Azt út közepén figyeltem őt és a papírgalacsint dobáltam. Megfordult és egy lökéshullámot küldött felém. Hirtelen ért a támadása, nem is tudtam elkerülni. Egy az egyben elsodort és pár métert csúsztam a betonon. Feltápászkodtam, leporoltam a ruhámat, majd visszamentem oda ahol álltam. – Hmmm… nem rossz… ezzel megleptél. – Valamilyen szinten elismerően intéztem felé a mondandómat. Talán még tapsolhattam volna, de azt azért nem tettem meg…
A megjegyzésére válaszoltam is gyorsan. – Tudod mit, feleslegesen magyarázkodnék… végezni akartam veled egyszer és mindenkorra. Ennyi az egész. Az már nem az én hibám, hogy a tűznek saját akarata van és tette a dolgát, hogy tovább terjeszkedett, így felégetve a házatokat. – Nem mentem volna vele semmire, ha megpróbálok bármit is mondani. Nem hitte volna el, ha elárultam volna, hogy az egészet nagybátyámnak köszönheti. Nem… már egyáltalán nem érdekelt mit gondol valójában. A „kapcsolatunk” már túlságosan a rossz irányba jutott… végtelenül utáltuk egymást. Ez az egész már az utolsó csepp lehetett mindkettőnk számára. – A tisztesség? Hmmm… hol is, hol is? – Konkrétan elgondolkoztam rajta… – Rettegni? Tőled?... Na, ne nevettess! – Kacagni kezdtem… majd egyre erősebben és mélyebb hangon nevettem. – Vannak trükkjeim, amivel végezhetek veled, ettől ne aggódj. Viszont… – Magamba fojtottam a szót is. Semmiképp sem akartam kimondani, hogy vigyáznom kell vele, mivel sosem ismerném be, de jobb nálam… többször keveredtünk csatába egymás ellen, viszont a legtöbb alkalommal ő jött ki győztesen.
Mindenképpen viszonozni akartam az előbbi varázslatát, így stílusosan ismét tűzzel támadtam felé. Egy kisebb tűzlabdát formáztam meg a kezemmel. – Tessék, egy kis ajándék! – Eldobtam a golyót, ami egyenesen a mellkasa irányába haladt. Reméltem, hogy eltalálom vele… de Lysandra-ról volt szó, így nagy valószínűséggel tudja majd hárítani…

Tudtam, hogy ki áll minden mögött. Tudtam, hogy a faluban csakis ő lehet annyira aljas, hogy éjjel támad, mikor én alszok. Bár azt sosem hittem volna, hogy az egész családomat veszélybe sodorja. Habár a családomhoz sem fűztek már olyan erős érzelmek, mégis zavart, hogy Ben átlépett rajtam és őket is célba vette. De készen álltam rá, hogy leszámoljak vele. Úgy éreztem, az erőm jóval az övé fölött van, így a biztos sikerben reménykedtem.
Ahogy megjelent a férfi, felé fordultam és gondolkodás nélkül támadtam rá, mágiával sodorva odébb, ha nem volt ügyes és nem tért ki előlem.
- Nem is tudom, talán lehetne az, hogy félrerakjuk a tisztességet, hmm? Oh, bocsáss meg, te ezt már megtetted, mikor úgy támadtál ránk, hogy aludtunk… - A szemeimet forgattam, majd tettem felé néhány lépést. Anyámék a hátam mögül rám akartak szólni, de végül nem tették. Talán már nem is érdekelte őket, hogyan öljük meg egymást Bennel. – Hol marad a tisztesség, Benjamin? Vagy talán annyira rettegsz tőlem, hogy azt gondolod, másként nem győzhetsz le engem? – Egyelőre nem támadtam rá újra, pusztán tudni akartam, miért tette. Miért gyújtotta fel a házunkat, miért sodorta a családomat is veszélybe, mikor régóta csak egymással volt gondunk.  Vagy talán én gondolkoztam egészen másként a helyzetről.

Amióta az eszemet tudom, ez a két család háborúban állt egymással. Jobban belegondolva, amiket nagyszüleim meséltek, ez a dolog már évszádazokra is visszanyúlt. A történet, miszerint úgy alakították ki a közös falut, hogy az autó utat határként felhasználva választották el egymástól a két klánt, megmagyarázza a jelenlegi felállást. A két fél az évek alatt egymást másolta a falu fejlesztésében. Konkrétan olyan mintha az út lett volna a tükör, ami jól megmutatta, a két fél közti kapcsolatot az ellentétek ellenére is… Milyen dolgokra képes az unszimpátia… Nem igaz?...
A szüleim ebből a szempontból rendesek voltak. Persze bennük is meg volt az az érzés, hogy a másik család az ellenség, a rossz és mindenképp utálni kell őket. De pont ezért álltak a szituációkhoz normálisan. Eldöntötték, hogy ők nem szeretnének belefolyni a családi viszályba. Azért mert sok-sok évvel ezelőtt a két fél összekapott valamin és azóta megy a nagy harc, nem kellene még mindig ezt erőltetni… Tipikusan azt a tábort erősítették volna, hogy kössünk békét a Lockhart családdal… Ezt az álláspontot is meg lehetett volna érteni. De ketten voltak az egész klán ellen. Még én sem voltam ott nekik… Egyszerűen nem tudták belém nevelni. Mivel egyke vagyok ezért nem volt olyan testvérem, fiatalabb vagy idősebb, aki miatt nekem is ez a véleményem lett volna. Talán máshogy álltam volna az egészhez, ha egy olyan személy lett volna mellettem, aki körülbelül velem egyidős. Így viszont mivel anyáék nem tudtak meggyőzni az igazukról, nagybátyám volt az, aki nagy hatással volt rám. Ő volt az, aki miatt a gyűlölők pártját erősítettem.
Egyik este kocogtatást hallottam az ablakomon. Nagybátyám volt… az éjszaka közepén felvert, hogy itt az idő… ránéztem a vekkerre és egy jó fél órával előbb érkezett, mint a megbeszélt időpont… – Ez most komoly? – Sóhajtoztam, viszont sürgetett, hogy készülődjek, mert nincs időnk piszmogni… – Itt a remek alkalom mókázni! Hehe! – Tette hozzá, majd az ablak mellett várakozott. Gyorsan felkaptam magamra valamit és kimásztam mellé. Lementünk a létrán és átfutottunk az út másik oldalára. – Igyekezz, mindjárt ott vagyunk! – Mondta kicsit idegesen, de nem is csodálkoztam rajta, hiszen tilosban jártunk. Amint átléptük a képzeletbeli határt már tudtuk, hogy az ellenség területén, ha meglátnak nekünk annyi. Nem tántorított vissza minket ez a gondolat, mivel már az elmúlt két hétben csak erre készültünk. Öt perc séta után egy kerítésnél álltunk meg. A házat elnézve, ennél jobbat nem is tudtam volna elképzelni. Lysandra-ék házát vette célba. – Te csinálod! – Utasított, majd az épület oldalához vitte a létrát, amit szerencsére nem hagytunk hátra. Felállította és tartotta nekem, amíg felmásztam rajta. Az ablakon keresztül láttam, hogy bent alszik Lysandra. Óvatosan betörtem az üveget, egy papírgalacsint a mágiám segítségével meggyújtottam, majd a lyukon keresztül behajítottam. Néztem, ahogy minden szépen lassan lángra kap… viszont nem tudtam sokáig élvezni a látványt, mivel sikításra lettem figyelmes. Joe bácsi gyávamódon elhúzta a csíkot és magamra hagyott. Az ijedségtől szinte leugrottam a létráról és amilyen gyorsan csak tudtam menekültem. A házunk felé vettem az irányt, bár nem voltam olyan gyors, talán az ugrás miatt, így útközben egy bokorban rejtőztem el. – A lecsóban hagyott az a barom! Kész, tuti lebuktam! – Amint ezen gondolkodtam, már hallottam, hogy valaki a nevemet üvölti… – Ennyire kiszámítható lennék? – Suttogtam magamnak. Egy hatalmas vigyor ült viszont az arcomra Lysandra láttán… fel volt dúlva és mindenképpen pontot akart tenni az ügy végére… – Hát legyen! – Jegyeztem meg, mialatt előbújtam a növényzetből. Az út közepén álltam meg, tisztes távolságból figyeltem a lányt. – Itt vagyok! Mondd, hogy szeretnéd csinálni? – Kérdeztem tőle, miközben egy nálam maradt papírgalacsint dobáltam magam előtt a levegőbe.

Ez az örökös harc a másik családdal már nagyon bosszantó volt. Úgy éreztem, sosem lesz vége, hacsak nem teszünk vérrel pontot a történet végére. A vérvonalunk tiszta volt. Hatalmunk volt. De pont ez igaz volt rájuk is. Azt hiszem, ez a hatalmi harc már az elődeink közt is fennállt; épp ezért nem tudtunk egyiken sem szemet hunyni fölötte. De őszintén? Én kezdtem belefáradni. Elő is álltam az ötletemmel a családomnak, de nem támogattak benne. Azt felelték, hogy bár megérdemelnék a halált, mert megnehezítik az életünket, nekünk mégsem szabad elvetnünk a sulykot. Nem értettem az álláspontjukat, hisz Én úgy véltem, minden okunk meglenne arra, hogy fekete mágiához nyúljunk és megöljük őket. Talán a szívem mélyén már nem voltam teljesen „tiszta”. A családom viszont igyekezett visszatéríteni a jó oldalra. Elég kevés sikerrel. A harcok egyre inkább kiéleződtek a két család közt és nem mondok újat azzal, ha elmesélem, miattam és Benjamin miatt kezdtünk átesni a ló túlsó felére.
- Elégedett vagy, Lysandra? A falu olyan, mintha háború tarolta volna le – Kuncogtam. Anyám rosszalló pillantása sem fojtotta mindezt belém. Majdnem rávágtam, hogy „tudom, hisz én és Ben tettük”, de volt bennem annyi tisztelet, hogy nem tettem. Csak a húgom és apám nézett rám fejcsóválva. Aztán belépett az öcsém is a konyhába, hogy asztalhoz üljön és elkezdhessük a vacsorát.
- Lysandra, meg kell tanítanod arra a varázslatra, amivel…! – Lelkesen kezdett magyarázni nekem, de ezúttal apám volt az, aki közbeszólt.
- Nicholas Lockhart. Meg ne halljam, hogy az asztalnál, vagy bárhol is varázslatokról, bűbájokról faggatod a nővéred! És te, Lysandra… - Ekkor már engem nézett, komolyan és szúrósan. - …ne merészelj neki tanítani semmit. Nem kérheted a testvéredtől, hogy beleássa magát a lassan magán-háborútokba – A szemeimet forgattam. Ekkor már nem voltam sem lelkes, sem vidám. Elrontották a szórakozásomat, pedig fejben már megvolt, mit tanítok az öcsémnek.
A vacsora csendesen telt el a részemről, míg a szüleim és testvéreim a napjukról beszélgettek. Aztán elmentünk aludni.
Minden békésen indult. A nap lement, a csillagok felrajzolódtak a sötét égboltra; gyönyörű volt. Aztán lángba borult minden.
Az ágyamban voltam, aludtam, mikor hirtelen a testvéreim sikoltására pattantak ki a szemeim. Fogalmam sem volt róla, hogy nem ébredtem meg, mikor közvetlenül az én szobám ablaka volt betörve és a lángok ott kaptak először lángra. Életemben először talán akkor, abban a pillanatban gondolkodtam el azon, mit is jelenthez elvetni a sulykot. Tudtam, hogy Ben műve. Nem lehetett másé. Próbáltam mágiával csitítani a lángokat, de azok egyre magasabbra és magasabbra csaptak. Kimenekültem a házból a testvéreimmel és a szüleimmel együtt. Vagyis azt hittem, mindenki kijutott. De az öcsém… az öcsém bent ragadt. Viszont ahelyett, hogy kétségbeestem volna vagy elkezdtem volna vigasztalni anyámékat, Ben keresésére indultam.
- Benjamin Barnes!! Tudom, hogy itt leselkedsz rám… mutasd magad, ha mered! Vesd le az álcád és állj elém, küzdjünk meg, ahogyan már rég meg kellett volna! – Körbeforogtam, kitárt karokkal és vártam, hogy előbukkanjon. Ez már tényleg élet-halál kérdés volt.