Semmi sem alakulhatott úgy, ahogyan Stephanie eltervezte. A hibrid fölött nem volt hatalma, hiába voltak szinte egyidősek és hiába rendelkezett mágiával; azzal, hogy a lányával fenyegetőzött, csak felbőszítette Klaust. Nem volt menekvés.
Az események kisvártatva felpörögtek, mígnem megtörtént az első haláleset. Christian volt az. Stephanie ekkor omlott össze, újra, mint mikor Chelseát is elveszítette. Pedig ott motoszkált a fejében, hogy vettek Hope véréből; a fiú ivott belőle és tudta, hogy magához fog térni, mégis túl nagy volt a bűntudat benne, szinte felemésztette belülről. Talán pont ezért fordult meg a fejében, hogy folytatja egymaga a küzdelmet. De mire megtehette volna, Chris elkezdett magához térni.
Klaus pedig eldöntötte magában, hogy a lányt nem öli meg, ellenben a fiúval – hisz mivel okozhatna nagyobb szenvedést Stephanienak, ha nem azzal, hogy elveszi tőle a szerettét?
Mindez akkor változott meg, mikor a lány közölte, hogy Hope vérét itta. Ez mentette meg Christ a végleges haláltól.
És talán ez volt a biztosíték is arra, hogy Steph többé nem tör a Mikaelsonok életére. Elvégre Christ a markukban tartották a kötelék miatt, ami a legkisebb, legfiatalabb és legkülönlegesebb Mikaelsonhoz fűzte: Hopehoz.

Nem voltam bolond, tudtam, mit csinálok, talán szándékosan provokáltam a hibridet, próbálva magamra terelni a figyelmét, hogy Stephanie tudja azt tenni, amit akart, vagy eltervezett. Számtalanszor néztem már szembe a halállal, ezért egyáltalán nem voltam rémült. Tisztában voltam az esélyeimmel, amik nem kecsegtettek sok jóval. Ha pusztán annyira leszek jó, hogy egy pár másodpercig időt nyerjek a boszorkánynak, akkor hajlandó voltam meghozni ezt az áldozatot. Legalább valami hasznom is lett volna.
- Ugyanolyan halott lenne, mint amilyen te leszel nem sokára – vicsorogtam rá, s talán életemben most először bántam azt, hogy nem teliholdas éjszaka volt, én pedig képtelen voltam az átváltozásra. A vérfarkas harapás halálos a vámpírok ellen, sajnos, a hibridek ellen nem, de talán úgy több esélyem lett volna szembeszállni a férfival. Csak egy sötét pillantást vetettem Stephaniera, amikor aggódóan szólított nevemen. Tekintetem azt üzente, hogy velem nem ne törődjön, ne mutasson gyengeséget, mert ez a szörnyeteg kapni fog az alkalmon, hogy kihasználja azt.


A fal tövében kuporogtam, miközben Steph idegesen járkált fel-alá, fel-alá. A csendet csak a lépteinek a zaja törte meg, illetve a kisebbik Mikealson szuszogása. A lány még eszméletlen volt, de nem is bántam, legalább addig is nyugtunk volt, és lehetőséget adott arra, hogy átgondoljuk az ezt követő terveinket. Persze előre megtervezni képtelenség lett volna, Klaus bizonyosan mindet felrúgta volna, de legalább elütöttük az időt valamivel. Egy ideje azonban már csendbe burkoloztunk mindketten, a percek pedig kínkeserves lassúsággal teltek, miközben mi vártuk a halálunk vagy megváltásunk óráját.
A lányra pillantottam felvont szemöldökkel, amikor beszélni kezdett arról, hogy milyen különleges Hope. Először nem értettem, hogy mire akart kilyukadni ezzel, nem igazán érdekelt, hogy a lány anyja hogyan vált hibriddé, meg hogyan maradt életben. Egészen addig, amíg le nem esett, hogy mit akart Steph, mit tegyek. A döbbenet kiült az arcomra is, nem igazán vágytam arra, hogy állandó vérivásra kárhoztassanak, de aztán eszembe jutott a hatalom, amivel a hibridség járna. Steph talán biztosítéknak szánta azt, hogy biztosan életben maradjak a Klaussal való megütközés végén, engem azonban az nem érdekelt. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy ha hibriddé válnék, sokkal nagyobb hasznára lennék Steph-nek, jobban tudnám segíteni a bosszújában, és nemcsak egy szerencsétlen kis vérfarkasocska lennék.
Figyelmesen hallgattam Steph szavait, miközben felálltam, és az eszméletlen Hope-hoz ballagtam. Vetettem még egy pillantást a társam arcára, láttam a kétségbeesést a tekintetében, azt, hogy nem akart elveszíteni engem is. Nem tudtam, hova tenni ezt, ezért inkább nem is foglalkoztam vele túl sokat, csak lenyelve a hányingeremet beleittam Hope vérébe azon a vágáson keresztül, amit az előbb Steph ejtett a lány karján.


Miközben Stephanie beszélt az őrült hibriddel, én egy pillanatra se vettem le a szemeimet róla. Figyeltem a mozdulatait, arcvonásait, készen álltam, hogy egyetlen rezdülésére ugorni tudjak, megvédve Stephaniet egy esetleg támadástól. A szemem sarkából láttam, ahogy lendült Hope keze, hogy megüsse Stephaniet, hogy szabaduljon a fogságából. Ha a kis Mikaelson ütése célba ért, és Stephet kibillentette az egyensúlyából, én készen álltam, hogy egyből Klausra vessem magam, mielőtt a férfi Stephnek tudott volna ugrani. Talán ez lett volna a halálos ítéletem, de tudtam, a vérfarkas géneknek köszönhetően képes lettem volna időben odaérni Klaushoz, hogy legalább egy kis időt tudjak nyerni, amíg Steph összeszedi magát.