Voltak napok, mikor alig kaptam levegőt a mellkasomat szorongató fájdalomtól. Minden egyes naphoz hatalmas erőre volt szükségem. Elveszítettem azt, akit mindennél jobban szerettem és még csak gyászolni sem tudtam nyugodtan. Mert nem akartam belenyugodni abba, hogy halott. Egyszerűen csak... nem lehet az. Nem veszíthetem el véglegesen, ebbe belegondolni sem akartam. De egyre fogytak a nyomok, az emberek, akikkel beszélhettem. Akit sikerült szóra bírnom, vagy azt mondta, hogy nem ismeri, nem tud róla semmit, vagy azt, hogy utoljára a Mikaelsonoknál látta, esetleg azt, hogy épp oda tartott. Gyanús volt, hogy a legtöbben a haláláról sem hallottak, még az ismerősei se, de őt magát nem találtam, így kezdtek fogyni a lehetőségeim, a reménnyel együtt. Ez utóbbiból tényleg nagyon kevés volt már, és kezdtem elveszíteni azt a keveset is, ami megmaradt. Minden áldott nap meg kellett győznöm magam, hogy nem adhatom fel, tovább kell mennem, keresnem, mert Thobias talán bajban van. Vagy egy jelöletlen sírban fekszik valahol, ami ellen szintén tennem kellett. Erre a gondolatra mindig gombóc nőtt a torkomban és könnyek gyűltek a szememben. Nem akartam ebben hinni, de minden értelmetlen utazás efelé taszigált. A lány nagyon ismerős volt, de először nem tudtam hova tenni az arcát. Vajon hol láthattam? Próbáltam felidézni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Bocsánatkérő mosollyal az arcomon emeltem rá a pillantásom, ami kicsit elkalandozott a távolba. - Akkor biztos tévedtem. - feleltem könnyedén, mintha nem úgy éreztem volna magam, mint akibe villám csapott, ahogy megpillantottam. Csak azt nem tudtam, honnan ez a kellemetlen érzés. Mintha magát Klaust láttam volna meg. - Csak átutazóban voltam New Yorkban, úgyhogy nem hiszem... - Aztán bumm! Belém nyilallt a felismerés. Mintha magát Klaust láttam volna meg.Hát persze. Valahol mélyen, legbelül épp ettől tartottam. Egy hibrid, aki remélhetőleg már nem dolgozik annak az aljas szemétládának. Óvatosnak kellett lennem. Annyit azért megtudhatnék, ismeri-e Klaust. Ha gyanúsan viselkedik, még mindig kamuzhatok valamit. Aggódtam a válasza miatt, de kénytelen voltam rákérdezni, bár tényleg nem akartam. Thobias-ért meg kellett tennem. Ha másért nem is. Tartoztam neki ennyivel, hiszen... valószínűleg miattam halott. Vissza kellett nyelnem a könnyeimet, amik majdnem legördültek az arcomon.Érdeklődést mímelve meredtem rá, aztán persze zavart vigyor terült szét a képemen. - Kérdeznem kell valami furcsát. - Erőt gyűjtöttem és egy sóhaj után kiböktem a kérdést. - Ismered Klaus Mikaelsont? - tettem fel az ominózus kérdést, amitől olyan érzésem támadt, mintha minimum egy forró piszkavasat próbáltak volna letuszkolni a torkomon.
szuper lett az enyém viszont picit rövidke ■ zene: waves ■ kinézet ■■
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Jún. 01, 2017 2:14 pm
Alison & Meghan
in times like these
New Orleans most vészjóslóbb, mint valaha. Még csak két napja érkeztem meg, de minduntalan a hátam mögé nézek, hogy véletlenül se fussak össze Klausszal. Mondjuk ha észrevesz, már amúgy is cseszhetem, szóval ha innen nézem, akár lazíthatnék is. Ha meg akar ölni, végül biztos meg is teszi. De akár az is előfordulhat, hogy nem is fog már törődni velem. Mióta itt vagyok, amúgy is azt hallottam egy elcsípett beszélgetésből az utcán, hogy családi zűrök kötik le minden figyelmét, na meg a hatalommániája még nagyobb méreteket öltött a jelek szerint, mint én évekkel ezelőttről emlékeztem. Tehát amennyiben szerencsém van, én csak egy homokszem vagyok Klaus sivatagában, és pont nem óhajt velem vesződni. Egyébként sem miatta vagyok itt, gyilkos vágyak sem hajtanak, egyszerűen csak az édesanyámhoz jöttem. A nőhöz, aki világra hozott, akivel nem mindig volt felhőtlen és szeretetben gazdag a viszonyunk, de mára már rendkívül szorosra fűztük az anya-lánya köteléket. A nőhöz jöttem, aki köddé vált, én pedig nagyon félek, hogy nem önszántából. Már a telefonban is furcsa volt a hangja, amikor pedig megszakadt a vonal, hasonló halálfélelmet éreztem, mint amikor értesültem a hibridek lemészárlásáról, és rettegtem, hogy én leszek a következő. Anyán kívül nincs senkim - csak az agresszív apám, aki évekkel ezelőtt elhagyott, és szerintem egyedül ezért leszek mindig hálás neki, persze amellett, hogy világra jöhettem -, nem veszíthetem őt. Ha kell, minden megtakarításomat arra költöm, hogy nyomoztassak utána, de a föld alól is előkerítem. Jaj, ez a szófordulat most valahogy nem segít abban, hogy viszonylag nyugodt maradjak. Márpedig jelenleg ez elengedhetetlen. Tisztán kell gondolkodnom. A Jackson téren lévő sétányra tévedve a kirakatokat nézem. Úgy sejtem, nem jutok vissza New Yorkba egyhamar, ebben az esetben viszont munkára lesz szükségem. Bár mehetnék a kórházba, de úgy érzem, még a Nagy Almában is épphogy sikerült visszarázódnom az egészbe, és ott legalább ismerős környezetben vagyok, ha pedig ne adj isten rám tör a vérszomj, kitapasztaltam, hova és mikor tudok félrevonulni, hogyan tudom hamar elhessegetni az artériafeltépő gondolatokat. Az itteni kórházban ezt nem nagyon merem bevállalni jelenleg. Viszont dolgozni muszáj lesz, így szerintem holnap el is kezdek valami eladói melót keresni. A turizmus bástyájának számít ez a város, ergo fogadni merek rá, hogy találok valamit. Ma azonban keresek egy magánnyomozót, aki segíthet felkutatni az anyámat. Nem késlekedhetek. Ebben a pillanatban érzem, ahogy hátulról valaki megfogja a karomat, én pedig legszívesebben felkiáltanék hirtelen, de hang sem jön ki a torkomon. Jobb is. Gyorsan megpördülök, és próbálok az ijedtségtől nem ledermedni teljesen, hanem amennyire lehetséges, normális stílusban válaszolni. - Nem tudom...nem hiszem, hogy találkoztunk már. Elég jellegzetes fejem van. - Az igazat megvallva nagyon is ismerős nekem, és egy elég méretes góc keletkezett a gyomromban attól a gondolattól, hogy talán Klausnak dolgozik. Mondjuk valami azt súgja, nem ártó szándékkal állított meg, sőt mintha őt is aggasztaná valami. Na igen, nem én vagyok az egyetlen, akinek problémái vannak az életben. Pszichológus szakirányba kellett volna továbbmennem sebész helyett, és akkor most a vér sem okozna különösebb fejfájást. Annyira isteni lenne normális életet élni...de ez van, változtatni nem tudok, szóval jobb lenne szépen elengedni a múltat, amikor még vérfarkas gént hordozó emberként az volt a legnagyobb gondom, hogy ha majd orvos leszek, nehogy kinyírjak bárkit is. Most már más dolgok miatt kell aggódnom, és kész. - Nem jártál New Yorkban véletlenül? Ott élek, szóval maximum ott láthattál már, bár elég zsúfolt, és mint már mondtam, nem vagyok az a tömegből kitűnős típus. - Jó lenne, ha kiderülne, hogy mondjuk a kórházban látott, nem pedig teszem azt a hibrid gyártósoron ütköztünk. Azért ez eléggé meglepne, hiszen Klaus tett róla, hogy eltűnjenek a hibridjei a föld színéről véglegesen. Ez a lehetőség máris kizárva. De akárhogy igyekszem visszagondolni, honnan ismerhetjük egymást, nem ugrik be. Az arcmemóriám nem olyan pocsék, de hogy konkrétumot is kössek hozzá, az már nem az én asztalom.
Újabb fülest kaptam egy vámpírtól, aki egy időben bujkált Klaus elől(meglepően sok ilyen vámpírral találkoztam), én pedig nem tehettem mást mint hogy kiderítem mit tud. Ehhez New Orleansba kellett mennem, amit nem szívesen tettem. Tudtam hogy odaköltözött a Mikaelson család és egyáltalán nem akartam összefutni egyikkel sem, de nem volt más választásom. Tudni akartam az igazságot, s amíg nem láttam a saját szememmel Thobias holtestét, nem nyugodhattam bele a halálába. Képtelen voltam rá. Ha egy percig is engedtem volna a kísértésnek és megadom magam a fájdalomnak és a gyásznak, összetörtem volna. Erős akartam maradni az ő kedvéért, a magam kedvéért és nem akartam soha többé olyan gyenge lenni mint abban a mocskos, sötét cellában. Évekig gyűlöltem magam, de időközben beletörődtem, hogy nem tehettem semmit, Klaus parancsolt és a láncoktól sem tudtam szabadulni. Az elmémre és az akaratomra tett béklyók azonban még jobban megviseltek, de ez már a múlté volt. Nem voltam többé fogoly, szabad voltam, azt tehettem amit akartam. Én csak Thoby-t akartam megtalálni, szükségem volt rá, nélküle egyáltalán nem voltam erős vagy bátor, csak egy összetört szívű lány. A hibridlétről igyekeztem megfeledkezni, minden időmet a keresésbe öltem, ez kötött le már lassan két éve, mióta kiszabadultam. Maga a hibridlét is őrá emlékeztetett, arra hogy mit veszítettem és ezzel nem voltam képes megbirkózni. Átlagos ruhákat hordtam, még véletlenül sem olyat, ami egy természetfeletti szekrényébe illene, s mellette szemüveget hordtam, mert miközben azt viseltem halandónak éreztem magam, egy átlagos nőnek. A k betűs név mellett a h betűs szót is kerültem, ha tehettem, igyekeztem egyszerű életet élni, s mivel általában a kutatás foglalt le, ez nem is volt olyan nehéz. Ide-oda vándoroltam, ritkán maradtam meg egy helyen, ez elterelte a figyelmemet és miközben kerestem, sok olyan várost látogattam meg ahol még életemben nem jártam. Egyszer még London városába is elutaztam egy ott élő vérfarkas miatt, persze nem vezetett az a nyom sehová, de legalább láttam a világból egy kis szeletet. New Orleansba viszont nem akartam betenni a lábam, előbb engedtem volna hogy kihúzzák egy fogamat, minthogy ellátogassak ide, de az informátor nem volt hajlandó máshol találkozni. Félt Klaustól de a várost elhagyni még inkább, próbált mindenáron rávenni hogy a város határánál találkozzunk, de én... nos, nem vagyok hülye. Majd tálcán kínálom fel magam neki, nem? Neem. Tényleg nem.A belvárosba érve igyekeztem kiigazodni a városban, beletelt egy kis időbe mire megtaláltam a Jackson teret, de sikerrel jártam és már csak várakoznom kellett. Telt, múlt az idő, s mikor a második óra is letelt, tudtam hogy a vámpír megfutamodott. Sóhajtva fordultam az ellenkező irányba, mikor elhaladt mellettem egy ismerős arc. Belém hasított a felismerés, mire visszafordultam az előbbi irányba, futólépésben utolértem a nőt és gondolkodás nélkül megragadtam a karját. - Hé, ismerjük egymást? - kérdeztem kissé ijedten, rögtön eluralkodott rajtam a paranoia, pedig pont hogy én viselkedtem idiótán. Azonnal észbe kaptam és elrántottam tőle a kezem. - Úristen, ne haragudj! De annyira... ismerős az arcod. Biztos vagyok benne hogy valahol láttalak már. - szabadkoztam és próbáltam felidézni egy emléket, bármit, ami róla szólt, de nem jutott eszembe semmi. Azt tudtam hogy láttam már és volt egy nagyon furcsa érzésem, amire nem mertem volna megesküdni. Nagyon, de nagyon reméltem hogy nem igaz a sejtésem, hogy nem Klaushoz köthető az ismerős arc, viszont a kíváncsiságom erősebb volt az aggódásnál. Meg kellett tudnom ki ő, mielőtt elhagyom a várost.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
az enyém viszont picit rövidke 
■ zene: 
