A legkevésbé Katherine-re számítottam hogy felbukkan Savannahban. Nem tudtam volna megmondani hogy mikor láttam utoljára, akkor sem, ha karót szegeztek volna a mellkasomnak. Néhány pillanata még le is dermedtem, mikor megpillantottam őt, de aztán vele együtt rohantam a farkas elől. Közben a gondolataim egymást kergették a fejemben, mint a mérgezett egerek és össze voltam zavarodva. Nem voltam biztos benne, hogy túlélem a támadást, ha ő nem érkezik meg, a bundás fenevad túlzottan meglepett ahhoz, hogy elkerüljem mindezt, legyőzni pedig nehéz lett volna, miközben tűhegyes fogait felém csattogtatta hevesen. Minden erőmre szükségem volt így is, hogy távol tartsam nyálzó pofáját a nyakamtól és nem volt elég hozzá, hogy ledobjam magamról. Egy darabig futottunk, mielőtt megálltunk volna, s én végig a hátam mögé pillantgattam, de a farkas nem követett minket, nyilván nem tűntünk túl könnyű prédának neki így, hogy létszámfölényben voltunk. Hosszan kifújtam a levegőt a térdeimre támaszkodva mindkét tenyeremmel, majd rekedtes hangon felnevettem. Az adrenalintól alig jutott el a tudatomig, hogy valójában a halál torkából mentett ki a nő, félelmet nem is éreztem, de ez annak lehetett köszönhető, hogy az utóbbi egy hónapban minden érzelmemet elzártam magamban. Jóformán semmit sem éreztem, csak egy kis meglepettséget és a szívem heves dobogását, de még az sem volt elég ahhoz, hogy élőnek érezzem magam. - Ha te nem bukkansz fel... - egyenesedtem ki és a nő felé fordultam. - Mostanra talán halott lennék. Szóval... köszönöm, azt hiszem. - feleltem két torokköszörülés között. Nagyon furcsa volt éppen neki hálálkodni, akinek egészen idáig képtelen lettem volna. Mégis miért is hálálkodtam volna neki? Emberként az elmémmel babrált, majd neki köszönhetően meghaltam és vámpírrá változtam, ha pedig ez nem történik meg, a bátyámat sem rántom magammal a mélybe. Ezek után pedig akárhányszor csak felbukkant a közelünkben, valakinek baja esett, ártatlanok sérültek és haltak meg a közelében. De már nem gyűlöltem ezekért, megértettem hogy ő sem gonosznak született, ahogy senki más, a vele történt borzalmas dolgok tették ilyenné. Ettől függetlenül még nem örömködtem, hogy belé botlottam, még így sem, hogy megmentette az életemet. - Akkor most elárulnád, mit keresel itt? - egyáltalán nem vádaskodva vagy gorombán tettem fel a kérdést, a kíváncsiság viszont csak úgy sütött belőlem. Elképzelni sem tudtam mégis mit kereshet ő itt, de választ mindenképp kapni akartam. Ha pedig közli velem, hogy miattam jött ide, megesküszöm a saját síromra, hogy fellógatom magam az első fára amit találok...
Azt teszem amihez mindig is a legjobban értettem: menekülök. Nem tudok mit csinálni, túléltem a szülést, túléltem a gyermekem elvesztését, 500 éve menekülök egy legyőzhetetlen hibrid elől, azaz Klaus elől. Azt is tudom, hogy egy nap nem fogok tudni elmenekülni, egy nap meg kell majd állnom. Nem folytathatom ezt az örökké valóságig- ami egy vámpír számára eléggé hosszú idő. Titkon mindig is vágytam a normális életre, bár az évszázadok ezt szép lassan elkezdték kiölni belőlem. Nem voltam ám én mindig ilyen, amilyen most vagyok. Az évek tettek ilyenné és azok a dolgok amikkel meg kellett birkóznom, amiken keresztül kellett mennem. A gyermekem elvesztése, a szüleim lemészárlása Klaus által… Nemrégiben kicsit elkezdtem újra értékelni az életet, az életemet, bár az is tény és való, hogy a szokásaimon eddig még nem nagyon változtattam. Nem tudok, mert ez vagyok én. Nem is olyan régen majdnem ember vált belőlem a drága hasonmásomnak, Elenának köszönhetően. A suliban voltunk, éppen a ballagásuk volt én pedig úgy döntöttem, hogy itt az ideje annak, hogy bosszút álljak rajta. Mindent megkapott, szinte elvette az életemet, hiszen minden ami jó volt benne az az övé lett. Nem voltam hajlandó tűrni többé azt, hogy az én életem egy pokol ő pedig vidáman és vígan éli a saját kis életét mindkét Salvatore fiú társaságában. Nem is értem mit esznek rajta. Persze a kinézetén kívül. Bármennyire is tagadja mindkettő, az fogta meg őket, mert úgy néz ki, mint én. Mindkettő szerelmes volt belém, nagyon, és egy szerelmet nem lehet olyan könnyedén elfelejteni vagy teljes mértékben elfelejteni, bármennyire is próbálják ezt bizonygatni. Mondogassák csak maguknak, egy idő után csak elhiszik. Nah, de nem is ez a lényeg most itt. Elenánál volt a gyógyír és ha Damon nem avatkozik közbe akkor szerintem már ember lennék. Ember! Még csak belegondolni is rossz. Még is hogyan tudnék én emberként élni? Szerintem sehogy. Annyi ellenségem van akik másra sem vágynak jobban, minthogy engem megöljenek, szóval bármi is vezérelte az idősebbik Salvatore-fiút, örülök, hogy megtette. Azóta elhagytam Mystic Falls-t, jobbnak tartottam elmenni onnan, addig legalábbis amíg a kedélyek lecsillapodnak és most éppen Georgia-ban vagyok. Fogalmam sincs, hogy miért pont itt kötöttem most ki, de nem is nagyon érdekel. Este van, az égbolt gyönyörű csillagos, bár nem sokáig tudok gyönyörködni benne, mert hirtelen egy ismerős hangot hallok meg, az orromat pedig a szélnek köszönhetően vérfarkas szag csapja meg. Gyorsaságomnak hála hamar ott tudok teremni ahol a kis incidens van. Nincs idő most a kárörvendésre, majd bepótolom amikor biztonságos helyre tudunk menekülni. Gondolkodás nélkül ragadom meg a vérfarkast majd messzire hajítom el úgy, hogy neki csapódjon egy fának. - Gyere! – mondom majd felrántom Stefant a földről és indulok is el.
■ ■ béna lett, még bele kell rázódnom ■ ■ ■ ■credit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Ápr. 16, 2017 1:24 am
Katherine & Stefan
"What it is about you that makes me still care?"
Még csak egy hónap telt el Damon és Bonnie halála óta, a bűntudat és a gyász még igencsak friss volt. A fájdalom betemetett, ezért inkább megpróbáltam olyan messzire lökni az érzéseim, amennyire csak tudtam anélkül, hogy kikapcsolnék. Nem akartam elveszíteni önmagam, de ugyanakkor az a Stefan sem tudtam maradni, aki előtte voltam. Nem voltam rá képes hogy önzetlen, jó barát legyek, mikor egyben maradnom is borzasztóan nehéz volt és ez felemésztette minden erőmet. A bátyám hiánya hatalmas űrt hagyott bennem, talán ezért is vetemedtem arra, hogy az ő egyik szokását utánozzam. Az út közepén feküdtem, fölöttem a csillagos ég, a levegő enyhén hűvös, de kellemes volt, s akár még jól is érezhettem volna magam. Gyönyörű éjszaka volt, de én csak a sötétségnek örültem, hogy most az egyszer önmagam lehetek, betemetkezhetek kicsit a fájdalmamba, mindenféle tettetés és álca nélkül. Ha erre tévedt volna egy halandó, talán még végzek is vele, csak hogy enyhüljön a saját szenvedésem, de az út és a mellettem elterülő erdő is csendes volt, néma. Aztán egyszer csak zaj ütötte meg a fülemet és a fák közül egy férfi sétált ki. Nagyot nyeltem, s próbáltam erőt venni magamon, hogy felkeljek és elsétáljak anélkül, hogy feltépném a torkát és kiszívnám minden csepp vérét. Feltápászkodtam, de akkor a férfi már elindult felém, furcsa mozdulatokkal, mintha fájna valamije, de valószínűleg csak részeg volt. A verekedés már rutinná vált nálam, a fickó pedig amúgy is gyanús alak volt, ha nem én kötök bele, hát ő fog belém. Odaléptem hozzá és egy jól irányzott ütést vittem be, hallottam a reccsenést, ahogy az öklöm összetalálkozott az orrával, s éreztem a kezem alatt a csont ropogását. A következő pillanatban a férfi felemelte a fejét, az orrából csorgó vér lefolyt az ajkaira, fogai véresen csillantak meg a félhomályban, s furcsa, már-már hisztérikus nevetést hallatott. - Rossz emberrel kezdtél ki, haver. - jelentette ki félig morogva, s ahogy a szemei aranylóan megvillantak, rögtön leesett a tantusz. Mielőtt hátrálhattam volna, vagy kihasználtam volna a vámpírgyorsaságom, a férfi térdre esett, a csontjai ropogva adták meg magukat, s nem telt bele egy perc, már négy lábon, bundás formában nézett velem szembe. Rohanni kezdtem előle, de pillanatok alatt utolért, s rám vetette magát. Megpróbáltam kicsúszni alóla, ledobni magamról, de nem jártam sikerrel, újra nekem ugrott, ezúttal a mellkasomra taposott mellső lábaival. Nyála az arcomra csorgott, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamtól hegyes fogait.
Kezdőlap
■ ■