Utólag visszagondolva mindig rájöttem, hogy mekkora egy barom voltam, amiért annyira szerelmes voltam Katherinebe annak idején. A szívem legmélyén végig tisztában voltam azzal, hogy velem is és Stefannal is kavart egyidejűleg, de a szerelem elvakított, és nem voltam hajlandó észrevenni azokat a jeleket, amiket még egy hülye is észrevett volna. Egy párszor, unalmas óráimban eljátszottam annak gondolatával, hogy mi lett volna, ha… Ha nem találkozunk Katherinenel. Ha időben nemet tudok mondani neki. Ha nem akartam volna olyan őrjítő módon olyanná válni, mint ő. Ha képes lettem volna akkor és ott ellenállni a vérnek, és inkább meghalni, mintsem vámpírrá válni. De végeredményben mindig arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem alakul úgy minden, ahogy, akkor soha nem találkoztam volna Elenával, azzal a személlyel akit a sors nekem teremtett. Mert nem számított, hogy mi állt az utunkba, mi mindig újra megtaláltuk az egymáshoz vezető utat, éppen ezért nem voltam hajlandó letenni a bosszúmról Katherine ellen. Nem érdekelt, hogy hányszor, hányféle módon kell megölnöm őt, ha kell, egy örökkévalóságig fogom üldözni őt azért, amit Elenával tett.
A dühöm hirtelen oszlott el, s helyét átvette a csendes elhatározás, hogy itt és most kioltom ennek a borzalmas nőszemélynek az életét. Már nyújtottam is a kezemet, hogy kitépjem a szívet, amikor hirtelen megszólalt. Fel akart idegesíteni, de mindhiába. Ezúttal képtelen volt elérni a célját szavaival.
- Igen, igazad van Katherine. Az én bűnöm az, amit Elenával tettem, és soha nem fogom megbocsátani magamnak. Azonban te vagy az, aki a fejében turkált, aki minden szempontból elvette tőlünk őt. De egy percig se félj, mert addig nem nyugszom, amíg kamatostul vissza nem adtam mindent azért, amit ellene elkövettél – vicsorogtam rá, miközben jobban megszorítottam a torkát akarva-akaratlanul. Nem érdekelt a további mondandója, ami azt illeti, azon gondolkodtam, hogy kitépem a nyelvét, ha még egy szót ki mer ejteni a száján. Azonban amit közvetlenül ezután mondott… még a vér is megfagyott az ereimben.
- Elena…? – kérdeztem tőle, mert én egyszerűen képtelen voltam elhinni ezt. – De hisz én… - Hiszen megöltem! A saját szemeimmel láttam, hogy a fészkes fenébe lehetne itt akkor most? Ahogy azonban a kezdeti teljes sokk felszállt lassan az agyamról, úgy rájöttem arra, hogy hogy a fenébe ne lehetne ez lehetséges. Hiszen a Sybillel kötött szerződés által én is mindig visszatértem a halálból. S habár megöltük azt a két szirént… Nem… Nem, nem és nem. Ez nem lehet lehetséges!
Az ujjaim lassan elernyedtek Elena torka körül, habár még nem engedtem el őt. Csak néztem abba az oly jól ismert szempárba, és még ha nem is az a tekintet fogadott, mint amire vártam, mint amire emlékeztem, én mégis boldog voltam. Boldog, amiért még sem öltem meg, legalábbis nem végérvényesen, és azért, mert így még volt esélyem, esélyünk arra, hogy megmentsük és visszaszerezzük őt. A következő kérdése azonban még így is teljesen szíven ütött. Hogyan is gondolhatta, hogy ő bármikor is csupán pótlék volt a számomra?
- Tudom, hogy valahol a szíved mélyén te is tisztában vagy azzal, hogy ez soha nem volt így. Egy percig sem voltál pótlék – válaszoltam neki elhaló hangon, miközben elengedtem őt, és egy lépést hátrálva megfordultam. Képtelen voltam ránézni így, hogy szinte egy vadidegen bámult vissza. A nyaklánc, a jelképünk nem jelentett neki semmit. Emlékszem, Sybill hatása alatt az a nyaklánc volt az utolsó mentőövem, az, ami képes volt visszarántani a mélyről. De jól láthatóan Elenára nem volt semmilyen hatással.
- Igen, te pedig még mindig az agymosott, kikapcsolt Elena vagy – csóváltam meg a fejemet, majd egyet gondolva csak leültem a szökőkút szélére, és onnan néztem fel az égre. Nem volt sok felhő az égen, de a város fényei ettől függetlenül is megnehezítették azt, hogy a csillagokat látni is lehessen. – Mondd, miért jöttél ide pontosan, Elena? – sóhajtottam fel.

Mystic Falls… Akkor, azon az estén, amikor ennyi év után újra találkoztam Elenával, teljesen meg voltam győződve arról, hogy amit tennem kell, az nem más, mint visszatérni ide, és elmondani Stefannak mindent, amit sikerült megtudnom, vagy amire én következtettem. De valahogy már megbántam ezt a döntésemet. Igazából csak gyáva voltam. Látni, hogy az öcsémnek milyen jól ment a sora, hogy Carolinenal lehetett, hogy segédkezhetett az iskola körüli teendőkben. Féltékeny voltam rá, a szívem legmélyén, és képtelen voltam elrontani a boldogságát azzal, hogy megmondjam neki, a bátyja nem változott semmit. Hogy tényleg az a szörnyeteg, aminek mindig is vallotta magát, és akinek mindenki gondolta. Hiszen megöltem Elenát, és ezt… Hogy is várhatnám el, hogy megbocsássanak érte nekem, amikor én sem vagyok képes rá? Nem számított hány életet oltottam ki, egyet sem bántam meg. Mindnek megvolt a maga oka, indoka, lehetett jó vagy kevésbé jó, de ez, amit most tettem megbocsáthatatlan volt.
Így hát mit tettem? Kerültem a találkozót mindenkivel. Többnyire az üres utakat róttam, egy bourbon-ös üveggel a kezemben, de bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Újra és újra lejátszódott előttem a találkozónak minden egyes pillanata, ahogy a kezemben tartom Elena szívét, s kitépem azt. Elszórakoztam annak gondolatával, hogy talán újra ki kellene kapcsolnom, vagy csak szimplán véget vetnem az életemnek. Majdnem meg is tettem, napokkal ezelőtt. Nem került volna többe, csak le kellett volna vennem a napfény gyűrűt az ujjamról, s kimenni a fényre, majd porrá égni. De ahogy álltam az ablak előtt, képtelen voltam megtenni. Nem volt okom életben maradni, így már nem, hogy Elena halott volt, de bármennyire is éreztem úgy, hogy már a pokolban vagyok, volt még elintézetlen dolgom. Ha Katherine életben volt, akkor vele le kellett még számolnom. Meghalni azután is ráértem még.
S habár megvolt ez az elhatározásom, még sem voltam képes még rávenni arra magam, hogy az öcsém elé álljak. Szánalmas voltam, magam is tudtam, de egyelőre jól esett még az önsajnálatban dagonyázni. Úgyhogy továbbra is csak róttam céltalanul az utakat, s így kötöttem ki a szökőkútnál. Láttam egy alakot a környékén, de nem törődtem ezzel, hiszen nem akartam bárkivel is társalogni. Azonban ahogy közeledtem felé, a vonásai egyre ismerősebbek és ismerősebbek lettek. Egy pillanatra azt hittem Elena az, ám szinte rögtön belém is hasított a tudat, hogy nem lehetett ő. Hiszen halott volt. Én öltem meg.
Az ösztöneim egyből működésbe léptek, és vámpírgyorsasággal odasuhantam hozza, majd a torkánál megragadva felemeltem a magasba.
- Katherine, soha nem hittem, hogy vagy annyira ostoba, hogy azután, amit Elenával és velünk tettél, még képes vagy idetolni a képedet. De van egy jó hírem, ma neked véglegesen befellegzett – vicsorogtam rá, minden dühömet, fájdalmamat és kétségbeesésemet, amit éreztem, rázúdítottam, s már készen is álltam arra, hogy bevégezzem azt, amit már oly régóta kellett volna.