Még most is tisztán emlékszem arra a momentumra, hogy, miként is hullott apró darabkákra az életem, mintsem egy megtört üveg szilánkjai, melyek egymást követve landolnak a padlón. Érzékelem a hangot, látom magam előtt a képet, s azt, ahogy mindenki... de mindenki eltűnik az életemből, aki egykoron fontosnak minősült. Az első perctől kezdve, ahogy megláttam a napvilágot; elvesztettem valakit.. A testvéremet, akinek az anyaméhben elvettem az erejét, később az anyámat, aki magamra hagyott a kegyetlen apámmal, aztán... őt.... Damien-t, aki többet jelentett anno, mint bárki is valaha az életem során, s most utoljára... az a lány. Mégis mit ártottam nekik? Mit vettem el tőlük, hogy... hogy egyszer csak eltávolodtak tőlem? Tudom, miszerint sosem voltam egy jó ember, s azzal is tisztában vagyok, miként vétkek ezrei szerepelnek a listámon, de nekik... számukra, akik... fontosak voltak.. a fenébe is.. én... én nem ártottam semmit és most... még sincs mellettem senki. Csupán egyedül állok itt; pontosan azon a helyen, ahol annyiszor voltam velük, avagy mondhatni Vele. Magányosan bámulom magam előtt azt a rengeteg vizet, miközben könnyek áztatják az arcom szegleteit, mert az apám szavai újra és újra felderengenek bennem. S bár tudom azt, miszerint ennek nem így kellene lennie, ám mégsem tudok nemet parancsolni az érzelmeimnek. Gyenge vagyok, szánalmas és... egy... kis senki. Mindig is igaza volt az apámnak, hisz' ezért sincsenek körülöttem emberek, mert... inkább elhagytak, mintsem, hogy mellettem maradjanak. Leléptek, mert... mert egy nyomorult alak vagyok, aki... aki nem érdemel szeretetet. Hisz' miről árulkodik az, ha a tulajdon anyád eldob önmagától, sőt sokkal kényelmesebb jövőt biztosít az ikrednek, míg például neked nem? Mennyivel... mennyivel érdemeltem meg jobban a szenvedést, mintsem Ő...? Mitől volt különlegesebb, vagy miben volt jobb nálam? Miért...? Egyáltalán miért is kellett tönkretenni engem?! Egy pillanatig újfent lecsukom a szemhéjaimat, egészen mélyen szívva a tüdőmbe az oxigént. Próbálom kizárni az elmémből a felesleges gondolatokat, igyekszem felfogni, hogy a múlt... nem megváltoztatható. S mint olyan; a realitás értékeit kellene kutatnom. A görcsös korlát szorongatást, amelytől pirossá váltak az ujjaim; abbahagyom. Lazán a víztükörre pillantok, amelyen megcsillannak a tündöklő csillagok, s helyet foglal nem is olyan messze a Hold is, mint egyféle képzet látszata. Álomszerűen csodálom panorámát, s szinte fel sem tűnik az, miként még mindig könnyeket ejtek. Mindez cseppekben hullik alá a korlát peremre, ahogy finoman megtámaszkodom az alkarjaimon. Oly' annyira belefeledkezem eme összképbe, hogy fel sem eszmélek a személy érkezésére. Sőt... a halk suttogását sem hallom meg, s még az sem jut el ezáltal a tudatomig, hogy a szellő a szőke fürtjeimmel játszik. Végül egy mélyebb sóhaj szakad fel belőlem, ekként hajtva le a fejemet, s már épp' mozdulnék, amikor... - "Victor… hé…" - A hangforrás irányába kapom rögvest a tekintetemet, s ahogy feltűnik ő... Nem... Ez... ez egyszerűen lehetetlen! Hisz' elment.. Itt hagyott... Nagyobbat nyelve, törlöm le az arcomról a könnycseppek maradékát, aztán megdörzsölve a szemeimet, ismételten rápillantok. - Damien?! - Döntöm oldalra a fejemet, végigmérve a fiút, vagyis azt a férfit, akit már egy jó pár éve nem láttam, s lám azóta mit sem változott. - Tényleg Te vagy az..?! - Suttogom elkerekedett szemekkel, s reszketeg hanggal. - Ez.. ez hogy lehet? - Rázom meg értetlenül a kobakomat, miközben hitetlenkedve bámulok rá. - Én... én... el sem hiszem... - S ahogy megérinti a karomat, nos nyomban össze is rezzenek. - Damien... - Ezúttal sírásban török ki, amit magam sem értek, hogy miért teszek, de most szükségem van erre... rá... az érzésre és... Szorosan húzom magamhoz, így ölelve át őt a derekánál. - Annyira hiányoztál... - A nyakához bújva zokogok, s fel sem fogom, hogy ez a valóság, hisz'... biztosan csak álmodom, vagy... az is megeshet, miszerint végérvényesen megőrültem, ami persze, nem lenne kizárt tény, ugyanis a történtek eleve önmagukért beszélnek...
Azt tartottam a legjobb ötletnek, miszerint folyamatosan mozgásban vagyok. Így talán kevesebb esély volt rá, hogy Hazel kedvenc démonja rám akadjon; bár nem féltem a halált, még volt némi elintéznivalóm az életben. Amióta Rubyval találkoztam, még erősebb késztetést éreztem aziránt, hogy felkeressem Victort. Nem tudtam, miként reagál majd rám, de látnom kellett őt és elmondani, hogy nem azért tűntem el, mert… esetleg bajom lett volna vele, hanem sokkal másabb oka volt ennek. Bár, azt sem tudhattam biztosan, zavarta-e, hogy egyik pillanatról a másikra felszívódtam. De tisztázni akartam és… másfelől, szörnyen hiányzott. Úgy tudtam, még mindig New Orleansban él, így nem volt más dolgom, csak a városba jönni. Eleinte nem tudtam, merre keressem, bár az lett volna a legcélszerűbb, ha a lakásához megyek, vagyis a legutolsó ismert címére, de… féltem. Szóval elkezdtem róni az utcákat, gondolkodva. Próbáltam kitalálni, miket is mondok majd Victornak. Hogyan fogalmazom meg az igazságot. Vajon hinni fog nekem? Visszafogad majd, mint a barátját? Vagy elküld, miszerint soha többé nem akar engem látni, ha már ennyi idő úgyis eltűntem? Nem akartam, hogy elutasítson. Szükségem volt rá. Észre sem vettem, de ahogy sétáltam, egyre kevesebb lett körülöttem az épület, s végül… kiértem a hídhoz. Egy üvöltésre kaptam fel a fejemet és torpantam meg. Ismerős volt a hang, de… nem hittem a fülemnek. Értetlenül bámultam a tőlem jó pár méterre álló alakot. Ledermedtem, mikor felismertem a szőke tincseket, a fiú alakját, a… …ez Ő. Victor Sutton. Nagyot nyeltem, mire lassan elindultam felé. - Victor… pont itt…? Lehetetlen… - Suttogtam magam elé, majd feszülten ökölbe szorult az egyik kezem. Sőt, az adrenalin azonnal dolgozni kezdett bennem, idegeskedni kezdtem. Ahogy a közelébe értem, nos, néhány lépésre tőle megálltam. - Victor… hé… - Még közelebb léptem, megtörve a távot köztünk. – Mi a baj? – Ez volt az első kérdésem hozzá, hiszen láttam, hogy nincs jól. Mi a fene történt, amíg nem voltam itt? Segíteni akartam neki, bármiről is volt szó. Annyira jó volt látni őt, mint még soha senkit. Olyan volt, mintha az idő visszapörgött volna és minden normális lett volna; csak ő meg én, a barátságunk, vagy annál több, de mégis kevesebb… Oh igen, még mindig baromira vonzónak találtam őt, de ezeket a gondolatokat el kellett hessegetnem. Aggódó szempárral fürkésztem tovább, majd lassan a karja felé nyúltam, hogy megérinthessem.
376 words ❖ Attention ❖ note: remélem, nem utálsz... ❖
Számtalan dolgot feladunk az életünk során, amiért egykoron küzdeni óhajtottunk, hogy szinte már észre sem vesszük azt, miként e pillanat kapcsán mindent elvesztettünk. Az értékeinket, a magatartásunkat, milliónyi darabot önmagunkból, s egy-egy olyan lehetőséget, mely' talán a végcélunk is lehetett volna. S bár a körülmények ugyan sosem lesznek eléggé adottak, de mégis ezerféle utat választhatunk nap, mint nap, amelyet akarhatunk, megtehetünk, elérhetünk... S mégis, amikor ott állunk szemtől szembe a kihívással, akkor... pontosan akkor hátrálunk meg, mert kevésnek tartjuk a személyünk. Azt mondogatván; 'nem vagyunk elég jók', 'ez számunkra úgy sem jöhet össze', 'mások sokkal jobban csinálják nálunk', avagy 'bárkinek hamarabb elérhető lesz ez, mintsem nekünk'. Ilyenkor pedig mindig előjönnek a jól ismert érzelmek; marcangolás, kínlódás, gyötrelem.. De most komolyan... Ha nem lenne értelme a létezésünknek, akkor egyáltalán minek születtünk meg? Egy dísznek a nagyvilágba? A szüleink terhének? Netán lógni egész nap a neten? Lézengeni a semmiben? Látod; ez az... mindannyiunknak valami célja van, s ezt igenis meg kell találnunk az előttünk álló időben. Egészen lassan közelítem meg a híd alatt rejlő zugot, s annak teljes látvány világát, amelyet régen mindig is áhítattal csodáltam. Lenyűgöztek az éjjeli fények, amik gyönyörűvé varázsolták e titkos kis helyet. S látni lehetett a vízen túl felsejlő várost, amely szemet kápráztató pompával vett le minket a lábainkról. Itt voltak azok a padok, amelyekre annyiszor lehuppantunk, miközben egész éjszakán át tartóan csak fecsegtünk. Ott volt az a sötétkék égbolt, amelyre feltekintve ezernyi csillagot számolhattunk. Aztán rápillanthattunk a Holdra, sőt egymásra, s végül nevethettünk.. Kacagtunk önmagunkon, a hülyeségeinken, a feldobott őrültségeken.. Erősen rázom meg a fejem, ahogy remegve érintem meg a korlátot. Emlékszem, miként dőltünk neki, hajoltunk ki a víz felé és vetettük fel ama ötletet, hogy ki is eléggé bátor ahhoz, miszerint beleugorjon. De egyikünk sem csinálta meg. Senkivel sem tettem meg.. Itt voltam Damien-el, itt álltam Lysandra-val, s itt akartam lenni a fivéremmel is, de... de az élet közbeszólt, hisz' külön utakra kerültünk, s míg az anyám... anyám?! Ő nem az... Sosem lesz az! Idegesen túrok a szabad kezemmel a fürtjeimbe, miközben igazából tépni kívánnám őket, ám ezt mégsem teszem. Ehelyett visszaejtem a derekam mellé a karom, s lazán még beljebb sétálok a korlát menténél maradva. Néhány másodperc múlva megállok; a temérdek víz felé fordulva. Bámulom a kékségét, figyelem a hullámok sodrását, s eközben igyekszem elnyomni a mélyen meglévő haragom. Finoman szívom a tüdőmbe a levegőt, s majdan lassan fújom ki azt, mintha csak attól félnék, miszerint árthatnék ezzel önmagamnak. Emlékek ezrei idéződnek fel bennem, ahogy fájdalmasan hunyom le a szemeimet. S ekként színtisztán látom magam előtt őket... őket, akik egytől-egyig elhagytak. Az anyámat, a fivéremet, Damien-t és Lysandra-t.. Egy hatalmasabbat nyelek, miként az ujjaimmal a peremre szorítok. Itt voltak... és többé nincsenek. Itt és... - Gyenge vagy, Dorian, mindig is az voltál és mindig is az leszel... - Hangzanak fel apám szavai a fejemben. - ...érezned sem kellene és Te mégis szánalmasan ezt teszed! - Mintha épp végig mutatna rajtam. - Nézz csak magadra... egy senki vagy és ráadásként... ki maradt így melletted?! - S még a röhögését is érzékelem... - Nem... - Suttogom magam elé elhalón, ahogy lassan a víztükörre tekintek, ezáltal találva újra önmagamat a valóságban. - Nem, nem és nem! - Üvöltöm a messzeségbe, így ejtve egyetlen egy könnycseppet, amely ékes bizonyossággal folyik le az arcomon, tehát lám-lám; mégiscsak gyenge vagyok.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
✘ 
