A pöttyös alsónadrág jobbra-balra pörgött a combjaim körül,ahogy ide-oda sasszéztam a nappalimban. -I’m not changing the way that I, - a csípőm a zene ritmusára dőlt jobbra és balra. A szövegem végét, pedig Liam majdnemtökéletes Payne fejezte be. -I just want to have fun and, - véletlenül sem próbáltam meg utánozni a klipben látott lányok mozdulatát. Én az eredetiségre hajtottam. És valahol mélyen bennem, elveszett egy Istennő, aki az eredetiség receptjén reszelgette a tökéletes farkaskörmeit. - Grrrrh - a szememet becsukva, hátrahajtott fejjel hagytam, hogy az érzéseim (és a testem) szót fogadjon Liam simántökéleteslehetne Payne úr szavainak. Hullámoztam, pörögtem, riszáltam, csábítottam az összes engem körülölelő levegőrészecskét. Azt ugyan kétlem, hogy a kék alapon ezüst pöttyös nadrág és kinyúlt trikó volt erre a legmegfelelőbb öltözet, de én akkor is csábosnak, szexinek és végtelenül boldognak éreztem magam. A háttértáncosi álmaim kiélését egy apró rezgés, és rövid csengés zavarta meg. Szúrós szemekkel a telefonom felé iramodtam, hogy megtudjam ki merészel megzavarni . - Xoxo: Cara - olvastam fel hangosan az idézet végét és a lehető legidiótább arcot vágva néztem a telefonomra. Rövid tétovázás után felpöccintettem az üzenetet, de tovább nem is jutottam. Az ujjam tehetetlenül állt meg az Üzenet... felirat felett. - Hmpf. - a készülék kicsúszott a kezemből a szőnyegre és a szekrényem felé vettem az irányt,hogy a csodás otthonkámat lecseréljem valami vállalhatóra. Valami extrán-Conniesra. Olyanra, amire Cara belőlem emlékezhet. Nagyot nyeltem és kihúztam egy méregzöld színű, kivágott hátú pamutfelsőt és egy koptatott farmert. Már csak a bakancsom megtalálása állt köztem és az indulás között. Na meg persze egy alapos fogmosás. És egy kis rúzs. Példának erejéül kipróbálhatnám azt az új testszínű rúzst, amit vettem. Mosolyogva riszáltam át magam a kuplerájon, egyenesen a fürdőszába. A rúzst muszáj volt kiegészítenem egy kis szemhéjtussal. Sóhajtva, vádlón néztem szembe a tükörképemmel. -"Kis". Rrrrrrhibanc. - az lett volna a legdrámaibb az egészben, ha még egy csóknyomot is hagyok a tükrön de bakker próbáltatok mér rúzsfoltot tükörről takarítani? Iszonyatosan nagy meló, szóval kihagynám a tükörcsókolgatást és rúzsfolt takarítást. Már a telefonommal a kezemben indultam ki a ház elé, hogy elkapjam a legközelebbi buszt,vagy járművet, amivel a belvárosba lehet jutni. Az SMS-re írt válaszom rövid volt, de felkészítette Carát a legrosszabbra: Érkezem, aka Connie csókoszmájli -Igazándiból rettegtem, hogy valaki ellopta a telefonod, és csak rám akar mászni. - vigyorogtam Carára mikor már a háta mögött álltam. - De az ilyen hajzatot nehéz nem felismerni. - a mutató és középső ujjam közé csíptem egy hajtincset és egy pillanatra eljátszadoztam vele. Mindig is irigyeltem a szókés lányokat - és az irigységemet egy vágyakozó sóhaj formájában adtam ki magamból. - Remélem tudod, hogy mindent el kell mesélned. - rövid időre farkaszszemet néztem a lánnyal, majd boldogan elmosolyodtam. - De lehetek türelmes is, csakhogy lásd. Milyen - itt a testem előtt hadonásztam a kezemmel - megértő is Constance Walker .
Furcsa volt újra Mystic Falls utcáin sétálni, hiszen sosem hittem, hogy valaha arra adom a fejem, hogy visszatérjek ide. Nem akartam. Nem akartam szembenézni azzal, ami történt, s azokkal, akiket magam mögött hagytam. Olyan, mintha elárultam volna őket és elmenekültem volna. Igazából így is volt. Nem tudtam, hogy Scott és Connie hogyan vélekednek rólam, az eltűnésemről. Fogalmam sem volt róla, miféle magyarázattal állok majd elő, hiszen az igazat nem mondhattam. Legalábbis Connienak nem. Scott sejthette, miért mentem el. Azóta a nap óta nem beszéltem vele… azt hiszem, ez eléggé árulkodó jel volt. Conniet viszont villámcsapásként érhette, hogy elmentem egy szó nélkül. Ha meggyűlölt ezért, nos, nem mondhatnám, hogy nem jogos. Mindenesetre, bennem volt az, hogy felkeresem őt, de úgy éreztem, még kell egy kis idő. Csak néhány nap, míg legalább a várost újra megszokom. Persze, abba nem gondoltam bele, hogy voltaképpen akárhol összefuthatok vele, ha a városban járkálok. De szükségem volt a friss levegőre, nem gubózhattam be a szobámba. Azzal semmit sem értem volna el. Így hát felöltöztem és kiléptem az utcára. Céltalanul bóklásztam a városban, betértem egy-egy boltba, vásároltam néhány apróságot, majd hazafelé indultam a parkon át. A szökőkútnál azonban megtorpantam. Halvány, mégis keserédes mosoly kúszott az ajkaimra. Emlékek rohamozták meg a kicsi fejem, s néhány kép, vagy inkább jelenet pörgött le előttem. Connie meg én gyakran jártunk ide suli után, hogy elüssük az időt, beszélgessünk, olykor még egy-két fotót is lőttünk magunkról. Önfeledtek voltunk és mondhatni, boldogok. Bár, Conniet illetően mindig is volt benne valami különös, valami titokzatos, de valamiért sosem mertem puhatolózni nála ez ügyben. Barátnők voltunk, közel álltunk egymáshoz, mégis úgy éreztem, mindkettőnknek vannak titkai. Példának okáért sosem meséltem neki arról, hogy boszorkány vagyok. Nem tudtam, megértené-e, elhinné-e, vagy inkább azt gondolná, megőrültem. Jobb volt a titkolózás. Scott viszont tudta, hogy boszorkány vagyok. Egyszer lebuktam előtte, így kénytelen voltam elmagyarázni neki. Az első sokk után végül is megértő volt, s nem nézett ostobának. Sóhajtottam egy aprót, majd a szökőkúthoz lépkedtem. Lepakoltam a táskámat, s azt az egy szatyrot, amiben a vásárolt holmik voltak, majd leültem. Végigsimítottam magam mellett a kövön, majd újból elmosolyodtam. - Bárcsak minden olyan lehetne, mint régen. – Jegyeztem meg halkan, csakis magamnak, hiszen rajtam kívül egy lélek sem járt arra. Legalábbis ezt hittem. Elővettem a mobilomat néhány perc gondolkodás után, s ismét kikerestem Connie nevét a telefonomban. Aztán végül egyetlen egy üzenetet küldtem neki:
„Szia, Connie! A szökőkútnál vagyok. Nincs kedved találkozni? Xoxo: Cara”
S ezután rányomtam végre a küldés gombra. A szívem a torkomban dobogott, szinte a fülemben hallottam a hangját, de nem volt visszaút. Hacsak nem változott meg a száma, nos… talán már el is olvasta ennyi idő alatt az üzenetet.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Surranó léptekkel közelítem meg a szökőkutat. Mégis kinek az őrült ötlete volt novemberben szabadtéri bandázást szervezni? Természetesen a miénk. Az "őrület" eléggé szubjektív fogalom egy varázserejét vesztett boszorkány és egy titkokkal teli farkas fiú esetében, akik ugyanahhoz a pszichológushoz járnak ilyen-olyan vigaszért. Sőt, azt hiszem, igazán nekünk van csak jogunk megformálni az őrület szó valódi jelentését. Zsebre dugott kezekkel követem az ajkamról felszálló leheletpamacsokat. A kelleténél gyorsabb tempóval haladok, így kellemesen átmelegszem, mire a szökőkúthoz érek. Nem kell sokáig keresgélnem Liam kabátba burkolózott alakját, megpillantom őt, ahogy a szökőkút szélén üldögélve a felfázással kísérletezik. Szóval, ül és rám vár. Ellenőrzöm a telefonom kijelzőjén az időt. Meglepetten tapasztalom, hogy nem vagyok túl nagy késésben, ami nálam furcsaságnak számít; nem azért nem szoktam időben odaérni általában, mert szervezetlen lennék, hanem mert nem szeretem a pontosságot. A késésben van valami kényelem és elegancia, nincs az a kapkodó idegesség, a várakozás, mikor érkezik már meg a másik. Könnyebb felmérni a terepet. Tudom, hogy Liam nincs oda túlságosan a meglepetésekért, mégsem vagyok képes megállni, hogy mögé ne lopózzak. Macskás léptekkel közelítem meg, a tőlem telhető leghalkabban kapaszkodom fel a szökőkút szélére, és annak peremén végiglopakodva egyszer csak mellé huppanok, karomat lazán a nyaka köré fonva. - Megvagy! - Fél karral, sután magamhoz ölelem, aztán elengedem és odébb húzódom, a feledés homályába taszítva emberi gesztusom emlékét. Előre hajolok kissé, hogy oldalról is ráláthassak, és rávillanthassak egy széles, játékos vigyort. - Olyan arcot vágsz, mint aki a halálára készült. Elég sértő rám nézve, ennyire azért nem lehet rossz a kisugárzásom... Habár, ki tudja. Megfigyeltem, hogy az emberek hajlamosak távolságot tartani tőlem, amikor rossz kedvem van. Talán az aurám tényleg fagyos és szúrós, Liam is azért vágott olyan savanyú képet, amikor kvázi ráugrottam. Vagy szimplán csak nem szereti, ha mások ráugranak. - Várunk még valakit, vagy a detoxban töltjük az éjszakát? - mérem fel az italkínálatot, amit hozott, de somolygásom árulkodó: természetesen csak viccelek, bőven elboldogulunk ennyi itallal. Néhány forró csók Jackkel, és máris visszanyerem a varázserőmet. - Megadjam a felét? - Az italok árának. Mégis csak ő fizetett mindent kettőnknek, és úgy fair, ha beszállok. Habár felmarkoltam otthonról egy zacsi sós mogyorót, ami ott zörög a zsebemben, az azért nem kompenzálja a fél karton alkohol árát, én meg sosem voltam az a maradi lány, hiszek a barátságban és annak egyenlőségében.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Nov. 29, 2017 6:56 pm
To: Emm
Lépteim a sötétség leple alatt vezetett, hogy néhol egy-egy fénycsóvába belelépvén arcomat világíthassam meg. Autók suhanása libbentette fel sötét vászonkabátom hosszú szárát, miközben a tömeget kerülgettem a főút menti járdán. A járdát boltok szegélyezték, hogy az éjszakában fényükkel bevilágítsák MysticFalls gyönyörű városát. Egy pirosan villogó Open feliratra lettem figyelmes, mire megkönnyebbült sóhajjal jeleztem magamnak, megérkeztem átmeneti célomhoz. A fénylő ledkivilágítás molyként vonzott magához, hogy közelebb lépvén hozzá, betérjek a fénylő butikba, így otthagyjam minden petákomat, mit az albérletre tettem félre. S habár ez a veszély nem fenyegetett, hiszen mint jól alkalmazkodó személy, jól beilleszkedtem az új világba, mit Amerika nyújtott számomra. Munkát szereztem annak reményében, hogy új életet kezdvén magam mögött hagyhatom a már jól megszokott kínkamrát, mit otthonomnak nevezhettem Angliában. Vele együtt azt az őrült apámat, aki azt képzeli, hogy ellop egy kölyköt és azzal a lendülettel, már apaként is léptetheti elő magát. Vagyis oké. Ez csak az én elképzelésem, mint magyarázat a felbukkanó kérdésekre, mit magamnak alkotok. Gondolataim közepette már csak arra eszmélek fel, hogy egy üveg Jack Daniels-el, egy üveg Jägermeisterrel és néhány doboz sörrel állok a kassza előtt. Mosolygó arc fogad, mi sejti mi sorsra jut ez a néhány üveg alkohol. Nem beszélve arról, hogy milyen idő alatt is... Találgatnia sem kell. Emm-nek és nekem kijár a szórakozás, mi mellé természetesen a jókedvet megalapozó alkohol dukál. Nem teszek meg túl hosszú utat, míg nem a találkozó helyre érvén leeresztem kezemből a zacskót, mi mély nyomot vágott maga után az ujjaimban. Enyhe bizsergő érzés, mit végig fut ujjaimon, ahogy vissza szalad bele a vér, hogy helyreállítván vérkeringésemet, felmelegítse kezemet ebben a sötét Novemberben. Ami persze nem is árt, hiszen még az orromon kifújt melegség is meglátszik a levegőben. Persze hamar tova is száll, mintha itt sem lett volna. Lehuppanok a hideg szökőkút szélére, majd nézek csendben magam elé. Jókedvem türelmetlen várakozásba torkollik, majd a telefonomért nyúlva, az időt kezdem el nézegetni. Csak figyelem, majd rájövök, hogy milyen hasztalan a karóra, mit mindig a csuklómon viselek. Hiába van, hiába működik... Valahogy mindig a telefonért fogok nyúlni. A hétköznapi problémák, mik olybá tűnt, teljesen magával ragadtak, ezek szerint mégsem. Furcsa előérzetem támadt, mely hatására azonnal koncentrálni kezdtem. Bambultam magam elé, teljesen rámeredve a betonlapokra. Füleltem. S habár nem voltam tapasztalt vérfarkas, hiszen képességeim gyakorlását teljesen kihagytam elég sokáig az életemből, de néhány gyanús szavacskát mégis elkaptam. Hunyorogva kaptam a fejemet irányába. De nem moccant semmi sem. Csend ragadta magával a szökőkút környékét. Így nem maradt semmi, mint az üres gyanakvó pillantás, mit oldalra irányítva a fák, s bokrok felé irányítottam. Rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatosan. Érthető módon azonnal arra asszociáltam, hogy apám talált meg valahogy. De ha meg is találna... Taktikázna? Magam sem tudtam sose kiismerni a férfit, akivel éveken át éltem együtt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Valahányszor Johanra gondoltam, a sírás előtört belőlem. Hogy felejthetném el, mikor én feleltem a haláláért? Hiszen őt nem védte semmi a naptól! Ő pedig engem védett, s most ismét védtelenül tengtem-lengtem Mystic Fallsban, egyedül egy gyermekkel. És erre itt egy nő, aki azt kérdezte, minden rendben van-e. Nem akartam rázúdítani a bajom, de kitört belőlem. - Hullanak körülöttem a szeretteim, egy v… véreskezű szörnyeteg üldöz, maga szerint hogy lennék?! – Nem tudhattam, mennyit sejtett a természetfeletti világból, óvatosnak kellett volna lennem. Majdnem sikerült elárulnom, hogy Oleg micsoda. – Megölték a férjem, maga szerint ez rendben van? Még jó, hogy Nadine időközben elaludt, és majdnem meg is bántam a hangoskodásomat. Hiányzott Johan, nagyon. - Jobb, ha elmegy, mielőtt maga lesz a következő áldozat – próbáltam lebeszélni a felőlem érdeklődő nőt, aki valahogy nagyon emlékeztetett egykori gyámomra. Mindenki, aki törődni mert velem, azt kegyetlenül kivégezte ez a vadbarom, akinek nem tudhattam, mikor ürül ki lelkéből ez a vérmes harag, amit rajtam vezetett le. Pedig a nővérem már rég halott. Nem értettem, miért kínoz még most is, talán a vámpírsága lenne az oka? Johan azt tanította, hogy a vámpírok mindent sokkal erősebben élnek át, érzelmileg is instabilabbak, sokan ezért kapcsolják ki, mert könnyebb elviselni. Hát, lehet, hogy a jelek szerint Oleg nem így tett. Talán egyszer majd rájön, hogy én semmiről sem tehettem, és békén hagy végre. Féltettem ezt a kedves idegent. Szerettem volna elkerülni, hogy Oleg elmebeteg játékának újabb eszközévé váljon, amivel engem gyötörhetett. - Sajnálom, de az én közelemben tartózkodni nem egy életbiztosítás. Ez a fickó egy elmebeteg, és a rendőrségre se mehetek. Ugyan, ki tudna vele szembeszállni? – feszegettem a határokat, de még nem mertem kibökni, hogy Oleg micsoda. Nem szándékoztam elmeklinikán kikötni, Nadine-nak, a kislányomnak szüksége volt rám. Nem hagyhattam magára.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Május 28, 2017 10:06 pm
For Leticia Omaley
it's so hard to forget someone who gave you so much to remember
Lassan két éve kerestem Thobiast és kezdtem belefáradni a kutakodásba. Tudni akartam az igazat, de közben rettegtem is tőle. A lelkem mélyén azt hiszem tudtam az igazságot, de nem mertem elhinni, mert az... teljesen összetört volna. Továbbra is erős akartam maradni, viszont a keresgélés kezdett az őrületbe kergetni. Véget akartam vetni neki, de helyes volna beletörődni valamibe, ami nem biztos? Nem akartam elengedni őt, de lassan kezdtek fogyni a lehetőségeim. A legtöbb vámpír nem akart szóba állni velem a fajom miatt, akik pedig mégis, semmi használható válasszal nem szolgáltak. Olyan volt, mintha a sötétben tapogatóznék és ez kiborított. A legutóbbi nyom Mystic Fallsba vezetett, ahol már korábban is jártam, érdekes hely volt, itt mindig történt valami, rengeteg sztorit hallottam már róla, de sok mindent nem élhettem át. Sok időt töltöttem itt, jobban mondva Klaus pincéjében, a várost megismerni nem igazán volt időm. Gyűlöltem Klaust, rágondolni is, a gyomrom rögtön bukfenceket vetett és elöntött a hányinger. Megráztam a fejem és próbáltam a találkozóra koncentrálni, a pasasra, akiből igyekeztem minél több információt kicsikarni. - Szóval akkor látta utoljára Klaust? - tettem fel a kérdést és nagyon reméltem hogy mást válaszol, vagy elhint valamit a vámpírfiúmról. Idegesen tördeltem az ujjaim, amíg a vámpír újragondolta a dolgot és nagyot sóhajtott. - Nézd, Alison... így hívnak, ugye? - miután bólintottam és találkozott a tekintete az én kétségbeesett pillantásommal, folytatta. - Fél éve láttam utoljára Klaust, de a barátod nem volt vele, ez egész biztos. Tényleg sajnálom. - Hosszú idő óta ő volt az egyedüli, aki hajlandó volt normális hangnemben beszélni velem, még rendes is volt hozzám. Őszinte volt a sajnálkozása, behívott a házába és egyáltalán nem zavarták a pletykák, miszerint vérfarkas is vagyok. Megittam az utolsó korty teát és elbúcsúztam a segítőmtől, akitől valójában semmi fontosat nem tudtam meg, csak amiben már biztos voltam eddig is. Thobias nincs Klaussal. Fél óra múlva a főtéren ücsörögtem egy padon, a szökőkút közelében és egyáltalán nem éreztem magam jobban. A gyógynövényes tea egy kicsit lenyugtatta a gyomrom de az idegrendszerem még mindig vészjelzéseket küldött nekem, szirénázott mint egy riasztó és kész csodának számított hogy még nem robbantam fel. A tenyerembe temettem az arcom, s ekkor ütötte meg a fülem a vízcsobogás mellett az az édes gügyögés meg a szipogás. Felálltam a padról és a hang felé indultam, kíváncsi voltam honnan jönnek a hangok. A szökőkút szélén ülve találtam rá a nőre, aki egy babkocsit tologatott, benne egy édes csöppséggel, s először ő kötötte le a figyelmem, megeresztettem egy mosolyt a kisgyermek felé, aztán feltűnt, hogy a nő arca könnyáztatta és ettől rögtön felébredtek bennem a védő-ösztönök. Meg akartam őt nyugtatni, bármi is történt vele. A kedvességem néha átoknak tekintettem, de az ilyen helyzetekben igenis jól jött. A bajbajutottak a gyengéim voltak. - Jól vagy? Minden rendben? - léptem közelebb hozzá, igyekeztem nem udvariatlannak és furcsának tűnni, de ez utóbbi az én esetemben nehézkes volt. Már a létezésem furcsa volt.
Nem volt könnyű az életem. Soha nem volt az, és most már azt is bántam, hogy megszülettem. Még hány élet lesz semmivé miattam és Oleg miatt? Mystic Fall egyelőre biztonságot adott, Oleg csak kívül szedte áldozatait. Nadine is ezért került hozzám. Hogy elejét vegyem az újabb depressziós hangulatom kialakulásának és az ismételt összeomlásnak, amire a kicsinek nincs szüksége, elhatároztam, hogy kimozdulok egyet és sétálok vele a városban. Oleg jó ideje békét hagyott, nem jött rá az üldözhetnék. Rettegéssel teltek ettől függetlenül a napjaim, mert sosem tudhattam, mikor támad kedve újra megkeseríteni az életem, noha nem mintha eddig nem ezt tette volna. - Jól van, kislány. Sétálunk egyet, örülsz? – vettem ki a kiságyából nevelt lányomat, és miután végigszenvedtem vele az öltözést – nem könnyű egy nagyjából másfél éves gyereket ruházni, pláne, hogy Nadine sportot űzött a bútorokon vagy alattuk/felettük való közlekedésből, úgyhogy rendszerint úgy néztem ki egy ilyen esemény után, mint aki minimum félmaratont futott. De a kisruha csak rákerült, úgyhogy teljesítményemre büszke képet vágva indultam el én is átöltözni. A két műveletet követően babakocsiba került minden, ami fontos, Nadine-nal kezdve, aztán el is indultam vele. A rejtett vasfüves készletem se maradhatott el, biztonsági okokból az italainkba is pakoltam. A belvárosban kötöttünk ki céltalan sétánk során, de a gondolatterelés nem nagyon működött. Johan… a szívem szakadt meg érte. A szökőkútnál tartottam szünetet, a szélére leülve tologattam a kocsit, és örültem, hogy ezúttal elvileg senki sem látta könnyes arcomra. Nemrég még itt ökörködtünk Johannal, egymást fröcsköltük, de Oleg és a tőle való félelmem mindent tönkretett.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Ápr. 07, 2017 12:16 pm
***
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
|| 
