Tisztában voltam azzal, hogy pengeélen táncolok. Hiszen itt álltam én, egy vadász, és éppen egy vámpírral készültem szövetségre lépni. Az a Hazel, aki voltam a halál előtt, soha nem ment volna bele ilyesmibe. Inkább harcolt volna egyedül, s bukott volna el, ha a sors úgy hozza, mintsem hogy bárkitől is segítséget kérjen. Azonban az, hogy a halál kapujában voltam, bizonyos dolgokat megváltoztatott bennem. Már másképp tekintettem a világra. Talán a célom most először vált igazán létfontosságúvá. Előtte, mondhatni, a saját végzetembe rohantam azzal, ahogy a vámpírokat gyilkoltam, s igazán nem törődtem azzal, hogy sikerül-e az ősiekkel végeznem vagy sem. Csak az számított, hogy tettem, amit az ötök átka diktált, s gondolkodás nélkül ugrottam volna fejest a mélybe. Ez most már nem így volt. Rájöttem, hogy az ősieket igenis meg akarom ölni, ehhez pedig segítségre volt szükségem, és még több elővigyázatosságra. Habár a vérem azt súgta, csak menjek ki, és öljem halomszámra a vámpírokat gondolkodás nélkül, még volt annyi önuralmam, hogy ezeknek a késztetéseknek ellenálljak.
Éppen emiatt sem akartam Damienre túl kockázatos dolgokat bízni. Nem azért, mert attól féltem volna, hogy elárul (ha ezt akarta volna, már rég lett volna rá lehetősége), csupán nem akartam még nagyobb veszélynek kitenni. Mert bármennyire is hitte szentül, hogy ő nem érdemli meg az életet, én kissé másképp láttam. Már nemcsak egy vámpír volt a szememben, hanem Damien. S e kettő között nagy volt a különbség.
Amikor rábólintott a feltételeimre, és megfogta a kezemet, halvány mosoly kúszott ajkaimra, majd jobban megszorítottam a kezét. Bármilyen furcsa is volt, bíztam benne. Abban, hogy képes lesz teljesíteni a kérésemet, s hogy ketten együtt véghez fogjuk vinni a tervemet.
Aprót bólintva engedtem el a kezét, jelezve neki, hogy figyelem a kéréseit. Őszintén szólva, amikor először mondtam, hogy ő is kérhet valamit, nem igazán számítottam arra, hogy bármit is fog felelni, így most őszinte kíváncsisággal pillantottam felé. A kérésének az első fele teljesen reális volt. Sajnáltam, hogy ő maga nem akarta meglátogatni a nővérét, de az volt a legkevesebb, hogy akkor megtudom én neki, hogyan van.
- Rendben. A nővéred New Orleansben lakik, igaz? Egy nevet és egy lakcímet adj meg, a többit intézem én. De ne aggódj, egészen biztos vagyok abban, hogy ő jól van – küldtem felé egy biztató mosolyt. Nem tudom, miért voltam ebben ennyire biztos, de mondjuk úgy, hogy a hatodik érzékem ezt súgta. A második kérését hallva összefutott a szemöldököm csodálkozón, némileg talán vádlón is, de aztán egy halk, beletörődő sóhaj hagyta el az ajkaimat. Megértettem, hogy miért kérte tőlem ezt, éppen ezért nem állt módomban visszautasítani azt. Egy kis részem szerette volna azt mondani neki, hogy baromság, és ne is gondoljon ilyenekre, mert ő képtelen lenne ártani bárkinek, de ezt csak a naiv, gyenge énem akarta hinni. Valójában tudtam, hogy egy vámpír esetében milyen könnyű elveszíteni a józan ítélőképességet. Az, hogy meg akart halni, mielőtt bárkit is bántana, tökéletesen jól mutatta, hogy hiába lett vámpír, mélyen legbelül még mindig jó volt.
- Elfogadom a feltételeidet, Damien. Ha úgy látom, hogy ámokfutásba kezdenél, a saját két kezemmel fogom elvenni az életed, hogy abban a tudatban térhess meg a másvilágra, nem ártottál senkinek – válaszoltam komoly hangon, mélyen a szemeibe nézve, hogy tudja, komolyan gondolom minden szavam, s hogy be is fogom azokat tartani. – Esküszöm – tettem még hozzá.
S ezennel, megkezdődött a kettőnk szövetsége, ezzel egyúttal pedig története is.

Meg kellett volna lepődnöm azon, hogy Damient mennyire váratlanul érte a kérdésem? Nem, őszintén szólva, még magamat is megleptem ezzel az őrült ötlettel. Hogy pont én, Hazel Rhian Wallace, aki arról volt híres, hogy mennyire utálja a vámpírokat, most eggyel szövetségre lépjen. Ám bármennyire is tűnt hihetetlennek az ötlet, valójában egyáltalán nem volt az. Neki ugyan nem tudtam volna megmondani, hogy mi haszna származna abból, ha mellém áll, de nekem szükségem volt segítségre, ezt el kellett ismernem. Ő pedig olyan volt, aki képes volt erre.
Egyébként, nem számítottam arra, hogy bele fog menni. Az első, rémült, tiltakozó reakciója volt az, amivel számoltam, ám amikor utána közölte, hogy segít, amiben tud, nos, az lepett meg úgy igazán. Már magam sem tudtam igazán, hogyan állunk mi ketten egymáshoz. Hiszen elfogtam, hónapokon át kínoztam, s igaz, végül elengedtem, ám neki minden oka meg lett volna arra, hogy gyűlöljön engem teljes szívéből. Ennek ellenére ő mégis megmentett, menedéket adott, és most még segíteni is hajlandó volna. Nem hittem a csodákban, soha nem hittem bennük, de ez itt felért eggyel. S úgy véltem, nem véletlenül találkoztunk mi egymással.
- Nem, nem akarom, hogy eláruld Marcelt, vagy legalábbis nem közvetlenül. Tudom, hogy milyen következményekkel járna az mind rád, és mind rám nézve. Most tértem vissza a halál torkából, hidd el, nem kívánkozom ismét oda. Egyelőre szeretném, ha Marcel és a többi ősi is úgy hinné, megöltek. Muszáj rejtve maradnom, s közben minél több vámpírt megölnöm, hogy a tetoválásom nőjön, és megtudjam, mivel olthatom ki az ősiek életét végérvényesen – magyaráztam neki, közben azon gondolkodva, hogy pontosan mi is az, amit tehetne értem. Ekkor támadt egy ötletem. – Először is szeretném, ha szemmel tartanád az ősieket. Persze, nem kell semmilyen kontaktusba keveredned velük, de ha megtudod, hogy már nem tartózkodnak New Orleansben, azt szeretném, ha elmondanád nekem. Végre a nyomukra bukkantam, nem akarom ismét elveszíteni őket – magyaráztam neki. Úgy ítéltem, hogy ez nem olyan veszélyes munka, nem is igényli azt, hogy titokban kihallgassa a dolgokat. Mint Marcel vámpírtársaságának a tagja, egészen biztos voltam abban, hogy első kézből fog értesülni az ősiekkel kapcsolatos dolgokról.
- És lenne még valami… Nem akarom Marcel társaságát háborgatni, mert ha a fülébe jut, hogy egy vadász van New Orleansben, akkor üldözőbe fog venni. Épp ezért, ha találsz egy vámpírt, akiről tudod, hogy nem tagja a társaságnak, akkor értesíts róla, én pedig megölöm – feleltem elgondolkodva, de ennyi volt, ami eszembe jutott. Úgy éreztem, hogy ez bőven elég lesz neki is ahhoz, hogy ne sodorjam még nagyobb veszélybe, és én is elég elővigyázatos legyek ahhoz, hogy ne bukjak le. Másodszor nem kívántam elszúrni.
- Nos, akkor, Damien, ezek lennének a feltételeim. Cserébe te is kérhetsz valamit tőlem vagy tehetsz kikötéseket, hiszen ez egy olyan megállapodás, ami mindkettőnkre nézve kockázatot is jelenthet – mondtam, miközben felálltam a matracról, és közelebb lépve hozzá a kezemet nyújtottam felé. – Leszel hát az informátorom, Damien?

- Ki tudja – válaszoltam neki sejtelmesen, hiszen magam sem voltam biztos abban, hogy a kettőnk közül kit is akartam valójában meggyőzni. A küldetésemet továbbra is folytatni kívántam, ám a halál küszöbéről visszatérve sok minden átértékelődött bennem. S ennek nagyban köze volt ahhoz, hogy Damien megmentett.
Az elkövetkező szavait csak némán hallgattam, miközben elővettem a következő adag konzervet a szatyorból, és azt kezdtem el majszolgatni. Nem számítottam arra egy másodpercig sem, hogy ez az egész találkozó ekkora fordulatot vesz. Hiszen Damien éppen azt próbálta meg bebizonyítani nekem, hogy a célom igenis jó, és mégsem vagyok akkora szörnyeteg, mint aminek hiszem magam. Talán így volt, talán nem, de ez egy másodpercig sem számított. Addig, amíg rajtam volt a Vadászok átka, addig akkor is ölnöm kellett, ha nem akartam. Túl messzire jutottam már ahhoz, hogy visszaforduljak, s az ösztönök, mint ahogy Damien is mondta, túlságosan is erősek voltak. Erős koncentrációra és akaraterőre volt szükségem ahhoz, hogy most, ebben a pillanatban is ne gondoljak arra, mennyire kioltanám az életét. Az évek során egészen jó önkontrollra tettem szert e téren, de tisztában voltam azzal, hogy elég egy óvatlan pillanat ahhoz, hogy egy kés, vagy valamilyen fegyver a kezembe szökkenjen, én pedig Damienre vessem magam.
- A legutolsó találkozónk óta, úgy látom, nagyon jól felzárkóztál a természetfelettiekről szóló tanulmányokban – pillantottam rá elégedetten. – Úgy van, ahogy mondod. Habár te nem látod, de az Ötöknek van egy különleges tetoválása. A kézfejtől indul, s ki tudja, hol ér véget. Mindenesetre úgy tartják, hogy ha a tetoválás teljes lesz, akkor az majd megmutatja azt, amivel meg lehet ölni az ősieket. Amióta azonban létezik az Ötök társasága, nem sok mindenkinek sikerült elég vámpírt megölnie ahhoz, hogy a tetoválást befejezze. Még az enyém is csupán a vállamig ér, ám a vámpírok iránti gyűlölet és vérszomj határozottan rosszabbodott – csóváltam meg a fejemet, bár magam sem értettem, miért mondtam el ennyi mindent most neki. Nem mintha 100%-osan bíztam volna benne, s habár nem volt semmi, ami a hátrányomra válhatott volna azáltal, hogy ezt elárultam neki, még sem volt szokásom ilyeneket kifecsegni.
Ahogy tovább hallgattam a mondanivalóját, a véleményét, valósággal lenyűgözött, hogy micsoda fejlődésen ment keresztül. Többé már nem az a szerencsétlen kis vámpír volt, akinek még be sem nőtt a feje lágya. Nem, ő már egy olyan vámpír volt, aki látta, hogyan működnek többnyire köztük a dolgok, s habár az idealizmusát nem veszítette el, de tisztában volt azzal, hogy ami itt folyik, az nem normális. Ez által pedig csak jobban nőtt a szememben az értéke.
- Való igaz. Háborúban állunk, s olyankor nem igazán lehet megmondani, hogy ki a jó, és ki sem. Mindkét fél küzd valamiért, legyen az a saját igaza, amiben hisz, vagy valami ennél sokkal apróbb és személyesebb cél, s mindkét fél képes szörnyűségeket tenni a győzelem érdekében. Ez mindig is így volt, s valószínűleg mindig is így lesz – értettem egyet vele, majd miután kiürítettem az újabb konzerves dobozt, félretettem azt az ölemben lévő szatyorral együtt, és teljes testemmel Damien felé fordultam.
- Mondd csak, Damien, te kinek az oldalán állsz? – kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel, halál komoly arccal, s ekkor egy teljesen őrült ötlet fogalmazódott meg bennem, amire soha életemben nem gondoltam, hogy valaha meg fog. De most megtörtént, és… nem éreztem helytelennek. – Nem szeretnél nekem segíteni?

Habár nem állt szándékomban Damient arról faggatni, hogy mit tud Marcelről, vagy hogy milyen kapcsolatban állnak, ő azért mégis magától elmondta. A szavaiban nem volt semmi meglepő, ha egy kicsit is elgondolkodtam volna, valószínűleg én magam is rájöttem volna erre. Hiszen, mégis csak New Orleansről beszélünk, ahol Marcel a vámpírok kiskirálya, külön társadalommal és szabályokkal – csak természetes, hogy felkarol minden friss vámpírt, már csak azért is, hogy csökkentse a saját lebukásuk esélyének lehetőségét. Egy friss vámpír egyenlő az ész nélküli táplálkozással és gyilkossággal, az óvatosságot pedig hírből sem ismerik. Mindenesetre csak egyetértően bólintottam egy aprót, nem fűzve többet hozzá a témához. Talán jobb mindkettőnknek nem pedzegetni ezt jelenleg.
Halkan felnevettem azt hallva, amit a vadászokról mondott. Volt valami abban, amit mondott, s teljesen biztos voltam abban, hogy a vámpírok sokkal nyugodtabban élhettek volna, ha én nem léteztem volna. Nem rendelkeztem túl sok információval a másik négy vadászról, így azt sem tudhattam, hogy ők mennyire vették komolyan a feladatukat, de véleményem szerint én hozzávetőlegesen sok vámpírt megöltem már. A tetoválás a vállamig felért már, a minta pedig, amit ábrázolt, egyre jobban láthatóvá vált, de még mindig nem volt teljes, hogy tudjam, mi az a fegyver, amit rejt az ősiek ellen.
- Nos, ebben van némi igazság – értettem egyet vele, miután elszakítottam a tekintetemet a karomon lévő tetoválásról, és ismét hozzá láttam a falatozáshoz. Ezt követően Damien folytatta a boldogságról táplált gondolatainak az ismertetését, s őszintén mondom, lenyűgözött az idealizmusa. Biztos voltam benne, hogy normál esetben ostobának vagy naivnak tituláltam volna ezek a gondolatai miatt, de valójában… volt valami szép és megnyugtató bennük. Nem, hinni továbbra sem tudtam benne, de szép gondolat volt. S most valahogy vágytam arra, hogy valaki ezt mondja nekem is – hogy nem volt hiábavaló az a sok szenvedés, amin keresztül mentem, s hogy valahol az út végén rám is vár a fény.
- Jóság? – nevettem fel kissé gunyorosan. Persze nem a mondandója miatt, inkább csak ironikus volt a jóságot és engem egy mondatban emlegetni, pláne azok után, amiket Damiennel is tettem. Nem, talán régen, nagyon régen még volt bennem, de az ártatlanságomat korán ellopták, és a sötétséget fecskendezték a helyére, ami minden egyes eltelt évvel egyre csak nőtt. – Ne érts félre, Damien, szép tőled, hogy így gondolod, de nekem erős kétségeim vannak efelől. Elvégre, amióta Vadász lettem, sorra gyilkoltam a vámpírokat. Örömömet leltem abban, ahogy kegyelemért könyörögtek, a kínzásukban, sokszor szándékosan tettem, hiába tudtam, hogy semmilyen információval nem tudnak szolgálni a számomra. Embereket is öltem szemrebbenés nélkül, amiért a vámpíroknak segítettek… Téged is hónapokig kínoztalak, Damien… Mondd, szerinted van ebben bármi jó? – kérdeztem tőle teljesen komolyan, tartva a szemkontaktust. Azt akartam, hogy mélyen a szemembe nézve mondja, hogy igen, ő lát bennem valamit, aminek egy kis köze van a jósághoz.
Figyelmesen hallgattam, amit ezután mondott, de csak megcsóváltam a fejemet. Nem tudom, hogy mi történhetett vele azóta, hogy elengedtem, de akkor, amikor még a kis ketrecemben volt fogva tartva, egészen más álláspontot képviselt, így természetesen meglepődtem azon, amit most mondott, s egyáltalán nem értettem az okát.
- Ha az emberek szempontjából nézzük, akkor valóban, a célom „jó”, azonban a cél nem szentesíti az eszközt, de engem soha nem zavart az, hogy nyakig merüljek a mocsokban – rántottam egyet a vállamon. – De pont te voltál az, aki rámutatott arra, hogy nem minden vámpír feltétlenül gonosz. Minden csak nézőpont kérdése, erre miattad jöttem rá – tettem még hozzá, majd fürkésző tekintettel pillantottam ismét rá. – Történt valami, hogy így kezdtél el vélekedni?

Szórakoztatott Damien kínos mosolya, amit nem is voltam rest a tudtára adni, de kivételesen nem volt semmi lenézés vagy gunyorosság a vonásaimban. Persze én is tisztában voltam a helyzet komikusságával, hiszen én továbbra is igyekeztem megőrizni a felsőbbrendűségemet Damiennel szemben, úgy tenni, mint aki milyen nagylelkű a fegyverszünet felajánlásával, holott a jelenlegi állapotomban nem sok esélyem lett volna ellene. Már határozottan jobban voltam, de még mindig kissé tompának éreztem magamat, így elhatároztam, hogy első dolgom lesz kemény edzésbe fogni. Nem puhulhatok el, hanem még több erőre kell szert tennem. Ennek a módjain még dolgoznom kell.
Amint elárultam neki, hogy pontosan kikkel is harcoltam, nem néztem rá, de amikor kiemelte Marcel nevét, némileg csodálkozva pillantottam fel rá. Láttam a zavart az arcán, a nyugtalanságot, és mintha… némi félelem is ott játszott volna megbújva vonásai között. Automatikusan ráncoltam össze a homlokom, miközben felébredt bennem a vadászok óvatossága. Egy pillanatra majdnem hagytam, hogy ez eluralkodjon rajtam, s hogy faggatni kezdjem, ismeri-e a férfit. Úgy éreztem, hogy róla igenis tudna információkkal szolgálni a számomra, s csak nagy nehezemre sikerült elengedni ezt a forró nyomot. Most ugyanis nem azért voltam itt, hogy őt kihallgassam. Később egészen biztosan bánni fogom ezt a döntésemet, de mára, csak mára szerettem volna normális lenni, és nem megint Hazel, a vadász, az Ötök egyike. Csak egy kis békére vágytam, távolságra ettől a kaotikus természetfeletti világtól, habár magam is tudtam, hogy ez lehetetlen kérés volt.
- Igen, vele – bólintottam egy aprót, majd végül elszakítottam fürkésző tekintetemet róla, és újabb falatot emeltem a számba. – Nem foglak arról faggatni, hogy honnan ismered, vagy hogy miket tudsz róla, Damien, de az arcodat nyitott könyvként lehet olvasni. Jobban tennéd, ha legközelebb kicsit óvatosabb lennél. Hidd el, sok bajt elkerülhetsz vele – tanácsoltam neki mindenféle rosszallás nélkül a hangomban. Amikor ezt követően arról kezdett el beszélni, hogy miért is mentett meg, csak csendben hallgattam a szavait, egy aprót bólintva, hogy jelezzem neki, felfogtam a szavait, de különösebben mást nem reagáltam rá. Elvégre, mit felelhettem volna? Látszott rajta, hogy jószívű volt, velem ellentétben, aki soha nem ismert kedvességet, vagy nagylelkűséget. Soha senki nem segített nekem, Deant leszámítva, én ennek a világnak csak az árnyoldalával találkoztam mind ezidáig. A fény messziről elkerült, mintha érdemtelennek tartott volna arra, hogy akár egyetlen sugarát is rám pazarolja. De valahogy… valahogy Damien mellett más volt. Dean annak idején fegyvert adott a kezembe, és megmutatta, hogyan vehetem saját irányításom alá az életemet. Tőle erőt kaptam, Damien pedig megmutatta, hogy nem minden fehér és fekete, és hogy még a magamfajta szörnyetegek is remélhetnek némi kedvességet. És ezért… hálás voltam neki. Habár valószínűleg ezt soha nem fogom elmondani neki.
- Ebben tévedsz, Damien. Ha én meghaltam volna, akkor a vadász átkom egy másik személyre szállt volna. Lehet nem most rögtön, lehet egy év múlva, tíz, vagy akár száz év múlva is, de mindenképp gazdát talált volna – tudattam vele, ismét eszembe juttatva azt, hogy ő mily keveset is tudott az Ötök testvériségéről.
Aztán, amit legközelebb mondott, azon olyannyira meglepődtem, hogy még a kezem is megállt a levegőben egy pillanatra. Nemes gondolat volt tőle, és ennek hatására… valamilyen ismeretlen érzés öntötte el a mellkasomat. Valahogy másképp tekintettem a férfira, sokkal érettebben és… tisztának. A lelke olyan tiszta volt, hogy fájt még csak rá is néznem, ezért lesütöttem a szemeimet. Hiába volt vámpír, hiába kényszerült a túlélésért arra, hogy másoknak ártson, a szíve az tiszta maradt. Én pedig úgy éreztem, csak befeketítem már azzal, ha ránézek.
- Ez igazán nemes gondolat tőled, de kétlem, hogy számomra létezik a boldogság – válaszoltam neki egy keserédes mosoly kíséretében, egy lemondó sóhaj kíséretében. Talán akkor… akkor, amikor véget vetettem Victor életének, még képes lettem volna új életet kezdeni. De a bosszú teljesen hatalmába kerített, és képtelen voltam másra gondolni. A harag, a gyász egy olyanra útra terelt, amin már túl régóta haladtam céltudatosan ahhoz, hogy képes legyek visszafordulni, vagy megállni. Teljesen elmerültem a sötétségben, nem is, én magam is eggyé váltam azzal. Megbocsáthatatlan vétkeket követtem el, amikért nem is reméltem feloldozást. – A magamfajták nem érdemlik meg a happy endinget, Damien – tettem még hozzá egy pillanatra feltekintve rá, majd újból a konzerves doboz tartalmát kezdtem el bámulni. – Mindenesetre, köszönöm – válaszoltam neki, azt azonban nem tettem hozzá, hogy pontosan miért is kérek bocsánatot.

Bizalmatlan tekintettel fürkésztem Damient, meg a szatyrot a kezében. Volt valami, ami miatt egy apró részem azt súgta, nem kell tartanom tőle, bízhatok benne, de ezt igyekeztem minél jobban elnyomni magamban, és nem leengedni túlságosan a védelmemet. Még mindig gyengének éreztem magam, de ezt nem hagytam, hogy a felszínen is látszódjon. Épp elég ironikus volt a helyzet önmagában így is. Elvégre, itt voltam én, egy vadász, az Ötök egyike, aki hónapokig kínozta őt, a vámpírt, azzal a szándékkal, hogy véget vessen a nyomorult létezésének. Valóban azt akartam, minden porcikám sóvárgott azután, hogy vérét vegyem, ám egy gyengébb pillanatomban végül megkegyelmeztem neki. Nem bántam meg, de teljesen biztos voltam abban, hogy azután, amit tettem vele, messziről kerülni fog, sőt mi több, hangos kacajjal nézné végig a halálomat. Ám ő nem tett így. Hanem itt volt, és… megmentett.
Legszívesebben gunyorosan elmosolyodtam volna a sors fintorán, de végül látva Damien békés szándékát, úgy döntöttem, ám legyen. Szükségem volt az erőre, hiszen, ha már azt választottam, hogy életben maradok, akkor még több hatalomra lesz szükségem ahhoz, hogy bosszúmat véghez tudjam vinni.
Leengedtem a védekező pozíciót, majd lassan odaléptem Damienhez, hogy elvegyem a szatyrot, és megnézzem, mit hozott nekem. Persze a bizalmatlan pillantást nem hagytam el, nem akartam, hogy úgy érezze, ennyi után már legjobb barátok lettünk. Mert nem voltunk azok. Ellenségek voltunk, de most úgy döntöttem, pillanatnyi fegyverszünetet kötök vele. Ha már megmentette az életemet.
Amint a kezemben volt a szatyor, óvatosan visszahátráltam a fekvőhelyem felé, egy pillanatra sem véve le szemeimet róla, biztos, ami biztos. Ám ő tényleg nem cselekedett semmit, el sem mozdult a helyéről, így egy apró bólintást követően valamelyest leengedtem a védelmemből. Teljesen természetesen nem, túlságosan belém ivódott ez már ahhoz, hogy képes legyek bárki mellett teljesen elengedni magam. De el kellett ismernem, hogy Damien fair volt.
- Nem, valóban nem foglak kedvelni csupán ennyitől – jegyeztem meg semlegesen, miközben elkezdtem elővenni a szatyorból az ételeket, amiket Damien hozott. – De értékelem, amit tettél, ezért úgy döntöttem, kivételesen fegyverszünetet kötök veled. Így nem kell félned attól, hogy megtámadlak – tettem még hozzá. Nem tagadom, az ösztöneim,  a vadász ösztöneim mást súgtak, de ha kellőképpen koncentráltam, akkor el tudtam nyomni őket magamban, és egy pillanatra megfeledkezni arról, hogy aki előttem áll, az egy vámpír.
- Nem. Nem kis híján otthagytam a fogam. Otthagytam volna, ha te nem bukkansz fel a semmiből – javítottam ki tényszerűen, miközben kibontottam az egyik konzerves dobozt, és elkezdtem falatozni belőle. Azon gondolkodtam, hogy áruljam-e el neki, hogy mi történt, de végül nem láttam akadályát annak, hogy ne tegyek így. Nem mintha mesedélutánt kívántam volna tartani, vagy szégyelltem volna a vereségemet. Ha így lett volna, akkor nem tudtam volna tanulni belőle, az pedig öreg hiba lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nem lehet mindig nyerni, s alábecsültem az Ősieket. Még egyszer azonban nem fogom ugyanezt a hibát véteni. Legközelebb felkészülten fogok érkezni, és akkor biztosan kioltom az életüket.
- Az egyik ősivel harcoltam és New Orleans önkényes kiskirályával. Alábecsültem őket, és én húztam a rövidebbet – rántottam egyet a vállamon nemtörődömül, mintha az egész semmiség lenne. Nem igazán éreztem szükségét annak, hogy további csevejt folytassak Damiennel, ezért ha ő nem szólt semmit, én csak csendben ettem, ám aztán valami mégis az eszembe jutott, ami érdekelt volna.
- Te viszont miért segítettél rajtam? Hónapokig kínoztalak, és hidd el, normál esetben kíméletlenül végeztem volna veled. Nem volt semmi okod megmenti az életem, te mégis így tettél. Miért? – emeltem végül rá a tekintetemet fürkészően, és nem is kívántam azt elfordítani addig, amíg választ nem kaptam a kérdésemre. Tudni akartam, hogy miért döntött így, mert zavart, hogy nem értettem a viselkedését.