To: Carmen

Rémlett valami arról, mintha lenne Corneliának valakije; de közel sem voltam biztos benne, hogy az valós kapcsolat. Ezért is noszogattam olykor Vincentet a csaj felé, hisz nehéz volt nem észrevenni, hogy jó nő Lia. De tudtam, hogy a hozzám hasonlókat élből elkerüli, így sosem próbálkoztam be nála. Amúgy is, nekem elég volt Scarlett. Ő mindent megadott, amire vágytam. Leginkább az ágyban. Kíváncsian hallgattam a szöszit, majd felnevettem.
- Persze, nem azért… - Nem bírtam elfojtani a mosolyomat, de aztán komolyságot erőltettem magamra. – Jó, elhiszem amúgy, ne aggódj – Valójában reméltem is, hogy nem Vincent jön be neki. Hiszen a célom az volt, hogy magamba bolondítsam ezt a lányt; fogalmam sem volt viszont, mit tegyek. Ezért is kellettek a találkozók, hogy jobban kiismerjem… közelebb kellett kerülnöm hozzá.
Elcsendesedtem, miután enni kezdtünk, aztán ahogy elővette a mobilját, elgondolkodtam. Vajon ki keresheti? Ahogy elkomorult az arca, meglepődtem.
- Ca-- - Épp kimondtam volna a nevét, de közbevágott. Vészhelyzet? Kissé aggódva néztem rá. Ezúttal ezt meg sem kellett játszanom. – Minden oké? Mármint… - Arra próbáltam utalni, nincs-e szüksége rám.
- Délután, rendben van… - Csak aprót bólintottam, de nem értettem semmit az egészből. – Megyek a saját lábamon ám! – Elmosolyodtam, aztán igazából … azonnal elrohant. Persze, még elköszönt, de arra időm sem volt reagálni. Körbepillantottam és szembesülnöm kellett néhány rám szegeződő szempárral, akik ugyancsak értetlenül bámultak rám. Én pedig beletemetkeztem az ebédembe, azon agyalva, mi a franc volt ez.

233 words ● köszönöm a kört, hercegnő!
●●

Elgondolkodtam Lucas látszatos megjegyzésén és eszembe jutott Chris. Róluk például első látásra lerí, hogy nem passzolnak össze, bár az is lehet, hogy csak a srác iránti ellenszenvem vetítettem ki túlságosan.
- Az biztos, hogy jobban összepasszolnak, mint a jelenlegi fiújával. - Ezen a ponton ugyan elbizonytalanodtam, mert fogalmam sem volt, hogy is állnak egymással. A srác úgy kezelte, mintha jártak volna, de Corni többször tiltakozott, hogy ez nem így van. A kacsintásába teljesen belepirultam. Te jó ég, ugye nem hiszi, hogy...?
- Nem! - szögeztem le egyből, kissé talán túl hevesen is. - Nem, egyáltalán nem érdekel. Mármint nem azért kérdeztem. Érdekel, de nem azért, amiért te gondolod, hogy érdekel. - tartottam egy pillanatnyi szünetet, mert kicsit bonyolultra sikeredett a megjegyzésem, aztán egy sóhajjal inkább a mondandója másik felére koncentráltam. - Ezek csak pletykák... Legtöbbször ártalmatlanok, de sajnos nem tudsz velük mit kezdeni. - Rólam is rengeteg keringett és úgy döntöttem, jobb, ha nem tudok egyikről sem. Vannak híresztelések, amelyek kifejezetten fájni tudnak.
- Jó étvágyat! - rámosolyogtam, bár a pillantásom lejjebb szaladt a tányérjára. Az övé Mount Everest volt az én kis dombocskámhoz képest, amin az egyetlen szénhidrát a muffin volt. Amúgy saláta, friss zöldségek és főtt csirkemell. Ijesztő, mennyire jól megértettük egymást a művészetek terén, jellemben ugyanis ég és föld voltunk. Csendben eszegetni kezdtem, amikor meghallottam, hogy rezeg a telefon a táskámban. Nem sokan szoktak keresni napközben, úgyhogy odamotyogtam egy bocsánatkérést Lucasnak, amiért a társaságában mobilozok, és elővettem, gyorsan ránéztem, ki az. A név láttán összehúztam a szemem, és gyorsan rákérdeztem sms-ben, mi az. A válaszon elsötétült az arcom, csak egy pillanatig haboztam, mielőtt visszadobtam volna a mobilt a táskámba.
- Ne haragudj, Lucas, családi vészhelyzet állt elő. Nem baj, ha magadra hagylak? Haza kell mennem. - Tényleg sajnáltam, hogy nem tölthetek vele több időt, de komoly dologról volt szó. Felkeltem az asztaltól és a szinte érintetlen tálcámat is fogtam. Aztán eszembe jutott valami és a muffinomat a fiú tálcájára tettem, hogy legalább az ne vesszen kárba. A salátára nem hittem, hogy igényt tart.
- A délután még mindig áll, ha van kedved. Dobj egy üzit, ha végeztél, és elküldöm a címet. Hmm, vagy a sofőrt eléd. - elgondolkodtam egy pillanatra, hogy legyen, de aztán megráztam a fejem. Nem volt idő hosszas magyarázkodásra, nem is akartam elárulni Lucasnak, mi a baj.
- Még egyszer bocsánat. Legyen szép napod! - A vállamra kaptam a táskám és elindultam. Először a tálcát kellett kiürítenem, aztán siettem haza, ahogy tudtam, út közben felhívva aput.

To: Carmen

Egyszerűen csak felnevettem. Leginkább azon, hogy nem érthet egy ennyire erős célzást. De nem mondtam semmit, csak a fejemet csóváltam. Szőke. Aztán a továbbiakra, avagy a tiltakozására ismét felnevettem.
- Csak vicceltem, nyugi – Közöltem, majd elgondolkodtam. Vincent fura volt; ennél jobb szót nem tudtam volna ráaggatni. De nem is akartam nagyon belemenni ebbe, nem ismertem még őt olyan jól. – Elég rájuk nézni, nem? De persze, nem minden a látszat. Lehet, hogy valójában nem passzolnak egymáshoz, ezt nem tudhatjuk – Vállat vontam. Igazából külső szemlélőként tényleg azt mondtam, összepasszolnak, de nem tudhattam, hogy tényleg így van-e.
A kérdésre meglepődtem és pislogva néztem a szőkére.
- Hogy… nekem? – Némi szünetet tartottam, ráncoltam a homlokomat, majd sóhajtottam. – Nem, nincs. De nem is értem, honnan jött a feltételezés… mármint, oké, nyilván hallani rólam pletykákat, de nem vagyok együtt senkivel. Szingli vagyok, ha érdekel – Rákacsintottam egy mosollyal, hátha ezt legalább jelzésnek veszi.
Közben követtem őt az asztalhoz is és leültem vele szemben, majd lepillantottam a megpakolt tálcámra. Oh, igen, mert miközben beszéltem, persze a kezem is járt. Mindenből vettem egy keveset.
- Akkor jó étvágyat, Carmen – Néztem fel rá, majd ezt követően neki is láttam az evésnek. Aztán néhány falat után körbenéztem és észrevettem, hogy jó néhány kérdő tekintet szegeződött ránk. Zavaró volt, de mégsem törődhettem vele. Fent kellett tartanom a látszatát annak, hogy Carmennel barátkozom. Bár egyelőre nem volt annyira vészes, csak néha kicsit lassú volt a felfogása, azt hiszem.

235 words ● minike :(
●●