Umeåban láttam meg a napvilágot és nem panaszkodhatok, nyugodt szép életem volt a tengerparti városban. Mindenki ismert szinte mindenkit és az ott élő emberek is mind kedvesek voltak, megbíztunk egymásban. Az iskolákban sorra nyertem a díjakat a sport eredményeim miatt és az énekkar tagjaként is, én mégis festeni szerettem a legjobban, ami nem éppen egy biztos pont a megélhetéshez. A szüleim azt szerették volna, hogy híres énekes vagy színésznő legyen belőlem. Összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy amerikába tudjunk költözni és nagyon nehezen ugyan de belenyugodtam, hogy ott kell hagyni a barátaimat. Mindig is szerettem, ha olyan emberek vesznek körbe akiket szeretek.
Igazából eléggé erősen ragaszkodó típus voltam, nehezen tértem el a megszokottól szóval reméltem, hogy az óceánon túl is sikerülhet valami hasonlót kialakítani mint Umeåban. Amerikábam viszont, mint tudjuk rövid életem véget is ért minden értelemben. Még a 24 évet sem sikerült elérni. Talán az volt a baj, hogy túlságosan is vágytam az elfogadásra, hogy ott is a közösség tagja legyek, hogy amikor a nevemet valaki kimomdja, akkor tudjanak arcot is társítani hozzá. Egy héten belül úgy tűnt, sikerrel jártam hiszen összebarátkoztam pár lánnyal és néhány sráccal akik meghívtak a tanév első házibulijába. Hatalmas megtiszteltetés, nem igaz? Nos, én mindenképpen annak vettem. Egek...mennyit készültem, hogy a lehető legjobban nézzek ki. Az egyik lány, Bertha apja vitt el minket a házhoz, meghagyta, hogy ha baj van, hívjuk azonnal. Hiszen "az ördög sosem alszik." Akkor a szemeinket forgattuk rajta, de tényleg igaza volt. A következő hibám a hatalmas naivitásom volt és a bátortalanságom. Csak nemet kellett volna mondani arra az italra, amit a kezembe adtak. Először ez meg is történt. Viszont elhangzott a kérdés.
"Nem bízol bennem?"
Nem, b***+. Mostmár egy pillanat tört része alatt, fapofával a képébe vágnám egy gúnyos nevetést követve. Csak akkor nem ez hangzott el, hanem egy gyenge, bizonytalan. "De..persze." A kezem a szám elé emelte a poharat és megittam, mind. Erick ártatlan tekimtete, büszke mosollyá vált és tapsolt mellé. "Ez igen." Még én milyen büszke voltam, ennek hallatán. Ennyi? Ennyi kellett ahhoz, hogy része legyek a barátikörnek? Minden további nélkül hagytam, hogy a táncoló testek közé vezessen, a vészjelző pirosan villogott a fejemben. Én pedig ikapcsoltam, élveztem tovább a partit arra a pár percre. A semmiből tört rám a zsibbadás. Pánikolni kezdtem, nem csak a zsibbadó combom, fejtetőm és arcom miatt, hanem mert tudtam, ha valaki megtámadna vagy belémkötne, nemhogy nem bírnám megvédeni magam, még egy értelmes mondatot sem tudnék felhozni amellett, hogy miért ne bántalmazzanak. Honnan tudtam ezt? "Nem érzem jól magam". Ehelyett kinyögtem egy roppant értelmes "Nnnérz gmam" műremeket az ajkaimon. Erick megértette és  felajánlotta, hogy elkísér a mosdóba. Felsegített a lépcsőn, engem pedig nem érdekeltek az eltévelyedő mancsai, csak jussak végre vízhez meg egy WC kagylóhoz. Kinyitotta az ajtót, én kihámoztam magam a kezei közül és indultam a csap irányába. Pár lépésig jutottam. Csap sehol, egy rakás ismeretlen arc azonban mindenhol. Az ajtó bezárult mögöttem és a tompa elmém is felfogta végre, mibe is csöppentem bele. Én belassultam de a szívem hevesen vert, a testem egyből felmondta a szolgálatot. A semmi közepén lebegve, tiszta tudattal, haraggal teli szívvel zokogtam. Még élni akartam, elérni, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, megházasodni, szép házat azzal a kedves kis fehér kerítéssel, egy kutyát és gyerekeket. Hétvégéken sütit sütni...mindezt felváltotta pillanatok alatt a bosszúvágy, ami úgy perzselt belülről mintha Vulkán akarna kitörni belőlem, soha nem éltem még át semmit ilyen intenzíven. Mindezt azért... Azért kellett meghalnom, hogy egy nyamvadt strigulával több legyen a noteszeikben. Átkoztam őket, a családjukat, Berthát, mindenkit aki eszembe jutott és végül magamat is. De ha már meghaltam, miért nem jutottam a mennybe vagy pokolba? Mit követtem el, hogy a tehetetlen semmi az ami nekem jutott? A tátongó üresség mindent kiszívott belőlem ami jó és helyette azok a gondolatok áradtak túl amikben nem kívántam mást mint, hogy vissza tudjak térni csak egy pár órára az élők közé és ki tudjam tépni a szívüket lelketlen testükből. Mire azt hittem, hogy erre semmi esély, megjelent Katherina. Az egyetlen személy a Világon, aki olyan segítséget és megoldást tudott nyújtani ami megoldotta a problémámat. Nem érdekeltek a hátulütők, a feltételek. Erőt akartam és életet. Az enyémet és az övékét. Hála Katherinának ezt mind megkaptam.
Két éve már szirén vagyok és ráadásul egész jó is benne.

A legemlékezetesebb áldozatom egy vadász volt. Sejtettem ám, hogy nem vagyok emberégis eljött velem megenni egy-két gofrit az újonnan nyílt helyre. Gofri, limomádé, színes díszek és bohókás zene. Mi más dukálna ahhoz a mélyebb hangvételű beszélgetéshez, ami éppen zajlott?

- Én nem bízok az emberekben.
Mélyen néztem nyugodt, barna szemeibe és vártam a reakciót.
- Úgy mondtad ki az "ember" szót mintha alantasabbak lennének nálad vagy bárminél a világon.
- Gondolod, hogy nem vagyok ember?- Meg sem vártam a válaszát, kuncogva nyeltem le az utolsó falatot az "unikornis gofrimból". -Igaz, ha ember lennék, sokkal jobban vigyáznék arra, hogy ki akar hátba szúrni. Szó szerint.

Nem volt sok esélye szegénynek, de számon tartom mint a személyt, akivel eddig a legjobb volt randizni és mint akinek a húsa olyan volt akár egy falat kenyér az éhezők számára.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.