- Miért próbálsz menteni, hah? Felesleges. Amit tettem, megtettem. - Sóhajtok, gondolkozok. - Ezért sem mehetek vissza. Nem tudnék a szemedbe nézni, Poppy. Sem anyámékéba, bármennyire is nem bírtuk egymást. - Na és persze a börtön sem elhanyagolható dolog. Biztos, hogy odaküldenének, de ebbe nem megyek bele.

Szóval igaz. Nem tudom, hogy mit mondjak, gondoljak vagy érezzek... Olyan abszurd ez az egész.
- Így... Így is baleset - mondom és nem tudom, hogy őt, vagy magamat akarom-e ezzel megnyugtatni. - Nem szándékosan tetted, nem akartad... - hadarom.

- Én... - Szabad kezemmel a hajamba túrok. Mély levegőt veszek, majd folytatom, bár nehezen találom a szavakat. - Csak meglöktem, érted? Meglöktem, aztán elesett és beverte a fejét... azonnal meghalt. - Tartok egy rövid szünetet, mielőtt aztán ingerültebben folytatnám. - A francnak kellett idegesítenie! Mondtam, hogy álljon le... hogy fogja be. Csak békén kellett volna hagynia, a rohadt életbe... - Zaklatott a hangszínem, a levegőt is kapkodva veszem magamhoz. - Cseszd meg, Corrie... - Suttogom.

Nem válaszol, én meg már azt hiszem, hogy lerakta, szóval elemelem a fülemtől egy pillanatra, hogy megnéztem, vonalban van-e még. Igen. De akkor miért nem mond már valamit?!
- Mi történt?

Akár elhiszi, akár nem, ez a valóság. Visszaemelem a telefont a fülemhez, de nem szólalok meg. Csak hallgatom, ahogy menteni próbál, de tudom, hogy ez hazugság. Csak be kell látnia és ennyi.

Nem jutok szóhoz. Az első gondolatom az, hogy ez biztosan nem igaz, ő sosem lenne képes ilyesmire. Tény, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolata a húgával, de ő nem gyilkos.
- Nem, én ezt nem hiszem el - tiltakozóan rázom a fejem. - Te nem vagy gyilkos, Teddy. Nem kell magadat okolnod...

- Ne sajnáld. - Kissé erélyesebben szólok rá, hisz nem tudja az igazat. - Én tettem, Poppy. Oké? Remélem örülsz, hogy most már tudod. Jobban tetted, hogy szakítottál velem, látod? Egy gyilkos vagyok. - Elemelem a fülemtől a telefont. Tessék, a képébe vágtam, most már biztos, hogy nem akar többé hallani rólam. Akkor miért nem rakom le? Miért hezitálok?

A szám elé kapom a kezem és egyre csak az zakatol a fejemben, hogy Teddy most min mehet keresztül. Úgy megölelném.
- Sajnálom. Nem csoda, hogy kiakadtál - ingatom a fejem.

A kérdésre meghűl az ereimben a vér, de végül kimondom. Ha nem neki, akkor kinek?
- Láttam. Ott voltam. - Elhallgatok. Talán mégsem bírom kimondani. Gyűlölni fog. Gyilkosnak fog látni, és valójában az is vagyok.

- Baleset volt. Átesett valamin és beverte a fejét. Ennyit tudok csak - hunyom le a szemeim, még elképzelni is szörnyű. - Te... Szóval láttad őt?
Próbálom megérteni, hogy Teddy miért lépett le és csak az tűnik logikus magyarázatnak, hogy mikor meglátta a húgát kétségbeesett, hogy őt fogják gyanúsítani. Ezt pedig csak alátámasztják az üzeneteink. Fél.

- Vigyázok. - Mondom ezt úgy, hogy nem rég kórházba kerültem. - Figyelj csak, ami a húgomat illeti... mit tudnak róla? - Hogyan halt meg? Ezt a kérdést így nem merem feltenni. De tudnom kell, mit gondolnak.

Keserű mosollyal bólogatok, habár ő ezt nem is láthatja.
- Oké... - Egy rövid szünetet tartok, mielőtt folytatnám: - Én tényleg csak aggódom miattad. Sosem akarnék neked rosszat. Ugye vigyázol magadra?