Silhouette FRPG* 2017
Üdvözlünk az oldalon!

Egy The Vampire Diaries, illetve The Originals témájú szerepjátékos világba keveredtél. Nézz szét, olvass el mindent és csatlakozz! Sok sorozatos karakter vár gazdára, de akadnak canonok is, valamint egyéb keresett karakterek is. Biztos, hogy megtalálod a neked megfelelőt, de akár saját karaktert is alkothatsz!

2017. április 14-én nyitottunk meg.



A Staff;
Elena, Hayley é& Stefan

Egy álomban élünk
Silhouette Frpg
Elgondolkoztál azon valaha, hogy sok legendában miért pont az este az az időszak, amikor a legtöbb szörnyűség történik? Vagy azon, hogy az emberek miért félnek ösztönösen a sötéttől, az éjtől? Mintha valami gonosz lapulna benne, valami, amit senki sem ismer, senki sem lát, de retteg tőle, mert érzi a belőle áradó gonoszságot... Te is tudni akarod ezekre a kérdésekre a választ, nem igaz? De hinnél-e nekem, ha azt mondanám, minden mese a vámpírokról, vérfarkasokról és boszorkányokról igaz? A nem értő, tudatlan szemek elől elrejtve, de a felszín alatt ott van a világ az igazi valójában, s minden szegletét mágia itatja át. S pontosan ennek következtében jöttek létre a természet anomáliájaként a vámpírok, vérfarkasok, hibridek, eretnekek, s ki tudja, milyen torz lényeket rejt még az éjszaka… Készen állsz, hogy felfedezd ezt a világot, mely nemcsak izgalmakat, hanem megannyi veszélyt is tartogat a számodra?
Szembeszállhatsz a sötétséggel, megpróbálva eltörölni a föld színéről az emberek számára veszélyes teremtményeket, de ugyanígy melléjük is állhatsz, s élvezheted a hatalmat, a felsőbbrendűséget, azt, hogy mindenki felett állsz… A választás a te kezedben van, ám jól vigyázz, hogyan döntesz, mert annak súlyos következményei lehetnek, s ha egyszer belevágsz ebbe a kalandba, akkor többé nem visszakozhatsz…
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
SFamily

Oldalunk nem csak itt, hanem a facebook-on is elérhető! Ha tagja vagy a családunknak, akkor csatlakozz! Admini közlemények, csevegések, ilyesmik várnak rád.

Utolsó bejegyzéseink
Bárpult

Today at 12:45 am

Bejárat

Yesterday at 11:30 pm

Vendégszoba

Yesterday at 11:30 pm

Chelsea szobája

Yesterday at 11:30 pm

Nappali

Yesterday at 11:30 pm

Konyha

Yesterday at 11:29 pm

Fürdőszoba

Yesterday at 11:29 pm

Társalgó

Yesterday at 11:11 pm

Asher Maron

írta: Emma Cox
Yesterday at 10:52 pm

Chelsea Janson

Yesterday at 9:45 pm

Ennyien vagyunk
Fajok Lányaink ♀ Fiaink ♂
Vámpírok 7 9
Boszorkányok 10 6
Vérfarkasok 3 3
Hibridek 2 4
Eredetiek 0 2
Eretnekek 2 1
Vadászok 3 1
Emberek 9 5
Összesen 36 31
Mi is itt vagyunk
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Hazel Rhian Wallace

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Hazel Rhian Wallace   Kedd Május 02, 2017 12:20 am


Hazel Rhian Wallace

If payback is a bitch and revenge is sweet, then I must be the sweetest bitch you'll ever meet.


Becenév

Hazel, Rhi

Titulus

Psycho bitch

Születési hely, dátum

Frankfort, Kentucky, USA, 1992. január 6.

Faj

Ember (Az Ötök egyike)

Család

Család... milyen szép fogalom! Kár, hogy nekem nem jelent semmit, hisz nincs családom. Igaz, vér szerinti szüleim voltak, ám őket nyolc éves koromban meggyilkolta egy vámpír, s utána ő vett magához és nevelt fel - természetesen nem szeretetből. Hogy volt-e bármilyen más rokonom, arról én nem tudtam, mindenesetre ha volt is, nem vették a fáradtságot, hogy meglátogassanak, én pedig soha nem kerestem őket. A család fogalmához első szerelmem, Dean állt a legközelebb, azonban őt is elveszítettem, így már tényleg nem maradt senkim.

Play by

Eiza Gonzalez





Ez az én történetem...

A nevem Hazel, Hazel Rhian Wallace. A szüleimre nem emlékszem, mivel nyolc évesen árva lettem. Minden, amit az életről megtudtam, azt vagy a saját bőrömön tapasztaltam meg, vagy a nevelőm tanította meg, aki történetesen egy vámpír volt – az a vámpír, aki megölte a szüleimet, a szemem láttára végzett velük, de nem adta meg nekik a gyors halál kegyelmét, nem, ő jól elszórakozott rajtuk, mintha életében nem lett volna ennél jobb műsor részese. Ezután magához vett engem, és felnevelt. Persze csak idézőjelben. Én ugyanis a játékszere voltam – néha csupán evett belőlem, néha meg is vert, aztán ha véletlen túl komoly sérüléseket okozott, meggyógyított a vérével. A legszebb az egészben pedig az volt, hogy nem tehettem semmit ez ellen. Mert csak egy gyenge ember voltam, aki saját erejéből semmire sem volt képes. De aztán, 17 éves koromban minden megváltozott...
~~
Széttartott karokkal álltam egy magas épület tetején, miközben lábam a vékony padkán helyezkedett el. A szél a hajamba kapott, én pedig lehunyt szemekkel élveztem a lemenő nap sugarait. Ha egy erősebb széllöket érkezett volna, vagy ha én egy pillanatra is elveszítettem volna az egyensúlyom, akkor leestem volna innen, és meghaltam volna, magam is jól tudtam. Mégsem féltem a magastól, a veszélytől, sőt. Soha életemben nem éreztem magam még ilyen jól – szabad voltam, legalábbis annak hittem magam.
Ha csak arra gondoltam, hogy megint mi fog rám várni, amikor hazaérek, félelem lett úrrá rajtam, de itt állva mindez olyan távolinak tűnt, mintha soha nem is lett volna a valóság része. Pedig az volt – minden leélt másodperc jól az emlékezetembe vésődött, hogy halálom pillanatáig se felejtsem el azt, amit az a vámpír, Victor tett velem.
Már ha csak a nevére gondoltam, forrni kezdett a vérem, és a gyűlöletem iránta hevesen lobogni kezdett az ereimben – de ennél is nagyobb volt a megvetés a saját irányomban. Utáltam ezt az életet, és utáltam magam azért, amiért egyszerűen semmit nem tudtam tenni azért, hogy kicsit is javítsak a helyzetemen. Mert én csak egy ember voltam – egy vámpír ellen hogy vehettem volna fel a versenyt, amikor ő nevelt fel engem, és elég rövid pórázon tartott ahhoz, hogy titokban semmit se tudjak tenni? Ha volt is bármi gyengéje neki, vagy a vámpíroknak, hát azt nekem nem mondta el.
Persze, megtehettem volna, hogy akkor véget vetek a saját nyomorúságos életemnek, hogy csak feladom a küzdést, feladom a szenvedést, de volt valami, ami nem engedte, hogy így tegyek. Néha napján, amikor a maihoz hasonlóan valami magas helyen helyezkedtem el, eszembe ötlött, milyen lenne csak leugrani, és hagyni, hogy az élet kicsússzon a kezeim közül, miközben én csak zuhanok és zuhanok, de elhatározásra soha nem jutottam. Mintha a bokám körül erős láncok feszültek volna, melyek a vámpírhoz és ehhez a szánalmas létezésemhez kötöttek.
- Hát te meg mit csinálsz itt?  - Egy férfihang ütötte meg a fülemet. Parancsoló volt, mégis aggodalmat is tükrözött, mintha attól félt volna, hogy a szeme láttára fogok leugrani a tetőről, és dobom el magamtól véglegesen az életet. Mintha megtehettem volna!
Hiába tudtam, hogy a kérdése nekem szólt, én nem feleltem semmit, csak álltam ott egy helyben, lehunyt szemekkel, mintha abban reménykedtem volna, hogy megunja majd a bámulásom és csak úgy lelép innen. Egy idegen volt, mit érdekelte hát akkor, hogy mit teszek és mit sem? Nem mintha öngyilkos akartam volna lenni...
- Hagyj békén! – feleltem végül ingerülten, miután továbbra sem érzékeltem azt, hogy a rejtélyes alak, aki a megmentésemre sietett, elhúzta volna a csíkot innen. Sőt, pont az ellentettje történt. Még az igen erélyes felszólításom után is itt volt, és engem figyelt. – Nem értetted, hogy mit mondtam?! Húzz már innen! – fordultam végül hátra, hogy a férfira nézhessek, ám nem igazán az a kinézet fogadott, mint amire számítottam.
A húszas éveiben járhatott, inkább már a vége felé. Barna haja volt, enyhe napsütötte bőre, és magabiztos, férfias kisugárzása. A szívem akaratlanul is kihagyott egy dobbanást, amitől csak még mérgesebb lettem. Ki volt ez egyáltalán, és mit képzelt magáról, hogy ilyen reakciót mert kiváltani belőlem?!
Az idegen nem igazán tűnt úgy, mintha a megszólalásaimra reagálni kívánt volna, csak lassú léptekkel közeledett felém, miközben azzal az olyan idegesítő, mindentudó mosolyával bámult engem, mintha ez a pár perces ismeretségünk alatt rögtön minden sötét titkomat ki tudta volna lesni a lelkem legmélyéről.
- Ha attól félsz, hogy leugrok innen, akkor jó hírem van: nem fogok. Szóval akár el is mehetsz, és békén is hagyhatsz – magyaráztam neki tovább, miközben leugrottam a kis párkányról, így immáron szemtől szemben tudtam villámló tekintetemet rászegezni.
A srác végre megállt, és nem jött közelebb.
- Biztos minden rendben? – kérdezte végül, mire én egy „kinek képzelsz te engem?” pillantással illettem őt.
- Nem láttál még embereket csak úgy idejönni, hogy élvezhessék a szabadság érzését? – vágtam vissza neki, miközben a karomat is oldalra lendítettem a párkány irányába, hogy ezzel is mutassam neki, mire gondoltam.
Ám ebben a pillanatban, hogy a csuklómon felcsúszott a ruhám, a fiú szemei mintha megakadtak volna ott valamin, s mielőtt bármit is felfoghattam volna a történésekből, ő már ott állt előttem, és ujjaival erősen rámarkolt a karomra.
- Mit csinálsz?! Engedj el! – kezdtem el kapálózni, és ütni ott, ahol értem, de mintha egy szikladarabot püföltem volna. Nem, igazából még annál is keményebbnek érződött. Így hiába volt minden igyekezetem, ő vasmarokkal szorított, annyira, hogy éreztem, ahogy elfehérednek az ujjaim.
- Mi történt a csuklóddal?! – kért számon mérgesen a srác, felmutatva az apró kötést, ami ott húzódott. Szemeim egyből elkerekedtek, ahogy tudatosult bennem, Victor harapására céloz, és egyből bepánikoltam.
Még hevesebben próbáltam meg kiszabadulni a markából, hogy elfuthassak innen, és megőrizhessem Victor titkát, de a srác moccanni se engedett. Kétségbeesetten pillantottam rá.
- Kérlek, engedj elmenni! – könyörögtem neki. – Ha Victor megtudja, hogy ezt láttad, akkor engem megöl! – Meg sem próbáltam elrejteni a pánikot és félelmemet, amik uralták minden egyes idegszálam. De az idegen csak vetett egy megnyugtató pillantást rám, és megsimogatta a fejemet.
- Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Segítek neked megszabadulni tőle – suttogta gyengéd hangon, én pedig hittem neki. Nem tudom, hogy miért, hisz egy idegen volt, de így volt.
Életemben először fény gyúlt előttem.
~~
A rejtélyes idegennek Dean volt a neve, és egyből egymásba szerettünk. De ezen kívül ő volt az én tanítóm és egyetlen reményem is. Verbénát szedetett velem, hogy Victor többet ne tudjon megigézni, és elárult mindent, amit a vámpírokról tudnom kellett. Megtanított arra, hogyan vehetem fel a harcot ellenük még emberként is – hogy hogyan tudom őket megölni. Keményen edzettünk együtt minden egyes áldott nap, arra a pillanatra készülve, amikor karót döfhetek majd Victor szívébe. Ám ő sokkal idősebb és tapasztaltabb volt nálam. Valahonnét megtudta, hogy mire készülök, és romba döntötte minden tervemet.
~~
Dean már ott volt a kis tisztáson, mire én is odaértem a szokásos találkozó helyünkre. Az elmúlt évben itt töltöttük el minden közös percünket, hol edzve és harcolva, hol csak beszélgetve, vagy éppen összeölelkezve a fűben feküdve és az eget bámulva. Ez volt a mi törzshelyünk, amiről senki sem tudott, s itt forraltuk ki együtt a Victor elleni tervünket is.  Dean szerint már nem sokára eljött az ideje, hogy bosszút állhassak Victoron, én pedig alig vártam már. Kezdtem egyre türelmetlenebb is lenni, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy visszafogjam magam.
- Hazel, hát itt vagy! Már azt hittem, hogy nem is jössz – köszöntött a fiú, mire én szélesen, némileg gúnyosan rámosolyogtam.
- Szeretted volna, mi? De tőlem nem szabadulsz ilyen könnyen – kacsintottam rá, mire Dean nevetve megcsóválta a fejét.
- Nem is számítottam rá. Már tapasztaltam, hogy olyan makacs vagy, mint egy öszvér. Vagy még annál is jobban – tette még hozzá, mire én csúnya pillantást lövelltem felé.
- Te meg tapadós, mint egy pióca – vágtam vissza összeszűkített szemekkel, de persze valójában semmi rosszindulat nem bújt szavaim mögött. Tény és való volt, hogy amit mondtam, igaz volt Deanre, de ez az én esetemben szükséges is volt, ugyanis ha ő nem lett volna ilyen, akkor már rég feladtam volna, vagy elkergettem volna őt azzal a címszóval, hogy nekem ez nem megy. De Dean soha nem adta fel, és nem futamodott meg előlem, még akkor sem, amikor még szerintem is rosszabb voltam egy hisztis picsánál.
Ezért pedig nagyon hálás voltam neki, mert gyökerestül megváltoztatta az életemet, és végre kezdtem én is úgy érezni, hogy minden átélt szörnyűség ellenére is képes vagyok továbbélni. Természetesen semmi pénzért nem adtam volna fel a bosszúmat Victor ellen, első sorban a szüleim miatt, hiszen mégis csak ő ölte meg őket, de úgy éreztem, hogy ha a mindennél jobban megvetett fogva tartóm már nem ehhez a világhoz tartozik, akkor képes leszek új életbe kezdeni – Deannel az oldalamon. Igaz, soha nem mondtam még el ezt neki, de reméltem, hogy ő is szeret engem annyira, hogy képes legyen feladni a Vadász-t, mint foglalkozást, hiába mesélt nekem a tetoválásáról is, és a titkos küldetéséről.
- De én így szeretlek – vallottam be pajkos mosollyal az arcomon, megelőzve Dean bármilyen nemű visszavágását az előbbi beszólásomra, majd hozzálépve szorosan megöleltem őt. Ő is habozás nélkül viszonozta a cselekedetemet, én pedig szorosan hozzásimultam a testemmel. Meleg áradt belőle, és a karjai biztonságérzetet keltettek bennem, amitől egyből megnyugodtam, és úgy éreztem, hogy otthon vagyok.
Aztán hirtelen, nem is tudom, hogy honnan vagy miért, de egy tőr került a kezembe, és egyenesen Dean szívébe szúrtam azt, úgy, ahogy tanította nekem.
Elengedtük egymást, s mindketten kikerekedett szemekkel néztünk a Dean mellkasából kiálló fegyverre. A barátom, a szerelmem még egy utolsó, kérdő pillantást lövellt felém, mielőtt élettelenül a földre nem rogyott.
Én először fel sem fogtam, hogy mi történt. Egyszerűen olyan szürreális volt az egész, hisz minden olyan jó és szép volt! És én úgy szerettem őt, mint még soha mást, és... és megöltem őt! Megöltem őt! Én! Te jó ég!
A kezdeti meglepettséget és értetlenséget felváltotta a pánik, a fájdalom, és a mérhetetlen düh, ahogy tudatosult bennem, hogy Victor megigézett, hogy öljem meg Deant. Megint sikerült tönkretennie...!
Hisztérikus sikoly tört fel a torkomból, ahogy arcomat kezeimbe temetve térdre estem.
Órákon keresztül az erdő csak az én zokogásomtól visszhangzott, de én mit sem foglalkoztam ezzel, mint ahogy azzal a fájdalommal sem, ami a jobb karomba nyilallt. Csak miután valamelyest sikerült lenyugodnom, vetettem egy pillantást a kézfejemre, és akkor... akkor újból kiút nyílt előttem.
Az Ötök tetoválása volt kialakulóban rajtam.
~~
Victor persze azt hitte, hogy győzelmet aratott felettem, hogy véglegesen megtört, de ez nem volt igaz, én pedig véget vetettem az életének. Igaz, hogy ő sokkalta idősebb volt nálam és erősebb is, hisz én még csak egy zöldfülű vadász voltam, de akkor hajtott a düh, a bosszúvágy, fájdalom és kétségbeesés, így a saját testi épségemre fittyet hányva harcoltam vele. A lelkem egy része meg akart halni akkor, én mégis életben maradtam, és ez megváltoztatott bennem valamit. Nem ugyanaz a lány voltam, mint korábban. Victor kiölt belőlem minden jó érzést, s nem maradt semmi más, csak a gyűlölet a vámpírok iránt, a bosszúvágy és a féktelen düh. Életemnek egyetlen egy célja maradt, s ez nem volt más, mint eltörölni a föld színéről az összes létező vámpírt.
~~
- Kérlek, engedj el... – Hangzott fel egy elgyötört, erőtlen hang, ahogy a legutolsó, kerek 24 órával ezelőtti látogatásom után újból megjelentem a pince dohos falai között. A vámpír azonban, úgy tűnt, a már régóta tartó éheztetés és kínzás ellenére is öntudatánál volt annyira, hogy érzékelje a megérkezésemet. Ó, tényleg, hát hogy is felejthettem el! Hisz egy vámpír egy két lábon járó, élő vértasak jelenlétét mindig megérzi, nem számít, milyen állapotban van!
- Jack, tudod, hogy én sem szívesen teszem ezt, de nem engedhetlek szabadon, amíg el nem árulsz mindent, amit az Ősiekről tudsz – feleltem neki enyhén lebiggyesztett ajkakkal. Még a hangomba is szomorúságot csempésztem, de mindeközben a szemeim ördögien csillogtak, amik megtörték az együtt érző maszk összhangját, és felfedték a valóságot: hogy igazából nagyon is örömömet leltem abban, hogy kínozhattam ezt a vámpírt, és hogy eszem ágában sem volt elengedni akkor sem, ha tudott is a számomra bármilyen használható információval szolgálni.
A válaszomat hallva Jackből hangos sóhaj tört fel, miközben én helyet foglaltam a ketrece mellett lévő széken. Lábaimat kicsit sem nőies terpeszben helyeztem el, s mindkét kezemmel rákönyököltem a combomra. Átható pillantást vetettem a vámpírra, még a szemöldökömet is felvontam, hogy ezzel is ösztönözzem őt arra, hogy ha végre megnyílik előttem, akkor nem lesz több fájdalom, nem lesz több kínzás, mert én véget vetek mindennek a nyomorúságos életével együtt.
A vámpír azonban megtagadta a beszédet, így perceken át szuggeráltam őt türelmesen, hátha ennyivel is képes leszek szóra bírni őt, miközben a pince csendjét a csapból lassan lecsöpögő vér törte meg. Persze, nem emberi vér volt, hanem valamilyen állatot öltem meg, de tudtam, hogy ez is elég idegölő lesz neki – hallja, érzi, hogy itt van, amire olyannyira vágyik, mégsem érheti el azt, de nem tehet semmit az ellen, hogy kiszakítsa magát ebből az ördögi körforgásból, csak azt érezheti, ahogy lassan kiszárad...
Végül elveszítettem a türelmet, és mérgesen belerúgtam a ketrec oldalába, a vámpírból pedig fájdalmas kiáltás tört fel. Ez ugyanis nem egy egyszerű kínzóeszköz volt, hanem én készítettem azt saját kezűleg, kifejezetten a vámpírok kínzásának érdekében. Az egész éppen akkora volt csak, hogy egy emberi test még beférjen, de mozdulni ne tudjon, közben pedig az összes lécre szisztematikus módon fából készült, apró karó formájú tűket rögzítettem, amik mindenhol behatoltak a bent lévő testébe – igen, még a fejénél is. Ha pedig ez nem lett volna elég, akkor az egészet verbénával kentem be, csakhogy a fájdalmakat fokozzam.
A bent eltöltött idő persze egészen elviselhető volt akkor, ha nem mozdult, viszont ha megmozdult, vagy netalán én véletlenül megrúgtam a ketrec oldalát, nos, az nem lehetett éppen kellemes.
Ajkaimra gúnyos mosoly telepedett.
- Nos, Jack, továbbra sem akarsz beszélni? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, mire a vámpír felzokogott. Sajnálnom kellett volna azért, amiért már ennyire megtörtem? Amiért ilyen fájdalomnak tettem ki? Lehetséges – csak hogy belőlem ezeket az érzéseket Victor gyökerestül kitépte, én pedig egy másodpercig sem siránkoztam a hiányuk miatt. Ezek ugyanis csak hátráltattak volna a küldetésem során, s egyértelműen a gyenge pontommá váltak volna, amit én el szerettem volna kerülni.
Persze tudtam, hogy Jack nem szánalmat vagy együttérzést akart kelteni bennem azzal, hogy sírásban tört ki, egyszerűen csak teljesen megtörtem őt már lelkileg, és képtelen volt parancsolni magának.
- De már mondtam, hogy nem tudok semmit! – nyögte ki nehezen, mire én csalódottan megcsóváltam a fejemet, mivel nem azt a választ hallottam, amit szerettem volna.
- Tudod, hogy nem lesz jó vége ennek, igaz, Jack? Ha nem válaszolsz a kérdéseimre, kénytelen leszek más módszerekhez folyamodni... – kezdtem bele, miközben ismét szomorúan pillantottam a ketrecben lévő férfira, mintha én sem akartam volna, hogy ez így legyen. Ami, természetesen, egyértelműen csak színjáték volt.
Jack a levegőben lógó mondatomra egyből rám kapta tekintetét, és olyan mérhetetlen kétségbeesés tükrözött arcáról, hogy egy pillanatra én is majdnem megsajnáltam őt. Főleg, hogy tudtam, tényleg semmilyen használható információt nem tudott volna nekem átadni az Ősiekről – ha tudott is bármilyen létfontosságú dologról, akkor biztos meg volt igézve, nehogy véletlen elszaladjon a nyelve egy olyan személynek, akinek nem kellene, ez ellen pedig én nem tudtam semmit sem tenni. Jack legnagyobb pechére azonban, én élveztem a vámpírok kínzását, és még nem szórakoztam magam ki eléggé.
Elszakítottam pillantásomat Jackről, miközben felálltam a székemről, és odaléptem a falnál lévő egyik asztalhoz, amin különféle egyéb kínzóeszközök sorakoztak, illetve több verbénás üveg. Amikor az áldozatomban is tudatosult, hogy mit készülök tenni ellene, az egész pince megtelt az ő kiáltozásával, de én fittyet hánytam minderre, és csak a saját feladatomra koncentráltam – verbénában mostam meg a kezemet, majd felvettem egy éles kést, hogy azzal majd felnyissam Jack mellkasát.
Itt volt az ideje megszorongatni kicsit a szívét.
~~
Bemutatkozok még egyszer. A nevem Hazel Rhian Wallace, és az Ötök társaságának egyik tagja vagyok. Egy vámpírvadász. Az egész életemet a bosszúnak szenteltem, és igen, mondhatjátok, hogy ostoba vagyok ezért, vagy hogy a bosszúnak nincs semmi értelme, de engem ez nem érdekel – ugyanis ez az egyetlen dolog, ami megmaradt a számomra. És addig nem fogok nyugodni, amíg el nem töröltem a föld színéről az összes vámpírt, mert ezen a síkon én és ők nem élhettünk együtt. Ezért adok egy jó tanácsot: ne állj az utamba, tartozz bármelyik fajhoz, mert akkor téged is eltaposlak, mint egy rovart.
Ez volnék tehát én, és ez az én történetem.






The devil within

avatar
Az Ötök egyike vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hazel Rhian Wallace   Csüt. Május 04, 2017 7:10 pm


Elfogadva

Hazel Rémisztő Wallace

Egy ilyen előtörténet után nekem nincs több kérdésem. Maximum annyi, hogy melyik az a hely, ahova soha nem mennél - mert akkor odaköltözök, hogy ne keresztezzük egymás útját és így békésen élhessem a vámpír életemet...   Khm. Szóval, kedves Hazel... én félek tőled. És úgy érzem, minden vámpírnak van oka félnie tőled. Szörnyű, amin keresztül mentél és hidd el, ezt a Victor gyereket még én is megöltem volna, hiába vagyok olyan, mint ő. Amit veled művelt, az erkölcstelen és vérlázító. És szegény Dean. Hát igen, az emberek nem lehetnek eléggé óvatosak... ma már tudom, hogyha verbénát iszok, egy vámpír sem tudott volna velem tenni semmit.
Hazel, ha találkozunk... nagyon kérlek, hogy hagyj életben. Én nem vagyok olyan,
mint Victor!   Bár szegéy Jack is pórul járt, pedig aztán nem úgy láttam, hogy olyan gonosz vámpír lett volna... mehh. Megyek és megásom a sírom - nem, ezt az örömöt nem kapod meg.  
Gyere és kapj el, ha tudsz - aztán szedd ki belőlem, amit tudok. De hidd el, velem sem lesz túlságosan egyszerű dolgod, szivi.  :(H):  

Jó játékot, és ne felejts el foglalózni!





Don't underestimate the allure of darkness.
Even the purest hearts are drawn to it.

avatar
Vámpír vagyok

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Hazel Rhian Wallace

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Hazel szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG* 2017 :: Világunk karakterei :: Elfogadott karakterek :: Vadászok-
^
ˇ