- Dante, gyere ideeeeee – Szinte sipítottam a szavakat, de a kutya egyre inkább hátrált tőlem. Félt. Csak ezt 6 évesen még nem fogtam fel. Nekem csak az számított, hogy velem játsszon a kutya és ne meneküljön tőlem. Hát, menekült. Fekete bundás eb volt, keverék, de a legjobb.
- Mariella, kicsim, hagyd a kutyát. Majd odamegy hozzád, ha akar – Anya végigsimított az arcomon, aztán a karomon, majd odébb húzott, hogy valami mást csináljak. Elkezdtem rajzolgatni a teraszunkon ücsörögve. Halkan dudorásztam, jó kedvem volt. Aztán feltűnt, hogy Dante egyre közelebb merészkedik hozzám. Végül már ott feküdt közvetlenül a lábam mellett. Mosolyogtam, boldog voltam. Dante lett a legjobb barátom; habár öreg volt már, 13 éves.
Nem is volt már sokáig az életünk része; 2 évvel később elaludt. Jó kutya volt világéletében. Ezek után évekig nem volt kutyánk. Anyám nem akarta, hogy újra átmenjek a gyászon. Dantet ugyanis még hónapokkal később is sirattam, pedig gyerekként nem „kellett” volna annyira felfognom, mit jelent, ha elveszítek valakit. Egy érző kicsi lényt.


16 voltam, mikor anya végül úgy döntött, most már elég idős vagyok egy újabb kutyához. Ekkor kaptam meg Dixiet, a fehér kis bolyhos kutyát. Vele már sokkal tudatosabban bántam, mint Dantéval. A leghűbb társammá vált, mindent együtt csináltunk, mindenhová együtt mentünk. Neki mondtam el a legféltettebb titkaimat, amit még anyámnak sem említettem, vagy a legjobb barátnőmnek. Velem volt, mikor sírtam az első szakításomkor, vagy mikor Gabriel erőszakoskodott velem, ő volt az, aki megvédett. Még majdnem meg is harapta, de végül Gabe fogta magát és ott hagyott.
Dix sokmindenről tud. Ha beszélni tudna, akkor minden titkom napvilágot láthatna, avagy az életem legapróbb részleteit mindenki tudhatná.
Velem volt, mikor Gabriel, néhány évvel később újra felkeresett. Részeg volt, egyáltalán nem volt magánál. Bűzlött az alkoholtól és rossz szándékkal közeledett felénk. Dixie eszeveszetten ugatta, hogy távol tartsa tőlem.
- Ugyan már, Mars’, ne csináld… rég volt már, hogy… szóval gyere ide, legyél velem újra, vagy csak ma este, naaa – Tántorogva haladt felénk, én viszont hátráltam, Dixiet is húzva magammal.
- Bűzlesz a piától, Gabriel! És vésd az eszedbe, hogy sem most, sem máskor nem leszek veled! Hagyj a fenébe…! – A hangomat is megemeltem, mire Dix is hangosabban kezdett csaholni.
Azt hiszem, tényleg nekiugrott volna, ha nem történik meg mindaz, ami történt. Én és a kutyám is lesokkolódtunk, mikor egy vámpír a szemünk láttára ölte meg Gabrielt.
Vámpír?
Akkor jöttem rá, hogy léteznek olyan lények, amikről idáig csak meséket olvastam.


A lavina megállíthatatlan volt. Tudni akartam, miről nem tud még egy átlagos ember, mint én. Miféle lények élnek köztünk és miért, egyáltalán: hogyan lehetséges ez?
Később fedeztem fel a városban az Ötök Testvériségét. 24 voltam, mikor már nem éltem otthon és eldönthettem, hogy merre indulok tovább.
Csatlakoztam a vadászokhoz. Amikor odamentem, fogalmam sem volt róla, hogy mágiát is kapok majd – furcsa volt, hogy szinte én magam is természetfelettivé váltam. Különös volt, eleinte fel sem fogható.
Reagan Blair volt az, aki többé-kevésbé tanítani kezdett. Sosem faggattam őt semmiről, maximum a testvériséggel és a lényekkel kapcsolatban. Túl zárkózottnak tűnt, hogy bármi mást kiszedjek belőle.
Dixie is jelen volt velem minden edzésen, minden küldetésen. Nekem ő volt a legnagyobb segítségem és ő volt az, akiben a leginkább bíztam.


Aztán 2018-ban meghaltam vele együtt. Démontámadás volt és azt hiszem, esélyek nélkül vágtunk bele. Nem csak én, hanem több másik vadász is odaveszett azon a napon.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.