. És hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel. Az egész, mióta a Brooklyn-hídon álltunk vele rémálomnak tűnt most, nem valóságnak. Persze józan ésszel kénytelen voltam felfogni, hogy ez nem ilyen egyszerű, és ezért értettem meg Elenát, de azért jó volt csak úgy beleveszni a csókba, mintha semmi más nem számítana.
Aztán ahogy a kis ikerpárra terelődött a szó, és beszélni kezdtem, majd a mellettem ülő nő visszakérdezett, rájöttem, hogy bár Elena az elmúlt hónapokban már nem szendergett az álomátok miatt, de nem is tudja mi történt velünk azóta.
– Valószínűleg csak unatkozik mióta démon lett – jegyeztem meg, majd meghúztam újra a whiskys üveget, miközben már azon gondolkodtam, hogy vázoljam a Stefan-Bonnie ellentétet a barátnőmnek. Aztán végül úgy döntöttem, ezen nincs mit szépíteni egyszerűen.
– Tudod, én ebben most először nem vagyok biztos. Amíg nem voltál velünk, történt pár dolog – letettem az üveget Elena számára is karnyújtásnyi távolságra. – Bonbon számomra ismeretlen okból összejött Enzoval, és elég jól ki is jöttek, meg is érdemelték mindketten, hogy boldogok legyenek. Viszont abban az időben Stef éppen nem volt önmaga, nagyon nem, és egy elborult pillanatában, amikor úgy gondolta a gerlepár az útjában állt, kitépte Enzo szívét – kicsit csaltam a történeten, de azt hiszem, mindenkinek jobb, ha nem magyaráztam hosszasan mit kerestek ugyanannál a háznál Bonniék és Stefan is… – Viszont Bonnie fájdalma valahogy, ezt még annyira sem értem, hogyan, átlökte Enzo lelkét egy másik dimenzióba, ahol csak a boszink érzékeli. Szóval a jó hír, hogy nem halt meg, a rossz pedig az, hogy fogalmunk sincs, vissza lehet-e hozni – folytattam, majd még hozzátettem: – De Bonnie azóta nem igazán kíváncsi az öcsémre, és nem tudom, képes lesz-e megbocsájtani ezt valaha is – fejeztem be, és reméltem, hogy Elena számára érthetően felvázoltam nagy vonalakban, hogy mi a probléma a testvérem és a boszi között. Abba már nem is mentem bele, hogy egy darabig a sógornőmmé avanzsált szöszit is komolyan érintette ez az egész.
Végül Elena váltott témát, aminek részben örültem, részben pedig nem akartam beszélni a találkozásunkról New York-ban. Életem legszörnyűbb ostobaságát követtem el, és bár úgy tűnt a nő nem haragudott rám, én azért nem tettem még túl magamat a történteken.
– Hidd el, én megpróbáltam – mondtam, arcomon keserű mosoly jelent meg. – De aztán Bonnie lelépett, hogy megoldást találjon Enzo-nak, és én meg ott maradtam Stefan és Caroline boldog házasságának közepén az ikrekkel… és nem bírtam ezt tovább nézni. Aztán egyszer csak ott voltál, és emlékszem, hogy nevetségesnek tűnt, sokáig azt hittem, nem is te vagy az, és csak odaképzellek. De amikor a hídon voltunk… Kérlek ne haragudj rám, sohasem akartam neked ártani, és én… nem is tudom felidézni mi történt akkor – éreztem, ahogyan könnyek kezdték el szúrni a szemeimet, közelebb vontam magamhoz Elenát, s kellett néhány perc, hogy összeszedjem magamat.
  

under glorious suns
with the freedom that
comes with the truth
i was and you were happy

507. would i, could i make you happy?.     kredit

A kérdésemre valójában nem vártam választ tőle. Nyilvánvalóan nem volt magánál, amíg azokat a szörnyű és kegyetlen dolgokat tette. Nem tudtam rá haragudni és tudtam, hogy a többiek sem tennék ezt, hiszen mind találkoztunk vele agymosott állapotban, mindannyian tisztában voltunk vele, s szép lassan megértettük mit tettek Elenával. Dühöt csak Katherine és a szirénnel kapcsolatban éreztünk. Nem feleltem, csak halvány mosolyra húztam a számat, miközben figyeltem az arcának minden rezdülését, az íriszei változását. Olyan nagyon sok ideje vártam erre, hogy végre újra ébren legyen, hogy mellettem legyen és érezhessem.
Ahogy belekezdtem a kérdésbe rögtön el is hallgattam. Nem volt igazán jelentősége, főleg azután nem, hogy azt mondta szeret. Ez mindent jelentett, ő maga mindent jelentett. A puszta tény, hogy visszakaptam, sértetlenül, hogy átölelhettem, és nem taszított el magától, elég volt, hogy mindent el tudjak felejteni… Egyszerűen nem számított ez az egész. Elmúlt és csak azon járt az eszem, hogyan tudnám elfeledtetni Elenával is, hogy ne hibáztassa magát. Ennek ellenére a szavai egészen átmelegítették élettelen testemet, és az óvatoskodó csókom, egészen gyorsan alakult át vaddá és mohóvá. Annyira nagyon hiányzott, és annyira boldog voltam ebben a pillanatban, hogy az sem érdekelt volna, ha Katherine és Kai Parker ezt valamiféle csapdának szánta volna. Végre, évek óta egyszerűen csak boldog voltam. S még ha ez csak pár percig is tarthatott, a megkönnyebbülés miatt megérte.
– Tudom – feleltem röviden, amikor kifejtette, hogy magát okolja mindenért. És persze, értettem, miért gondolkodik így, de közben meg azzal is tisztában voltam, mennyire tehetetlen ez a helyzet, és mennyire kiszolgáltatott. Nagyon pontosan emlékeztem mennyi ideig cseszegetett a sógornőm, mire bármi is derengeni kezdett. Azután csak hallgattam, hagytam, hogy mindent elmondjon, néhány részlet a helyére került, bár a legtöbb dolgot Elena elszólásaiból már kikövetkeztettük, meg abból, hogy Kai megpróbált ártani az ikreknek, még úgy is, hogy már semmit sem érhet el vele.
– Jól… nagyjából – feleltem röviden, aztán megnyugtatólag folytattam. – Mielőtt visszatértem volna Mystic Fallsba, Parker megpróbálta megölni Lizzie-t, de Stefanék időben közbe avatkoztak. Azóta pedig szemmel tartjuk a lányokat – én is, mert megígértem az öcsémnek, hogy nem engedem meg senkinek, hogy ártson a gyerekeinek. Hiszen bármennyire is nem a vérszerinti rokonai voltak, és nekem sem, az unokahúgaimként kezeltem a két kis boszorkányt. – És Bonnie is rendben van, sokadjára kibékültünk, bár Stefant továbbra sem kedveli – mondtam mindezt teljes természetességgel, hirtelen eszembe sem jutott, hogy valószínűleg Elenának fogalma sincs róla mi történt az elmúlt években, mert Katherine és a kis démoni csapata nem avatta be valószínűleg. Sok mindent kell bepótolnia, ami a kapcsolati hálónkat illeti.
  

under glorious suns
with the freedom that
comes with the truth
i was and you were happy

413. would i, could i make you happy?.     kredit

Fogalmam sem volt, mi is járhatott a nő fejében, miközben mellé telepedtem, miután elsuhantam az üveg whiskyért, s visszatértem hozzá. Bár nem emiatt nyitottam ki a ritkaságként és félve őrzött italt, mégis úgy éreztem, amikor ma kiválasztottam az otthonomban, hogy valamiért jelentősége volt ennek a döntésnek… Nevetségesnek is gondoltam, hiszen én, Damon Salvatore, a nagy gonosz vámpír sohasem hitt az efféle jelekben, ám életemben először olyan nagyon el voltam foglalva a sajátos nyomorommal, ami eddig mindent elsöprően ült rajtam, hogy egészen mulatságosnak gondoltam a tényt, a választásom talán valamiféle égi jel, hogy van értelme éppen ezt az üveget megbontanom. S talán tényleg volt, talán hinnem kellene a jelekben.
– Velem akarsz versenyezni? – kérdeztem vissza enyhe gunyoros éllel a hangomban, amikor a tekintetét az enyémbe fúrta, és kijelentette, milyen sokat ártott nekem és a barátainknak. Ám az volt a szomorú helyzet, hogy ezt a „versenyt” magasan vezettem, még akkor is, ha Elena valóban ártott az elmúlt hónapokban mindannyiuknak. Fontos különbség azonban kettőnk között, hogy őt megvezették mindvégig, én azonban sokszor önszántamból tettem mindezt.
Élveztem, ahogy az ujjaink és tenyerünk egymásnak feszültek, olyan nagyon régen érintettem már meg, olyan nagyon távolinak tűnt az a pillanat, amikor rácsuktam a koporsó fedelét, és messzire vitettem magam elől, s a pokolba kívántam Kai Parkert… a kívánságom pedig, talán most először valósággá vált, ha nem számítom azt is kívánságnak, mennyire szerettem volna, ha Elena belém szerelmes, nem pedig az öcsémbe évekkel ezelőtt. Láttam, ahogyan a nő engem figyelt, miközben előszedtem a zsebemből a nyakláncát, amit aztán átadtam neki. Szabad kezem hátával letöröltem a legördülő könnycseppeket Elena arcára, elsuttogott szavaira mosolyra húzódott a szám egy rövid időre, azután pedig segítettem visszaakasztani a nyakába a medált.
– Ezek szerint… – meg akartam kérdezni tőle, hogy még mindig a barátnőm-e, de aztán megráztam a fejemet, és csak közelebb hajoltam hozzá, finoman az övéire tapasztva a saját ajkaimat, és évek távlata után először, megcsókoltam Elenát. Vámpírléten leghosszabb évei voltak, amíg nem ölelhettem magamhoz, nem csókolhattam, nem érinthettem meg Elenát. – Szeretlek én is – mormogtam kettőnk közé, amikor elhúzódtam a lánytól, a homlokomat az övének támasztottam egy percre, belélegeztem az illatát, amely végre ismét beburkolt, megnyugvást adott, és éreztem, ahogyan szikkadt vérereimbe visszatér az élet anélkül is, hogy megöltem volna valakit. Azután elhúzódtam tőle és hagytam, hogy mesélni kezdjen. Átadtam neki a whiskys üveget, csendben figyeltem és hallgattam, élveztem, ahogyan közelebb csúszott hozzám és a kezemet szorította, mintha attól félt volna eltűnök, ha nem így tesz. Amikor fejét a vállamra hajtotta, nyomtam a fejére egy puszit, így pihentettem egy darabig a fejemet az övén. Orromat csiklandozták a hosszú barna hajszálak, de nem törődtem vele, jól esett, hogy végre belélegezhettem Elena illatát.
– Ne hibáztasd magadat, egy szirén akarata alól nehéz kiszabadulni – hüvelykujjammal simogattam a kezét, miközben ujjaink még mindig szorosan össze voltak fűzve. – Nem a te hibád, csak játszottak veled – teljesen komolyan gondoltam a szavaimat, amelyeket jóformán a hajába suttogtam el, alig volt a hangom hangosabb a mormogásnál. Aztán csak hagytam, hadd beszéljen Elena, kíváncsi voltam ő hogyan emlékezett a történtekre.   

under glorious suns
with the freedom that
comes with the truth
i was and you were happy

495. would i, could i make you happy?.     kredit