"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Megfeszültek, majd ellágyultak az izmai, ahogy újra és újra megérintettem, ragadozókéhoz hasonló mosoly terült szét az arcán, szinte csak azt várva, mikor csaphat le, hogy elragadjon. Úgy tűnt, egészen belefeledkezett a történésekbe, s már nem is bánta olyan nagyon, hogy kisajátítottam magamnak az estét. Láttam a tekintetében, menni minden felidéződött benne kettőnkkel kapcsolatban, és ennek őszintén örültem. Hatszáz év után azt hittem, nehezebb dolgom lesz, mert bár ennyi idő alatt sem unt rám, ahogyan oly sok nőre, akiket maga mellett tartott múló pillanatokig, újabban nem voltam teljesen biztos ebben; hogy valóban kíváncsi volt még e rám, a kettőnk között feszülő végtelen szenvedélyre, ami most újra fellobbanni látszott… Egészen a kiejtett szavakig úgy hittem, egyszerű dolgom lesz, ám ahogy oly sokszor, Thelionnak most is sikerült meglepnie a reakciójával, s szemeim összeszűkültek, ajkaim íve megkeményedett, ahogyan a mosoly leolvadt róla, majd elfordította a fejét, így hiába közeledtem felé. Eltolt magától. Ujjaim lehullottak a mellkasáról, szavaiból kiéreztem a fenyegetést. Tudtam, mennyire nem tetszett a férjemnek, hogy ilyen helyzet elé állítottam, de nekem is sok minden nem tetszett, és kezdtem unni a másodhegedűs szerepét, amelyet újabban rám osztott. Hagytam, hogy ellépjen tőlem, s dühösen préseltem össze az ajkaimat. Lehetett akármi, egyszerű férfi volt Thelion is – és ehhez mérten volt sokszor korlátolt is. Tettem néhány lépést felé, amíg az italokkal bajlódott, s karnyújtásnyi távolságban álltam meg, amikor körbeintett a teremben. – Miféle sok más dolgod? – kérdeztem élesen, harag és elkeseredettség keveredett a hangomba, annak ellenére is, hogy a tekintetem izzásából rájöhetett, mennyire reménytelenül szerelmes voltam belé. – Az a te legnagyobb bajod, hogy azt hiszed, jogodban áll semmibe venni, mert szerinted, nekem az a dolgom, hogy istenítselek. Kíváncsi lennék mire mennél az a szőke libával! Hányszor tudtál vele vagy Aurorával megvitatni valamit? Melyik segített neked valaha döntést hozni? A rengeteg dolgod között elfeledkeztél az egyik legfontosabbról, drága férjem – a hangom nem remegett meg, csak hangosabb lett, betöltötte a nagytermet, ahogyan kiabáltam a fődémonnal. Nem volt igazából ebben semmi újdonság, többször martuk egymást az évek során, s volt idő, amikor másra sem voltunk képesek. A tekintetem a kezében lévő pohárra siklott, amely abban a pillanatban összeroppant. Szerettem a képességeimmel provokálni Theliont, s ez most sem volt másként. – Megváltoztatom a kérésemet: tűntesd el vagy én tűntetem el! – nem neveztem meg a legújabb kiskedvencét, de félreérthetetlenek voltak a szavaim, melyek sziszegve hagyták el az ajkaimat, miközben farkasszemet néztem a férfival; jobb kezem ökölbe szorult, körmeim belefúródtak a tenyerembe. Az sem érdekelt, ha itt helyben szétszaggatott volna a férjem, túlságosan is úgy éreztem, nekem van igazam.
When you are here by my side, eternity becomes an endless chain of nows
Nem akartam szavakba önteni, Hecate miféle tüzet korbácsolt fel bennem minden egyes mozdulatával. Tudtam volna, de nem akartam, tekintetemből amúgy is kiolvashatta, mekkora csodálattal adóztam neki még hatszáz év után is. Érezhette, hogyan lazulnak el vagy éppen feszülnek be izmaim az érintése alatt, hogyan forrósodik a bőröm, hogyan görbül torz, ragadozó mosolyra az ajkam. Nem éreztem szükségét, hogy emellett még olcsó bókokkal is a kedvére tegyek, inkább élveztem, hogy ezúttal ő próbál nekem hízelegni. Igaza volt, nem tudtam vele betelni, erre pedig rácáfolni és ráerősíteni is egyaránt értelmetlen lett volna. Láttam rajta, hogy fontos számára az este, és ettől nekem is azzá vált. Nem különösebben éreztem az elmúlt hónapokban, években Hecate hiányát, eltávolodásunk tudata most mart csak belém, hogy ismét ilyen közel kerültünk egymáshoz. Szerettem volna felidézni, milyen érzés mellette ébredni, milyen az, amikor a vágy köde eltompítja az érzékeim, és hogy miért is tartottam magam mellett ilyen hosszú ideig. Én is akartam ezt az estét, még ha eredetileg nem is így terveztem, már nem változtattam volna meg semmiért. A türelmem pedig, önmegtartóztatásommal együtt, vészesen fogyott. Sokféle kérésre számítottam, testi és lelki vágyakra, beteljesíthetetlen és nagyon is egyszerű kérésekre, ám ahogy Hecate felhozta a réges régen tett ígéretünket, meglepődtem. Szinte már el is feledkeztem róla, mi mindent suttogtunk egymásnak azon az estén, mielőtt eggyé olvadtunk volna - ez persze nem azt jelentette, hogy ne tartottam volna magam még mindig a szavamhoz, ám a régmúlt felidézése mégis feszültté tett. Nem tudtam már többé, mit akarok. Kit akarok. Sosem éreztem fontosnak a kérdést, kik és hányan vannak az oldalamon, míg képesek voltak szórakoztatni, most azonban olyan morális kérdések ébredtek bennem, melyekre egyetlen démon sem adhatott választ. A mosoly láthatóan megfanyalodott az arcomon, s noha én sem hagytam abba a táncot, már nem a lépteinkre, hanem az előttem álló nőre figyeltem. Kezem visszatért a derekára, elgondolkodva simítottam végig a hátán, majd ahogy közelebb hajolt, arcom enyhén elfordítottam, két tenyerem a vállára kúszott és eltoltam magamtól. - Nem feledkeztem meg semmiről. Mindenre emlékszem, ami köztünk történt, és minden érvényes ugyanúgy. - Természetes volt, hogy minden közül rám vágyik a legjobban. Vajon annak is természetesnek kellett volna lennie, hogy én pedig rá? A szavak nem jöttek a számra, helyette gyengéden megcirógattam az arcát; a gesztusra jóhiszemű megfigyelők azt mondhatták volna, szeretetteljes. Egy démon azonban képtelen a szeretetre. - Az ígéretek kora lejárt, Hecate. Nem vagyunk már gyermekek, hogy fogadalmakat tegyünk. - elléptem tőle és visszaindultam az italomért, hogy újra töltsek magamnak, és esetleg neki is, ha úgy ítéltem meg, inna még egyet velem. Kerültem, hogy rá kelljen néznem, tisztán akartam gondolkodni, és úgy éreztem, Hecate látványa csak gátol ebben. Még mindig ijesztően nagy hatással bírt felettem, pont úgy, mint Nami, kinek társaságát hirtelen szomjazni kezdtem. Ilyen lehet két szék közt ragadni? Az ingem nem gomboltam vissza, a távolságra azonban szükségem volt, mint a friss oxigénre. Azt sem bántam, ha hátat kell fordítanom a feleségemnek, míg az itallal bajlódom, addig sem kísértettek vörös ruhájának áttetsző vonalai. - Megmondtam, neked nincs más dolgod, mint hogy szeress és hű legyél hozzám az örökkévalóságig. Nekem azonban rajtad kívül sok más dolgom van még. - Célzó jelleggel körbeintettem a teremben magunk körül. Már annak idején is nyíltan lefektettem elé az elvárásokat, beszűkült szerepkörének, létezésének egyetlen célját: hogy engem szolgáljon. Jól emlékeztem rá, mennyire gyűlölte lealacsonyító szerepének még a gondolatát is, amibe aztán milyen gyönyörűen belenőtt, királynőjévé vált, ahogyan nekem is. Talán túl sok hatalmat adtam neki; talán újra meg kellett húznom rajta a gyeplőt, mielőtt valamelyikünk jobban megégeti magát.
Nem bántam, amiért nem volt a vérszomjasabb démonom közül való Thelion, de azért mégis csak túlzásnak éreztem az ártatlan arcot, amellyel rám pillantott. Mindketten tudtuk, hogy bár nem közvetlenül volt felelős vérfürdőkért, de azért mégis csak ő döntött sorsokról, s nem csak az utóbbi időben. Ez valójában hidegen hagyott, legalábbis az öldöklés része mindenképpen, hiszen engem mindig is a hatalom hozott lázba, a férjem pedig igen tekintélyparancsoló volt, nem csak Kaliban, hanem a Pokol minden vidékén. Sohasem titkoltam hát előtte, hogy önmagában ez a tény is vonzóbbá tette a számomra más démonoknál, s volt rá példa az évek során hogy egy-egy határozott lépésével fel is izgatott. Ő pedig minden alkalommal élvezte, amikor kiült az arcomra a rajongásommal keveredett enyhe megszállottságom. Halvány mosollyal vettem tudomásul a zene változását, és készségesen simultam a férfihoz, s túrtam a hajába, körmeim ingerlően karistolták végig a fejbőrét, és lassan ringatóztam vele együtt, hagyva hogy a kezei feljebb tolják a ruhámat, majd elégedett, nevetős nyögést hallattam, amikor Thelion kezeit megéreztem az immár fedetlen combjaimon. Még nem biztos, hogy rájött, de ez csak percek kérdése volt, hogy a vörös selymen kívül semmi más nem volt rajtam. – Veled sohasem lehet betelni – válaszoltam őszintén a megállapítására, csak hogy egy kicsit fényezzem az egóját, amit mindig nagyra értékelt. – S ahogy érzékelem, ez kölcsönös – tettem hozzá pimasz mosollyal az arcomon, egészen közel hajolva hozzá, vaskos ajkaim az övét súrolták egyetlen pillanatra, hogy aztán eltávolodjak tőle, Thelionnak otthagyva a lehetőséget azért, ha meg akart csókolni. Kezeim aztán elindultak lejjebb, végig simítottak a nyakán és az izmos vállakon, az inge gombsora mentén, hogy mindegyiket szétnyissák, és így szabaddá tegyék előttem a felsőtestét. Éreztem ahogyan az izmai megfeszültek az érintésem nyomán. Lassan, de biztosan haladtam a célom felé: nem is állt szándékomban elkapkodni, hiszen tudtam, hogy az egész este csak a miénk, és ezt senki nem ronthatta el. A válasza azért megnyugtató volt a számomra, bár ennek nem adtam semmiféle jelét, nem is igen reagáltam többet egyetlen lágy pillantásnál, amiből azért Thelion megérthette, tényleg fontos volt nekem ez az este vele, mert annyi idő után is valóban ragaszkodtam hozzá, szerettem, már ha képesek voltunk mi démonok ilyesmire. Ő persze ezt nem értette valószínűleg, talán nem is érdekelte sohasem, ám én azért kerültem a Pokolba a halálom után, mert beleőrültem egy férfi hazugságába és a csalódottságba. A halandó életem nem érdekelte, bár feltételeztem, hogy ismerte. Éppen ezért voltam olyan távolságtartó annak idején vele sokáig, mert úgy éreztem, csak további csalódást kaphatok. Erre persze a férjem több mint hat évszázada csak rácáfolt, és egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy okom lenne kételkedni. Nem is igazán benne, inkább a lojalitásra való hajlamában, elvégre előttem és mellőlem is sokakat elzavart már. A kérdésére cinkosan felnevettem. Mindketten tudtuk, kimondatlanul is, hogy hogyan elégíthetne ki, a szex és az intimitás mindig működött kettőnk között, és nagyon is szerettük egymást a végtelenségig húzni, egészen addig, amíg már a másik nem volt képes türtőztetni magát. A veszekedéseinknek is efféle lecsengése volt, leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor komoly ellentét feszült kettőnk közé. Tenyereimet megtámasztottam a mellkasán, ahogy az egyik keze a fenekembe markolt, s csak az ajánlata után toltam egy egészen kicsit távolabb, hogy fürkésző tekintetemmel a sötét szembogarait figyelhessen egy percig. Megfordult a fejemben, hogy nyíltan kimondom, hogy dobja ki Na’amah-t, de végül ezt a kicsinyes és lealacsonyító lehetőséget elvetettem. – Újítsd meg a nekem tett ígéreted! – a mosoly eltűnt az arcomról, s bár tovább ringatóztam a zene ritmusára, nem figyeltem a mozdulatokra, csak a fődémon arcának rezdületeit. – Annyi, számunkra értelmezhetetlen idő telt el azóta, s félek megfeledkeztél a szavakról. Márpedig én tartom magamat hozzá: a világ összeomlásáig a tiéd vagyok. Hát ígérd meg nekem újra, Férjem – ujjaim a mellkasáról feljebb simítottak, ismét a hajába túrtak, úgy húztam egészen közel magamhoz: – Semmit sem akarok jobban, mint hogy betartsuk ezt és semmire sem vágyom úgy, mint rád – megvártam a válaszát, s ha beleegyezett ebbe az egyszerű kérésbe, nem álltam ellent tovább a vágyaimnak és megcsókoltam, türelmetlenül és akaratosan, miközben karjaimmal újra átöleltem a nyakát.
When you are here by my side, eternity becomes an endless chain of nows
Látványosan forgattam a szemem, ahogy kinevetett, de én sem tudtam mosoly nélkül hagyni. Túlságosan átlátszó voltam, habár ennek jelen esetben örülnie kellett volna. Nem tartoztam azon démonok közé, akik szerették bepiszkolni a kezüket. Természetesen a halandók fájdalma, szenvedése iránt én sem voltam közömbös, azonban akkora örömmel sem töltött el, hogy szándékosan gyötörjem őket emiatt. Máshonnét nyertem a szórakozást, másfajta kéj töltött fel, így igen, a kijelentésem eléggé abszurdnak hatott. Ám az is igaz, hogy én sem voltam szent, tettem olyan dolgokat, melyek joggal váltottak ki félelmet és tiszteletet a kisebb démonokból. Máshogy nem lehetett megőrizni errefelé a tekintélyt. Inkább tereltem volna a témát, ezért is váltottam zenét és ezáltal hangulatot. Meg hát nem titkoltan közelebb akartam magamhoz tudni, puhítani kicsit, hátha akkor sikerül megnyernem kettőnk kimondatlan játszmáját és előbb csavarnom az ujjam köré őt, mint ő engem. Egyelőre nem álltam túl jól, főleg ahogy közelebb simult és a hajamban éreztem az ujjait. Válaszát halvány mosollyal jutalmaztam, két tenyerem közben önálló életet élt, egymással szinkronban kúsztak fel az oldalán, húzva a vörös anyagot is, hogy aztán kamikaze mozdulattal visszazuhanjanak a fedetlen combokra marva. - Igen? Úgy látom, sikerült elkényeztetnem téged. Telhetetlen lettél. - Kifejezetten hízelgőn duruzsoltam a szavakat, nem kritikának szántam, hanem egyszerű megállapításnak arról, milyen nehéz is kielégíteni Hecate igényeit. Szerencsére. Ha alább adna az elvárásainak, nem lenne ennyire izgalmas mellette lenni és azon fáradozni, hogy mindig megelégedjen mindennel, amit tőlem kap. Az ajkai hihetetlenül vonzottak, egyre kevésbé tudtam türtőztetni magam, és őszintén szólva egyre kevésbé akartam. - Tudnál róla, ha nem lennék. - Meg aztán az ebédlőben lassúzva vele, hozzásimulva, kezemmel a fedetlenné tett combján igazán nem lett volna hiteles bármiféle kritikával élnem a teljesítményét illetően. Nagyon is hatással volt rám, ezt érezhette abból is, hogyan feszültem meg vagy épp olvadtam el az érintése alatt, arról nem beszélve, hogy egy ideje eszembe sem jutott a másik két feleségem. Még Nami sem. - Mivel szeretnéd fokozni a teljesítményem? - Azt nem tettem hozzá, hogy hajlandó volnék bármilyen kérését teljesíteni, ám nyitva tartottam annak a lehetőségét. Nagy esély volt rá, hogy bármit is kérne, most valóra váltanám. - Tégy próbára. Kívánj valamit. Még az is lehet, hogy beteljesítem. - duruzsoltam olyan közel, hogy ajkamon éreztem az övét, mégsem csókoltam még meg. Tenyeremnek azonban nehezebb volt parancsolni, az egyik visszatért a derekára támaszként, a másikkal feneke félgömbjébe markoltam.
– Ó, sokkal hosszabb, mint azt hiszed – szúrtam vissza nevetős hangon, amiből kiérezhette, hogy nem az a fontos számomra, hogy pontokba szedve mutogathassam, mekkora teret kaptam tőle az eddigi évek során. Ez valójában tényleg nem számított, sokkal többet ért az ezek mögötti gesztus, amit irányomban tanúsított a fődémon. Ettől függetlenül örömmel láttam, hogy őt is szórakoztatta a helyzet, és szemmel láthatólag sokkal élvezte, mint azt valószínűleg elsőre gondolta. Nem lepett meg igazán a válasza, ahogyan az sem, hogy nem zökkent ki, amikor kissé erősebben löktem meg. Hagytam magamat visszarántani, engedtem neki, mert nem tudtam volna elképzelni, hogy nem teszi ezt. Azt hiszem, kiábrándultam volna és dühös is lettem volna, ha nem tartott volna ennyire szorosan, ha nem akart volna újra és újra maga mellett tudni. S nem csak most, nem csak a táncban, hanem a mindennapjaink során is. A szinte nemtörődöm szavakra kissé csak összehúztam a szemeimet, de nem feleltem. Megmondhattam volna neki nyíltan, hogy a legfiatalabb démon a problémám, hogy tűntesse el, mert nem bírom elviselni a gondolatát, hogy vele fekszik össze, engem pedig amiatt a szőke csitri miatt mellőz… De még nem volt itt az ideje. Nem akartam beleállni olyan parttalannak ígérkező vitákba, amikben könnyebb volt más eszközökkel nyernem. Széles mosolyt villantottam a férjemre, ahogy nyugtázta, nincs kivel gyakorolnom. Ha elérhettem volna bármit is – persze azon kívül, hogy engem állít pellengérre Thelion – azzal, hogy keresek egy akármilyen démont, talán meg is tettem volna. Csak hogy kimutassam a fogam fehérjét a Kevélységnek, de tudtam, hogy a démon esetében ez a legkevésbé sem lenne hatásos megoldás. Ahogy azonban folytatta felnevettem: ki sem kellett mondanunk, mekkora hazugság volt ez éppen Thelion szájából. A nevetésem mosollyá szelídült, miközben közelebb font magához, amint a zene megváltozott, és engedelmesen a nyaka köré fontam a karomat. Ujjaimmal a hajába túrtam a férfinak, s hozzásimultam a testéhez. – Most? – elégedetten görbültek felfelé az ajkaim, ahogyan benyomódott a bőröm a kezei alatt, és én is közelebb húztam magamhoz. Alsó ajkamba harapva pillantottam a férjem szemeibe. – Most egészen – feleltem végül a feltett kérdésre. – De még tudnád fokozni – tettem hozzá, az orrom hegyét végig húztam az álla vonalán, ameddig értem. Szúrt a borostája, de ez kellemes fájdalom volt. Továbbra sem csókoltam meg, pedig igazán ingerlően közel voltak az ajkaink a másikéhoz, alig néhány centire. – És te? Elégedett vagy még velem, Thelion? – kérdeztem fürkészőn figyelve az arcát és a tekintetét, ahogy lassan ringatóztunk a zene ritmusára.
When you are here by my side, eternity becomes an endless chain of nows
Jól állt neki a magabiztosság, főleg, mivel nem csak vakon a levegőbe beszélt, igenis volt alapja annak, mekkora hatással bírt felettem. Kuncogásától ajkam fölfelé rándult, töprengve ingattam a fejemen. - Ne áltasd magad, nem olyan hosszú az a lista. - Annál, mint amit eredetileg szerettem volna, mindenképpen hosszabb volt. Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor vesztünk össze az elmúlt hatszáz évben komolyabban - mármint igazán komolyan, a kisebb háborúzgatásainkhoz a személyzet összes végtagjának bevonása is kevés lett volna -, és azok is többnyire azzal zárultak, hogy valamelyikünk engedett. Sokszor nekem kellett, márpedig alapjáraton nem igazán voltam híve a kompromisszumoknak. Lökése ereje épp csak egy fél lépést késztetett hátrébb, már kaptam is a keze után és visszarántottam magamhoz. Nem hagytam túl messzire menni, a visszadobott válaszán rágódtam, míg végül le nem ráztam magamról egy hanyag vállejtéssel. - Egyelőre megtartom magamnak. - Talán a sírba viszem, ha nem visz előbb engem oda Hecate és a másik kettő. Öröklétünk tudatában persze egészen más jelentése volt ennek. Nem féltem az elmúlást, nem volt rá okom, habár az új Királynő trónra lépése óta egyre gyakrabban fordult meg a fejemben, hogy talán illene néhány óvintézkedést tennem. Most azonban nem akartam a politikáról elmélkedni, mikor Hecate ilyen őrjítően közel volt. - Még jó. - Féltékenység lett volna? Ez az erős birtoklási vágy mindhármójukkal kapcsolatban kísértett, habár jobb szerettem rájuk tulajdonomként tekinteni és úgy irigyelni őket másoktól. A féltékenységhez túlságosan emberi érzelmek társultak, melyekkel nem igazán sikerült még megbarátkoznom. - Nem szívesen rendeznék vérfürdőt. - toldottam hozzá, noha kárörvendő mosolyom másról árulkodott. Jól estek a tarkómat cirógató ujjai, az én kezem is feljebb vándorolt a hátán, tenyeremet szétbontottam a lapockái felett, majd csettintettem egyet. A zene megváltozott, blues és jazz dallamait vette fel. A nyakam köré igazítottam Hecate másik kezét is, így mindkét karommal körbefoghattam a derekát, lassúzásra váltva vele. - Elégedett vagy? - érdeklődtem, két ujjammal eltűrve egy barna tincset a szeme elől, hogy rendesen láthassam. Végigcirógattam a vállán, az oldalán, ahogy visszatért a tenyerem a csípőjére, kicsit rászorítva a piros anyagra és feljebb gyűrve azt hosszú combjairól.
Ismertem Theliont, mindent tudtam róla, minden rigolyáját hajlandó voltam elfogadni, és engedtem neki, hogy megismerjen, hogy bizonyos mértékig irányíthasson, vagy legalábbis azt éreztettem vele, hogy ha nagyon akarná, mindezt megtehetné. Azonban sohasem jöttem rá bizonyos dolgokra, és ez talán abból fakadt, hogy sosem voltunk teljes mértékig hasonlóak. Rengeteg mindent megosztott velem, új nézőpontokat mutatott. Kellett némi idő azonban mire rájöttem, a férjem és köztem az a legnagyobb különbség, hogy ő sohasem tapasztalhatta meg milyen halandóként élni. Talán éppen ezért volt még mindig olyan meglepő egymás számára, mikre is voltunk képesek. Nem válaszoltam egyértelműen, sosem volt szokásom. Nem azért, mert titkolni kívántam volna bármit is előtte, sokkal inkább azért, hogy megerőltesse magát Thelion, ha meg akart érteni. Igenis elvártam tőle, ennyi idő után is, hogy lássam rajta, akar tudni rólam bármit is. Persze nyilván ez visszafelé is működött. Ahogyan az a fajta időhúzás is, amelyet most is játszott velem, s én is vele. A kérdés pedig most is ugyanaz volt: ki hódol be előbb a másiknak, és ki bírja rövidebb ideig az édes, kínzó vonzást kettőnk között. Felnevettem, amikor megjegyezte, talán túlságosan engedékeny volt velem szemben. Elforogtam tőle, de a kezemet nem engedte el, s hamar újra szoros ölelésébe záródtam. – Ugyan, mindketten tudjuk, hogy nem csak a sakkpartiban tudlak legyőzni – még halkan kuncogtam, míg arra céloztam, rosszul közelíti meg a helyzetet, ugyanis nem csak tisztán az ő engedékenységéről volt szó, hanem arról is, én mit voltam képes elérni nála. Mert nekem hagyta magát, mindig is így volt, én pedig élveztem a lehetőségét annak, amint hajlamos volt igazat adni nekem. Hosszú idő volt, de nem csak ő szelídített meg, hanem én is őt. Aztán egyszer csak hátradöntött, a zuhanáshoz hasonló érzéstől kissé elakadt a lélegzetem, majd halvány, sokat sejtető mosoly jelent meg az arcomon. A tekintetemet a férjemébe mélyesztettem, majd lehunytam egy pillanatra a szemeimet, és apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Ahogy újra kinyitottam a szememet, láttam a vágyakozást a férfi tekintetében, és talán ő is kiolvastam az íriszeimből ezt, de nem hajoltam közelebb hozzá, hogy megcsókoljam. Még nem. – Talán ezt neked kellene megmondanod, hiszen nem rajtam múlt – dobtam vissza a kérdését egy egészen kis fanyarsággal a hangomban, ahogyan visszahúzott függőlegesbe, s egészen a mellkasának nyomódtam a lendülettől. A csípőmet felé nyomtam, majd a tenyeremet a válláról lejjebb csúsztattam és ellöktem magamat tőle. Kicsit talán erősebben löktem meg, mint máskor szoktam. Ha visszahúzott magához hagytam neki, és elmosolyodtam a bókján. – Mégis kivel gyakorolnék? – kérdeztem vissza a kimondatlan befejezésére. Szórakoztatott az enyhe féltékenység, amit kihallottam a hangjából. – Egész Kaliban nincs rajtad kívül senki, akivel tudnék tangózni – jobb kezem, ami eddig Thelion vállán pihent feljebb siklott a nyakán a tarkójára, s finoman cirógatni kezdtem a férfit.
When you are here by my side, eternity becomes an endless chain of nows
Van valamink Hecatéval, ami másokkal sosem lesz: közös múltunk, mégpedig igen terjedelmes hosszúságú. Noha javarészt próbáltam Kaliban tartani őt - egy fődémon asszonya mégis csak tudja a helyét, vagy mi -, attól még számtalanszor elhagytuk a palotát, utazgattunk. Számtalan küldetésemre magammal vittem, nem feltétlenül azért, hogy segítsen, hanem hogy megmutassam neki démonszemmel a világot és rávilágítsak, mennyivel másabb az egész, mint ahogy halandó emlékeiben élhetett. Legalábbis, úgy sejtettem. Én sosem voltam ember, ezt a részét sosem érthettem meg, és nem is igazán próbálkoztam. Úgy tekintettem az új démonok emberi múltjára, mint egy alantasabb, alacsonyabb értékű életvitelre, melyről az örökkévalóság hullámain utazva hamarosan úgyis elfeledkeznek majd. Az én emlékeim jelentős része Hecatéhoz kapcsolódott, s noha előttünk állt az örökkévalóság, nem tartottam valószínűnek, hogy ezt valaha képes lennék reprodukálni bárki mással. - Épp ellenkezőleg, le vagyok nyűgözve. - Épp csak annyi hízelgést engedtem meg magamnak, hogy kihallja belőle a bókot, mégse legyen ahhoz elegendő, hogy elszálljon vele a ló. Szerettem kéretni magam, különösen élveztem azt nézni, hogyan tépik szét egymást a nők (volt rá példa, hogy szó szerint is), hogy lenyűgözzenek. Azt hiszem, jellememből fakadóan ez nem lehetett meglepő, Hecate azonban ilyen téren - is - különösen jól bánt velem. Megjátszott ártatlansággal vártam a válaszát, hangjának szúrós éle mulattatott, de nem adtam fel a látszólagos kíváncsiskodást. Sejtettem, persze, hogy egy egyszerű kérdésnél több kell ahhoz, hogy első számú kedvesem beismerje a féltékenységét, abba pedig bele sem mertem gondolni, hogy esetlegesen az irántam érzett hűségéről, elköteleződéséről, esetleg valami többről tegyen szavaival tanúbizonyságot. A szerelem nem sokszor került szóba egyetlen démon életében sem. Jobb szerettem szenvedélyként hivatkozni arra, mi az asszonyaimhoz kötött, habár Hecate esetében kétségkívül elmélyült annyira az évszázadok alatt, hogy talán nekem is lett volna mit megvallanom. Szerencsére ő egyelőre nem próbált rábírni ilyesmire. Tekintetem az ajkaira siklott, ahogy vészesen közel került hozzám, s habár a vonzásába beleszédülve közelebb hajoltam, én sem csókoltam még meg. Szerettem addig űzni vele a macska-egér játékot, míg a végén türelmetlenségünkben el nem durvultak köztünk a dolgok. - Ha bűn lenne, neked talán azt is elnézném. Van egy olyan érzésem, hogy túlságosan engedékeny vagyok veled mostanában. - "Mostanában" alatt az utóbbi néhány évszázadot értettem. Előtte még szigorúbban fogtam, meg akartam törni, de azon a bizonyos vörös ruhás napon az ujja köré csavart és azóta is olyasmikre vett rá, melyeket ismételten nem valószínű, hogy bárki másnak engednék. A zene hirtelen gyorsuló ütemét követve fordultam vele kettőt, majd a háta alá támasztva vízszintesbe döntöttem, kitartva ott, míg sötét, örvénylő íriszeiről ismét telt ajkaira vándorolt a pillantásom. - Mit gondolsz, mitől lehet ez? - kanyarodtam vissza az iménti megjegyzésemhez. Torkom egészen kiszáradt sóvárgásom jeleként, mielőtt azonban hagytam volna, hogy az ösztöneim győzzenek, visszarántottam függőlegesbe a törzsünket. A lendülettől közelebb voltunk egymáshoz, mint eddig, mellkasomnak éreztem feszülni puha körvonalait. - Kicsit sem kopott meg a tánctudásod - állapítottam meg, majd újra a zene alá vezettem, ott folytatva a táncot, ahol az imént megszakadt. - A végén még arra kell gyanakodnom, titokban gyakorolgatsz. - Valaki mással, érződik ki a kissé befejezetlenül hagyott mondatomból.
Szélesebbre húzódott a mosolyom a nevetésétől, bármennyire rövid ideig tartott is. Őszintén szerettem és ragaszkodtam Thelionhoz, éppen ezért ő volt az egyetlen gyengepontom is. Ezt persze nem ismertem volna be, még neki sem. Az túlságosan megkönnyítette volna mindenki dolgát, bár talán a férjem tisztában volt ezzel, elvégre elég sok időt töltöttünk el egymást mellett, hogy mindezzel tisztában legyen, kimondatlanul is. Élveztem, hogy engedett nekem. Tudtam, nekem teret hagyott arra, hogy helyette döntsek bizonyos, egyesek számára, akik nem értették a kapcsolatunkat, ezek mind súlytalannak érződhettek, de én tisztában voltam azzal, mennyire fontosak. Eleve nem szívesen engedett semmiből sem a fődémon, s nem csak a büszkesége miatt, kissé kontrollmániás volt, leszámítva a velem töltött idejét. Hosszú évek kellettek, de a jóslata, miszerint egyszer végleg betör majd, sohasem teljesült, s nem is fog most már. Ezt aszt hiszem mindketten tudtuk. – Annyi mindent kaphatnék, de én pont erre vágyom – széles mosolyra húzódtak vaskos ajkaim, ahogy elkezdtem finoman húzni magammal a fődémont. Szemeimben játékosság csillogott, ahogyan átforgattam a férjem szavait, szórakoztatott, ahogyan kérette magát, pedig tudtam, valójában semmi kifogása a tánc ellen. És amúgy is túl régen csináltuk ezt. Ahogy a zene megszólalt, Thelion egyből felismerte, én pedig egyetlen pillanatra megjátszott ártatlansággal néztem rá, majd elnevettem magamat. – Talán baj? – kissé oldalra döntöttem a fejemet, majd figyeltem, ahogyan a férjem tekintete lejjebb siklott a testemet, és elégedetten nyugtáztam, hogy felismerte a vörös ruhát rajtam. Nem sok mindent vártam el, hogy megjegyezzen a ruhatárammal kapcsolatban, de igazán rosszul érintett volna, ha éppen ezt nem ismerte volna fel. Ennek ellenére úgy tettem, mintha semmi különös nem lett volna abban, hogy pont a vörös színt öltöttem magamra. A lehető legtöbb dolgot előkészítettem, a továbbiakat pedig egyszerűen elengedtem, mert a frigyünk mindig is kiszámíthatatlan volt, ahogyan mindketten kiszámíthatatlanok voltunk egymás mellett, éppen ezért nem is erőltettem meg magamat azzal, hogy pontosan eltervezzek minden részletet. Hirtelen rántott magához, szinte beleütköztem Thelion mellkasába. Határozottan és gyakorlott mozdulatokkal fogta meg a kezemet és a derekamat, egészen magához húzott, én pedig tagadhatatlanul élveztem a közelségét, amire kissé sóvárogtam az elmúlt időszakban. Felpillantottam rá, szám szélén mosolyt bújt meg, ahogy becsatlakoztunk a zene ritmusába, és engedtem magamat vezetni. Elégedett, lágy hangot hallattam, miközben ajkaim elnyíltak. – Szerintem teljesen egyértelmű, drágám – a hangomban újra megjelent a korábbi szúrós él, ahogyan a férfi íriszeit figyeltem, a testem pedig engedelmesen követte a zene ritmusát és Thelion mozdulatait. – Hiányoltam a férjem figyelmét, talán bűn? – búgtam egészen közel hajolva az ajkaihoz, de nem csókoltam meg, csak táncoltam tovább. Azt akartam, hogy ő vágyjon jobban énrám, hogy ne tudjon ellentmondani, hogy lássam, az ígérete még mindig ér valamit.
When you are here by my side, eternity becomes an endless chain of nows
Talán rendre kellett volna utasítanom, mégsem tettem. Szórakoztatott, milyen könnyedén beleélte magát a rangja nyújtotta előnyökbe, és egy egészen kicsit tetszett is az az arrogancia, amellyel a trónját őrizte. Ezt nem akartam elvenni tőle, nem volt rá okom, hiszen pontosan ezért lett ő az otthonom királynője, és pontosan ezt várta el mindenki tőle. Felbátorítani sem szerettem volna viszont, így próbáltam addig letudni a mosolygást, mit szavaival csalt elő, míg neki háttal állva italt töltöttem, amit aztán magam vittem oda számára az asztalhoz. - Azt egyből gondoltam. - Rövid, szusszanásnyi nevetéssel feleltem vakmerő megjegyzésére, miszerint bármikor ezer örömmel hajlandó lemosni a pályáról - amiben egy pillanatig sem kételkedtem, majd csendben figyeltem, hogyan emelkedik fel a székéről és közelít meg. Noha ingerlően közel hajolt, pillantásom le sem vettem az arcáról, érdeklődőn és egy kissé óvatosan figyeltem, szinte már gyanakvón. El is feledkeztem már feleségem kiismerhetetlenségéről, arról az izgalmas, olykor terhes érzésről, mely állandó feszültségben tart mellette, miközben próbálom megtippelni a következő lépését. Puha érintése magára vonta a figyelmem, a kezére néztem, majd vissza fel rá, és hangom most először csendült bármiféle gúny nélkül, egészen szelíden és beletörődőn. - Akkor hát? - Tagadhatatlanul hajtott a kíváncsiság, mit talál ki kettőnk számára, ezért készségesen hagytam, hogy ő döntsön. Ma amúgy sem volt kedvem tovább parancsolgatni és egymagam diktálni a tempót, olykor jól esett átengedni a gyeplőt, épp csak egy rövid fogásra, és ez az érzés egyedül Hecate mellett kísértett meg újra és újra. Kíváncsi voltam, vajon miért. - Annyi mindent kérhetnél, és pont erre vágysz? - Láthatóan szórakoztatott az igénye, mégis kissé kérettem magam, ahogy a kezemnél fogva húzni kezdett. Nem kellett azonban sokáig noszogatni, megadó sóhajjal ellöktem magam az asztaltól és hagytam, hogy odébb vezessen. A felcsendülő zene kaján vigyort csalt a képemre, elismerő pillantással hajtottam fejet a nő ravaszsága előtt. Kezdtem úgy érezni, mindent előre megtervezett. - Tudod, hogy szoktak ezek legtöbbször végződni... - Az árnyékok elmélyültek az arcomon, ahogy mosolyom is sötétebb és éhesebb lett, tekintetem pedig lejjebb vándorolt az arcáról. Csak most tűnt fel, milyen ruha van rajta, és meglepetten könyveltem el, hogy pontosan emlékszem annak történetére. Melyik fődémon mondhatja el magáról, hogy hatszáz év után is felismer egy női ruhadarabot? Amint úgy ítéltem, kellően eltávolodtunk az asztaltól, megálltam és a kezénél fogva odarántottam magamhoz. Jobbunkat oldalra emeltem, balommal pedig átfogtam a derekát, azt a maradék távot is nullára redukálva kettőnk közt. A zene ütemébe bekapcsolódva adtam meg a kezdőlépést, stabilan vezetve őt, hol egyik, hol másik szembogarát fürkészve. - Mikor árulod el, miről szól valójában ez az egész? - Nem hittem, hogy egyszerűen csak időt akart volna velem tölteni, főleg így hatszáz év után. Sokkal inkább féltékenységet gyanítottam a dolog mögött a szőke démonlány érkezése miatt, és szerettem volna valami hasonló vallomást kicsalni Hecate szájából, természetesen hogy a saját önérzetemet cirógathassam vele.
Amíg Thelion italt töltött magának én hátra dőltem a székemen, és igyekeztem elcsendesíteni magamban az elkeseredettségemet, mert félő volt, hogy mindaz, ami bennem kavargott átcsapott volna haragba, s bár természetszerűleg a férjemre is dühös voltam valamilyen mértékben, mindennek mégsem ő volt az elsődleges célpontja, és elhamarkodott lépésekkel csak saját magamnak ártottam volna. Ennél pedig jóval megfontoltabb voltam, jóval ügyesebb és okosabb. – Nekem szükségem volt rád, neked pedig nem jutott időd énrám… hát csináltam kettőnket időt – a hangom enyhe éllel csendült fel a kissé megrovó megjegyzésre. Az arcomról nem olvashatott le semmit sem, tekintetem mélyén azonban ott örvénylett, mennyire nem számított most, hogy átléptem-e valamiféle határt vagy sem. Ajkaim gonoszkás, elégedett mosolyra görbültek. Talán most mérte fel az én drága férjem, mire fel voltam szinte már túlontúl rendes, és őszintén szórakoztatott, hogy meg tudtam lepni még mindig. Azt hiszem ez volt a titok a kettőnk kapcsolatában, több mint fél évezred után sem tudtuk megítélni minden rezdülés végkimenetelét, s ez mindig fenntartotta a kíváncsiságunkat és bizonyos szempontból a vágyakozásunkat is a másik iránt. De ha Thelion azt gondolta, egyetlen pillanatig is, hogy hagyom majd magamat mellőzni, akkor nem ismert ki az elmúlt évszázadok alatt. Nem óhajtottam egyszerű rutinná foszlani, és ezért minden egyes nap hajlandó voltam küzdeni, mert az egyszerű, természetesnek vett megszokás lett volna a halálom. Persze ennek ellenére nem óhajtottam jelenetet rendezni, sem Thelion előtt, sem a kastélyban, hiszen akkor lealacsonyodtam volna a szőke fruska szintjére, amit önmagammal szemben sem engedtem meg magamnak. Éreztettem mindenkivel: én más voltam, több, különlegesebb, én voltam az első. Tekintetem a férjemét figyelte, ahogyan felém közeledett, lassan és puhán, mint valami nagymacska, ami vadászik éppen. Ezt mindig is rendkívül vonzónak találtam a Kevélységben, szerettem, hogyha megjelent valahol minden szempár őt figyelte, aztán pedig engem, és elismerték, hogy képes voltam megszelídíteni Theliont. Hagytam, hogy kivegye a poharat a kezemből és szó nélkül vettem át tőle a borostyán színű folyadékkal töltöttet, amelyet felém nyújtott. Egyik szemöldököm megemelkedett a kijelentésén, de nem feleltem rá. Számítottam erre és fel is készültem rá, hogy nem lesz egyszerű dolgom, ha azt akartam, hogy a férjem gondolataiból kiseperjem azt a szőke libát. Belekortyoltam az italba, aztán széles mosolyt villantottam fel, ahogyan Thelion megjegyezte, nincs kedve újabb vereséget szenvedni velem szemben. Mindig is élveztem, hogy esélye sem volt ellenem, ha sakkozni ültünk le, pedig egy idő után még csak meg sem próbáltam elvonni a figyelmét a játékról. – Bármikor szívesen legyőzlek – kezdtem bele a válaszomba, majd felálltam az asztaltól, és közelebb léptem a férfihoz. Balommal letettem a poharamat az asztalra, szándékosan a lehető legközelebb hajolva el Thelion előtt, de pillantásomat csak akkor villantottam rá, amikor már visszahúzódtam. – De most, hogy végre csak az enyém vagy, nem fabábukkal akarom eltölteni az időt – egy kezemet az alkarjára tettem, amelyet összefont maga előtt. Ha eléggé figyelt, észrevehette, hogy vörös selyembe burkoltam magamat, éppen úgy, mint azon a napon, amikor felemelt először. Ma mindennek jelentősége volt, minden mozdulatnak, íznek, színnek és illatnak, minden pillantásnak és mosolynak. Mindennek. Mert ha ma sem tudom magamra terelni a férjem figyelmét, talán soha többé nem sikerül majd. – Táncoljunk! Olyan régen táncoltunk – mondtam aztán, kezem odébb siklott a bőrén, ujjaim az övéire kulcsolódtak és magam felé húztam a démont, ahogyan elléptem tőle. Szinte, ahogy kimondtam, csendesen megszólalt a teremben Thelion kedvence, amire sokszor tangóztunk már. Egy szemöldököm kissé megemelkedett, vaskos ajkaim mosolyra húzódtak, s reméltem nem utasítja el a kérésemet.
Kezdőlap
. 
