Általában ha az embernek van némi takargatnivalója, az nem nagyon nyílik meg mások számára. Viszont ez a suli, pontosan erre jó, vagyis hát erre is. Na nem mintha nekem amúgy akkora problémát jelentene a barátkozás és az ismerkedés.
Mindig is egy nyílt, kedves és mosolygós lány voltam, ami az után az este után egy picit háttérbe szorult. Itt viszont itt kaptam egy új esélyt arra, hogy visszarázódjak egy viszonylag normális életbe és újra rátaláljak önmagamra.
- Jaj, dehogy! Tényleg örülök neki, hogy idejöttél. Nagyon örülnék ha segítenél egy picit jobban megtalálni itt a helyem. – mosolyogtam rá kedvesen, bátorítólag.
Bevallom az feltűnt, hogy elég sokat beszél, de nem igazán zavart. Azt nem tudom, hogy csak a zavara miatt beszél ennyit, vagy amúgy is egy bőbeszédű hölgyike. De velem nem hiszem, hogy aggódnia kellene emiatt. Otthon folyamatosan azzal cukkolt mindenki, hogy annyit beszélek mint valami szónok meg, hogy simán lyukat beszélek bárki hasába. Lehet, hogy ez is valamiféle különleges tehetségem, úgy mint az éneklés.
- Ugyan, semmi gond nincs vele. Főleg, hogy én is szeretek sokat beszélni. Nagyon sokat. – kuncogtam a saját kis belsős poénomon.
Egy pillanatra meglepett a kérdés amit nekem szegezett, de igazából várható volt, hogy előbb vagy utóbb szóba kerül az, hogy honnan is érkeztem. Ugyanúgy ahogy az is, mi a múltam és miért csak most az utolsó előtti évben érkeztem a suliba. Számíthattam volna rá, de valahogy mégsem gondoltam rá.
- Exactamente de Barcelona. – vágtam rá kapásból az anyanyelvemen. Persze abban a pillanatban ahogy kimondtam, már tudtam is, hogy ebből maximum azt tudta kihámozni, hogy valami közöm van Barcelonához.
- Bocsi! Még át kell állítani az agyamat, hogy angolul válaszoljak. Szóval, igen. Barcelonában születtem és ott is éltem eddig. – javítottam is ki magam sietősen.
Majdnem 100%-ig biztos vagyok benne, hogy többször bele fogok még futni ilyen helyzetekbe, szóval sokkal jobban oda kell figyelnem arra, hogy ameddig a suliban vagyok, csak angolul beszélhetek. Ami amúgy nem is olyan rossz dolga, ha azt nézzük. Így legalább fejlődik a nyelvtudásom és stabilabb lábon fogok állni a lábaimon a nagyvilágban. Bár az is lehet, hogy lassan nem ártana elkezdenem a Francia nyelv felé is kacsingatni, ha már egyszer úgy is ott fogom leélni az életem hátralévő részét anyám fantasztikus házassági terveinek köszönhetően.
A rövidke kézfogás után, úgy éreztem magam, mint aki bekerült egy belső körbe. Vagy éppen egy olyan titkos társaság részévé vált, amiről sokaknak még csak tudni sem szabad. Ez pedig egy igazán jóleső érzéssel töltötte meg a belsőm.
- Mindig is volt tehetségem az ilyenekhez. – vágtam rá egyből, miközben leült hozzám.
Türelmesen végig hallgattam és rá kellett jönnöm, hogy tényleg jól belekérdeztem a dolgok közepébe. Sok minden eszembe jutott ezt illetően, de semmi ehhez hasonló nem.
- Hát ez tényleg fura. Ilyen nem történik meg csak úgy. – grimaszoltam, miközben lehetséges megoldások után kutakodtam az elmémben. Hátha egyszer hallottam vagy olvastam már hasonló esetről. De akármennyire is szeretnék segíteni, semmi ilyen, sőt még csak hasonló eset sem ugrik be. Pedig ha valaki akkor én már aztán elég sok könyvet elolvastam amióta számomra is kiderült a családom titka.
- Mindenesetre, ha az anyám most látná az iskolát, tuti szedhetném a sátorfámat. – fintorogtam majd egy nagy levegő után folytattam.
- Eggyel több indoka lenne rá, hogy ne akarja, hogy ide járjak suliba. De ahogy mondani szokták, amiről nem tud, az nem fáj. – mosolyogtam rá Bellere cinkosan.

Amikor a semmiből egyszer csak kitaláltam, hogy új iskolába szeretnék járni, anyám enyhén szólva sem rajongott az ötletért. Az pedig pláne nem tetszett neki, hogy egy teljesen másik földrészen van ez az iskola. Gyűlölte még csak a gondolatát is annak, hogy elveszítheti az uralmát felettem. De amikor eljöttünk megnézni a Salvatore bentlakásos sulit, egy pillanat alatt lenyűgözte amit látott. Bezzeg, ha most látná az iskolát. Az a sanda gyanúm, hogy az első géppel repülhetnék is haza.
De ahogy mondani szokás „Amiről nem tud, az nem fáj.” Én pedig igyekszem a lehető legkevesebbet felfedni neki abból ami itt történt. Mert még ez a romhalmaz is sokkal inkább nevezhető otthonosnak, mint az a hatalmas „múzeum” amiben felnőttem.
Jelenleg viszont az volt a benyomásom, hogy többet ártok azzal, ha csak útban vagyok, mint azzal, ha elvonulok egy csendes kis zugba és elkezdek egy új dalt megírni. Végtére is azzal kinek ártok? A boszik úgyis nagyon belelendültek a renoválásba. A falka többi tagja, kitudja éppen merre császkál. Túl sok barátra meg még nem igazán sikerült szert tennem. Úgyhogy egyenlőre jól megleszek én itt magamban a kis jegyzeteimmel és dalkezdeményeimmel együtt.
Már éppen készültem lejegyzetelni azt a dallamsort ami már napok óta a fejemben motoszkált amikor megéreztem, hogy valaki engem figyel. Nem tudtam egész pontosan ki az és melyik irányból tart szemmel, de biztos voltam benne, hogy hamarosan rá fogok jönni.
Nem is kellett sok idő, hogy fény derüljön a „kukkolóm” kilétére, ugyanis egy kedvesnek tűnő, barátságos mosolyú lány sétált oda hozzám, hogy egy kis csevegésre invitáljon. Ami egy pillanatra meglepett, de miután feltette az első kérdését már tudtam, hogy honnan fúj a szél.
- Szia! Igen, még csak most érkeztem. Alig pár napja. – mosolyogtam rá, miközben bebecsuktam a kis jegyzetfüzetem.
- Igazán örvendek, Belle. A neved pedig cseppet sem fura, inkább ahogy felénk mondanák, especial. – próbálkoztam meg oldani a kissé még zavaros légkört.
Furcsa volt az anyanyelvemtől eltérő módon kommunikálni, de valójában szeretem a változatosságot. Arról nem is beszélve, hogy ha csak spanyolul beszélnék azt alighanem a kutya se értené itt meg. Szóval kénytelen vagyok egy kicsit jobban átültetni a gyakorlatba az iskolában megszerzett nyelvtudásom.
- Az én nevem Elana Grace Ramírez. De nyugodtan hívj csak Ellának. – nyújtottam mosolyogva a kezem a kedves új ismerős felé.
Hihetetlenül cukinak tűnt ahogy a neve miatt mentegetőzött, pedig szerintem igazán különleges név. Felénk legalábbis biztosan nem minősül mindennapinak. Pedig ha valaki akkor a spanyolok igazán érdekes és különleges nevekkel tudnak előrukkolni. Ott van mondjuk az Alvaro, a Sergio, az Arlet vagy éppenséggel a Nuria. Szóval megnyugtathatom Belle-t, nem neki van a világon a legérdekesebb neve. Na nem mintha ez bármit is számítana.
- Na és mond csak Belle. Mi a fene történt itt? Amikor novemberben itt jártunk suli látogatáson akkor nem egészen így nézett ki ez a hely. – kíváncsiskodtam.
Az az igazság, hogy senki nem mond semmit. Vagy azért mert nem tud, vagy azért mert nem akar. Teljesen lényegtelen is, de azért azt nem árt tudni, hogy ez valami rosszul sikerült boszorkánykodás eredménye, vagy valami bosszúszomjas ármánykodás eredménye.