When you are here by my side, eternity becomes an endless chain of nows
Hecate válasza nem kellett volna, hogy meglepjen, hiszen valahol mélyen tudtam, hogy mindig is ilyen volt. Emlékeztem arra a tűzre, ami először megtetszett benne, a dacra, mit szép lassan megtörtem az ellenállásával együtt, ám teljesen sosem sikerült az irányításom alá vonni őt. Egy fél évezred sem volt hozzá elég, hogy simulékony és odaadó feleséggé tegyem; még ha sokszor a maga feje után is ment, mégsem voltam képes haragudni rá, elküldeni pedig egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben. Nami érkezése ugyan elterelte a másik kettőről a figyelmem, ám annyira lekötött a jelenlegi helyzet, hogy még így sem igazán gondolkodtam a jövőn, azon, Hecate szerepe megkérdőjeleződik-e a jelenlétével, csak sodródtam az árral. Valahogy természetesnek tűnt, hogy első számú feleségem mindig velem volt, biztos pontként sodródott velem az örökkévalóságban, még ha az elmúlt évszázadokban olyan sok örömöt nem is leltünk egymás társaságában. Ennek ellenére elszoktam tőle, hogy ennyire öncélúan cselekedjen. Az utóbbi hónapokban különösen engedelmes volt, ami akkoriban nem szúrt szemet, most visszagondolva ellenben beláttam, gyanúra adhatott volna okot. - Ezt nem a te tiszted eldönteni, Hecate. - Hangom neheztelőn csengett ugyan, de nem tűntem különösebben mérgesnek, épp ellenkezőleg, elnéző pillantást vetettem a nőre a poharam felett, hosszan fürkésztem, mintha az arcáról próbáltam volna meg leolvasni, mi célja lehetett ezzel a váratlan erőfitogtatással. Nem óhajtottam beleszólni a feleségeim közti hierarchiába, amíg nem éreztem úgy, hogy átlépnek egy bizonyos határt és megpróbálnak a döntéseim fölé emelkedni. Végül felhörpintettem a poharam tartalmát és visszafordultam utánpótlásért. Hatszáz év után ennél komolyabb húzásra volt szüksége legrégebbi kedvesemnek, hogy feldühítsen, és valahol elégedettséggel töltött el, hogy ezek szerint ezzel ő is tisztában volt. Teletöltöttem a poharam a borostyánszín itallal, majd egy másik poharat is, és ezzel a kettővel fordultam vissza Hecate felé. Lassú léptekkel közelítettem meg a székét, mellé húzódva az asztal szélére nehezedtem. Bal kezembe fogtam a két poharat, a jobbal pedig kivettem a nő kezéből a bort, már ha nem ragaszkodott hozzá foggal-körömmel. - Hagyd a lónyálat. Kevés lesz, ha valóban szórakoztatni akarsz ma este. - félretettem a borospoharat az asztalon, majd az imént megtöltött poharak egyikét odakínáltam neki. Már az alkohol illatából is érezhető volt, hogy az erőssége messze túlszárnyalta a borét. Ha hajlandó volt elvenni a poharat, akkor halvány, elégedett mosollyal koccintottam vele, de ha megmakacsolta magát, csak vállat vontam. Így vagy úgy, de belekortyoltam az italomba, mielőtt az ízbe beleunva letettem volna magam mellé az asztalra azt is. - Szóval... - Karjaimat összefontam a mellkasom előtt, szemöldököm felszaladt, ahogy várakozón végigmértem a feleségem. - Mit szeretnél csinálni? Remélem, nem a sakk-rekordod akarod megdönteni. Hosszú napom volt ahhoz, hogy megint elverj. - Élcelődő félmosollyal csóváltam meg a fejem. Hecate bizonyos dolgokban verhetetlen volt, főleg, ha a táblajátékokról volt szó. Mindegy, hányszor ültünk le játszani, sakkban eddig nem sokszor sikerült győzelmet aratnom felette, amit eleinte igazán nehezen dolgoztam fel. De hát hatszáz év alatt előbb-utóbb hozzáedződik a vereséghez még maga a Kevélység is, főleg, ha cserébe elmondhatja magáról, hogy egy ilyen taktikus és ravasz nő az asszonya.
Düh és elkeseredés lángolt hol egyszerre, hol felváltva a mellkasomban, és úgy éreztem, tehetetlen voltam. Annak idején, amikor a lelkemet a férjem kiragadta maga mellé, megfogadtam magamnak, én nem fogok arra a sorsra jutni, amire az elődeim, én nem fogok lesodródni, leforgácsolódni Thelion mellől, engem nem túrhat ki egy fiatal csitri, bármennyire is próbálkozna. Hatszáz évnél is több múlt el felettem, s míg másoknak a kastély és Kali csak átjáróház volt, hosszabb vagy rövidebb időre, számomra otthon lett. A férjem pedig… hazudnék, ha azt mondanám, nem ragaszkodtam szeretettel Thelion-hoz, de perszer ennyi idő után már egyáltalán nem volt ugyanaz, mint annak idején, amikor hajlandó voltam megismerni őt. De mégis csak itt voltam, és tudtam, hogy kivételes voltam oly’ sok nő közül, akiket szemrebbenés nélkül küldött el, akikkel már nem akart semmin osztozni és akik nem jelentettek semmit sem a számára. Ennyi ideig egyetlen feleség sem maradt az oldalán. Hálás is lehettem volna ezért, de nem éreztem így, hiszen megküzdöttem minden egyes évért, amit mellette töltöttem. És ezen nem változtat egy ostoba fruska jelenléte sem, még ha most éppen a férjem a szőkeséggel mulatja az ideje nagy részét. A gondolattól is felállt a haragtól a szőr a hátamon. Megvetettem Na’amah-t, és tudtam, hogy azért éreztem ilyen erős ellenszenvet iránta, mert túlságosan is hasonlított rám, a régi önmagamra. Azonban, ha tudná ez a kislány, miféle sötétséget ébresztett fel a jelenléte bennem, és mindezt rázúdíthatnám, sírva menekülne el a Pokolból, hogy megszabadulhasson tőlem. Mindezt azonban nem tehettem meg, nem ennyire nyilvánvaló és agresszív módon semmiképpen sem, azzal kockáztattam volna a kapcsolatomat Thelion-nal és tudtam, éreztem minden rezdülésben, hogy Na’amah csakis erre várt. Egy kirohanásra tőlem, amelyért a férjem nyilvánosan szidhat le, s utasíthat rendre. Ostoba kislány volt, erőszakos és vonzó teremtés, aki minderre hiába várt, én nem adtam támadási felületet a számára. Olyannyira nem, hogy soha olyan szabály követően nem viselkedtem, mint az elmúlt időszakban, és ez nyilvánvalóan Thelion-nak is feltűnt már, bár az, hogy figyelmen kívül hagyta, nem lepett meg. A nagyterem csendességében vártam. Egészen fellélegeztem, amiért nem kellett osztoznom az asztalon a másik két nővel. A férjem előtt feleségekként hivatkoztam rájuk is, de valójában egyiküket sem tekintettem annak – a korábbi nőket sem –, nem voltak egyenragúak velem, és soha egyetlen szóval sem hivatkoztam Thelion-ra sem úgy, mint mindhármunk férje, kizárólag mint az enyém. Elvégre ígéretet tett nekem, és ez az ígérete a végtelenségig kísért engem és őt is. Ujjaim gyengéden tartották a borral teli poharat, amelyből éppen kortyoltam, amikor kitárult a nagyterem ajtaja, s a férjem megérkezett. Látszólag nem tulajdonítottam jelentőséget annak, ahogyan elkedvetlenedett, amiért egymagam voltam csak a teremben, de mélyen sértett, és kellemetlen nyomás szorította össze a mellkasomat. Több mint fél évezred elteltével nem olyan meglepő persze, hogy két ember – vagy démon; ebből a szempontból mindez jelentéktelen volt – némiképp elhidegül egymástól, hiszen az izzás nem tart örökké, legalábbis nem olyan intenzíven, mint a kezdetekben, de még is… én most meg akartam próbálni visszaidézni mindezt. Emlékeztetni akartam Thelion-t, miért emelt fel, miért lettem az egyetlen felesége, aki mellett kitartott. – Kettesben akartam tölteni veled az estét, és voltak olyan kedvesek, hogy beleegyeztek – milyen szép szavakba burkoltam, hogy valójában megfenyegettem Na’amah-t, hogy elcsúfítom a babaarcát, ha meg meri közelíteni a nagytermet ma este. Aurorával könnyebb dolgom volt, és még a segítségemre is volt a kis fruska szemmel tartásában. A férjem csak az enyém volt ma este.
When you are here by my side, eternity becomes an endless chain of nows
Lépteim lelassultak és elnehezültek, ahogy a királynő rezidenciájából vezető folyosó titkos ajtajai bezárultak mögöttem, és ismét a kastélyom jól ismert, megkopott falai közt találtam magam. Csizmám tompa dörrenéseit elnyomta a bíbor szőnyeg, gondolataim azonban épp csak lemaradtak mögöttem, még a tárgyalás részletei körül forogtak, az elhangzottakat elemezték, a nem tetsző pontokat rágták át újra, hogy a többivel együtt a hivatalos dolgoknak fenntartott dobozába kerüljenek, amit aztán lezártam és polcra tettem. A kötelességekkel töltött része a napnak véget ért, másra sem vágytam jelenleg, mint megpihenni itthon. Egyetlen valakire, egész pontosan, kinek társaságát mostanában üdítőbbnek éreztem bárki másénál. Talán túl sok időt töltöttem Namival, talán túl sok figyelmet szenteltem neki, az örökkévalóság azonban túlságosan hosszú idő ahhoz, hogy ne lelkesedjek egy-egy pillanatnyi frissességért, egy-egy üdítő színfoltért, mi kísérletet tett rá, hogy árnyalatokat fessen vásznam egyhangú szürkeségére. Siettem mielőbb látni a szőke fürtök keretezte, örvénylő csillogást és a fakó ajkak csábító mosolyát, így egyetlen csettintéssel rendbe szedtem magam. A szolgáló jelezte, hogy kész a vacsora, így a nagyterem felé indultam, ahol általában meg szoktak teríteni nekünk, ha olyan kedvem támadt, hogy együtt akarjak időt tölteni velük. Odabent nem csak hogy kényelmesen elfértünk mind a négyen, de az erkélyről nyílt az egyik legjobb kilátás Kalira a hálószobámon kívül, amit egy-egy étkezés során szerettem kiélvezni, ha épp megcsömörlöttem asszonyaim szépségében. Intenem sem kellett, a kétszárnyú ajtó magától szétnyílt, ahogy sietős léptekkel bevonultam a nagyterembe, ám görbületbe hajló mosolykezdeményem rögtön le is fanyalgott az arcomról, ahogy megpillantottam a bent ücsörgőt, ki egyáltalán nem az volt, akit remélni mertem. - Oh, csak te vagy az, Hecate? - Csalódottan pillantottam körbe, de a szőke jelenésnek nyomát sem láttam, a vörös hiánya pedig még annyira sem érintett meg; mostanság amúgy is szeretett magában időzni. Nami holléte ellenben fúrta az oldalamat, és ezt meg sem próbáltam leplezni, még Hecate előtt sem. - A többiek? - Épp csak egy oldalpillantást vetettem a feleségemre, mielőtt a fal mentén sorakozó italokhoz léptem volna. Fogtam egy üres kristálypoharat és megtöltöttem whiskeyvel, belevarázsoltam három darab jégkockát, majd azzal a kezemben fordultam vissza az asztalhoz, kérdő pillantással fürkészve a nőt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
. 
