Minden egyes alkalommal, mikor új testbe kerültem, meg kellett szoknom az új nevem. Nem azért, mert nem szerettem az előzőt, hanem azért, mert általában akkor váltottam testet, mikor valamilyen okból el akartam válni az előzőtől. Mondhatnám úgy is, hogy ilyenkor mindig szakítottam az előző énemmel – Stephanietól erőszakkal váltam meg és azt kívántam, bár meghalnék, de az ősi boszorkányok nem értettek velem egyet. Mégis búcsút intettem Stephanienak és kész voltam felvenni a Lysandra nevet. Vele együtt pedig az életének ügyes-bajos dolgait is. Olyan ez, mint mikor az ember egy PC játékban visszatért a startra. Megalkothat egy új karaktert, végigmehet egy új pályán, más végkimenetellel.
- Nem gond, hiszen ugyanúgy nézek ki, mint ő… - Magyaráztam az idegennek egy mosollyal, de az feltűnt, hogy nem engedte el a kezem. Tiszteletlen? Ugyan miért lenne az? A neve nem mondott nekem semmit. Vagyis ismerősnek tűnt, talán Lysandra ismerte őt? Nem tudom, arcra nem volt ismerős, így a lehetséges emlékek sem akartak a felszínre törni. Azonban az hamar leesett, hogy ellenség. Megpróbáltam elhúzni a kezem, de nem engedte, talán még szorosabban is fogta, mint pillanatokkal ezelőtt. – Nem, nem ismerős, nem tudom, hogy ki vagy! – Próbáltam újból elszakadni, de ekkor láttam, hogy támad, így szabad kezemmel igyekeztem visszaverni a támadását egy varázslattal. A kérdés csak az, hogy sikerült-e vagy sem.

// A szerencsekocka dönti el, hogy Lys kivédi-e a támadást. //

A lány mellé ültem, majd a söröspoharat fogtam a bal kezembe. Belekortyoltam és vártam, hogy mit reagál arra, amit felé intéztem. Nagy szemekkel néztem előre, az italomat majdnem félrenyeltem a mondandója hallatán. Hogy mi? Ő nem Ruby? Az hogy lehetséges egyáltalán? Felém nyújtotta a kezét és talán még egy mosoly is kirajzolódott az arcán. Fel nem fogtam, hogy ki lehet ez a nő. Legalábbis egy pár másodpercig biztosan nem. Végigszaladt a gondolat az agyamon, hogy mi van, ha ő az… ő… akit már régóta keresek. Aki a démonná válásom előtt is a végzetem volt. Aki miatt a bosszúm éltetett ezidáig… akit évekig kerestem, erre ilyen egyszerűen megtalálok? Lysandra Lockhart… szinte egyszerre mondtuk ki a nevét, igaz ő valóban ki is mondta, nekem viszont csak a fejemben visszhangzott az a két szó. – Oh, elnézést… összetévesztettelek valakivel… – Megfogtam a kezét, üdvözlésképp, ha már felém nyújtotta. Azonban nem engedtem el, a kézfogás után sem.
Rengeteg érzelem kavargott bennem. Öröm, düh… de még a vágyakozás is, arra, hogy ott helyben végezzek vele… – Oh, de tiszteletlen vagyok… be sem mutatkoztam… – Nyeltem egy nagyot, majd végül a sajátomat mondtam ki a vámpír neve helyett. – Da… Benjamin Barnes! – Mosolyogtam rá, ami egyre szélesebb lett az arcomon. Nehezebben tudtam magamat féken tartani a támadással kapcsolatban. De mellette az volt bennem, hogy ki szerettem volna élvezni minden egyes pillanatát. A kezét még mindig nem engedtem el… ha próbált volna is elszakadni tőlem, nem sikerült neki. A bal kezemet közben varázslásra készítettem, és jól látható módon a szeme előtt formáztam meg egy tűzgolyót. – Ismerős, ugye? – Őrült szemmel néztem rá. Az érzelmek nagyobb hatást gyakoroltak rám, ezért visszafogottan, de megpróbálkoztam egy támadással. – Tekintettel a régi szép időkre, gondoltam megajándékozlak ezzel a kis aprósággal! – Hátra húztam a karomat és egy hirtelen mozdulattal hajítottam a válla irányába azt a tűzgolyót. Nem érdekelt, hogy sikerrel járok vagy sem, csak az foglalkoztatott, hogy megtaláltam a nőt és végérvényesen pontot tehetünk az ügyünkre…

Továbbra sem találtam a bátyámat. Kezdtem azt hinni, hogy minden, amit láttam, csupán a képzeletem műve volt. Nem is lett volna annyira meglepő, nem igaz? Hisz valamilyen szinten már rég megőrültem. Viszont… kezdtem magam megint… totálisan egyedül érezni. Ezen még az sem segített, hogy találkoztam Chelseával. Láthatóan a pokolra kívánt engem és igaza volt, habár mindezt betudhattam volna annak, hogy kikapcsolta az érzéseit. Fogalmam sem volt, miképp segíthetnék rajta. Sőt, mindig is azt hittem, azzal segítek majd neki, ha eltűnök az életéből. Apropó, ha már itt tartunk. Chrisnek mellette kellett volna lennie! Egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan én azt elképzeltem.
New Orleans utcáit jártam, habár sokszor eszembe jutott, hogy itt már szinte maradásom sincs, ha nem találom meg a bátyámat. Hiszen semmi garancia nem volt rá, hogyha őt is láttam, még életben van, vagy… itt van. De adni akartam egy esélyt magamnak arra, hogy megtaláljam.
Végül az egyik bárban kötöttem ki. A bent uralkodó kisebb káosz szinte megnyugvást nyújtott az odakint levővel szemben. Ezt még el tudta viselni a gyomrom.
Észrevétlenül, mágiával segítettem egy-egy embernek, akik igyekeztek összébb rántani a bár összképét, aztán inkább leültem a pulthoz és rendeltem magamnak egy whiskyt. Azt kortyolgattam, mikor egy ismerős név ütötte meg a fülemet. Aztán egy alak, közvetlenül mellettem. Pislogtam néhányat, miközben végighallgattam őt, majd lenyeltem a számban tartott alkoholt és leraktam a poharat a pultra.
- Oh, várjunk… Ruby, hát persze – Nem telt bele sok idő, hogy összerakjam, összekevert a hasonmásommal. Rubyval. – Sajnálom, de én nem Ruby vagyok. Ellenben… örülök a találkozásnak – A kezemet nyújtottam baráti szándékkal, nem sejtve, hogy a fiú talán koránt sem barátságos szándékkal jött oda hozzám. Gyanútlan és óvatlan voltam, de valamiért ezúttal nem éreztem szükségét annak, hogy aggódjak bármiért is. – Az én nevem Lysandra Lockhart – Fogalmam sem volt róla, hogy lényegében a halálos ítéletemet ejtem ki a számon. Akkor még nem tudtam, hogy kivel állok szemben.

Az utcákat jártam, mint minden este… az agyamat nem tudtam leállítani, folyton csak azon kattogott, vajon megtalálom egyáltalán Lysandra-t? Vagy ez az egész csak örök álom marad? Lehetséges ez egyáltalán, hogy valaha is beteljesítsem a végzetem és végezzek vele? Ezek és ehhez hasonló kérdések árasztották el az elmémet. Egyszerűen szabadulni sem tudtam tőlük. Ha a lakásomon maradtam volna, egymagamban megőrültem volna… A pokolba való látogatásom sem segített volna rajtam… főleg, hogy ott szinte nincs is senki… Így maradtak New Orleans utcái.
A mostani helyzet, persze nem volt a legmegfelelőbb időpont arra, hogy kint töltsem az időmet. Kész káosz volt mindenütt. Az emberek menekültek, vagy járművel, vagy gyalog, csak, hogy eltűnjenek ebből a pokolból. Ez az egyetlen dolog segített elterelni a gondolataimat a sok kérdésről. Mindenki pánikolt. Legalábbis az egyik városrészen. Pár utcányira, viszont ott mintha semmi nem is történt volna… Persze emberek nem voltak az utcán, ami talán az ellenkezőjét bizonyíthatta volna, de attól függetlenül békésnek lehetett mondani.
Egy bár mellett mentem el, belülről világítás szűrődött kifelé. A szememet odavonzotta. Gondoltam magamban eleget sétáltam, egy kis pihenés nem árthat. Beléptem az ajtón. Nem volt a legjobb hely, persze ezért nem hibáztatható az épület. Csoda, hogy a kinti káosz ellenére ez még épségben maradt. Bent elnézve a helyzetet, a legtöbb asztal összedőlve feküdt a földön. Jó pár ember segédkezett a „rendrakásban”. Nem akartam kimaradni az egészből, sőt mivel más arcát viseltem, így az ő hírnevét sem akartam elrontani, már ha persze volt neki itt. Az álcám volt a legfontosabb jelen állás szerint. Megfogtam pár asztalt és széket, majd az utasítások szerint raktam le a megfelelő pontra. Közben ki és be jártak emberek, néhányan ugyanúgy segíteni, vagy csak inni tértek be a bárba. Rousseau’s Bár. Most már értem miért is annyira különleges. Mindenki kedves volt, és nem törődtek semmivel. Mintha egy párhuzamos univerzum lett volna az épület belsejében.
Miután végeztem a pakolással, a pult felé vettem az irányt. Amint leültem, kértem egy pohár italt – A ház ajándéka! – Mondta a csapos, majd vártam, míg kiszolgál. Körbenéztem és tőlem egy két üléssel odébb láttam meg egy ismerős arcot. Az a vörös haj, csak egy embernek volt a névjegye. Ruby. Mit keres it? A legjobb lesz, ha tudomást sem veszek róla… de mi lesz akkor, ha felismer?… Áh, jobb, ha én lépek először. Szerencsére most a kérdéseitől nem félek annyira, mint legutóbb. Felkészült vagyok minden témában, ami szóba jöhet. Ha esetleg mégis rákérdez valamire, amiről nem tudok, akkor megint játszom a hülyét, hogy elfelejtettem… a múltkor is bejött.
Közelebb mentem hozzá. – Hé, Ruby! – Köszöntem neki. – Mi járatban vagy errefelé? Meglepett, hogy itt látlak. – Mosolyogtam rá. – Vicces, hogy ismét összefutottunk. – Kacagtam egy kicsit, miközben a kezembe fogtam a söröspoharat.