A krimonná válásomat semmiképpen sem mondhatnám átváltozásnak. Egyszer csak megtörtént. Egyik nap még „normális” voltam, másnap viszont furcsa erőt kezdtem el érezni magamban. Három éve annak, hogy ezt a démonian gonosz erőt a saját vágyaim megvalósítására használom.
Család
Család? Röhög a vakbelem… miféle család? Amióta az eszemet tudom, egyedül élek a nagyvilágban… gyerekként az utca nevelt fel és egészen 15 éves koromig nem tudtam ki az apám, mert, hogy van olyanom… Igen… Azt hittem teljesen árva vagyok, erre kiderült, hogy létezik valaki, akit az apámnak mondhatok! Istenem milyen szép is ez! Khm… Ha csak rá gondolok, elkap a hányinger… Undorító. Egyetlen egy érzést vált ki belőlem a létezése. Gyűlöletet. Ráadásul egy Katherine nevezetű nőszeméllyel kavar és a pokol felett uralkodnak… Ez még jobban dühített. Megbánják még, hogy kihagytak a buliból!
Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
2036-ot írunk… az egész világot ellepte a mérhetetlen sötétség. Természetfeletti lények járják az utcákat, fosztogatnak, gyilkolnak, egy szóval a gonoszság az úr. Hmmm… milyen jó is ez. Itt vagyok otthon… semmi mást nem nevezhetek el úgy, csak az utcát. Ebben nőttem fel, nekem ez jelenti a normális életet. Rengeteg mesét hallottam a „háború” előtti korról, de elképzelni sem tudtam, hogy voltak képesek olyan unalmas életet élni az emberek… abban nem volt semmi izgalom. Most szinte mindent megkaphatsz egy kis kínzással. Apropó kínzás… nos, igen… volt egy lény, akit nem tudtam hova tenni. Folyton a nyomomban járt, mindig a jó útra akart terelni. Az idiótája… nem volt képes felfogni, hogy a gonoszság a lételemem. Egyik nap nem tudtam tovább elviselni a baromságait, így csapdát állítottam neki, és ahogy az illik, szépen bele is sétált. Egyfajta küzdelem alakult ki köztünk, nem gondoltam volna, hogy el akar tenni lábalól… viszont ellenem semmi esélye nem volt. Túlságosan nagy volt a hatalmam ahhoz, hogy olyan könnyen otthagyjam a fogam. Az erőmet kihasználva sikerült a földre terítenem. Amíg ott feküdt kínzásképp egyesével törni kezdtem a csontjait. Próbáltam kifacsarni belőle valami információt, hogy vajon miért foglalkozott velem annyit… a halála előtt csak annyit mondott, hogy ő egy Guardian, jelentsen ez a szó bármit is… illetve hogy Kai Parker az apám. Ahogy azt kimondta, már nem tudtam visszatartani a dühömet és egy csettintéssel kitörtem a nyakát, majd egy üvöltés keretében borítottam lángba… Micsoda? Lehetetlen… tizenöt év után kellett megtudnom, hogy van… apám… Három hónap telt el azóta és még mindig az a bizonyos név kattogott az agyamban… Kai Parker… Hiába szerettem volna elfelejteni, egyszerűen nem voltam rá képes… ezalatt az idő alatt nem voltam rest és próbáltam kideríteni mindent róla… szerencsére értettem a megfélemlítéshez és az erőmnek hála elég hamar megtudtam, azt, amit akartam. A pokolban uralkodik? Van egy olyan érzésem, hogy meg kellene látogatnom a drága jó apámat és követelni tőle az örökségemet… nem véletlenül vagyok a fia… akkor kérem szépen a részem a trónból… Egyértelműen nem lesz könnyű dolgom, így sereget toboroztam, hogy minél több esélyem legyen a trónfosztáshoz. Sajnálatomra egy tucat démont tudtam csak összegyűjteni, ami valljuk be nem biztos, hogy elég lesz, de több, mint a semmi. A kutatásom alatt megtaláltam a módját, hogyan jussak el a pokolra, így nem kellett sokat várni, már ott is voltunk. Körülnéztem és szinte mindent láng borított… a szememet egy dolog szúrta ki… a messzi távolban levő palota. Nem vesztegettük az időt, így elindultunk abba az irányba. Amint megérkeztünk berúgtam az ajtót és egy mosolyt erőszakoltam ki magamból. – Anyuci, Apuci… Megjöttem! – Tártam szét a karjaim, mintha arra vártam volna, hogy megöleljenek. Persze egyáltalán nem volt rá szükségem.
Mindaz, amire képes vagyok...
℘ Képesség ℘D szint℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.
A félelem patrónusa... *lapozgat, aztán félredobja a könyvet* Oké, te gyerek... mármint, a fiam...
Először is... bocsánat? Nem nagyon voltam tisztában a létezéseddel és hát... fogalmazhatunk úgyis, hogy berobbansz a nagy békeidőben és újra felkavarod a port a pokolban. Pedig milyen szép is volt, mikor minden démon tudta, hol a helye. De látom, rendet kell tennünk a királynővel karöltve és a szövetséges démonjaidat odaküldeni, ahová valók. Ami pedig Téged illet... nem is tudom, mit mondhatnék. Nem pont olyan életed volt, amit érdemeltél volna, ugye? Bár mivel félvér vagy, ha fényűző családban nevelkedsz, az se lett volna elég neked. Veszélyesnek tűnsz és kegyetlennek. Sőt, kegyetlenebbnek talán, mint én valaha is voltam. Azt hiszem, jogosan aggódok, ha a trónról van szó. Habár a fiam vagy, le sem tagadhatom, de a trón egy kicsit sem illet téged. Ezt vésd jól az eszedbe! És apropó, háború helyett... nem akarod békés úton elintézni a dolgot...? Légyszi? :<3:
Nálad jobb kezekben el sem tudnám képzelni Dommielt egyébként. Nagyon jól megragadtad, imádom azt a kegyetlenséget, amit minden sor sugároz magából! Szaladj foglalózni és hamarosan belevágunk ebbe az alternatív szálba. Alig várom!!