To: Ambrosia

Csendben, nyugodtan kortyolgattam az eszpresszómat, közben végig készenlétben állva, fél szememet a bejárati ajtón tartva. Meg sem fordult a fejemben, hogy az az álnok boszorkány esetleg máshonnan lopózik majd be a kávézóba. Így először amikor meghallottam a felszolgáló hangját, ahogy azt kérdi, cukrot vagy tejet kérek-e, fel sem ismertem őt. Csak amikor ráemeltem tekintetem, s meg nem álltam a háttérben álló pincér teljesen ledöbbent arcát, jöttem rá, hogy kivel is állok szemben. Lehet arra számított, hogy majd pont megijedek ennyitől, de ha így volt, akkor csúnyán lebecsült.
- Tej és cukor helyett mit szólnál, ha a fejedet kérném? – kérdeztem tőle vissza róka mosollyal az arcomon, miközben felvont szemöldökkel kissé hátrébb dőltem a székemben, s jól láthatóan tetőtől talpig végig mértem őt. – Azt kell mondjam, nővérkém, egészen jól nézel ki, bár halottan jobban tetszettél – jegyeztem meg gúnyosan, szándékosan emlékeztetve őt arra, hogy egyszer már sikerült eltennem láb alól. Igaz, az olcsó kis trükkjével nem számoltam, így meglógott, de ezúttal ez másképp lesz. Teljesen másképp.
- Ugyan, kérlek, semmi szükség erre a drámai felvezetésre, nővérem. Hiszen te is tudod, hogy egyszer már végeztem veled. Szerinted mi tart vissza attól, hogy ne tegyem meg ismét? – magyaráztam neki tovább teljesen nyugodtan, egyáltalán fel sem véve a gunyoros hangnemét. Soha nem voltam feltétlen a hidegvérűség két lábon járó mintaképe, ő tudta a legjobban, hogy mivel és milyen gyorsan lehetett dühbe gurítani, ugyanakkor ő volt az is, aki legelőször érezte, mire vagyok képes akkor, ha elvesztem a fejem. Ezúttal azonban nem terveztem úgy táncolni, ahogy ő fütyült. Nem voltam már ugyanaz a srác, mint sok évvel ez előtt. – Ó, és emlékszel még arra a szép kis medálodra? Tudod, amit összetértem a fejeddel együtt. Sikerült már azóta bármivel pótolnod azt? – Természetesen tudtam a választ a kérdésre, de muszáj volt emlékeztetnem őt is rá, nem olyan erős, mint gondolja.
Hangosan felnevettem, amikor azzal jött, hogy elküldi a levágott fejemet annak, akit szeretek ajándékként. Mulattatott a gőgössége, hogy azt hitte, olyan könnyedén le fog tudni győzni. Én azonban nem követtem el ugyanazt a hibát, hogy biztosra vettem, én fogok győzni. Meggondolatlanság lett volna, és Stephanie mellett harcoltam már nála sokkal erősebb ellenfelekkel is, s még fogok is, így ezt a fajta gyermeteg gondolkodásmódot hamar el kellett felejtenem, ha életben akartam maradni.
- Tudod, nővérem, annyira szórakoztató látni, hogy egy cseppet sem változtál az évek során. Sértegethetsz amennyire csak akarsz, próbálhatod játszani a kemény csajt, de mindketten tudjuk, hogy a kettőnk háborúja nem az én halálommal fog végződni – szűrtem fenyegetően a fogaim közül a szavakat, miközben közelebb hajoltam az arcához. Majd meg sem várva a reakcióját, a megmaradt forró kávémat az arcába öntöttem, majd ugyanebből a lendületből a másik karommal megragadtam a fejét, és erősen belevertem azt a pultba. Ha nem védte ki egyik támadásomat sem, akkor ezek után elhátráltam a pulttól, hiszen tudtam, hogy ellentámadásra kell számítanom.
- Na mi van, csak ennyit tudsz, ribanc? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, öntelt mosollyal az arcomon, közben le sem vettem a tekintetemet róla.

491 ❖ Paint it Black ❖ note: Let the show begin, sister   

❖

To: Little Chris

Nagy erőkkel dolgoztam azon, hogy az amulettet, amit Chris elvett tőlem, pótoljam valamilyen úton-módon. Nem mondom, hogy anélkül egy törékeny kristálypohár volnék, de azért a boszorkány lányának csak legyen meg a teljes kontrollja minden szituáció felett. Olyan személyt, aki segíteni tudna a nyűgömön, nem találtam New Orleans-ban, de találtam helyette mást. Egy régi játékszert, egy öreg riválist, egy kellemes nemezist. Már akkor felvérteztem magam ez ellen a küzdelem ellen, amikor utoljára testet váltani kényszerültem. Azóta azzal töltöttem az időmet, hogy könyvtárak zárolt részlegéből szedtem össze mindenféle hasznos és releváns infót, a világ dolgairól pedig hollók, szarkák és katicák útján tájékozódtam. Senki és semmi nem állhatott az utamba. Nem ezúttal.
Amaz legnagyobb meglepetésére azonban nem a bejárati ajtó felől közelítettem, hanem a pult mögül nyíló ajtó felől, a barista staff által viselt oly jellegzetes egyenkötény és sapka együttesében. Meg sem próbáltam álcázni magam, rájöttem, hogy ha amaz ily nyílt lapokkal játszik, akkor felesleges bűbájt alkalmazni ahhoz, hogy elrejtsem magam. Büszke voltam új, formás alakomra, és határozottan kételkedtem abban is, hogy csatateret volna hajlandó változtatni egy lusta, kedd reggelen tömött kávézóból.
- Cukrot hozzá? Tejet esetleg? – mosolyogtam rá melegen, de eme mimikában ugyanakkor volt valami vészjóslóan fenyegető is.
Játszottam a szerepem, ami az egyenkötény és sapka kiegészítésével igen egyértelmű volt, azonban a tőlem kissé távolabb álló barista meglepett szájtátásából és a frissen lefőzött kávé padlóra öntéséből Chris-nek bizonyára egyértelművé vált, hogy nem vagyok a barista-kar tagja. Felkönyököltem a pultra, és közelebb hajoltam hozzá, hogy a zajos sürgölődésben csak ő hallja, amit mondok.
- Minek jöttél ide, kicsi Chris? Tényleg ezt akarod? Háborúzni? Hisz legutóbb sem jártál sikerrel… Valahol mélyen legbelül neked is érezned kell, hogy esélyed sincs ellenem. Vagy önként kérsz meg rá hogy elválasszam azt a jóképű arcocskádat a csinos kis nyakadtól? – fantasztikus ötletem támadt, és ettől diadalmas gasp hagyta el az ajkaimat – Tudom már! Van valaki, akit szeretsz, Chris? Mi lenne, ha elküldeném neki a levágott fejedet? Vagy hát, ami marad belőle… Biztosan értékelné…
Vigyorogtam rá vészjóslóan, kivillantva apró, fehér fogacskáimat. Élveztem, hogy rajta köszörülhetem a nyelvem, már-már hiányzott az életemből. Teátrálisan eltúlzott, durcás grimaszra álltak az arcizmaim.
- Mi ez az arc? Mi nem tetszik? Na, ne mondd, hogy nem hiányoztam, összetöröd a szívem! Hát idehallgass, nehogy azt hidd, hogy nem volna jobb dolgom, de ha ennyire sietsz a pokolba, ki vagyok, én, hogy elutasítsam a felhívást keringőre?
Felkészültem erre a harcra. Már azóta kész vagyok rá, hogy új testbe kényszerültem. Nem mondom, hogy nem éreztem volna inkább biztonságban magam, ha sikerült volna pótolnom Dahlia törött amulettjét, de elég önhitt voltam ahhoz, hogy tudjam – felette állok – minden tekintetben.

429 szó || Bang Bang || note: I'm coming for you. This is real || kredit

To: Ambrosia

New Orleans – a város, ahol oly sok minden kezdetét vette, ami már születésem előtt megpecsételte a sorsomat. Normál esetben, lehet taszított volna ez a hely, hiszen oly sok borzalom történt itt, többek között velem, s ha csupán egy normális ember lettem volna, minden bizonnyal anélkül húztam volna el innen a csíkot, hogy egy másodpercre is hátranéztem volna. De nem voltam átlagos ember. Vérfarkas voltam. S még sok elintézni valóm volt New Orleansben. Többek között Stephanie miatt voltam itt, hiszen ő volt a partnerem, s vele még mindig Klaus, vagy a családjának bármely tagja után nyomoztunk, hogy a hibrid királyt előkerítsük. Eközben én a „nővérem” után is igyekeztem szabad időmben nyomozni. Hiszen amellett, hogy segíteni kívántam Stephaniet a bosszúja teljesítésében, megvolt a magam keresztje is – az, hogy véglegesen kioltsam annak a boszorkánynak az életét, aki még inkább tönkre tette amúgy is szánni való életemet. Egyszer már azt hittem, hogy megöltem (bár akkoriban még a nővérem testében virított), ám azóta újra felbukkant a Dahliaval való harcunk során, s felfedte előttem a teljes személyazonosságát. Ó, egyébként elfelejtettem megjegyezni, hogy ő is történetesen engem keresett. Kölcsönös volt, hogy ki akartuk oltani a másik életét, így tudtam, hogy egy nyomkövető bűbájjal simán le tud követni, ha éppen nem véd Stephanie egyik varázslata sem. Eddig nem kívántam kockáztatni, hiszen tudtam, hogy még véges mágiával is fölém tud kerekedni, ha nem vagyok elég óvatos. Épp ezért szükségem volt némi időre, hogy valami tervelt kovácsoljak ellene, azonban rá kellett jönnöm, hogy nincsen túl sok lehetőségem. Hiszen nem voltam valami erős, vérfarkas létemre, a boszorkányok ellen pedig, még ha át is tudtam volna éppen változni, amúgy sem hat a vérfarkas harapás. Csak ha csinosan feltépem a torkát. De mindennek ellenére elérkezettnek éreztem az időt, hogy még egyszer összefussak vele.
Ezért döntöttem úgy, hogy betérek ebbe a kis kávézóba, Stephanie védő varázslata nélkül, dupla eszpresszót kortyolgatva, s arra várva, hogy mikor jelenik meg a célszemély. Habár gyaníthatóan nem éjjel nappal lógott azon, hogy az én nyomomra bukkanjon, de egészen biztos voltam, hogy ha elég sokáig maradok itt, előbb vagy utóbb fel fog bukkanni. Így nekem nem maradt más hátra, minthogy türelmesen várjak, félszememet a bejárati ajtón tartva, hogy lássam, mikor lép be, s tudjam, mikor kell készülnöm a támadásra.

369 ❖ Paint it Black ❖ note: Elég bénácska, de remélem, megteszi  

❖