Valahogy a szavaiból egyre inkább azt érzem, hogy sokban hasonlítunk egymásra. Amiket kimond, szinte 100%-ban rám is igaz, vagy megtalálom benne a hasonlóságot az én életemmel. Nem is kétséges, hogy innentől kezdve még inkább érdekel a története, az, hogy ő hogyan tűnik ennyire összeszedettnek és hogy mégis minként éli meg az ehhez hasonló dolgokat. Persze ezt mind nem fogom egyből rázúdítani, még a végén elüldözöm időnap előtt. Csak lehajtom a fejem, és már kezd rosszul érinteni az apa téma, így inkább csendben elmélázok, megvárom, még eltelik néhány pillanat mielőtt továbblépünk, szerintem mindkettőnknek jobb így. A városra terelődik a téma, MF sokszor nyomasztó, ámde valamilyen szinten komolyan kedvelem a nyugodtságát is... nem mintha itt nem történne semmi, hisz ez a hely sem arról híres. A természetfeletti minden alkalommal bevonzza a problémát, de meg kell tartanunk a békát, vagy legalábbis meg kell próbálnunk. - Hát igen... de azért néha egész kellemes itt. Meg az emberek is rendesek. - Apró célzással és egy mosollyal nézek fel rá, ezt veheti annak is, hogy örülök, hogy megismertem. A hullócsillag már csak ráadás, de nagyon belefeledkezem a kívánságomba és több kisebb sóhaj is elhagyja a számat közben. Kezd kijózanítani ez a tudat, ez a gondolat, kicsit csüggedek is miatta, mint minden alkalommal amikor eszembe jut, hogy milyen dolgok történtek miattam, hogy mit kellett a családomnak feladnia. - Te is megérdemled. - Talán a rövid mondatokból is látszik már, hogy kicsit lehangolódtam, de megpróbálok elvonatkoztatni, nem erre koncentrálni, legalább csak egy minimális ideig. Amit mondok, azt komolyan úgy is gondolom, szerintem Theoval is sok rossz dolog történt már az életeben és hiába, az élet körforgása ilyen; mindig a jók szenvednek. - Sajnálom. Remélem, hogy azért idővel majd jobb lesz. Tudom, hogy nem annyira, de... meg kell találni másban a boldogságot és a kiutat. - Nem hiszem, hogy sokat számítana a mondandóm, és hogy bármit is segíthetnék, hiszen alig pár órája ismerjük csak egymást, de megértem, mit érez és ez után még inkább közelebb érzem magam hozzá. Persze nem vagyok tapintatlan és nem szeretném ezt tovább feszegetni mert tudom, hogy nehéz. Meglep a kérdése ugyan, de örülök neki, hogy megkedvelt mindezek ellenére is és szeretne jobban megismerni. Ugyan idősebb tőlem, de ez nem nagyon érdekel, hiszen nagyon kedvesnek és segítőkésznek találtam, kíváncsi lennék arra, hogy milyen ő, milyen életet élt... de erre már valójában csak ez következő alkalommal lesz esély. - Hát, láthatjuk. Ez csak rajtunk múlik. - Mosolyodom el szélesen miután ő is, és azt hiszi, ez egy ostoba kérdés volt, de hát valójában nem, mert a kapcsolatok ebből indulnak ki. Figyelem őt végig. de már egészen közel érünk az iskolához, és talán innen nem lesz már úgy lehetőségem titkolózni, maximum ha nem tudja, miféle hely ez itt... - Szeretném, ha még találkoznánk, szerintem elég egy elcseszett páros vagyunk. Ne haragudj, de a múltunk elég hasonló. - Apró vigyor jelenik meg ismét az arcomon, remélem, veszi a lapot, hogy ezt poénból mondtam. - És szerintem, több mindenben hasonlítunk, mint gondolnád. Meg is érkeztünk amúgy, köszönöm. - A Salvatore iskola világításai kiemelik a kúria szépségét, a kerítés mellett torpanok meg, még néhány pillanat erejéig. - Jól éreztem magam, de máskor talán józanabbul is beszélgethetnénk, Mr. Farkas. - Kacsintok még egyet, aztán pedig kicsit csálén, de igyekezve - össze kell szedjem magam mielőtt bemegyek, mert Rick soha többé nem enged ki innen -, a lábaim alá veszem az iskola járdáit.
A számat húztam, mikor összegezte végül is a helyzetemet. Igen, borzalmas volt, hogy nem számíthattam a saját apámra, de ennek már úgyis mindegy volt. - Tudod, azt sem tudom, mihez kezdenék, ha hirtelen visszatérne mondjuk az életembe. Nem hiszem, hogy boldogan fogadnám őt, sőt. De… örülök, ha a te helyzeted más. Örülök, hogy a te apád még visszatérhet, mert… úgy érzem, neked tényleg szükséged van rá. – Halványan mosolyogtam rá, aztán a továbbiakra megvontam a vállamat. - Mint egy halott város, mi? Bizonyos értelemben az is – Ismét a vállamat vontam meg. Halott volt; hiszen mindenki, aki ehhez a városhoz között, vagy meghalt, vagy eltűnt… számomra tényleg halott volt az egész, de tudtam, hogy Hope egészen másféle értelemben mondta azt, amit. Így hát nem is feszegettem tovább a dolgot. A csillagokat figyeltem és mikor láttam egy hullócsillagot, azonnal oldalba böktem. Azt akartam, hogy lássa. Sőt, azt akartam, hogy kívánjon… bár én magam is kimondtam, mit kívánnék. A kérdésére elgondolkodtam, hogy van-e értelme beszélni róla, vagy sem, de… nem tudtam eldönteni. Hagytam hát, hogy ő maga válaszoljon. Halványan elmosolyodtam és a kérdésére határozottan bólintottam. - Teljesülni fog, Hope. Tudom. Megérdemled, hogy boldog legyél és az is leszel – Másokkal kapcsolatban mindig optimistább voltam, mintsem magammal. Fürkésztem néhány pillanatig a lányt, mielőtt újra felpillantottam volna a csillagos égboltra. – Amúgy… röviden annyi, hogy túl sok embert veszítettem el az utóbbi időben. A bátyámat, a legjobb barátomat… és végül rádöbbentem, hogy teljesen egyedül maradtam. Szóval igen, visszamennék azokba az időkbe, amikor még minden a helyén volt és mindenki itt volt, aki… fontos nekem. A szeretteim. – Rövidre zártam, de ezzel mindent elmondtam. Aztán persze ott volt Zack, aki még jelenthetett számomra boldogságot, de… igazából nem tudtam, hogy látom-e még valaha. Reméltem, hogy igen, de az én életemben már semmire sem volt garancia. Szó szerint semmire. Arra sem, hogy holnap felkelek-e egyáltalán, vagy ma éjjel nem lesz-e váratlanul telihold és válok egy tomboló farkassá, aztán öletem meg magam valami… akárkivel. Oké, ez igazából lehetetlen volt. Sóhajtottam egy nagyobbat, majd a szemem sarkából a lányra pillantottam. - Mondd csak… szerinted… látjuk még egymást a ma este után? – Kérdeztem rá töprengve. Zackkel nem tisztáztunk semmit, ezért voltam bizonytalan azt illetően, látom-e még valaha. De Hope… itt volt a lehetőség, hogy megtudjam, látom-e még vagy sem. Ugyanis úgy éreztem, jóban tudnánk lenni. Barátokká válhatnánk, annak ellenére, hogy fiatalabb nálam. Olyan lehetne számomra, mint egy kishúg. De mégis kit áltatok? Mintha rá akarnám erőltetni magamat… - Mármint, bocs, ez ostoba kérdés volt. – Legyintettem, előrepillantva egy zavart nevetéssel. Teljesen hülye vagyok.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Csüt. Aug. 08, 2019 1:06 pm
Theodore & Hope
Minden figyelmemmel rá koncentráltam, a tekintetemet sem vettem le róla. Érdekes, hogy ezek az apák milyenek tudnak lenni, még ha az ember tisztában is van vele, hogy miért ment el... mint én... de valahogy tinédzser fejjel ezt annyira másként élem meg, annyira vágyom a társaságára, a történeteire, a múltjára... hisz nem kis emberről beszélünk, a családom ezer éve a földön él és a kezük lenyomata mindegyik évszázadban fellelhető. Én meg ide vagyok száműzve, egyedül, eldugottan MF kis városába. - Értem. Sajnálom. Neked... egész más a helyzetet azért, mármint az én apám tudom, hogy egyszer még visszajön. De ja, gáz, ha nem számíthatsz arra, akinek a vére vagy. - Vonom meg a vállamat. és miután fizettünk, végül belemegyek abba, hogy elkísérjen - na nem mintha engedné, hogy ne -. Émelygő gyomorral lépek ki a kocsmából, óvatosan, igyekezve, hogy ne kacsázzak, sétálok mellette. - Akkor jól ismered ezt a helyet tényleg. Nekem olyan... élettelen. Mármint New Orleanshoz képest. - Nagyjából úgy érzem magam, mintha faluban lennék, de persze ez sem mindig hátrány, van, hogy nyugodtságra vágyik az ember. Miközben elgondolkodom a vidámabb téma ötletén, hozzá hasonlóan az eget bámulom magunk előtt és igen, nekem is feltűnik a hullócsillag. Ahogy oldalba bök, ez mosolyra derít, olyan könnyedén barátkoztunk meg egymással, mintha már ezer éve ismernénk a másikat, de ezt talán az italtól lévő nyitottságom okozhatta. Amúgy nem véletlenül nem jövök ki az emberekkel. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez nem csak az én hibám. Talán a kisugárzásom... nem tudom. Bár Theo farkas szellemisége jól kiérződik, lehet, hogy ez a szimpátiám másik oka. Mindenesetre nem leplezném le magam előtte. Egyelőre. - Fogalmam sincs mit kívánhatnék... - Merengek el csendben, szinte csak magamnak mondva, de amikor meghallom az övét, feltekintek rá és kicsit kíváncsiskodva, ám szomorúan. - Történt valami? - Nem szeretnék túl tolakodó lenni, és igazából nem is várom el, hogy válaszoljon, de azért most már kezdek kicsit kíváncsi lenni a történetére. - Én azt hiszem azt kívánnám, hogy a családom újra együtt lehessen. - Ha nem jönne össze Theo gondolatmenete, ezzel még mindig kimentem ebből a kínos életérzésből. Tudom milyen rossz beszélni arról, amit nem akar az ember, ami fáj... - Ugye attól, hogy elmondtam még teljesül? - Kicsit kiszélesedik a mosolyodom, már nem is tudom, mi az aminél mindig ránk szólnak, hogy ne, mert nem fog teljesülni. Mondjuk... mennyi esély lehet erre? Elgondolkodtató.
Nem róhattam fel neki, hogy miért is nem mesél részletesebben vagy bővebben az életéről, az apjáról, de amit elmondott, az igazán… ködös volt. Biztos mélyebb dolgok voltak a háttérben, olyanok, amikről nem beszélhetett vagy csak nem akart. Én pedig tiszteletben tartottam ezt, így csak kicsit elhúztam a számat. - Régen… kiskoromban sokat csúfoltak a hiányos családom miatt. Sokat sírtam apám miatt, akit nem volt alkalmam még csak ismerni sem. De… valójában felnőtt fejjel nem bánom, hogy nem volt velünk. Persze, mai napig utálom érte, de… anya és a bátyám… mi hárman… igazi család voltunk nélküle is. – Magam elé pillantottam, majd némi töprengés után újra rá. Fürkésztem és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire megérdemelné a boldogságot. Nem olyan lánynak tűnt, aki szenvedést érdemel. Vettem egy mély levegőt, majd felajánlottam a kíséretemet, amit előszeretettel utasított vissza. - Nem lopod el, én adom oda önként, Hope. – Rámosolyogtam. Tényleg nem esett nehezemre ez az egész, meg az sem, hogy én fizettem a fogyasztását. A kérdésekre bólintottam, majd elindultam vele lassan kifelé, de fogtam a kezét, karját és támogattam, amennyiben szükség volt rá. - Még kicsi voltam, mikor ideköltöztünk. Amúgy Richmondban születtem. – Magyaráztam, majd ahogy kiértünk az épületből, közelebb vontam magamhoz. – Miféle vidám témára gondolsz? Van olyan egyáltalán? – Nevettem fel keserűen, a csillagos égre emelve a tekintetemet. Aztán láttam egy hullócsillagot. – Te is láttad? – Néztem rögtön a lányra. – Ha láttad, tiéd a kívánság. – Böktem oldalba játékosan, s bár „átadtam” a kívánságot, ezer dolgot tudtam volna kérni a csillagtól, hanem milliót. – Én azt kívánnám, hogy az életem térjen vissza néhány évvel ezelőttre… akkorra, amikor… mármint… - Elharaptam végül a mondandómat. A balesetet akartam felhozni, azt, amikor meghalt miattam Matthew. A bátyám védencének az öccse. Ekkor aktiváltam az átkomat… Ha visszamehettem volna az időben, akkor talán még előbbre mentem volna. Mindent megváltoztattam volna, hogy senkit se veszíthessek el. Nos, ennyit a vidám témáról. Nekem ez… egyszerűen nem megy.
312 words ☾ in my veins ☾ note: picit rövid, bocsánat ☾
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szer. Júl. 03, 2019 6:44 pm
Theodore & Hope
Ahogy őt figyeltem, feltűnt, hogy van bennünk valami közös. Még ha a kocsmát és a piálást nem is nézzük, akkor is a pillantásunk, a kissé fájdalmas arckifejezésünk elárul. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt apámról elkezdeni a beszélni, de így spiccesen csak úgy ömlenek belőlem a szavak, és hát ez a téma az, ami most leginkább nyomja a szívemet. A kérdései és mondandója után nagyot nyelek. Még egy dolog, ami közösnek tűnik bennünk, ritkán találkozik egy magamfajta rokon lelkű emberrel, és ezt azt hiszem, meg kell becsülnöm. Talán ez a másik dolog, amiért egy picit mesélek neki rólunk, de óvatosa, csak hogy ne kerüljek veszélybe, abból épp elég kijárt már az évek alatt. - Hát, történtek dolgok, aztán el kellett mennie. Aztán eltűnt és teljesen kizárt az életéből, de azt hiszem, most már van remény. Sajnálom, hogy a tiéddel is hasonló a helyzet, mindenkinek szüksége lenne az apjára. - Hajtom le a fejem kicsit szomorkásan, de amikor azt mondja, biztosan volt oka annak amiért elhagyott, és majd visszajön, csak szemeibe tekintek, aprón mosolyodom el. - Mindent megteszek azért, hogy ez így legyen. - Nagy részben rajtam múlik, rajtam és Freyán, hogy mit tudunk kezdeni a helyzettel, a Sivárral. Nem hazudtam, minden szavam igaz volt és tiszta, mégha csak ez egy apró töredéke is az igazságnak, ami bonyolult és kifürkészhetetlen. Könnyebb, ha nem ismernek, ha nem tudják, ki a családom, ha nem bombáznak buta kérdésekkel a fajtámról. Sokkal könnyebb. - Kedves tőled, de igazán nem akarnám ellopni az időd. - Felállok és a pult felé indulok, de Theo kifizeti minden tartozásomat, én pedig nem is tudom mit mondhatnék. - Na jó, de a legközelebbi alkalommal én hívlak majd meg... - Elég gyanús lenne, ha túlságosan ellenkeznék az miatt, hogy ne kísérjen el, így most inkább csak úszom az árral, amúgy is kedvelem az ilyen embereket mint ő, jó társaság. - Amúgy itt laksz a városba ugye? Régóta? Beszélhetnénk valami vidámabb témáról is, hosszú lesz még az út. - A pia ugyan már kezd kitisztulni a fejemből, de a nyelvem még mindig megered időnként... mégha csak egyszerű, mezei kérdésekkel is tudok elé állni, nem nagyon merek más életében kutakodni. Épp elég az enyém is egyelőre, de ez persze nem jelenti azt, hogy nem vagyok kíváncsi.
Csak bólintottam. Valamiért úgy éreztem, hogy jobb, ha nem feszegetem a témát. A továbbiakban viszont egyetértettem. A dolgok sosem úgy alakultak szinte, ahogyan szerettük volna – talán ez volt megírva. Mármint az, hogy az utunk máshová sodorjon, s ne oda, ahová igazán akarnánk. Egy fél pillanatra magam elé meredtem, visszaidézve a Zackkel való találkozásomat, s egyes pillanatait, amik viszont… túlságosan is jók voltak, a helyzet bizarrsága mellett is. Nagyot nyeltem, majd újra a lányra emeltem a tekintetemet. Faggatni kezdtem, hogy egy ilyen fiatal lányka miért is issza le magát – talán nem kellett volna. Ez a magánügye volt, másrészt, nekem is megvolt a magam baja, de ahogy kiejtette a száján, hogy az apját évek óta nem látta… nos, érdekelni kezdett a téma. Egy ideje ugyanis én is fontolóra vettem, hogy felkereshetném, de egyelőre semmit sem tettem az ügy érdekében. Azt sem tudtam, hol indulhatnék el, miféle nyomon, aztán meg… mi van, ha zárt ajtókra lelnék nála? Mi van, ha van egy új családja, akikkel boldog? Vagy mi van, ha róla is kiderül, hogy már évekkel ezelőtt meghalt? Nem voltam felkészülve még egy halálhírre, még akkor sem, ha őt egy kicsit sem szívleltem azért, amiért cserben hagyta a bátyámat és anyámat. Engem is, de őket… nekik tényleg szükségük lett volna rá, s sehol sem volt. Én csak gyerekként sínylettem meg a dolgot, mikor a korombeli srácok elkezdtek gúnyolni, amiért nem volt teljes a családunk. Tudjátok, a gyerekek gonoszak… s őszinték. Ráncoltam a homlokomat a meséjére, majd oldalra döntöttem kissé a fejemet. - Miért hagyott el téged? Mármint… ez kicsit ismerős sztori, avagy érzés. Bár én nem is ismertem az apámat, ami azt illeti, csak egyszerűen… idő előtt lelépett. Eltűnt. Sosem jött haza többé anyámhoz és a bátyámhoz – Meséltem, bár nem tudom, miért. Megeredt a nyelvem. Nagyot nyeltem végül. – Téged biztos nem ok nélkül nem keres… és fog, ha úgy adódik… higgy benne, Hope – Tettem hozzá egy szelíd mosollyal, bíztatóan fürkészve az arcát. A végszót hallva azonban kissé elhúztam a számat. Csak most kezdtünk elmélyedni kicsit „egymásban”, mármint egymás életében, de… igen, talán jobb, ha itt és most befejezzük. Talán az is jobb, ha többet nem találkozunk, bár… én szívesen töltöttem volna még időt ezzel a lánnyal. Kedves volt. S egy részem szerette volna pátyolgatni őt, mint egy testvér. - Igen, igazad van. Elkísérlek egy darabon, jó? Sőt, egészen elmegyek veled a suliig. Elég messze van és későre jár, szóval… - Mosolyogtam rá, ellentmondást nem tűrően, miközben lemásztam a székről. Kissé megigazgattam magamon a ruhát, majd a pultos felé fordultam és amint odajött hozzánk, kifizettem a fogyasztásomat és a lányét is. Nem tudtam, van-e nála pénz, de ha volt is, akkor sem engedtem fizetni.
440 words ☾ in my veins ☾ note: sose add fel a reményt, Hope :<3: ☾
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Szer. Jún. 05, 2019 11:10 am
Theodore & Hope
Szinte éreztem, hogy fel fogja tenni a kérdést, hogy miért ide járok ha már New Orleans nagyobb és messze is van. Ha őszinte akarok lenni erre még soha nem kellett igazán választ adnom, belenyugodtak az emberek, úgyhogy egy pár pillanatig csak mosolyogva pillogok előre, játszva kicsit az elúttem lévő pohárral. A reakcióidőm nyilván be lehet tudni most az ittasságomnak. - Hát, a szüleim szeretik ezt a várost. Meg jó hírű sulik vannak itt. Szóval ennyi. - Az életben egyébként is minden bonyolult, nem kell a logikát keresni a dolgokban, így hát a lehető legegyszerűbb magyarázattal álltam elő. Remélem elfogadja ezt és nem kérdezősködik tovább, de persze ha mégis, az sem fog elriasztani. Ez az ismerkedés lényege, nem igaz? - Kedves vagy. - Jól esnek szavai, ezt be kell vallanom, viszont ettől függetlenül még nem tartom magam hűnek a nevemhez továbbra sem. Talán majd ha elérek valamit az életben, ami például a családom egyesítése is lehetne... akkor lehet, hogy másként fogok nézni az előttem álló dolgokra. Ettől eltekintve még elég jó a megfigyelőképességem, sőt... de csupán egy egyszerű kérdéssel állok elé, nem szeretnék tolakodó lenni. - Nem mindig úgy alakulnak a dolgok ahogy tervezzük. - Sajnos. Felsóhajtok. Ebben nekem is van bőven részem és szerintem még lesz is, hiszen mondhatom, engem mindig megtalál a baj vagy én találom meg azt. Talán ez soha nem fog változni, de ameddig csak tudok kitartok és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy megóvjam a körülöttem lévőket és a szenvedőket. Egyszerűen csak küldetésemnek érzem, és valószínűleg ezért visz magával mindig Rick is amikor a különböző, elveszett tinédzsereket kell begyűjtenünk. Nem az én műfajom a piálás, és valószínűleg nem is lesz, ez most csak egy ilyen egyszeri eset...de azért jól esik kicsit kirúgni a hámból, nem aggódni a holnapon, a holnaputánon. Persze valahol sejtettem, hogy előbb vagy utóbb felmerül témába ez is, a piálás, az hogy talán még túl fiatal vagyok ehhez, és hát én csak elvigyorodom elsőként. Aztán eszembe jutnak a dolgok, amik történtek... újra csak lehajtom a fejem. Kedves volt tőle, hogy vizet kért számomra, el is fogadtam lelkesen, és szinte azonnal beleittam, megfogadva tanácsát. Addig is tudtam kicsit húzni az időt a témáról, amiért ma itt vagyok. Végül is, úgy érzem, hogy megbízhatok benne, nagyon kedvesnek tűnik és nem utolsó sorban szimpatikus, talán ez az oka annak - és a pia - hogy jobban pörög a nyelvem mint szokott. - Hát, elég sok minden volt. Az apámat évek óta nem láttam és őt kerestem, aztán most egy kicsit sikerült felvennem vele a kapcsolatot, de még nem találkozhatunk és... hát ja. A családom eléggé szétszóródott mindenfelé a világban és nehéz. - Vallom be őszintén, aztán ismét a poharamba merülök. Láthatóan ez egy igen kényes téma, de még sohasem próbáltam őszintén beszélni erről valakinek... vagyis úgy őszintén nem is tudok, még ha meg is értené a célszemély, mert hát akár veszélynek is kitehetem magam... magunkat. Talán majd egyszer. Talán még van remény számunkra is. Én bízom ebben. Az üres poharat az asztal közepére tolom, megköszörülöm a torkom és felállok. - Hát, ez egy nagyon jó este volt, de szerintem lassan mennék. - Ez volt a végszó. Persze tényleg jó volt és örülök, hogy egy ilyen kedves embert ismerhettem meg... de valóban ki tudja, hogy még találkozunk e az életben.
Egyetértettem; nekem is kellett a változatosság, az, hogy ne mindig ugyanott legyek, ahol szoktam. El kellett volna távolodnom teljesen a múlttól és azoktól a helyektől, amik csak a sebeimet tépték fel időről-időre, az emlékek kavalkáda miatt, ami… na jó, koncentrálj, Theo! - Oh. New Orleans elég messze van innen, ha azt nézzük. Sőt… és az sokkal nagyobb város, mint ez. Mégis miért itt jársz suliba? – Fürkésztem érdeklődve a lányt, tényleg nem értve, miért pont ide kell járnia. Mármint, a Mystic Falls középiskola nem egy nagy valami, vagy talán… Félrepillantottam. Igazából nem nagyon érdekelt, meg soha nem is néztem jobban utána annak az szóbeszédnek, hogy nyitottak egy új iskolát a környéken, így… nem tudtam róla semmit. De lehet, hogy amiatt jött ide? Talán ideje lenne napirendre tértem a városban történtekkel. Sóhajtottam egy aprót. Nem akartam megbántani, de láttam rajta, hogy elég furán hat rá a nevetésem, ezért is kezdtem szabadkozni rögtön. - Pedig… a kisugárzásod eléggé reményteli. – Jegyeztem meg mosolyogva. Kezdtem magam egy kicsit jobban érezni, mintha tényleg reményt adhatott volna ez a lány… szép hazugság volt. A mosolyom hamar eltűnt, ezeknek a gondolatoknak a hatására, majd a kérdésére meglepve ránéztem. Ennyire látszik? Mondjuk, sosem volt az a fajta, aki könnyen palástolja az érzéseit, vagy a rossz kedvét. - Ami azt illeti, jól jönne. Elég pocsék minden jelenleg, de… meg kellene próbálnom túlélni mindezt. Vagyis, nyilván túlélem, csak… - Nem tudtam megfogalmazni. Szóval inkább reménykedtem benne, hogy egyelőre nem megyünk bele ebbe mélyebben; talán később, pár pohár után megeredt volna a nyelvem, de tudtam, hogy rossz ötlet. - Akkor ebben egyetértünk. – Ahogy csuklani kezdett, elmosolyodtam. Szegény. A csuklás az egy halálos ellenség… idegesítő tud lenni és nehéz is megszabadulni tőle. Egy ideig figyeltem, majd a pultra könyököltem és intettem a felszolgálónak, de közben Hopeot figyeltem. - Igen, sejtettem, hogy ez nem a te műfajod. Miért döntöttél úgy, hogy ma mégis… leiszod magad? Történt valami… ami miatt…? – Érdeklődtem már komolyan, majd ahogy a felszolgáló megjelent, ránéztem és kértem egy pohár vizet Hopenak. A sok pia után ideje volt valami kevésbé alkoholos folyadéknak a számára. Amint megkaptam, oda is csúsztattam a lány elé. - A csukláson is segít és a másnaposságot is enyhíti, ha sokat vizet iszol. – Oktattam, mint aki nagyon ért hozzá; de hiszen így is volt.
375 words ☾ in my veins ☾ note: bocsánat a rövidségért ☾
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Kedd Május 21, 2019 6:21 pm
Theodore & Hope
Ahogy ültünk itt és beszélgetni kezdtünk, jó érzés töltött el. Nem hiszem, hogy az italnak tehető be mindez, hisz elég rég élveztem már így valakinek a társaságát a családomon kívül. Megtetszett a fiú és ahogy beszélt velem. Ugyan nem sok tapasztalatom van a környékbeliekkel, de talán most majd lesz egy minimális. - Hát igen, épp ideje volt szerintem is. Mondjuk... persze nem mondom, hogy nem szeretem a Grillt, de azért mégis csak kell a változatosság. - Mosolyodom el kedvesen, és kicsit meg is vonom a vállamat. - New Orleansban élek, de itt tanulok. - Nem mondom, hogy a Salvatore iskolában tengetem napjaimat, hiszen a helyiek igen elfogultak velünk kapcsolatban. Gazdag magántanulók... és a többi, így hát ameddig nem kérdezi, addig nem mondok magamról többet. Amúgy sem szeretek túlságosan magamról beszélni, a múltam miatt, a jelenem miatt... és a jövőm érdekében. Csupán őszintén felkuncogok amikor Theo elintézi a koktélt, jól esik, hogy mégis csak megkóstolhatom, Most erre van szükségem, ez már bizonyos, némi beszélgetés és alkohol. Remélem, nem fog nagyon kiütni ez az ital, mert nem ismerem magam olyankor, és benne van a pakliban, hogy túl sokat fecsegjek. Óvatosan kortyolok bele az italomba, Ízlik, megbántam volna, ha nem kóstolhatom meg, így hálásnak kell lennem érte Theonak. Mint ahogy azért is, hogy nem firtatja tovább a témát arról, hogy tudok-e vajon vigyázni eléggé magamra. Persze ezt én nagyon is jól tudom, hogy mindenki más van körülöttem veszélyben, főleg a Sivár miatt, de egyébként sem vagyok egy kisboszorkány már, akármennyire is fiatalnak látszom... és hát vagyok is. Csak magabiztos arcot vágok, mimikámból jól kivehető, hogy tényleg úgy gondolom ahogy mondom. Persze közben inkább az italt szürcsölgetem jóízűen, olyan, mintha egy egyszerű üdítőt innék. Felfrissít. Furcsán vonom fel a szemöldököm amikor elneveti magát, ahogy bemutatkozom. Nem teljesen értem miért teszi, persze volt már, aki furcsállta a nevem, de azt hiszem manapság már rosszabbak is vannak. Ám nem sértődöm meg, csak magyarázatra vágyom, amit hamar meg is kapok, így könnyedén és már újra mosolyogva rázok vele kezet. - Örülök kedves Theodore. Az én sem mindig tudok reményt adni, úgyhogy teljesen megértem a helyzetedet. - Kicsit lehajtom a fejemet. Ugyan emlékszem anyám mesélte, hogy hogyan kaptam a nevem és hogy a családunk reménye vagyok én... bennem ott lakozik az ősi vér, három faj, hozzám foghatót még soha nem láttak, ám sokszor érzem azt, hogy csalódást okozom, még ha akaratomon kívül is teszem. Iszom, de végül csak felemelem tekintetem és kicsit megpihentetem a fiún, amikor elhangzik tőle a 'mindenkinek szüksége van reményre' kijelentés. Először csak figyelem, nem tudom mondhatnék e erre bármit, kellene e egyáltalán... - Neked is szükséged van rá? - Óvatosan utalok a szomorú tekintetére, aztán kiiszom a maradék italomat, és jóízűen cuppogok még párat utána. Valami biztos történhetett vele, de nem szeretnék semmiképp tolakodó lenni, hisz alig ismerjük egymást néhány perce... én amúgy sem vagyok az a típus, aki egyből megbízik valakiben, persze az ital most sokat hozzátesz, a kérdéseimhez is, csak jó lenne, ha holnap mindenre emlékeznék ennek ellenére. - Nem engedélyezel? Hah. - Mintha csak valamelyik szülőmet hallanám... vagyis hát anyámat, de nem mondhatnám, hogy sok esetünk volt, amikor például mellette piáltam vagy hasonló. Ami azt illeti egy ideje már nem is láttam, hiányzik is, főleg azok után, hogy apámmal találkoztunk. - De rendben, beleegyezem. Lehet, hogy tényleg elég lesz ennyi... - Kezemet egy pillanatra a szám elé teszem, csuklok, aztán elmosolyodom, olyan viccesnek találom a helyzetemet jelenleg, lehet tényleg jobb lenne, ha nem egyedül mennék vissza az iskolába. Szerintem esélyem sem lesz elkerülni a figyelemfelkeltést. Kicsit aggódom ez miatt, de azért megpróbálom még némiképp elfelejteni, legalább ameddig Theoval beszélgetünk. - Amúgy nem vagyok ám ilyen... mármint ilyen piás csaj. - Hangomon kicsit hallatszik az alkohol hatása. - Ez most csak kivételes alkalom. - Vonogatok vállat, kivételes alkalom, de szerencsés lehetek, hogy nem egyedül kell megélnem és nem csak a pia a társam, akinek elmondhatom, hogy én tényleg nem vagyok AZ a piás csaj.
Muszáj volt kikapcsolnom az agyamat; s nem gondolkodni. Itt volt előttem valaki, akire figyelhettem; akivel törődhettem egy kicsit, anélkül, hogy siránkoznék. Igen, azt hiszem, önző módon valamiféle… figyelemelterelőnek akartam használni a lányt. De ezért talán senki sem kövezne meg, nem? Mármint, aki átélte már egy, vagy több szerettének az elvesztését, az igenis tudja, mekkora szívfájdalommal jár ez. Végeláthatatlan fájdalom, amiről azt hiszed, sosem múlik el és amikor sikerül néhány percre elfelejtened, mennyire fáj… Sóhajtottam egy nagyot, de a lány válaszára, miszerint a Grill már uncsi, újfent elmosolyodtam, sőt, kicsit felnevettem. - Szóval unalmas. Végül is… ha folyton odajártál eddig, akkor ideje volt új hely után nézned. – Pillantottam körbe, majd vissza rá, hisz a helyet már jól ismertem, őt viszont kevésbé. – Hová valósi vagy? – Ráncoltam kissé a homlokom. Ha nem ismeri jól a környéken, gyaníthatóan nem Mystic Fallsból való, de akkor… miért van itt? Ilyen fiatalon, egyedül… hiszen nem láttam vele senkit. Barátokat, vagy bárki mást. - Intézkedem, kisasszony. – Jegyeztem meg mosolyogva, majd le is rendeztem a rendelésünket, s hamar megkaptuk azt a karmazsin vörös színű koktélt. Fenntartásaim voltak vele kapcsolatban, de ettől függetlenül kíváncsi is voltam arra, miféle ízkavalkádot tartalmaz a poharam. Azonban még némileg aggódtam a lányt illetően. Fiatal volt még ahhoz, hogy egyedül császkáljon. Mi van, ha nem belém fut, hanem mondjuk… Tomba? Ő biztos még bele is rángatta volna valami még rosszabba, mint az ivászat. - Hé, én nem kételkedtem. – Emeltem fel védekezőn a kezeimet, mosolyogva, majd gyengén megcsóváltam a fejemet. Oké, végül is ő tudja, nem? Nem akartam pátyolgatni vagy épp beleszólni a dolgaiba, csak megjegyeztem valamit, amiben szerintem igazam volt. Hiszen volt rálátásom. Belekortyoltam végül a koktélba, ami meglepően finomnak bizonyult. Persze a színe még mindig a vérre emlékezetett, de az íze… közel sem volt fémes. Mármint, a vér íze ugyebár hasonló hozzá. Töprengve figyeltem a koktélomat, majd a szavakra a szemem sarkából a lányra néztem. Elmosolyodtam, de a neve hallatán némi meglepettség ült ki az arcomra. Hope, mint… „remény”? Ez kicsit ironikusnak tűnt a jelenlegi helyzetemben és azt hiszem, pont emiatt nevettem fel kissé jóízűen. - Bocsánat, én csak… - Nem akartam, hogy azt gondolja: rajta nevetek. A poharamat elengedve fordultam felé, s végül kezet fogtam vele. – Theodore Storm. Bár a nevem ellenére nem vagyok olyan, mint a vihar… - Jegyeztem meg csak úgy, majd elengedtem a kezét, de még mindig mosolyogtam. - Hope, mint „remény”, huh? Gyönyörű név. – Mondtam végül, még mindig mosolyogva, mielőtt újra megfogtam volna a koktélomat. – Mindenkinek szüksége lenne a reményre… - Tettem hozzá már egy fokkal halkabban, a poharamra emelve a tekintetemet. A mosolyom is eltűnt lassan, de nem akartam visszazuhanni a szomorkodásba, szóval inkább megittam a maradék italomat és ezután fordultam Hope felé. - Még egy körben benne vagy? Utána viszont… a magam részéről nem engedélyeznék neked többet. Ha gondolod, hazakísérlek, vagyis oda, ahol éjszakázol… - Félig kérdésként tettem fel, hiszen nem nagyon tudtam, hol él, vagy hol van a szállása a lánynak. De egy biztos volt; nem akartam hagyni, hogy ennél is jobban leigya magát. Bár én sem panaszkodhattam, már elég sok alkohol volt bennem, s a fejem már nehéz volt tőle, de valahogy a józan eszem most, miatta megmaradt.
523 words ☾ in my veins ☾ note: nem viszlek még haza, nyugi ☾
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Az álarc mögött :
☾ Eliffe
Csüt. Május 16, 2019 8:07 pm
Theodore & Hope
Nem mondhatnám, hogy ez vagyok én. Csak akkor viselkedem így és ehhez hasonló módon, hogyha valami olyasmi történik az életembe, amivel nem tudok mit kezdeni. Nem mondhatnám, hogy ez a jelenlegi dolgokon múlott most, talán inkább csak az történhetett, hogy apám megjelenésével még inkább összedőltek a tervek. A Sivár... az, hogy mindenkitől távol kell maradnom, és hogy még az anyám is New Orleansban van, nem itt MF-ban, kicsit elkeserített. Nehezen adom ki a feszültséget, és ahogy telik az idő, egyre csak gyűlnek a dolog, az érzelmek, amiket nem tudom, hogyan kezelhetnék. Ezért fojtom el. Ezért vagyok most itt. És a pia miatt beszélgetek egy ismeretlennel. Jó érzés volt, hogy legalább kicsit elnevette magát velem együtt a mondandómon. Ezzel azt biztosította be nálam, hogy akkor tényleg nem haragszik amiért lelocsoltam és hogy van esélyünk normális csevejt folytatni. Persze ha addig valaki más nem dob ki innen, de lassan kezd kimenni belőlem az a néhány ital, és visszatérek magamhoz... persze ez nem jelenti azt, hogy nem esne jól még valami... ha már lúd... - A Grill már uncsi. - Ezért most csak azért mondom, mert ismernek, túl jól is - Amúgy nem jártam még abban a bárban. Itt is most vagyok először. Nem ismerem jól... a környéket. - Valóban, de talán itt az ideje, hogy megismerjem. Még ha egy kis ital is ennek az okozója. Természetesen nem terveztem, hogy minden nap vagy minden héten kirúgok a hámból... sőt, lehet, hogy ez csak egy egyszeri alkalom lesz majd, ha Alarick nem engedi meg többet, hogy a városba tegyem a lábam a többiek nélkül. Nem vagyok az a kicsapongós fajta. De be kell vallanom, hogy némi ital hatása alatt, egészen máshogy érzem magam. Mintha más ember is lennék. - Hm, kérdezd meg tőle... de szerintem valami tequilás volt, mintha azt motyogta volna, de nem nagyon figyeltem rá. - Ismét egy óriási mosolyt kap a fiú, de nem is haboz sokáig, a pult felé kezd el húzni, én pedig engedelmesen követem és helyet is foglalok, szinte már el is felejtettem, hogy az imént még jól nyakon is öntöttem magunkat. Jobban megnézve, nem tűnik úgy, mintha túl nagy lenne az életkedve, de igen kellemes társaságnak ígérkezik ebből a néhány mondatból. A kezemet a pultra teszem, kicsit kopácsolok azon az ujjaimmal, és miután a pultostól megkaptuk a koktélt, a szívószállal kezdem kavargatni. - Tudok magamra vigyázni, nem vagyok már kislány. - Rázom meg a fejem és ismét csak egy mosoly jelenik meg az arcomon. Ritkán beszélek olyan emberekkel, akik nem tudják ki vagyok, mi vagyok... ezt pedig azt hiszem, jó érzés lenne most kihasználni. Ahogy rövidebb ideig csendben szürcsölgetem a koktélomat, eszembe jutott valami. - Még a nevedet sem tudom... pedig ha már a sors így összeakasztott minket, ennyit megérdemlünk, még ha csak most látjuk is egymást. - Szerencsére ilyen velem nem szokott megtörténni. Akik ismernek, s akikkel jóban vagyok, el sem tudnak kerülni. Átok ez vagy áldás? Nem tudom. Felé nyújtom a kezem. - Hope vagyok.
Az elmúlás az élet része, velejárója, sőt… egy elkerülhetetlen momentum. Hiszen minden véget ér egyszer; mindenki ugyanott végzi, nem? A halál nem válogat. Vajon én mikor… halok meg? Morbid gondolatok szánkáztak a fejemben, miközben a véres pólómat igyekeztem letörölni. Vagyis, nem, nem volt véres, csupán valami koktél lötykölődött rá, hála egy fiatal leányzónak. Oké, Theo, ideje lenne összeszedned magad! Csak most; csak egy kicsit… néhány percre mondjuk? A lányra pillantottam, s láttam, hogy hasonlóképp elmosolyodott, mint én. Tetszett, mármint maga a tény, hogy mosolygott valaki a közelemben. Mostanában túl sokat sírtam, s sírtak körülöttem és… oh, már megint ez a frusztráló érzés. - Egy itallal, huh? De te… na figyelj csak. – Oldalra döntöttem a fejemet és folytattam volna, de hagytam, hogy tovább beszéljen. Felnevettem, majd elnéztem a pultos srác felé. Néhány pillanat múlva pedig vissza rá, s bár kicsit önmagamat láttam benne, azt hiszem, a kezdeti frusztráltság aziránt, hogy felnőttként haza kéne zavarnom… hamar elillant. Elvégre, én is piszok hamar elkezdtem az ivászatos, bulizós korszakomat. Ekkoriban ismertem meg Jeffet is. S akárhogyan is… muszáj volt a jó emlékekre gondolnom vele kapcsolatban. Azt, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül, miféle kalandjaink voltak, mennyiféle bulin vettünk részt; éltünk. Kihasználtunk minden lehetőséget arra, hogy jól érezzük magunkat. Erre akartam emlékezni. Nem arra, amit… amit Ő mondott. A gondolataimból a kérdései ráztak fel, így hát hamar összeszedtem magam. Legalábbis próbáltam. - Nem, ide speciel alig járok. Ez csak különleges alkalom, amúgy… általában a Grillben ütöm el az időmet. De voltam mostanság a Black Pearl Bar-ban. Ott jártál már? – Érdeklődtem, némileg vizslatva az arcát, majd sóhajtottam. - Miféle koktélt borítottál rám? Kérjünk még egyet. – Jegyeztem meg egy mosollyal, miközben finoman megfogtam a karját és a pult felé húztam. Amúgy is útban voltunk, mindenki kerülgetett minket és rosszallóan méregette a személyünket. Aztán el is engedtem, hogy a szalvétákat kidobva újfent mellé keveredjek. Kihúztam neki az egyik széket. - Az előbbi kérdésedre válaszolva amúgy. Nem tudom, miért ide jöttem. – Vontam vállat kissé, majd a pultos felé fordulva kikértem magunknak azt a koktélt, amennyiben a lány elmondta, mi volt az. S ekkor esett le, hogy még nem tudom a nevét se. Nem mintha annyira számított volna, hiszen… gyaníthatóan most először és utoljára látom. - Viszont egy jó tanács. Legközelebb ne egyedül gyere, mert könnyen rossz vége lehet. – Utaltam arra, miszerint ha rossz emberbe botlik bele, abból kisülhet olyan szituáció, amit ő nem annyira díjazna.
☾ I’m tired. Lonely.
I don’t feel like getting up in the morning. Everything that used to make me happy anymore doesn’t. I don’t know what happened, either people in my life just left me or I started to push everyone away...
Kezdőlap
