"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
- Egyszer elmesélem, majd ha kellemesebb körülmények közt leszünk. Mondjuk együtt vacsorázunk valahol. - Az ígéretem pont úgy hangzik, mintha randira hívnám, és semmi kivetnivalót nem találok az ötlet ellen, ahogy ez tudatosul bennem. Miért ne? Igaz, hogy néhány száz évvel idősebb vagyok nála, ráadásul egy világ választ el minket egymástól, arról nem beszélve, hogy a közelgő csatában is ellentétes oldalra osztott kettőnket az élet, szóval... Miért ne? Kaja és egy kis beszélgetés; azért ennyibe még nem sokan haltak bele. - Csak azért, mert ketten maradtatok, még nem kell, hogy itt érjen véget a vérvonal. - Ezt már csak tudom, habár nem tartom valószínűnek, hogy a húgomnak efféle törekvései volnának. Ami magamat illeti, átvillan az agyamon a gondolat, hogy milyen lehetne egyesíteni egy ősi vérvonalat a Gemini vérvonallal... Aztán eszembe jut, hogy Lizzie korát tekintve egyáltalán nem kéne ilyesmiken agyalnom. Nem mintha kétszáz évvel ezelőtt ne számított volna a kor divatja szerint vénlánynak, de a mai normák egészen más szellemiséget tükröznek. - Persze elpazarolnod is kár volna. Bölcsen válassz magad mellé. - vonok végül vállat és azt remélem, önelégült mosolyom nem utal arra, hogy magamat tartom a mércének. Nálam alább mondjuk nem is igazán érdemes adnia, ha már ilyen értékes örökség utolsó leszármazottjainak egyike. Talán ugratni akar csupán, mégis komolyan fontolóra veszem a választ, mielőtt felelnék. - Tudod, elég gyorsan elhasználódik egy test, ha tiltott mágiát használsz. Az előző gazdatestek nem mindig élték volna meg az idős kort az életvitel mellett, amit velük folytattam. A leghosszabb idő néhány év lehetett, egyébként meg nem rajtam múlt, meddig maradok. Üldöztek, úgyhogy nem szabadott nyomon követhetőnek maradnom. - Persze Dahlia halálával igazából ez a veszély már nem fenyeget. Ha kicsit lejjebb adnék az őrült varázslatokból, még az is lehet, hogy megélhetném ebben a testben a nyugdíjas éveket. Az, hogy eleve eszembe jut ilyesmi, aggasztani kezd, Lizzie előtt ugyanis sosem támadtak hasonló gondolataim. - Ennyire bejön neked ez a külső? A magas srácok az eseted? - ugrattam, és bár semmi közöm nem volt Seraphim génállományához, mégis önelégülten vigyorogtam; hízelgett a tudat, hogy bejövök a lánynak. Szintén csak egy villanásra, de megfordult a fejemben, vajon Williamként mit gondolt volna rólam, ha ő is abba a korba születik. A magyarázatára értőn bólogatok, nem csak udvariaskodón, hanem komolyan, őszinte figyelemmel adózva neki, ugyanakkor bátorítón is, hogy folytassa. Egyáltalán nem butaság, hogy érettebbnek tartja magát a koránál. - Könnyen lehet, hogy te magad vagy idősebb lélek. A lelkek újra és újra leszületnek a világra, ebben semmi meglepő nincsen. - A következő kérdésével nem igazán értem, hova akarna kilyukadni. Talán csak az szokatlan számomra, hogy a maga módján úgy tűnik, mintha törődne velem. Eddig a világon senkit nem érdekelt, meg lehet-e bármivel is menteni, még azokat sem, akik ismerték a titkom. Nem mintha megmentésre szorulnék, teljesen elfogadtam már a tényt, hogy lassan a végállomásra érek. - Az örökkévalóság kényes dolog, Elisabeth. Az emberek keveslik az időt, ami megadatott nekik, többre vágynak, pedig ha megkapnák, rájönnének, hogy az élet értelme pont annak a rövidségében rejlik. Nem hittem, hogy ezer év után bármire is rá tudnék már csodálkozni, és ez így van rendjén. Egyik lélek sem ilyen hosszú utazásra terveztetett. - elréved a pillantásom a lányon, azon töprengek, hogy lehet, hogy ilyen rövid ideje ismerem és ennyire jelentéktelennek tűnik azokhoz a nagy dolgokhoz képest, melyek körülötte történnek, mégis ő az első hosszú évszázadok óta, aki igazán megmozgat, és aki dacára annak, hogy alig ismerem, máris közelebb férkőzött hozzám, mint bárki, akit eddig ismertem. Van ebben valami sorsszerű, aminek még nem sikerült megértenem a jelentését. - Az élet azonban szeszélyes. Azt hiszem, lebecsültem a lehetőségeket, amiket nyújtani tud. - toldom még hozzá, ennél többet egyelőre nem fedve fel abból, a társaságával és az okos észrevételeivel milyen halottnak hitt pontokat mozdít meg bennem. A végén még elbízná magát. - Ugyan, mihez kezdenék veled? - Abban egészen biztos vagyok, hogy ezúttal le tud olvasni a mosolyomból néhány ötletet. Kaján és széles, és ahogy bámulom őt közben, attól a korabeli lányok jelentős része megijedhetne. Okkal. Mindenesetre abban igyekszem megnyugtatni, hogy nem tervezem elrabolni. - Kár, hogy nem néhány évszázaddal hamarabb találkoztunk. Átvezettelek volna a történelmen. A viktoriánus korért egész biztosan oda lettél volna. - Az, hogy a kedvéért még néhány száz évet maradjak, nem tűnt sokkal rosszabb lehetőségnek, ellenben abban már kételkedtem, hogy az előttünk álló jövő annyi csodát tartogatna, mint ami már mögöttünk van. Izgalmasabb dolgokat láthatna a múltban, mint amit az évei meghosszabbításával átélne. Vagy ezt csak az örökös pesszimizmusom mondatja velem? - Ha tényleg érdekel, megtanítom a módját. A test és az elme, a megfelelő varázslattal, meghajlik a lélek akarata előtt. Fiatal és gyönyörű maradhatsz, ameddig csak szeretnéd. - Miért hangzik ez úgy, mintha csábítani próbálnám; mintha a Star Warsban lennénk és a sötét oldal szépségeit duruzsolnám méregbe mártott szavakkal a fülébe? Talán mert tényleg azt teszem, tényleg megrontani próbálok egy makulátlan lelket. - Persze azt a bűvös nagykorúságot azért átléphetnéd előbb. - nevetek, közelségénél fogva orromat csiklandozzák a barna fürtjei. Az érintése a karomon jóleső melegként kúszik feljebb, egészen belebódulok. Szerencsénkre a sofőr ekkor olyan utcát mond be, ami felkelti a figyelmem. - Bízol bennem? Hunyd le a szemed és kapaszkodj belém. - Karjaimat szorosabbra fonom a dereka körül, megragadom, érezhetően készülve valamire. Persze ehhez az kell, hogy szót fogadjon és lehunyja a szemét; csak akkor lépek tovább, ha ez megtörtént. Liz érezheti, hogy megbillenünk mindketten, mintha leszédülnénk a buszról, eltűnik a lábunk alól a talaj. Összemosódnak a hangok, enyhe huzat kap bele a hajába, olyan érzés, mintha összefolyna tér és az idő körülöttünk, mintha mennénk, miközben mozdulatlanul állunk. Amikor kitisztul körülöttünk minden, már ismét stabil talajon állunk, néma csend van, csak a szél fúj enyhén. Az egész pillanatoknak tűnt, kezem ellazul a derekán, gyengéden végigsimítok rajta, ahogy elhúzom. - Kinyithatod a szemed. - A város szélén vagyunk, egy fűvel benőtt, elgazosodott focipályán, egy építkezési terület mögött. Ha nagyon fülel, még hallhatja a busz egyre távolodó csengetését néhány száz méterrel távolabb. - Nincs hányingered? - Biztos, ami biztos, rákérdezek, mielőtt elengedném és hátrébb lépnék, a pálya felé indulva. Csinálok pár nyakkörzést és az ujjaimat is átropogtatom, hogy formába hozzam magam. - Lássunk akkor néhány komolyabb varázslatot... - kinyújtom mindkét kezem, tenyérrel lefelé és veszek egy mély levegőt, majd lassan leguggolok és megérintem a talajt, halkan mormogni kezdek. A föld enyhén remegni kezd, mintha mélyről törne fel, egyre erősödik, ahogy egyre feljebb kúszik a talaj rétegei közt: végül a legfelső réteg leszakad, és a focipálya gazzal benőtt, téglalap alakú pályája néhány centiméteres vastagságban felemelkedik. Felnézek, a pillantásommal irányítom odébb a lebegő földréteget, majd a pályát körülfogó, susnyás részbe hajítom. - Nem szerencsés, ha sok a gaz, amikor tüzet idézünk meg. - kommentálom Liznek, miközben felegyenesedem a földről és elégedetten végignézek a megcsupaszított focipályán. A két kapu még füvön áll, de a köztük lévő téglalapnyi területet friss föld borítja. - Remélem, nem félted a cipőd. - szólok hátra, miközben a pálya közepére lépdelek, nyomokat hagyva magam után. Ha nem jönne magától, intek neki, hogy kövessen, és a kezem nyújtom. Hiába maradt benne az erőmből, szüksége lesz többre is.
“Don't say, just show. Don't talk, just act. Don't promise, just prove.”
Egyetértően bólintok a szavaira. - Sejtettem. - Igen. Éreztem, hogy ebben megértésre találok benne. Nem tudom megmagyarázni, miért, hisz még alig ismerem, a húgáról pedig még kevesebbet tudok, nem mondott eddig sokat, de mégis úgy véltem, hogy meg fogja érteni ezt a belső harcot, amit a ránk váró összemérettetés jelent nekem Josieval. Hogy ő is ugyanígy mindent megtenne, hogy megakadályozza azt, ami ránk vár. Nem akarok meghalni, ez egyértelmű. De arra sem lennék képes, hogy a saját kezemmel – vagy mágiámmal – végezzek a testvéremmel. A másik felemmel. Hiába nevezik ezt a feladatot előszeretettel összeolvadásnak, és mondják azt, hogy végeredményként ő majd bennem él tovább... vagy én benne, nekem egyik opció sem tetszik. Nem magamban akarom, a fejemben vagy a szívemben az ikremet, hanem magam mellett, ahogy eddig is. Ez a dolog pedig elég végleges és visszafordíthatatlan, szóval még azelőtt kéne megoldást találni, hogy eljönne az idő, és bekövetkezne az elkerülhetetlennek nevezett. - Újra és újra meghaltál? - kérdezek vissza elgondolkodva. Próbálom felfogni, hogy ez mit is jelent. Annyit értek, és tudok, hogy ő egy utazó, aki egyik testből a másikba vándorol, bár nem tudom ennek a konkrét mikéntjét és szabályait. Csak akkor tud egy másikba „ugrani”, ha az adott test már elhalálozott, vagy előbb is? Meg kell halnia ahhoz, hogy tovább éljen? És ez pontosan mit jelent egy-egy test eredeti gazdájára? Az agyam egy hátsó zugában tisztában vagyok vele, vagy csak sejteni vélem, hogy mások életét kell elvennie, bitorolnia ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, de ennek most nem tulajdonítok a kelleténél több jelentőséget. Nincs értelme. És nem is botránkoztat meg annyira, mint kéne, valószínűleg. Hisz a természetfeletti általában így működik. Valamit be kell áldoznunk, áldozatokat hoznunk a célért, az eredményekért, a túlélésért. Mindig. A vámpírok csak mások vérén képesek élni, jó esetben életben hagyják az áldozatukat, de nem mindig képesek az önkontrollra. Ez borzalmas, de ez az ára, és sokkal gyakrabban van szükségük utánpótlásra, mint egy utazónak a testcserére, ha jól gondolom. A vérfarkasok azelőtt ki sem válthatják az átkukat, hogy egy életet el nem vennének. Aztán minden teliholdkor ismét ott a veszélye annak, hogy valakit halálosan megsebezzenek, és hacsak nincsenek leláncolva, szerencsésebb esetben is más vadállatokat vadásznak le, marcangolnak szét. Mi, boszorkányok egy-egy komolyabb varázslathoz is különféle áldozatokat kell, hogy bemutassunk. A saját vagy mások vérét áldozzuk, ha csak keveset is, vagy kérnünk kell, elvenni az erőt azoktól, akik már egyébként is a túlvilágon rekedtek. És akkor még nem említettem, hogy nekünk, elszívóknak valóban mindig másokból kell elvennünk valamit, valahányszor mágiát használnánk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ez számomra valóban közel sem annyira idegen vagy botrányos, mint amennyire lehetne. Ha pedig a húga miatt maradt életben ennyi ideig, újabb és újabb áldozatokat szedve, sajnos vagy nem sajnos, de végképp meg tudom érteni. - Az összefüggést nem biztos, hogy értem, de mégis, azt hiszem, valamelyest át tudom érezni... - bólintok aztán egy vállvonással.
Mosolyogva fogadom a meglepettségét. Ez a dolog számomra természetes, hogy Josieval egyik anyából a másikba teleportáltunk, és így éltük túl. Enélkül nem is léteznénk már, ez mindig a lényünk része volt, mióta csak világra jöttünk, számomra már nem jelent nagy sokkot. De el tudom képzelni, hogy másnak igen. Mert igazából semmi hétköznapi nincs ebben. Viszont azt leszámítva, hogy velünk, illetve értünk történt, nem sok szerepünk volt ebben. Én még nagyon messze vagyok szerintem attól, hogy képes legyek egy ilyen bonyolult varázslatra, amire a családom odaveszett tagjai képesek voltak. - Igen, végül is így is mondhatjuk. Nehéz felérni hozzájuk, főleg hogy már csak mi maradtunk, a nagy Gemini klán két főre redukálódott. Talán ha képesek leszünk megtalálni a módját, hogy megtörjük a családunkat sújtó több évszázados átkot... vagy legalább hogy végleg félreállítsuk Kai-t... akkor esetleg tényleg büszkévé tehetjük őket odaátról, és méltóak leszünk hozzájuk – fogalmazom meg hangosan, ami a gondolataim között végigcikázik. Hisz ez két olyan dolog létezik, amit a felmenőink sehogy sem tudtak elintézni, ezáltal ránk maradt a feladat. Bár éppen ezért baromi nagy kihívás, illetve felelősség mindkettő.
- Arra nem sok esélyt látsz, hogy megéld ennek a konkrét testnek a nyolcvan év feletti korát? - kérdezem elnevetve magam. Miért kellene ehhez másba ugrania, hisz megvárhatja a kitűzött életkort ebben is, nem igaz? - Mennyi volt a legtöbb idő, amit egy testben eltöltöttél? - kérdezek rá aztán eltűnődve. Bevallom, pár pillanatra zavarba hoz, a pillantásomat is lesütöm, amikor kineveti a vallomásomat – hisz, elismerem, így is nagyon messze lehet az én tizenhét éves élet- és egyéb, akár romantikus jellegű tapasztalatom az ő ezer évéhez képest –, de aztán ezt könnyedén lerázom magamról. Miért is kéne szégyellnem, hogy nem vagyunk egy szinten? Nem vagyok még vén aggastyán, de ártatlan kisnyúl sem, és ez így van számomra rendjén. Az viszont nagyon is tetszik, hogy érdekesnek tart. Szeretek érdekes lenni, pláne olyasvalaki szemében, aki már ilyen sokat látott a világból. - Nem mintha te unalmas volnál... - jegyzem meg csak úgy, egy kiszélesedő mosollyal. Valójában az egész lénye, a kisugárzása, minden amit mond vagy tesz, olyan izgalmas hatással van rám, hogy szinte folyamatosan bizsergek tőle. Mintha beszivárgott volna a bőröm alá. Ezt nem tudnám másképpen megfogalmazni. És közben kicsit mégis olyan, mintha már régóta ismerném. Valószínűleg ezért is bízom meg benne olyan könnyedén. Mégis kicsit meglep, amikor maga is beismeri, hogy milyen jól belelátok. Akárha ezzel is igazolná, hogy ez nem teljesen egyoldalú dolog, vagy nem csak én képzelem így. - Tudod... azt hiszem, ez egy csöppet olyan, mintha... élne bennem egy idősebb lélek is... - próbálom megmagyarázni, illetve magyarázatot találni arra, miért is értem meg őt olyan meglepően jól. Arra azonban egyelőre még nem jöttem rá, hogy ez miért is alakulhatott így velem. Ha valamikor ezt jobban kielemezném, vajon megtalálnám a választ magamban? - Mit gondolsz, belőled már teljesen kihalt a fiatalabb, kíváncsibb, szabadabb éned? - fürkészem a tekintetét. Én valahogy így értelmezem azt, hogy már nem tervez sokáig élni, már nincs sok célja ezen a földön. Hogy a jelenlegi külső látszat ellenére a lelke már tényleg megvénült, a fiatalságra jellemző „világra csodálkozás”, kíváncsiság, izgatottság, tettre készség már tényleg kihunyt belőle. Vagy épp csak pislákol. Vajon fel lehet azt az oldalát még ébreszteni bármivel? És miért is foglalkoztat ez engem egyáltalán?
- Én is örülök. Annak is, hogy új célt adtam neked – mosolyodom el magam is az ő mintájára. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan, de mindenesetre szerencsésnek érzem magam, hogy lehetőséget kaptam tőle tanulni. Valami azt súgja, valóban igazán a hasznomra lesz ez a tapasztalat. Mire észbe kapunk, hová is tartunk jelenleg, hála nekem, már egy buszon zötyögünk tova. Végül is új terepet akart a gyakorláshoz; úgy tűnik, majd a sors – illetve a buszsofőr – hamarosan eldönti, hogy az hol is lesz. Megfontoltabbnak, óvatosabbnak kéne lennem, hogy mit csinálok, hová szököm ezzel a pasival, hisz Seraphim még mindig egy idegen, (még ha eddig egy segítőkész idegennek is tűnik), és a következő kijelentése is megkongathatná a vészharangot a fejemben, de mégsem érzem magam veszélyben. Nem nagyobban, mint eddig. Végül is eddig sem tudta senki, hol vagyok, azt leszámítva, hogy valahol a francia negyedben, és őszintén, kétlem, hogy a keresésemre indulna bárki, ha tényleg nem érkeznék vissza sötétedés előtt. - Amíg nem akarsz elrabolni, vagy tálcán kínálni a fejemet Kai-nak, addig azt hiszem, nagyjából rendben vagyunk – sandítok fel Raphira. Ahogy a busz döccen egyet, azt veszem észre, hogy fél karral átöleli a derekamat, biztos kézzel tart engem. Ennek talán zavarnia kéne, aggasztania, de legfeljebb az aggaszt, hogy az ellenkezőjét érzem. Tetszik. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak biztonságban érzem magam vele, a belőle érzékelhető sötétség ellenére is. Vagy éppen amiatt? Őrület. De így van. - Örökkévalóság? - A fejemet ingatom. - Hogy meghosszabbítsam a földi tartózkodásomat pár évtizeddel, egy-két évszázaddal akár, hogy a halandóknál jóval tovább fiatal maradhassak gyógynövények és bűbájok segítségével... hazugság volna azt állítani, hogy ez eddig még nem foglalkoztatott, vagy hogy nem férne bele számomra. Ha megtanulnám a módját, szerintem élnék a lehetőséggel. Főleg amíg van, ami vagy aki ide kössön. De konkrétan az örökkévalóság... több száz és ezer év itt... – ismét a fejemet rázom. Szavakkal nem fogalmazom meg, nem is tudnám az erős ellenérzéseimet. Ehelyett viszont Raph egyik felkarjára csúsztatom az egyik kezem, és megkapaszkodom belé, ahogy ő közelebb von magához a rázós út során. A szívem a torkomban dobog ettől, de nem akarok elhúzódni, inkább élek a lehetőséggel, és közelről fürkészem a tekintetét. Ijesztően izgalmas érzések kerítenek hatalmukba...
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Elismeréssel kell adóznom a magabiztossága előtt. Óhatatlanul is újabb kapcsolódási pontot fedezek fel kettőnk parallelnek ható síkján, hiszen pont olyan elvetemülten igyekszik védeni a testvérét, ahogy én a sajátomat. Jól tudom, milyen, ha a túlélési ösztönünket felülmúlja a vérünkben lüktető szeretet - az erősebb bárminél, erősebb a saját egónknál is. Azt is érzem azonban, hogy ez a határozottság főként csak nekem szól, így inkább nem feszegetem tovább a témát, hagyom, hogy azt higgye, teljesen meggyőzött vele. Nincs okom jobban beleártani magam az életébe, hiába kell erre újra és újra figyelmeztetnem magam - hajlamos vagyok megfeledkezni róla rövid ismertségünk alatt. - Minden megtennék, hogy megtörjem az átkot. - bólintok helyeslőn, és eszembe jut, hogy Arián is egyfajta rontás ül. Ironikus, hogy pont azokhoz kötődik, akiknél Lizzie a nyári szünidejét tölti. Vajon a sors fonalai kuszálódtak össze, vagy valami szándékos erő áll e csavar mögött? Sosem fogjuk megtudni. - Szoros kapcsolatban vagyunk, igen. Újra és újra meghaltam azért, hogy ő élhessen. - Nem bánom, ha képletesen érti, ahogy azt sem, ha rájön a szó szerinti jelentésére. Sosem éreztem úgy, hogy hiba volt annak idején feladnom az életet csak azért, hogy Dahlia ne bánthassa a családomat. Egyetlen egyszer sem bántam meg, sőt, leélnék még ugyanígy ezer évet, ha azzal biztosíthatnám Aria jólétét. - Hű, ez elég durva! - Talán illetlenség ennyire rácsodálkoznom a történtekre, mégis elég nehéz visszafognom a döbbenetem. Nem tudom, képes lennék-e hasonló varázslatra. Hiába áll mögöttem ezer év, életet teremteni egy élettelen testben úgy érzem, meghaladná a határaimat, épp ezért enyhe csodálat ébred bennem a geminiek iránt, ahogyan Lizzie iránt is, hiszen ő az élő bizonyítéka egy ilyen erős varázslat sikerének. Arról nem beszélve, hogy tényleg elég durva esküvő lehetett. - Sajnálom. - toldom hozzá némi fáziskéséssel, mert csak ekkor esik le, hogy valószínűleg ezt kéne mondanom. Nem igazán érzek őszinte sajnálatot, azt viszont elég jól betanultam már, mikor kell ennek jelét mutatnom. A saját családom halála sem viselt meg, Aria pedig még mindig él, így aztán nehezemre esik ezen a ponton azonosulnom a lánnyal. - Ez aztán a nyomás! Úgy felnőni, hogy egy egész család áll mögöttetek... - Minden élet értékes, persze, blablabla, de amiért egy egész koven adta az életét, az mégis csak valamilyen szinten többre való. Nagy jellemektől nagyobb dolgokat várnak el, így azt hiszem, egy kicsit már megértem azt is, miért kell ősi vámpíroknál és egy boszorkánynál töltenie a szünidőt. - A kedvedért a következő testem nyolcvan feletti lesz. - Eszembe sem jut, hogy talán furcsa lehet a testugrásról hallani, hiszen számomra elég természetessé vált a folyamat, szinte már rutinszerű. Az, hogy mások életét veszem el ezzel, talán az elején foglalkoztatott egy picit, azóta a lelkiismeretem azonban teljesen elhallgatott. - Óóó... - Hitetlenül nevetek a vallomása hallatán. Eltalálta, ezt az egyet valóban nem néztem volna ki belőle. Bunkóság lenne azt állítani, hogy ettől nőtt a szememben, és ez nem is lenne igaz, abban azonban egyet kell vele értenem, hogy kevésbé tűnik tőle nebántsvirágnak a szememben. - Alábecsültelek. - ismerem be végül. Nem mintha a partnerek száma verseny témája kéne, hogy legyen, és nem mintha valaha is nyerhetne velem szemben ezen a téren. - Minél többet tudok meg rólad, annál érdekesebbnek talállak. - Minek kell állandóan bókolnom? Sosem fogom megérteni. Talán csak tetszik, hogy ellazulhatok Lizzie mellett és nem kell azon gondolkodnom, mit mondhatok el és mit nem. Mintha a beszélgetésünknek nem lenne tétje, szabadon áramlanak a gondolataim. Ez elég veszélyes. - Ijesztően jól belém látsz. - Megjegyzésem ezúttal egyáltalán nem bók és nem is viccelődés. Enyhe borzongás fut végig rajtam a gondolattól, hogy milyen könnyedén ráérzett ezer év tapasztalata nélkül is arra, milyen egy sosem múló mókuskerék, milyen is az az "örökké". Nem mondanám, hogy kellemes érzés. Soha senki nem értett meg így és ez egyszerre felkavaró és ijesztő, még akkor is, ha alapjaiban pozitív. - Jól látod. Mérhetetlenül unom már ezt a világot. Kellően kiszórakoztam magam, nem tervezem hosszúra az ittlétet. Van még néhány feladatom viszont, amiket muszáj elintéznem előtte. - A tekintetem elréved Lizzie vonásain, azon tűnődöm, túl sokat árultam-e el. Talán igen, talán nem. Talán izgat a veszély és nem bánom, ha szembe kell néznem a félelmeimmel - egészen felpezsdül tőle a lelkem. - Az egyik ilyen, hogy értelmes boszorkányt faragok belőled. - toldom hozzá, mielőtt túlságosan beborulna a hangulat. A mosoly visszatér az arcomra, kiszélesedik, ahogy a lányt fürkészem. - Örülök, hogy találkoztunk. - Nem kell tudnia, hogy még ezer év után is létezik újszerű inger - mellette. A kérdésére halkan elnevetem magam. Fel sem tűnt, hogy annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy sikerült elveszítenem a térérzékemet. De tényleg, hova is tartunk pontosan? - Sikerült ennyire elbűvölnöm? - Tovább is folytatnám a cukkolását, de karon ragad, mire elhallgatok. Követem, felugrok vele a buszra és megkapaszkodom a korlátban, ahogy az tovább indul. Nem igazán töröm magam, hogy kiderítsem, milyen buszon vagyunk, lefoglal a pillanat spontaneitása és Liz szakadatlan bámulása. - Nem ígérem, hogy hazahozlak sötétedés előtt. - Főleg, ha a busz kivisz a város szélére. Főleg, ha továbbra is ilyen vonzó társaság lesz. Főleg, ha úgy döntök, még több időt akarok vele tölteni. Ezek a kétértelmű megjegyzések teljesen maguk alá temetnek. Egyik kézzel kapaszkodok, a másik megpihen a lány derekán, fogom, nehogy elessen. - Amit az ezer évről mondtál... - térek vissza a korábbi témánkhoz. Bár a busz zsúfolt, nem zavartatom magam a tömegben sem. - Nem vonz az örökkévalóság? Sosem gondoltál még rá, hogy szembeszállj az idővel? Boszorkány vagy, megteheted. - Persze nem feltétlenül olyan módokon, amelyeket a Mikaelson lánytól megtanulhat. Habár ő is módot talált a hosszú életre, mégis jobb szeretném, ha Lizzie inkább az én módszereimet követné. Tudat alatt már el is döntöttem, hogy magamnak akarom - tanítványként. - Bármit megtehetsz, amit a fejedbe veszel. Újabb lecke, ha úgy tetszik. - vonom meg a vállam, de a kezem csak nem akaródzom visszahúzni az oldaláról. Sőt, ahogy a busz gyorsul és fékez alattunk és a tömeg is mozgolódni kezd, úgy húzom magamhoz még közelebb.
A koromra tett újabb megjegyzésre már csak mosolyogva ingatom a fejem, és a tekintetem mintha azt mondaná: „reménytelen”. Már legalább harmadszor mondja, hogy szerinte tizenötnek nézek ki, én ezzel nem tudok, nem is akarok harcolni. Idővel talán lesz alkalmam megmutatni neki, hogy nem vagyok már annyira gyerek, mint amennyire hiszi. Vagy nem lesz, de mit számít? Annyi biztos, hogy a kor csak egy dolog. Léteznek olyan „öreg lelkek”, akik már fiatal tiniként, akár 10-12 évesként idősebbek, érettebbek, komolyabbak, mint némelyik felnőtt, és van aki 30-40 évesen is csak egy nagyra nőtt gyerek. A tapasztalataim alapján az utóbbiak általában olyan férfiak, akik félnek az elköteleződéstől. De persze mit tudhatok én ezekről? Csak hát... szó mi szó, Gemininek születve abba a világban, amiben én élek, aligha maradhat valaki sokáig fiatal és ártatlan. - Esélytelen – ingatom a fejem Raph az átokkal kapcsolatos megjegyzésére. Nem, odáig remélem, sosem jutunk el, hogy tényleg szembe kelljen szállnunk egymással Josieval. Ez valami nagyon beteges, borzalmas, őrült dolog, egyáltalán nem is értem, az őseim miért nem próbálták már réges-régen megtörni. Nagyon ajánlom, hogy nem azért nem történt még meg, mert lehetetlen. Ezt nem fogadnám el. De valaki nagyon pipa lehetett egykor a családomra, hogy ilyesmivel sújtotta hosszú generációk sorát. Ez ritka kegyetlenségre vall. Talán pont egy Kaihoz hasonló elvetemült, életében is pszichopata démon tette. Én őszintén nem is tudnám megmondani, mi a rosszabb: ha meghalok, vagy ha győzöm, de elveszítem Josiet, akit tulajdonképpen én magam ölnék meg. - Nem, az nem fog megtörténni – jegyzem meg határozottabban, némi csendes tűnődés után. - Szerencsére van még pár évünk addig, és nem adjuk fel. Meg fogjuk találni a megoldást – teszem hozzá, de valahol legbelül én is tudom, hogy magabiztosabbnak tűnök, mint ahogy érzem magam, mert valójában ezzel magamat is csak nyugtatni és biztatni próbálom. - Neked is van testvéred. Gondolom, te sem tennél másképp a helyemben – pillantok fel Seraphimra. Még nem sokat tudok róla, de az eddig elejtett néhány mondatából úgy tűnik, a húga fontos neki, és miatta jött a városba. - Jó kapcsolatban vagytok? - kérdezek rá aztán mégis, hogy tisztább képet kaphassak kettejükről én is. - Velem semmi sem túl egyszerű, még a születésem sem volt az – nevetem el magam a – jogos – értetlenkedésére. - A valódi anyánk boszi volt, Gemini boszi, ugyebár. Említettem, hogy Kai kiirtotta az egész családunkat. A szüleink esküvőjének napján történt, amikor mi még csak aprócska magzatok voltunk Josieval. Ott volt az egész família, és tudva, hogy meg fognak halni, az utolsó erejükkel egy varázslattal a legközelebbi személybe „teleportáltak” bennünket – mutatok macskakörmöket a levegőbe, mert őszintén szólva nemigazán tudom, mi is erre a megfelelő szó. - Caroline-ba, aki egy vámpír, és a szülőanyánk lett – vonom meg a vállam. Amilyen bonyolultan hangozhat ez, számomra már épp annyira mindennapos és megszokott. Ahogyan az is, hogy „a diri lánya” vagyok. Még csak három éves voltam, amikor anyáék megalapították a sulit, szóval ez is nagyjából azóta így van, mióta csak vissza tudok emlékezni. - Tisztelem én az időseket. Főleg ha valóban tiszteletre méltóak. Bár mi tagadás, nehéz huszonéves pofival igazán komolyan venni valakit – grimaszolok pimaszul, aztán szélesen elmosolyodom én is. - Nem tudom. Talán ilyen a kisugárzásom – vonok vállat aztán lazán a „miért menekülnek?” kérdésre. - Vagy lehet, tudat alatt én magam idézem ezt elő magamnak, hiszen az életem már amúgy is épp elég bonyolult. - Ezt úgy igazán én magam sem tudom, mi is az igazság. Hisz melyik tini ne vágyna szerelemre, legalább néha egy kicsit? Hazudnék, ha azt mondanám, sosem fordult meg a fejemben, milyen volna megtapasztalni valami igazán elsöprőt. Például olyat, ami Caroline és Stefan között van és volt, vagy a valódi szüleim között... még ha szomorúan is végződött. - Nos, azt hiszem, ez tényleg tanulságos – bólintok a leckéjére. Én ezt így magamban még sosem fogalmaztam meg, de egyet kell értenem vele. Míg én ezen töprengek, Seraphim megtorpan előttem, hogy megszabaduljon a mostanra haszontalanná vált szalvétájától, majd hirtelen szembe fordul velem, és közelebb hajol. A suttogásától és a szavaitól egy pillanatra a lélegzetem is elakad. Egyrészt váratlanul ér, másrészt... uhh... Igazából nem is tudok mit reagálni rá, szavak nélkül maradok, csak pislogok halvány mosollyal, kissé zavartan. Aztán azonban igyekszem hamar összeszedni magam, és a további mondandójára koncentrálni – így próbálva leplezni, hogy milyen hatással volt rám. - Haha! Szerintem meglepődnél, ha közelebbről is megismernéd ennek a kiskorúnak a lelkivilágát. Hidd el, annyira azért nem vagyok ártatlan, mint amennyire hiszel. Azt mondtam, nincs senkim, de azt nem, hogy nem is volt soha közöm senkihez. Hogy is fogalmaztál? „A test szükségletei”, illetve azok kielégítése számomra sem ismeretlen, szóval tényleg nem kell ennyire aggódnod, hogy mit mondasz előttem. - Hát nem vagyok büszke arra a csöppet kínos fellángolásra és kalandra Rafaellel, de ami megtörtént, megtörtént, visszafordítani már nem lehet. És nem is fogom titkolni vagy szégyellni... legfeljebb apám előtt. Persze az ilyesmi amúgy sem az ő fülének való. - De te ezek szerint – velem ellentétben – már voltál szerelmes – állapítom meg leplezetlen kíváncsisággal. – Többször is, ha jól értem, de ezer év alatt ez, gondolom, kicsit sem meglepő. És talán az sem, hogy ennyi idő után már nehéz olyat találnod, aki igazán megmozgatna benned valamit. Mármint ezt most nem is csak emberekre értem, hanem általában. Nehéz elképzelnem, ezer évesen mi olyat találhatnék még ebben a világban, ami még érdekel, vagy szórakoztat, vagy mozgásban tart... Persze a tudomány változik, de az emberek, a természet, annak körforgása ugyanaz marad, nem? - Nem tudom, de néha elnézem az átlagos felnőtteket, 30-as, 40-eseket, akiknek még előttük a fél életük, de máris olyan, mintha belefáradtak volna, és csak mennek előre, mint a gépek. Leélni sok-sok emberöltőt számomra egyszerűen felfoghatatlan. - Hová is tartunk? - torpanok meg egy pillanatra, képzeletben a buksimat vakarva. Közben magam is megszabadulok a fagyihoz kapott szalvétámtól, mert annak ellenére, hogy percekre fecsegő-tipegővé váltam, azért az édességről sem feledkeztem meg. Aztán hirtelen karon ragadom Raphit, és felrántom magammal az éppen mellettünk megálló, zsúfolt városi buszra, mielőtt az tovább haladhatna. - Gondolom, majd a sofőr eldönti helyettünk, bár azt hiszem, ez kifelé visz a külvárosba – próbálom megtippelni az útirányt a nyakamat nyújtogatva. Úgyis kellett egy nyugodtabb hely a beígért, komolyabb mágiahasználathoz. Varázskörök, meg miegymás, amit elvileg rajta kellene gyakorolnom majd.
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
A számtalan előnye mellett volt még valami, amit egyáltalán nem bántam ebben a testben: nem kellett többé iskolába járnom. Amúgy sem szerettem, ha mások mondták meg, mit csináljak, ennyi tudással a hátam mögött pedig egyáltalán semmi értelme nem volt már az iskolának. Érdeklődve figyeltem Lizzie-t és azon töprengtem, vajon menne-e neki, képes lenne-e lesüllyedni arra a szintre, hogy Kai méltó ellenfelévé váljon. Jelenlegi szintjén talán nem, de ha segítek megmutatni neki, milyen édes a sötét mágia hatalma, talán meg tudja rontani annyira a lelkét, hogy a démon méltó ellenfelet lásson benne. Csak tudnám, miért foglalkoztat ez annyira. Ma ismertem meg és semmi közöm a bonyodalmaihoz. - Ó, szóval majdnem tizennyolc. - ismétlem kissé gunyoros vigyorral. - Nem hittelek többnek tizenötnél. - Ártatlanul felhúzom a vállam, de csak ugratom. Ahogy a téma visszakanyarodik az átok felé, kíváncsian hallgatom. Hallottam valami hasonlóról, nem tudtam azonban, hogy ez még mindig létezik és még mindig van, akit ebben a modern korban is ilyen szörnyű, családi átok sújt. A legegyszerűbb az lenne, ha megtörnék, bár úgy sejtem, nem unalomból nem láttak még neki. Minden átokra létezik ellenszer, ha más nem, egy még erősebb átok. - Gondolom, az szóba sem jöhet, hogy részt vegyetek ezen a rituálén. - Nem mintha én valaha is szembe tudnék szállni a húgommal, úgyhogy megértem, ha a párbaj nem opció számukra. Az sem fog sokat segíteni rajtuk, ha menet közben megölik valahogy Kait. - Szívás. - teszem még hozzá, mivel semmi vigasztaló nem jut eszembe. Az érzelmi intelligenciám sokat kopott az elmúlt évszázadok alatt. Ahogy folytatja tragikus életének tetézését, a magasba szalad a szemöldököm. - Várj. Nem sokat értek a szüléshez, sem a női anatómiához, de akadt már dolgom vele párszor, mármint az anatómiával, nem a szüléssel - szóval, javíts ki, ha tévednék, de hogy lehet édesanyátok vámpír? - Lehet, hogy a magyarázat egyszerűbb, mint gondolnám és az ikrek születése után változott át, de Lizzie zűrös életét elnézve úgy sejtem, ennél sokkal bonyolultabb a válasz. - A diri lánya? Klassz! - Kíváncsi vagyok, a szülők mit szólnának, ha tudnák, mivel tölti a lányuk a nyári vakációt. - Ahaa, szépen vagyunk! Ezek a mai fiatalok sem tisztelik már az időseket! - kiszélesedik a vigyor az arcomon, ahogy a látásomat kritizálja. Meglehetősen éles a nyelve, pont ezért vonz annyira. Egyáltalán nem hasonlítható ahhoz a törékeny virágszálhoz, amelynek első látásra képzelné őt az ember. A fagyis poén egész jól sikerül, addig, amíg vissza nem szolgáltatja a krémet az arcomra egy jól leplezett varázslattal. Nevetve letörlöm a kézfejemmel a hideg trutyit. - Nem rossz. 1-1. - Közben kezd olvadni a fagyim, így behozom a csevegéssel töltött perceket és tovább nyalom. Mindig is gyors evő voltam, így elég hamar a tölcsérem aljára jutok, de közben Lizzie-t figyelem, a pillantásom újra és újra visszatér rá, mintha nem lenne más fókuszpontom rajta kívül. - Miért menekülnének? Azt ne mondd, hogy a mai tinédzserek valami hétköznapi "lamúrra" vágynak, mert akkor tényleg elő kell állnom a "bezzeg az én időmben" dumával. - A fejemet csóválva fordulok be elé, a következő néhány métert háttal tolatva teszem meg, előtte haladva. - Ha valakit elriaszt az életed, akkor az meg sem érdemli, hogy vele légy. Ez a következő leckém számodra. - Aki nem képes kezelni a káoszt és a zűrzavart, az meg sem érdemli, hogy része legyen benne. Engem nem hogy nem riasztottak el a történtek, hanem még vonzóbbá is tették a Gemini lánykát, hiszen minél több akadály kerül az útjába, annál több lehetőséget kap az élettől, hogy keresztül törve rajtuk erősebbé váljon. Az erő pedig meglehetősen vonzó tulajdonság. Megtorpanok előtte, csak remélve, hogy nem törli belém válaszul a fagyiját, de az enyém elfogyott és a szalvétát belezsákolom a legközelebbi kukába, ahhoz meg célszerű megállni, mielőtt dobnék egy hátast valamelyik macskakövön. Kihasználva viszont, hogy közelebb került hozzám, odahajolok hozzá, mintha súlyos titkot akarnék a fülébe súgni. - Nekem tetszik a kaotikus háttérsztorid, Elisabeth Saltzman. Szexi. - elhúzódom tőle és visszasorolok mellé a szokásos, kaján vigyorral az arcomon. Természetesen az életét találom dögösnek, véletlenül sem őt, mert egy kiskorúra csak nem jegyezhetem meg, hogy... Pedig amúgy... - A románc nem az én világom. Nem is emlékszem már, utoljára mikor voltam szerelmes. - Valóban el kell gondolkodnom a válaszon, felidéznem az utolsó arcot, aki iránt többet éreztem testi vágynál. - A test szükségleteit elismerem és űzöm, ha szükséges, de ennél nagyobb mélységeket mostanában nem mozgatott meg bennem senki. De jobb, ha nem mondok többet, mielőtt még megsérteném a csapat kiskorújának lelki világát. - Meg aztán, ha túlságosan belemelegszünk a témába, nehéz lesz továbbra is tizenötnek tartanom a szememben. Már így is nehezemre esik nem őt figyelni állandóan, nem rácsodálkozni egy-egy grimaszára vagy mozdulatára, mintha valami újszerű létforma lenne, akit állandó megfigyelés alatt kell tartanom.
- Öhm... nem. Valószínűleg még senkinek nem adtam jó okot arra, hogy ilyen „sértéseket” vágjon a fejemhez. Gondolom az iskolai órák szimplán csak nem lelkesítenek ennyire – somolygok a dolgon egy jóízűt. Nem mintha a sulis tananyaghoz hülye lennék, legalábbis ezzel sem vádolt még senki, de tény és való, hogy jó okom van komolyan venni ezt az egészet, és példás tanulóvá avanzsálni. Égben köttetett páros vagyunk – vagy valami olyasmi –, ha már az én szorgalmam ilyen jó hatással van rá is. - Mondasz valamit. Kai tényleg elég őrült... Nem tudom, képes leszek-e lekörözni valaha az elmebeteg észjárását. Elég sok durva sztorit hallottam róla – sóhajtok, majd a vállamat vonogatom. Persze az elképzelés jó, és valóban még mindig ez eddig a legjobb, leginkább használható stratégia, amihez eddig szerencsém volt. Meg az is biztos, hogy nem most fogom feladni, és azt mondani, hogy ez nekem nem megy. Ez olyan lesz, mint sakkozni valakivel. Életre-halálra. Minden lépés számít. Csak hát az őrült gondolkodást még fogalmam sincs, hogyan sajátíthatnám el. - Tizenöt? - kérdezek vissza az orromat ráncolva. Miről beszél ez? - Tizenhét. Majdnem tizennyolc... már csak néhány hónap, és nagykorú leszek – vigyorodom el. Aztán hamar le is konyul a nagy mosolyom, ahogy a kedvéért visszakanyarodom az előző témához. - Na igen, a Gemini-átok. Amiről igazából fogalmam sem volt, mert a szüleink ügyesen titkolták előlünk, amíg a drága nagybátyánk az orrom alá nem dörgölte a dolgot. Már szinte megható, hogy Kai ennyire törődik velünk, és felvilágosított. Létezik egy átok, ami sok-sok generáció óta a családunkat sújtja, és amely szerint 22 évesen az ikreknek meg kell mérkőzniük egymással. A gyengébb elpusztul, a lelke eggyé válik a testvéréével, az erősebb viszont tovább él, és az ereje megsokszorozódik. Ha megpróbáljuk elbliccelni az összeolvadást, mindketten belehalunk. Szóval... igen, Gemini-ikernek lenni szívás, de még van rá nem egész öt évünk, hogy kitaláljuk, hogyan kerüljük el a sorsunkat – tárom szét a karomat, mintha ez amúgy ilyen egyszerű és nagyszerű lenne. Nem az. Szórakozottan fürkészem a pasit, és valamiért cseppet sem lep meg, hogy különféle megszállottságokkal kötötte le magát az évszázadok során. Sőt, ettől csak még izgalmasabbá válik számomra az egész lénye, még sötétebbé, még titokzatosabbá, ami megmagyarázhatatlan okból és módon egyre inkább vonz és lelkesít. Olyan, mint az éjjeli lepkéknek a tűz vagy a lámpafény. Már most tudom, sejtem, hogy meg fogom égetni vele magam – mint ahogy azt tette a cukrászda függönyével is –, de ez nem tud eltántorítani, vagy távolabb űzni. - Panaszkodtam volna? - nevetem el magam. - Lássuk csak, kihagytál-e valamit? Például, hogy a szülőanyám egy vámpír, apám vámpírvadász, és együtt alapítottak és vezetnek egy varázssulit. Igazából sosem tudni, mikor bővül tovább ez a lista, úgyhogy kár is vele foglalkozni – ingatom a fejem szórakozottan. Néha tényleg nagyon szeretnék átlagos lenni, és bárcsak volna rá esély, hogy egyszerűbbé váljon az életem, de minden jel arra utal, hogy ennél csak bonyolultabb lesz. - Nem lep meg. Damon és Stefan élete is elég kalandos volt. Lehet ezekről részleteket olvasni a Salvatore suli naplói között – jegyzem meg aztán eltűnődve. - Tizenöt... ó, hogyne. Oké, felfogtam, hogy tizenötnek látsz, semmi gond, megértem. Több ezer évesen már megbocsájtható, hogy romlik a látásod – bólogatok szemtelen mosollyal, hozzá hasonlóan kicsit eltúlozva a korát. De hiába az idős korral járó szeszélyesség, azért felvonom a szemöldököm, amikor messzire tartja tőlem dacból a fagyiját. Végül aztán mégis megkapom a nekem járó kóstolót... úgy a fél arcomra. - Ühm... Pedig számítanom kellett volna valami ilyesmire... - forgatom a szemem nevetve, és egy mozdulatot teszek a kezemmel az arcom előtt, mintha letörölném a hideg édességet, viszont a kézfejem nem ér az arcomhoz. Ehelyett egy varázslattal eltüntetem a rózsaszín mázat, ami a következő pillanatban Seraphim arcán bukkan fel. - Neked sem áll rosszul! - jelentem ki vidámon, és kicsit a nyelvemet is kiöltöm felé. Csak hogy emlékeztessem rá, egy boszival van dolga, aki elől hiába is próbál kitérni egy-két távolodó lépéssel, a bosszúm utoléri. - A-a... nincs senki említésre méltó. És titkos rajongóról sem tudok. Gondolod, hogy ilyen háttérsztorival, mint amit az imént felsoroltál rólam, még beleférne egy tinédzser lamúr? Vagy hogy nem menekülnek mind hanyatt-homlok a másik irányba, amint a lényegről tudomást szereznek? - nevetgélek a dolgon, de ezúttal kicsit keserűen, mert valljuk be, enyhén szánalmas, ha így belegondolunk. - Ha jól sejtem, utazóként ez jóval egyszerűbb: bárki bőrébe belebújhatsz, vagy tovább állhatsz, ha úgy tartja kedved – tippelek, mert valamiért kinézem belőle, hogy csak addig a pontig venne komolyan egy románcot, amíg az számára kényelmes. Aztán lehet, hogy nagyot tévedek, végül is még mindig csak alig ismerem, és az utazó lét szabályairól sem tudok mindent.
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Tovább duzzasztja már igencsak terjedelmes egómat az, hogy sikerült újat mondanom neki a varázskörrel. Meglep, hogy ez még eszükbe sem jutott eddig, bár az igaz, hogy önmagában egy sima körrel nem sok mindent lehet kezdeni - na de ha hozzáadjuk az én ötletemet! Igaz, meglehetősen sötét varázslat és elég veszélyes is. Ha elmém még józanul maradt részét állítom rá a terv kielemzésére, máris kezdem érteni, miért nem jutott korábban senki eszébe. - Mondták már neked, hogy imponáló, amikor ennyire lelkes vagy? Könnyebb lenne, ha egy kicsit unnád a leckéimet. - De tényleg, attól még, hogy különösen élvezem, ha az önérzetem legyezgetik, baromi nehéz megőriznem a hitelességemet úgy, hogy közben ilyen lelkesen issza minden szavam. Arra késztet, hogy hagyjam magam elsodorni, és a végén még egymás mellett ugrándoznánk örömünkben azon, milyen klassz ötleteim vannak. A kép valahogy túlságosan élethű, fintorogva hessegetem el lelki szemeim elől. - Úgy van. Plusz, Kai elég őrült. A legkönnyebben úgy nyomod le, ha te még őrültebbé válsz. - Ennek a kijelentésemnek nincs semmiféle alapja, csak egy megérzés. Ha túl akarnak járni Kai eszén, kénytelenek lesüllyedni a fickó szintjére és megverni őt abban az elborult, kaotikus, sötét pályán, különben végig hátrányból indulnak vele szemben majd. Nem mintha az én dolgom lenne, hiszen nem egyeztem bele semmi többe néhány ingyen leckénél. Igazából még azt sem mondtam, hogy ingyen lesz. - Gemini-átok? Azt ne mondd, hogy a kattant démon nagybácsin és az ősi boszorkány bébiszitteren túl még egy családi átok is ül a nyakadon. Hogy fért bele mindez tizenöt évbe? - csóválom a fejem, de ha az életkorára vonatkozó tippemmel túlságosan mellélőnék, akkor igyekszem korrigálni magam. - Tizenhat? Hét? Harmincegy? Sosem lehet tudni, nézz csak rám. - Húsznál semmiképpen nem néz ki többnek egyébként, de amikor látom rajta, hogy ennyire érdeklődőn figyel, nagyon is reálisnak tűnik a tizenöt. Olyan fiatalos, energikus és bájos, de nem az a fajta "ráfújok és eldől" báj, hanem valami sokkal keményebb, tökösebb aura lengi körbe, ami egyszerre teszi gyermekien ártatlanná és vonzó, érett nővé. - Volt, nem is egy. Valahogy le kellett kötnöm magam ezer évig. - A megszállottság valamilyen szinten már a részemmé vált. Az is egyfajta kattanásra utal, ahogy Lizzie-ről vélekedek, pedig alig egy órája ismerem, mégis újra és újra visszatér rá a tekintetem, hiába keresek fókuszpontot az utca kirakatain vagy bármi máson, minél messzebb tőle. Így, hogy felhívja a közös pontjainkra a figyelmet, kénytelen vagyok elmosolyodni. Mennyire igaza van! Talán pont azért tudok vele ennyire közvetlenül beszélgetni, mert én is látom ezt a sok hasonlóságot kettőnk közt. Meg hát nem tűnik túlságosan veszélyesnek, egyáltalán nem érzem mellette fenyegetve magam. A fagyi megszerzése után nem igazán foglalkoztat, mi történik a hátunk mögött, arra koncentrálok, hogy a csokoládé és az eper ízt összemossam a nyelvemen. Közben érdeklődve hallgatom a választ, amitől hitetlenül elkerekedik a szemem. - Oké, várj, szóval Salvatore mostoha apa, Gemini leszármazottság átokkal, gyilkos ösztönű démon nagybácsi és nyárvégi üdülés az ősi Mikaelsonéknál. És még van képed panaszkodni? - Tettetett felháborodással megcsóválom a fejem, viszont tagadhatatlanul minden egyes új információ egyre inkább közelebb visz Lizzie-hez. Azt hittem, ennél érdekesebb élete már nem is lehetne, erre kijátszotta a Salvatore-kártyát... Nem győzöm csodálkozni a sors fordulatán, hogy pont egy ilyen lányt sodort az utamba. - Személyesen nem ismerem őket, de sokat hallottam róluk. Van néhány ismeretségem, akiknek volt hozzájuk szerencséjük. - Általában azzal a céllal, hogy meggyilkolják valamelyiket, de azt hiszem, ezt Lizzie-nek nem kell tudnia, főleg, hogy abban semmilyen szinten nem volt benne a kezem. Végre egy családi intrika náluk, amiben ártatlan vagyok. Nem igazán zavartatom magam, engedély nélkül belenyalok a fagyijába. Igaza volt, az édes-savanyú párosítás együtt valami egészen fenomenális. - Nem kell sorban állnom, előjogom ellenállhatatlannak lenni. - Valamilyen szinten komolyan is gondolom. Aki ezer évet végigrobotol ebben a földi pokolban, az már nem igazán fárasztja magát olyasmivel, mint engedélykérés - főleg, ha tudja, hogy nincs tétje. Az pedig, hogy nevetni hallottam Lizzie-t, egész kellemes utóhatás. - Nem rossz. Dacára annak, hogy most lettél tizenöt, egész jó ízlésed van. - Szándékosan tévesztem el a korát, hiába tisztáztuk le az előbb, és ahogy kiszemeli magának az eper fagyimat, irigyen eltartom tőle. - A-am. - Nem húzom azonban túl sokáig, látványos sóhajjal, a szemem forgatva odakínálom neki a fagyim, és ha belenyalt, akkor kicsit feljebb nyomom a tölcsért, hogy az orrára is jusson az epres krémből. - Hupsz. Jól áll neked a rózsaszín. - Ártatlan vigyorral elhúzódom egy fél lépésnyit, távolabb minden esetleges bosszújától, így indulok tovább, egyelőre oldalazva. - Na és mondd csak, kedves Liz, hagytál a testvéreden túl mást is Mystic Fallsban? Egy vérfarkas udvarlót? Gyerekkori barátot, aki titokban őrülten szerelmes beléd? Egy vámpír srácot, akitől a szüleid tiltanának, de a románc elkerülhetetlen? - Nem mintha számítana, ezzel áltatom magam. Csak érdeklődöm.
Felnevetek a 70-es évek frizuráira tett megjegyzésére, de magamban hozzáteszem, milyen érdekes valakivel úgy beszélni erről, mintha számára csak tegnap lett volna, holott külsőleg nem néz ki tőlem sokkal idősebbnek. Már hozzá kellett volna szoknom ehhez a felálláshoz, hiszen nem egy vámpír van az ismerőseim között és a családomban, és vannak mások is az életemben, akik idősebbek a látszólagos koruknál. Elég csak a legközelebbiekre gondolnom, anyára és Stefanra, mindkettő velem egykorúnak tűnhet, holott anyám már van, nem is tudom, kb negyven éves, a mostohaapám meg több száz... Uhh... Tudom, de ez más. Ezt igazából már megszoktam, mindig is így volt, ez már egyáltalán nem furcsa... amíg nem gondolok így bele. De megismerkedni valaki újjal, aki... ennyire... vonzó... Ah, hol jár az eszem? De tény, hogy van ebben valami furcsán izgalmas. - Persze, igazad lehet – mosolyodom el, aztán hamar komolyabbra váltva bólogatok is a közös, jégkrém iránti rajongásunk fontosságára. - Ha édességről van szó, azt amúgy sem vehetjük elég komolyan – teszem is hozzá határozottabban. Elképzelni sem tudom, milyen helyzetből menthet ez ki bennünket, de azért csak ne bagatellizáljuk ezt el. Nyilván. Na, de ha már a szorult helyzeteket emlegetjük, nem habozok kifaggatni Raphit a démonok elleni harc, illetve védekezés általa ismert módjáról. Nem ő az első, akinek felteszem ezeket a kérdéseket, de valami megfoghatatlan okból eddig benne van a legtöbb reményem. A családom egyelőre tehetetlennek tűnik, ha Kairól van szó, és azt hiszem, őket jobban aggasztja a testvéremmel való összeolvadás problémája. Ami szintén nem kis dolog, és talán érthető is, hogy háttérbe szorul számukra ez mellett a nagybátyám visszatérésének veszélye, hiszen vele már többször felvették a harcot, még ha más formában is. De faggattam erről a témáról már Isaacet és Blairt is, és ők sem igazán nyugtattak meg. Raph viszont azért más, mert boszorkány, és mert már sokat megélt. Azt hiszem, ő a legjobb lehetőségem, ő a legmegfelelőbb személy arra, hogy engem – bosziként – felkészítsen. Igen, talán őrültség ennyire bízni valakiben, akit alig egy órája ismerek, és nem is igazán tudom megmagyarázni, miért bízok mégis ennyire, de nem tudok nem megragadni minden elém táruló lehetőséget, ami segíthet ebben a szorult helyzetben. Kai bármikor újra felbukkanhat, és előfordulhat, hogy nem lesz olyan szerencsém, mint legutóbb. Bár a gyűrű, ami összeköt Josieval, és amiről egyelőre senki más nem tud, ad egy icipici előny azért. - Ó, jó tudni, hogy a fájdalmat ők is érzik – bólintok egy önelégült vigyorral. Egy cseppet még nekem is fura, hogy a másnak okozható fájdalom ilyen örömet jelent nekem, de persze nem akárkiről van szó. Szívesen megajándékoznám azt a pokolfajzatot egy kis migrénnel. - Varázskörök? Erről még nem is hallottam, pedig tényleg nem keveset kutattam a témában az utóbbi időben – kapom fel a fejem a dologra. - Oké, máris kíváncsi vagyok – csillan fel a szemem lelkesen, amikor Raph láthatóan ihletet kap a következő leckémhez. Bár az, hogy rajta fogok gyakorolni, egy kis aggodalommal és izgatottsággal is eltölt, főleg mert egyelőre a leghalványabb elképzelésem sincs, hogy mit találhatott ki. - Még nem vélekedett nekem így senki a megszállottságról, de szerintem igazad van. Főleg ebben a helyzetben, amiben vagyok, kulcsfontosságú lehet, ha nem vonulok vissza begubózva, és dugom a fejem a homokba. - Igazából nem is értem, a családom többi tagja miért nem kutat ilyen őrült módon a megoldások után. Persze lehet, ezt teszik ők is, csak jól leplezik, hogy ne adjanak okot még több aggodalomra. A család már csak ilyen. - És ha a Kai probléma még nem lenne elég, ott van a Gemini-átok közeledő veszélye is – sóhajtok, majd a hajamba túrok kissé feszülten. Ha őszinte akarok lenni, erre most még nem is nagyon akarok gondolni. Muszáj lenne, de egyszerre csak egy ilyen kaliberű gonddal tudok foglalkozni. Végül is a másikra még van öt évünk, hogy megoldjuk. - A te életedben is van, vagy volt bármi, ami ilyen jellegű megszállottságot jelentett? - fordítom Raphi felé aztán a kérdést. Úgy tűnt, tapasztalatból beszél, szóval kíváncsi lettem. Meg tagadhatatlan, hogy a témát is szívesen terelem most egy kicsit. - Tehát neked is van egy húgod. Még egy közös pont – jegyzem meg halvány, fürkésző mosollyal. Ahogy a válaszát megfogalmazta, arra következtetek, hogy erről most megint nem fog bővebben beszélni, ezért nem is faggatom. De egyszer talán lesz még alkalmam megkérdezni, miért voltak eddig egymástól távol, vagy hogy milyen a húga. Vagy bármi egyebet, ami érdekesnek tűnik. Megérkezünk a közeli cukrászdához, amit messzebbről láttam már párszor, de a kínálatukat közelebbről még nem volt alkalmam megvizsgálni. Pár pillanatnyi nézelődés után azonban maradok az eredeti választásomnál, a citrom-csoki kombónál. Ám amikor fizetésre kerülne a sor, a pult mögötti függöny váratlanul kigyullad, és ahogy a mellettem ácsorgó pasira terelődik a tekintetem, egyből leveszem, hogy ő okozta. Kissé elképedve, de ellenkezés nélkül reagálok a noszogatásra, hogy hamar tovább haladjunk, de azért mielőtt még túl messzire érnénk, még visszafordulok, és egy hunyorítással eloltom a tüzet. Az ingyen fagyi egy dolog, de nem venném a szívemre, ha miattunk az egész kóceráj lángra kapna. - Öhm... igen... Az volna az a bizonyos Mystic Falls, jól hallottad – bólogatok még mindig szórakozottan. - Hogy ismerem-e? Stefan Salvatore a mostohaapám. Te is ismered őket? - miközben én igyekszem visszaterelni a figyelmemet a beszélgetésünkre, Raphi már egy szemtelen manőverrel belenyal a fagylaltomba. Először csak meglepetten, nagyra nyílt szemekkel meredek rá, aztán őszintén elnevetem magam. - Nem lehet, hogy te kétszer álltál sorba, amikor a pimaszságot és vakmerőséget osztogatták? - Ez valószínűleg többnyire rólam is elmondható, de ez most mellékes. - Legalább ízlik? - kérdezem elvigyorodva, mielőtt magam is megízlelném a savanyú édességet. - De most így nekem is jár kóstoló abból az epresből, nem? – bökök is orrommal a kezében tartott tölcsér felé.
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Halkan felszisszenek csak, de különösebben nem hat meg Kai élettörténete - különben is, Lizziék alig tudtak még járni és beszélni akkoriban, nem a legigazságosabb húzás felelősségre vonni őket. Nagyjából ismertem már a történetet, az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a börtönvilágban töltött évektől valaki megkattanjon. Persze attól még, hogy megértettem és a magam módján szimpatizáltam Kaijal, ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy továbbra is asszisztálni óhajtottam neki az ikrek megölésében. Habár - figyelmeztetett egy halk, tompa hang a fejemben -, eddig csak Lizzie-t ismertem meg, neki ajánlottam fel a segítségemet. Hogy a testvérével mi történik, az egyelőre még csak kötelességtudatból vagy udvariasságból sem hatott meg. Szavaira, még ha viccnek is szánja, meggyőző mosollyal bólogatok. - De még mekkora divat! A nők akkora hajkölteménnyel jártak, csodálkoztam, hogy nem törik ketté a nyakuk. - Nem mintha a mai kor divatjában ne lennének kérdéses vagy érthetetlen pontok. Őszintén szólva sosem igazán foglalkoztatott a gyengébbik nem ilyen értelemben - nem mintha most érdeklődnék Lizzie iránt, csak... Jó, hagyjuk. - Sosem tudhatod, mikor ment majd ki minket ez az információ egy szorult helyzetből. - Ez úgy hangzik, mintha máris hosszú távra terveznék vele. Szöget üt a fejemben, hogy ha sikerül elindítanom a tervemet, vajon Lizzie-vel mi lesz, de el is hessentem a kételyeimet azzal a tudattal, hogy csak tanulni jött a városba, vagyis nemsokára úgyis hazamegy. Ez a tudat mégsem tölt el a várt megnyugvással, sőt, öntudatlanul grimaszolni kezdek. - Az a baj a démonokkal, hogy halhatatlanok. Ha meg is ölöd őket, idővel visszatérnek, még dühösebben, mint előtte. Ezért működött olyan jól a börtönvilágos ötlet. - Bocs, Kai, neked nyilván borzasztó volt, de maga a varázslat attól még zseniális. Tudom, hogy Lizzie nyilván tisztában van ezzel a részlettel, így folytatom. - Viszont, mivel materializálódtak ahhoz, hogy a Földre léphessenek, a szerveik épp olyan emberiek, mint a mieink. Egy erősebb fejfájás őket is térdre kényszerítheti. - Igaz, Kai ellen nem tudtam túl sokáig fenntartani a varázslatot, így Lizziéknek valami hatásosabb kéne, ami elég sokáig le tudja bénítani, viszont közel sem annyira erős, hogy megölje. - A varázskörök mindig bejönnek. Abból a legtöbb démon képtelen kitörni, csak hát ugye belecsalni őket már nem olyan egyszerű. Ó! - Egy széles vigyor jelenik meg az arcomon. - Azt hiszem, tudom, mit fogok megtanítani neked. Tetszeni fog. Bár nem vagyok démon, de talán tudod rajtam gyakorolni. - Az erőm nagyjából vetekedhet egy átlagos démonéval, már ami a mágiát illeti, és a lelkem is kellően korrupt ahhoz, hogy halálom után ne számítsak túl nagy glóriára és dicsfényre. Igen, az átoknak működnie kell rajtam, és már alig várom, hogy lássam, Lizzie mire jut vele. - A megszállottság nem rossz dolog. Sokan próbálják elhitetni veled, hogy igen, de ők csak félnek attól, miféle magasságokba juthatsz. Megszállottnak lenni egyet jelent egy elsöpörhetetlen erejű elhivatottsággal. Ha célt akarsz érni, légy csak az. - Halvány mosollyal oldalba böktem a könyökömmel. Talán tényleg több közös van bennünk, mint azt gondoltam volna. Érdekes, hogy pont most és pont így került az utamba. - A családom tagjai közül már csak a húgom él. Miatta jöttem a városba. - Nem hittem volna, hogy bárkinek is mesélni fogok Ariáról, de hát ez a Gemini boszorkány már csak ilyen furcsa szerzet. Arra ösztönöz, hogy megnyíljak neki, még ha próbálom is kontroll alatt tartani a nyelvem és nem túl sok információt megosztani magamról. - Akkor arra megyünk. - befordulunk a sarkon és tényleg ott vagyunk a cukrászdánál. A kínálat jónak tűnik, úgyhogy magam elé engedem Lizzie-t, de végig mellette maradok, és ha nem gondolta meg magát a kínálat láttán, akkor kérek neki egy-egy gombóc csoki-citromot, magamnak meg étcsokit és epret. Amikor fizetésre kerülne a sor, az eladó mögötti függönyre hunyorgok, mire az lángra gyullad. Míg szerencsétlen kislány egyből odapördül és megpróbálja eloltani, addig én megbököm Lizzie-t és elégedetten tovább indulok vele. - Mystic Fallsot mondtál, igaz? Hallottam már róla. Állítólag ott mindig történik valami megmagyarázhatatlan. Ismered a Salvatore fivéreket is? - érdeklődve sandítok rá oldalra, a fagyimat nyalva, és ha kellően távol értünk a cukrászdától, megállok egy pillanatra. - Mutasd azt a citromot! - Nem kérek engedélyt, ha nem elég fürge, hogy tiltakozzon, akkor odahajolok hozzá és belenyalok a fagyijába.
Kicsit elnevetem magam az ötletére, majd az orrom ráncolom, úgy kezdem lassan ingatni a fejem. - Már az előtt meg akart ölni, mielőtt megszülettem volna. Aztán három éves koromban egy Bennett boszi segítségével egy párhuzamos börtönvilágba száműztük őt a testvéremmel. Kétlem, hogy ezt egy üveg piával helyre lehetne hozni, de azért köszi a tippet – teszem hozzá elvigyorodva. Ami azt illeti, még egy ideig amúgy sem vehetnék alkoholt, legálisan legalábbis biztosan nem. Legfeljebb apa készletéből tudnék lopni valamit. Vajon Kai azt értékelné? Nála sosem tudni, amilyen őrült és kiszámíthatatlan. Raphi elismeri, hogy Dahlia nem bánt vele kesztyűs kézzel, amire nem válaszolok, mert nem igazán tudok mit, de kissé eltűnődve nézek rá, belegondolva, hogy ez vajon mit is jelenthetett az ő számára. Annyi már nyilvánvaló, hogy neki sem lehetett könnyű. Bár a nehézségektől elvonatkoztatva, ha jól sejtem, sokat tanult tőle. Az ősi Mikaelsonok szerintem mind egy kicsit elvetemültek, de senki sem tagadhatja, hogy baromi erősek, és nyilván tudnak mit tanítani. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a valódi nevének megosztása helyett inkább terel, de nem tulajdonítok ennek túl sok jelentőséget. Minden bizonnyal megvan rá az oka. Azonosulnia kell azzal, akinek az életét éli... vagy esetleg ez már nagyjából meg is történt. Nem teljesen értem, nem is érthetem igazán az utazókat, de érdekesnek találom őket. A sikeres robbantás miatti izgalmakat valamiképpen tovább fokozzák bennem azok a látszólag jelentéktelen, leheletnyi érintések, amelyeket egymással váltunk, míg a törmelékek közül felkászálódunk. Mintha elektromosság húzódna közöttünk, ami számomra új és elképesztő érzés... kicsit talán félelmetes is... de azt hiszem, jó értelemben. Elnevetem magam az „ugye, megmondtam” kijelentésére, főleg amiatt a kissé önelégült, büszke tekintet miatt, ami ehhez párosul, és még akkor is nevetgélek, amikor úgy tesz, mintha az égnek álló hajamat simítaná le. - Sebaj, talán újra divatba hozom. Azt hiszem, ez a stílus a hetvenes években nagyon menő volt. - Nem mintha én sokat tudnék erről. Akkoriban még gondolati síkon sem léteztem. Minden ezzel kapcsolatos tudásomat régi videóklipekből és filmekből gyűjtöttem. - Nahát, egy édes szájú boszi! Úgy tűnik, van bennünk valami közös. Bár nem hiszem, hogy ez a hasonlóság bármiben is a hasznunkra válna – vigyorodom el a dolgon. Legfeljebb annyiban segít, hogy jól tudunk majd együtt fagyizni. Ez is valami. Gondolom. - Ó, abszolút benne vagyok! Menjünk valami kevésbé lakott helyre, ahol nem keltünk nagy feltűnést. Tudsz olyan varázslatokat, amelyek legalább annyiban segíthetnek, hogy lelassítanak egy démont? Amivel fájdalmat okozhatok nekik vagy... öhm, nem is tudom... összezavarhatom őket, vagy akadályt gördíthetek eléjük? - tűnődöm részben fennhangon. Seraphimnak biztosan több tapasztalata van ebben, mint nekem. Valahogy nem olyannak tűnik, aki egy pokolfajzatot látva összecsinálná magát ijedtében, hanem, még ha rögtönözve is, de felvenné a harcot, és meg tudná védeni magát. - A szüleim Mystic Fallsban maradtok, a Mikaelsonok viszont leginkább vendégként tekintenek rám, azt hiszem. Szerintem nem igazán foglalkoznak vele, hogy mi mindent csinálok, amikor elcsavargok – vonok vállat. Mondjuk nyilván ha eltűnnék, aggódnának, meg riadóztatnák az őseimet, illetve nem azt mondom, hogy cseppet sem ügyelnek rám. De hát már majdnem tizennyolc vagyok, nem gyerek, és szerintem tudok magamra annyira vigyázni, hogy ne adjak okot állandó aggodalomra. - Josie? Nem. Szoktunk egymással is gyakorolni, de ő most nem jött velem. Talán később csatlakozik majd, ha kedve szottyan, de New Orleansba jönni, és Freyától tanulni az én ötletem volt, én ragaszkodtam hozzá. Kicsit megszállottja lettem annak, hogy tovább képezzem magam, mióta Kai visszatért az életünkbe. - Ismerem be őszintén, miközben megindulunk az utcán. - Na és te? Vannak rokonaid? Vagy barátaid itt a közelben? - Valami azt súgja, hogy nem igazán, hisz akkor talán nem lakna egy elhagyatott templomban, de ki tudja. - Úgy rémlik, arra láttam a minap egy jó cukrászdát – bökök a legközelebbi sarok felé.
"It's inside me, like the tide; always falling and rising"
Az ajkamba kell harapnom, hogy Lizzie szóhasználata ne robbantson újabb nevetés bombát ki belőlem. Szegény lány nem sejtheti, miféle megállapodást kötöttem a nagybátyjával (annak mondjuk talán túlzás nevezni, bár úgy emlékszem, mintha megígértem volna) arról, hogyan fogom tiszteletemet tenni a Saltzman ikreknél Mystic Fallsban, továbbítva Kai meleg üdvözletét. Eddig a New Orleans-i terveim túlságosan lefoglaltak ahhoz, hogy időt szakítsak két idegen tini lány megszorongatására, hát épp ezért olyan vicces az egyikük váratlan felbukkanása a városban. Ha nem ismerném név szerint, azt is mondhatnánk, az ördög küldte őt ide, hogy beteljesíthessem az ígéretemet. Nem hiszem, hogy a Kainak tett szavamat alátámaszthatom azzal, ha segítek felkészülni ellene az unokahúgával, de őszintén szólva nincs semmi kedvem meggyötörni. Ez amúgy is családi biznisz, intézzék le maguk közt, én meg teszem, amit akarok - mint mindig. - Ó, de, nagyon is ismerem az érzést. A titok az, hogy vittem neki két üveg whisky-t. Lehet, itt rontottad el. - Csak viccnek szánom, mármint tényleg whiskyvel fizettem le Kai Parkert (de még milyen minőségivel!), nem hinném azonban, hogy ez a trükk már Lizzie esetében is működne. Azok után nem, hogy láttam, a démon miféle illúziókban leli örömét az ikrek halálát illetően. - Ennek ellenére tényleg szórakoztató volt. - Nem engem akart megölni (még), így nem volt okom gyűlölni Kait csak azért, mert az előttem álló lány megölését tervezte. Mindenkinek megvannak a maga indokai, viszont határozottan vicces, általuk miféle érmét forgatok épp a kezemben. Mindegy, mit teszek, egyszerre sosem érinthetem mindkét oldalt. - Hát, nem igazán. - Mosolyom szelídül Dahlia említésekor. Hiába koptak meg az elmúlt ezer évben, annak a néhány évnek az emléke a mai napig kellemetlen érzéseket kelt bennem. Nem szeretem felidézni őket. - De úgy hallottam, azóta csiszolódtak a módszerei. Mármint, amíg meg nem halt. - Ez a gyenge poén ismét visszacsalja a széles vigyort az arcomra. Mivel megválaszolja a saját kérdését a nevemet illetően, ezért csak kiegészítem: - Az én szüleimnek még jó volt az ízlésük. - Sosem neveztek volna el Seraphimnak. A valódi nevemet azonban nem szándékozom elárulni a lánynak, nem csak azért, mert túl nagy erővel ruházná fel a kilétemet illetően (még ha csak egyetlen, ártatlan név is, számomra nagy jelentőséggel bír), hanem mert nem igazán tudok azonosulni vele már. Olyan, mintha csak egy lett volna a számtalan testnek, akit megszálltam; tényleg én volnék, az "eredeti" én, vagy az nem létezik egyáltalán, csak valami mesterséges, érzelmekből összefércelt, utazó kísértet? Talán csak a pusztítás öröme teszi (hiába Liz rombol, nézni is jól esik), de az érintése egy pillanatra összezavar. Szinte észre sem veszem, mint a pillangó szárnyának rebbenése, olyan gyenge a simítása a karomon, mégis összerándulnak tőle bizonyos megmagyarázhatatlan helyek és pontok a gyomromban. Amilyen gyorsan felvillan az érzés, olyan hamar semmivé is foszlik, ahogy elhúzza a kezét, pillantásom azonban hosszabban időzik rajta, az iménti momentum lenyomata után kutatva a szemében. Vannak, akik kinőnek a gyerekes dicsekvésből ezer év után, és vagyok én. - Ugye, megmondtam. - Büszkén felszegem az állam, és muszáj legalább olyan szélesen mosolyognom, ahogy a lány teszi. Az öröme ragadós, a túlpörgése mondjuk aggasztó - talán nem kéne pont cukorral tömnöm? - Sssz, attól félek, ez napokig így maradhat. - Tettetett sajnálkozással tapogatom meg a haját, amivel persze a világon semmi gond sincs, de ezt neki nem kell tudnia, amíg tükörként is alkalmazható felületet nem talál magának. Hadd rettegjen; már ha az a fajta lány, akit érdekel, hogy áll a frizurája. - Hihetetlen, de igaz! A csokis ostyáért pedig ölni is hajlandóak. - Elég morbid vicc a múltamra való tekintettel, de még egy dolog, szerencsére, amiről újdonsült tanítványomnak nem kell tudnia. Különös, hogy ennek ellenére sem érzem úgy, hogy túl sokat titkolóznék előtte, épp ellenkezőleg: elég rég volt, hogy nem kellett megjátszanom magam valaki előtt. - Csoki és citrom, vettem. Ha tényleg ennyi energia van benned, akkor együk meg séta közben és keressünk egy helyet, ahol elszórhatod a maradék erődet is. Vétek lenne felpörögve hazaengedni. - Plusz épp csak belekóstoltam abba, mire képes, máris érzem a telhetetlenséget, a gerincem tövét kapargató vágyat. Többet akarok róla tudni, többet akarok belőle látni, még tovább akarom szennyezni a lelkét, míg rá nem kap a sötét varázslatok igazi valójára. Követem közben Lizzie-t kifelé menet, ügyet sem vetek a rumlira, amit magunk mögött hagytunk. - Nem fognak egyébként kiakadni otthon, amiért egy idegennel varázsolgatsz? - Ráérős léptekkel csordogálunk bele New Orleans nyüzsgésébe. Idefele láttam egy fagyiárust az egyik sétálóutcában, arrafelé veszem az irányt önhatalmúlag. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy hiába hivatkoztam eddig mindig ikrekként a Saltzman lányokra, mégis csak az egyikük van jelen. - A tesód is itt van? Egymással is gyakoroltok? - Logikus lenne, hiszen az erejük hasonló kell, hogy legyen. Nem mondom, hogy nem vagyok kíváncsi a másik lányra, de Lizzie társasága valahogy annyira kitölt, hogy nem érzek ingert rögtön az ikréhez rohanni. Sőt, kifejezetten örülök neki, hogy kettesben vagyunk.
Kezdőlap
️
Egyetértően bólintok a szavaira. - Sejtettem. - Igen. Éreztem, hogy ebben megértésre találok benne. Nem tudom megmagyarázni, miért, hisz még alig ismerem, a húgáról pedig még kevesebbet tudok, nem mondott eddig sokat, de mégis úgy véltem, hogy meg fogja érteni ezt a belső harcot, amit a ránk váró összemérettetés jelent nekem Josieval. Hogy ő is ugyanígy mindent megtenne, hogy megakadályozza azt, ami ránk vár. Nem akarok meghalni, ez egyértelmű. De arra sem lennék képes, hogy a saját kezemmel – vagy mágiámmal – végezzek a testvéremmel. A másik felemmel. Hiába nevezik ezt a feladatot előszeretettel összeolvadásnak, és mondják azt, hogy végeredményként ő majd bennem él tovább... vagy én benne, nekem egyik opció sem tetszik. Nem magamban akarom, a fejemben vagy a szívemben az ikremet, hanem magam mellett, ahogy eddig is. Ez a dolog pedig elég végleges és visszafordíthatatlan, szóval még azelőtt kéne megoldást találni, hogy eljönne az idő, és bekövetkezne az elkerülhetetlennek nevezett.
