Megfordult már a fejemben, hogy elveszem Gabriel halhatatlanságát, a bökkenő csak az, hogy az egyetlen gyógyírt, amiről tudomásunk van, már megszerezték. Amúgy sem hiszem, hogy túlzottan örülne a családom, ha a húgunk gyilkosa emberbőrbe kényszerülne - mondhatnám, hogy ó, igen, ez az én kegyetlen bosszúm, de valójában a saját önző céljaim miatt akartam átváltoztatni, hogy ne hajtson többé a vadászösztön, és ne kelljen nélküle megöregednem. Nos, igen, amit ő vetett fel, hogy belőlem csináljunk halhatatlant, egy fokkal egyszerűbben kivitelezhető, mint az én tervem. Vagy húsz-harminc fokkal egyszerűbben. Erre viszont gondolni sem akartam... Inkább haljak bele kettőnk hajszájába, minthogy egy büszke vadász család sarja vámpírként végezze. - Nem, kösz. Valahogy csak túlélem - gúnyos mosolyra húzom a számat, pedig nagyon is elgondolkodtattak a szavai. Muszáj koncentrálnom! Egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Elfintorodom az ötlete hallatán, valahogy nem igazán vonz a kerti sütögetés gondolata. Ezra biztosan ezer örömmel belemenne, szerintem fellelkesülne az ötlettől és már el is kezdené szervezni a party-t még úgy is, hogy Gabriel él. A bátyámnak mindig is különösen morbid humorérzéke volt - vicces, de néha úgy érzem, remekül megértenék egymást a vámpírral. Hogy mennyit tud beszélni! Komolyan összezavar. Koncentrálnom kell, hogy ne altassák el a figyelmemet a szavai, hanem ugyanolyan éberen markoljam a fegyveremet, lesben állva, mégis mikor óhajt támadni. Nehéz, amikor ennyire próbál beszéltetni. - Ne légy féltékeny, de tudod, nem te vagy az egyetlen vámpír az életemben - szúrom közbe pimasz félmosollyal. Tény, senki mással nincs olyan kapcsolatom, mint vele, de attól még, hogy ilyen régóta üldözöm, menet közben több vámpír életét is kiontottam már. Csak aztán rájöttem, hogy minél többet pusztítok el, az ölés iránti vágyam annál erősebb lesz. Igaz, hogy a testemen kirajzolódó tetoválások mennyisége is nő, amire égető szükségünk van, ha le akarunk számolni az Ősiekkel. Mocskos egy játék ez; nem akarom, hogy a génjeimbe kódolt téboly elvegye az eszem, de közben muszáj folytatnom a vadászatot, hogy egyre közelebb kerüljünk a titkos fegyverhez, melyről őseink feljegyzései szólnak. - Te könnyen beszélsz az életről és a halálról, amikor erős vagy, gyors és alig sebezhető. Mások életét egy csettintés elvenned... így persze, hogy játék az egész - sziszegem fojtott dühvel, rászegezve fegyveremet, miközben beszélek. - Az elmúlt kilenc évben mindent megtettem, hogy átérezd, milyen a másik oldalon lenni... rettegni, sebezhetőnek lenni. Lehet, hogy nem dolgoztam elég keményen. Hiába kaptunk jó kiképzést a szüleinktől, azért tizennégy évesen az ember fia még nem igazán tudja, hogyan kell mesterien pokollá tenni valaki más életét. De most már elég idős vagyok ahhoz, hogy egy új, véresebb és kegyetlenebb szintre emeljem kettőnk harcát. Játszani akar? Tőlem megkapja! Nem is igazán vagyok tudatában annak, mit művelek; hagyom, hogy a testem magától mozogjon. Ahogy a kés elmerül a húsban, végre kitisztul kissé a fejem annyira, hogy tudatosítsam magamban, elvétettem a célt. Gyűlölöm magam érte, de az első reakcióm az őszinte megkönnyebbülés - fogalmam sincs, mihez kezdtem volna, ha eltalálom a szívét... Ez a küldetésem, mégsem állok még rá készen. Nem így, öntudatlanul... vagy ez csak egy gyenge kifogás, és a lehető legjózanabb állapotomban sem lennék képes megölni? Halk, megkönnyebbült sóhajomat képtelen vagyok visszafogni. Épphogy elbambulok, aztán már a falhoz is csap, hátam keményen nekiütközik, belém szorul a szusz egy pillanatra. Lejjebb csúszom a fal mentén, levegőért kapva nézek fel rá, gyűlölettel, megvetéssel, fájdalommal. És valami mással, amit képtelen vagyok nevén nevezni. - Ne kend rám! Nem én teremtettelek ilyennek... Másokon élősködő szörnyetegnek... A fal göcsörtjeibe kapaszkodva talpra húzom magam. A dühömből merítek újult erőt, pedig inkább elkeseredett vagyok, mint mérges. Fáj, annyira fáj, és hiába ütközünk egymásnak újra és újra, a fizikai fájdalom képtelen elnyomni azt, amit a mellkasomban érzek. - És Cecily? Talán ő is az én hibám?! Csak nyolc éves volt! Már kiabálok, de nem érdekel, úgysem jár erre senki, akit közelebb csalhatna a lárma. Nem akarom megvárni, míg teljesen begyógyul a sebe, ellököm magam a faltól és nekiesek. Remélem, elég gyorsan mozdulok ahhoz, hogy ne tudjon kitérni előlem: igyekszem megragadni és a lendületet felhasználva elborítani a földön. Azt még nem tudom, mihez kezdek vele, ha sikerrel jártam, egyelőre csak az a terv - már ha lehet ilyesmit tervnek nevezni -, hogy magam alá gyűrjem, a pengét a torkának szorítva. Nem mintha ezzel meg tudnám ölni, de talán nem is az hajt. - Kilenc éve követlek, Gabriel. Tudom, hogy a műzlit vagy a tejet öntöd-e előbb a tálba, tudom, hogyan iszod a kávét. Tudom, milyen vércsoport jön be neked... Mindent tudok rólad, és a kilenc év alatt egyszer sem láttalak gyerekekre támadni. - tartok egy kis szünetet, hogy legyen ideje megérteni, hova akarok kilyukadni. Lehet, hogy sokszor elvakítanak az ösztöneim és az érzéseim, de nem vagyok hülye, megérzem, ha valahol valami bűzlik. - A húgom miben volt más?
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Május 02, 2017 11:36 pm
Jude & Gabriel
Kíváncsi vagyok, hogy vámpírrá lehet e változtatni egy vadászt. Kíváncsi vagyok, hogy át akarnék e változtatni egy vadászt, egy bizonyos vadászt. Egy szép szöszit. Ha át lehet, akkor többé nem akarna megölni, de élete végéig gyűlölne azért, amit tettem vele és a kis románcunknak vége szakadna. Már ha ezt a gyepáljuk egymást egy ideig, majd hagyjuk, hogy eluralkodjon felettünk a vágy és a szenvedély típusú kapcsolatot románcnak lehet nevezni. Én szívesen veszem annak, hiszen csak vele vagyok így, másokkal az együttlét már lassan csak megszokott és monoton mozgás, de vele… sohasem tudhatom, hogy éppen csak átölelni akar vagy egy tőrt döfni a szívembe. Ha megpróbálnám magam fajtává tenni és nem sikerülne, akkor jól megszívnám, hisz megkapnám a szellemét ajándékba. Ahhoz… hogy őszinte legyek semmi kedvem, nem tetszik az amikor csak vadászik rám és nincsen benne semmi móka vagy kacagás. Nem mintha a mostani találkozónk egyelőre olyan jól alakulna, hogy biztos lehessek abban, hogy a vége jó lesz, lehet hogy szimplán elválnak majd egymástól az útjaink egy kis időre, vagy talán most végre sikerrel jár és nem érjük meg a tízedik évfordulónkat. - Kellemetlen, hogy sohasem fogod azt megtapasztalni, hogy milyen is az örökké valóság. De ha szeretnéd, akkor ebben segítségedre lehetek. - nem, tényleg nem ölném meg, csak kíváncsi vagyok, hogy ha lenne választási lehetősége, akkor mihez kezdene az életével. Vámpírokat hajkurászna, avagy ő maga is azzá válna? Ajkaimon halovány mosoly jelenik meg, amit ő nem láthat, de ez talán jobb is így, az az apró ferde vonal csak tovább hergelné, amit most nem szeretnék, egyelőre legalábbis, hiszen ez még csak a bemelegítés, nem szabad egyből teljesen felpörgetni a dolgokat, mindent ki kell élvezni és meg kell alapozni, ahogy a szexet úgy a harcot is. Ha ez elmarad, akkor az valakinek fáj… mindkét esetben. - Nagyon kedves tőled, hogy ezt felajánlod. Rendezzetek kerti sütést a tetemem fölött had legyen még részem egy utolsó iszogatós estének. - Morbid humorom van kissé és van aki egyáltalán nem is értékeli,, de nekem tetszik, és csak ez számít. Egyre feszültebbé válik és ez tetszi, mint már említettem szépen meg kell alapozni a jó csatához a hangulatot, különben kapkodás lenne az egész és még a végén komolyabban is megsebesülne valaki. Mondjuk én, amit nem igazán díjaznék, bármennyire is vonz a kerti sütögetés gondolata. Próbálom nem halálosan komolyan venni az életet… eddig nem mindig ment, van amikor kimondottan komor hangulatomban kap el, és akkor olyan vagyok, mint egy kifeszített íj, de most nem ez a helyzet. Régen láttam már őt, és bármennyire is kellemetlen be kell vallanom, hogy hiányzott ez a kis csatározásunk. - Tusom, hogy szereted a kihívásokat, más különben már réges rég kerestél volna magadnak egy olyan prédát akit sokkal könnyebb leteríteni. Egy friss vámpírt, de nem, te egyből a nagy vadra mentél, és ez nagyon is szimpatikus. Megdolgozol a halálomért és ezt értékelem. - hogy én mennyit tudok szövegelni ilyen helyzetekben?! De nem baj, talán épp ez fogja majd egy kissé elterelni a figyelmét és véteni fog újból valami apró hibát. - az élet egy játék, ahogy a halál is az. Minden szituációban benne van a lehetőség, hogy nyersz vagy vesztesz, ez pedig a játékok egyik alap feltétele. Az nem kell, hogy mindenképpen jól is érezd magad közben, csak a végkifejlet lehetőségei számítanak. - Legalábbis én már egy ideje így látom a világot, de lehet, hogy ez egy idő után változni fog. Az emberek folyton változnak ahogyan a vámpírok is, csak mi talán egy kicsit lassabban. Ahogy elhajítom a tőrt a bemelegítésnek vége szakad és jön a fő játék. Az akció ha így jobban tetszik. Nem mozdulok, csak az utolsó pillanatban kapom el a nyilat, mielőtt az belefúródhatna a mellkason közepébe majd félre is hajítom a kis fadarabot, az már nem kell senkinek sem. Támad én pedig védekezek, nálam nincsen semmilyen játékszer, csak a puszta kezeim, az erőm és a gyorsaságom az amit használhatok ellene, még reflexekre sincsen szükségem. Mozdulatai gyakorlottak, bár egy kívül álló talán azt hinné, hogy csak hadonászik össze vissza. Nem látja benne azt a kecses táncot, amit én. Nagyon szeretem nézni ilyenkor, csak arra kell figyelnem, hogy nehogy elbambuljak mert akkor könnyen beviheti az utolsó találatot és akkor a játéknak tényleg vége. Új mozdulatsort tanult, vagy túlságosan is rutinosak voltak már a mozdulataim, mert nem erre számítottam, ezért elvétem a tőrt, és az éles penge a puha húsba merül, de nem sokáig, csak pár pillanat erejéig, mivel a következő mozdulattal ellököm magamtól a fiút, hogy a háta a kemény betonfalhoz csapódjon. - Minden egyes sebesüléssel több vért kell magamhoz vennem. Tudsz élni azzal a tudattal, hogy számos ember miattad veszítette el az életét? - Kérdezem gúnyosan, és egyik tenyerem a hasamra szorítom, várva, hogy össze forrjon a seb.
Öld meg. Öld meg. Öld meg. Egyre türelmetlenebbül skandál a hang a fejemben. Ott lüktet a gyilkos vágy, az elemi ösztön az ereimben, és nem értem, miért próbálok meg ellenállni neki. Talán csak nem akarom úgy megölni, mintha egy lenne a fajtársai közül - nem azért akarok végezni vele, mert a vadászösztönöm, az Ötök öröksége ezt diktálta egy vámpírral szemben, hanem azért, amit a húgommal tett. Tudatos elhatározásból akarok cselekedni, bosszúból, nem pedig a saját agyam diktálására - mégsem tudom elhallgattatni a hangot, fennhangon kántál tovább a fejemben. Felnevetek a szavait hallva - nevetésemben nincs semmi öröm, száraz és cinikus. Még hogy én könyörögjek azért, hogy belém mélyessze a fogát? Csak ismételni tudnám magam: a holttestemen keresztül, talán... Tényleg komolyan gondolja, hogy egyszer eljön az a nap, amikor ezt megengedném neki? Habár azt kár lenne tagadnom, hogy a bókja büszkeséggel tölt el - örülök neki, ha baromira csábítónak tart. Remélem, belefullad a vágyba! - Még az örökkévalóság sem olyan hosszú, hogy ilyesmi megforduljon a fejemben... Jobb lesz, ha beletörődsz. Lebiggyesztem az ajkam, amikor találatot mér az egómra. Még hogy ne lennék jó vadász! Kérdezze erről a több tucat vámpírt, akiket az elmúlt években elpusztítottam. Hogy ő életben van, annak egyedül... nos, igazából fogalmam sincs, mi az oka. Igaza van, kilenc év túl hosszú idő ahhoz, hogy egy hozzám hasonló képességekkel rendelkező vadász ne járhasson sikerrel. Mi az ördögért él még Gabriel? Öld már meg, ne játszadozz! - Természetesen megértem az aggályaidat. Mit szólnál hozzá, ha elégetnélek, hogy hamu se maradjon belőled? Akkor nem kell a kukacok miatt aggódnod. - pimaszkodom tovább, bár a hangom egy fokkal idegesebb. Nem szeretem, ha a munkámat kritizálják, főleg nem egy vámpír, aki egyedül az én hülyeségemnek köszönhetően van még életben - nem, az, hogy erős lenne, meg iszonyú dögös, természetesen semmit sem számít, á dehogy! - Jó buli? - bosszúsan ciccegek. Na jó, egyik-másik alkalom tényleg elég jó volt, már ami kettőnket illeti, de nem hiszem, hogy ártatlan civilek lecsapolása annyira jó "buli" lenne. Hogy gyűlölöm, amikor ilyen éretlenül viselkedik! Tény, én is pont ugyanilyen vagyok, de mivel kettőnk közül én vagyok a halandó, nekem igenis szabad. - Na, hát ez a nap is eljött: a vad kioktatja a vadászt, hogyan ölje meg! - leplezetlen megvetéssel mérem végig. - Nem vagyok olyan, mint te. Mi, vadászok, szeretjük a kihívásokat. Hátulról támadni amúgy is gyávaság. Mintha tartanék tőle... pedig senkitől sem félek, főleg nem egy vámpírtól. Talán több esélyem lenne, ha aljas módszerekhez nyúlnék, de hiszem, hogy elég erős vagyok hozzá, hogy tisztességes küzdelemben is lenyomjam. Ha meg mégsem, mindig akad egy-egy gonosz trükk a tarsolyomban. - Neked ez tényleg csak játék? - méltatlankodva csóválom a fejem, de nincs időm ennél többre. Ahogy elhajítja felém a tőrt, átkattan valami az agyamban, az eddig elnyomott hangok most üvölteni kezdenek, kizárva minden mást. Az adrenalin beindítja az örökségemet és átkapcsol érzéketlen, gyilkoló üzemmódba. Kénytelen vagyok félreugrani, mielőtt még meghúzhatnám a ravaszt. Jobbra szökkenek, a tőr beleáll mögöttem a konténer oldalába. Rögtön újra célba veszem Gabrielt és lövök, habozás nélkül a szívére célozva. Tudom, hogy nem lesz időm utántölteni a fegyvert, a vámpírok annál azért gyorsabbak, ezért egész egyszerűen elhajítom és kirántom inkább a tőrt a konténerből. Bárhol is van Gabriel, puszta kézzel rontok rá, vízszintes irányú, elnagyolt mozdulatokkal vágva felé. Mindig, amikor bekattanok és kikapcsol a józanabbik felem, hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára, és túlságosan "mindent vagy semmit" szinten játszani. Most is, úgy hadonászok felé a tőrrel, mintha semmi más nem létezne számomra a világon, és mintha minden azon múlna, eltalálom-e, felsebzem-e valahol. Eszetlennek tűnő vágásaimban viszont akad bőven technika, nem csak ész nélkül csapkodom, hanem betanult koreográfiákat játszom le vele. Akár eltaláltam a heves vagdalkozás közben, akár nem, támadásomat egyetlen, gyomor tájékra célzott, döfő mozdulattal zárom le, remélvén, vagyok annyira gyors, hogy átszakíthatom a pengével a gyomrát. Jelenleg semmi másra nem tudok gondolni, csak erre.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Ápr. 21, 2017 11:43 pm
Jude & Gabriel
Nem tudom miért nem öltem meg eddig, hiszen számtalan alkalommal lett volna már rá lehetőségem. Most is véget vethetnék az életének, elég lenne csak megfognom egy követ és azzal megcélozni a fejét. Vagyok olyan erős, hogy az a kis kavics betörje a koponyáját, majd az agyállományon áthaladva a másik oldalt, szintén a kemény csonton áthaladva törjön magának utat a szabadság felé. Csábító és egyben taszító is ez a gondolat, több indok miatt is, és nem csak a szöszi vadász körül forognak ezek a dolgok, hanem körülöttem is. Igyekszem nem gyilkolni fölöslegesen... jó hát előfordul az, hogy ezt nem mindig sikerül betartani, mert túl finom a reggelim vagy csak a kelleténél erősebben hajítottam el. Véletlenek mindenkivel megesnek, de ha vele végeznék azt nagyon is tudatosan csinálnám, arra pedig egyelőre nem vagyok kész. Hallottam egy pletykát arról, miszerint ha végzünk a vámpírral akkor a szelleme kísérteni fog egészen addig amíg nem végzünk magunkkal vagy egyszerűen el nem tűnik jó pár év leforgása után. Egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy egy szellemmel kelljen megküzdenem, azok ellen nincsen semmi fegyverem sem, és nem is ismerek személyesen olyat akit ilyen démonok űztek volna. Inkább megmaradok a biztosnál, annál amit már kilenc hosszú éve csinálunk. Izgalmas és mégis már jól ismert forgatókönyvek sorozatát játszottuk már le és fogjuk is, amíg végül egyikünk bele nem un és nem végez a másikkal véglegesen, vagy Ő fel nem adja a követésemet. Talán eleinte furcsa lenne és én kezdenék el utána járkálni… de ez kizárt, hogy valaha is bekövetkezzen. Gyűlöl engem azért amit oly régen tettem ellene és a családja ellen. Karjaim köré fonódnak és nem engedem, már egy ideje nem volt hozzám ilyen közel, de ez most nem terelheti el a figyelmem… ahogy az sem, hogy vékony és izmos teste mennyire is illik az én jóval izmosabb testalkatom mellé. Teljesen az ellentétem, míg nekem inkább sötétebb tónusú színeim vannak neki világosabbak… nagyon jól mutat mellettem. Pucéran. De most egyáltalán nincs ilyenről szó, talán később, előbb még meg kell próbálnunk kinyírni a másikat. - Baromira csábító a nyakad, egyszer úgy is meg foglak kóstolni, de csak akkor amikor komolyan fogod kérni. Erővel nem venném el, abban nincs semmi élvezet. - Felelem és tekintetem a nyakára siklik. Annyira szép ahogy átrajzolódik az ütőere a vékonyka bőrön… erővel késztetem magam arra, hogy ne csak a nyakára irányítsam a figyelmemet, hanem az egész testére, figyeljem minden apró rezdülését. - Már régóta próbálkozol a megölésemmel, és még mindig nem jártál sikerrel, nem vagy valami jó vadász. - Sértegetni akarom egy kicsit az egóját, hogy ne szálljon el magától annyira. Még hogy én a föld alatt, nevethetnékem támad. - Nem azért lettem vámpír, hogy egyszer majd a föld alá kerüljek és megegyenek a kukacok. - Az örök élet egy olyan lehetőség és adomány, amit ő talán sohasem lesz képes felfogni, hiszen nem élvezheti ezt ő is. Ő halandó, meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy egyszer csak kihúzzák a vezetéket és a játéknak vége. Automatikusan a combomhoz kapok, mikor belevágja a tőrt. Olyan reflex ez amit még háromszáz év alatt nem sikerült kivernem a fejemből, de talán majd most… vagyis pontosabban legközelebb, hiszen már ki is szabadult a karjaim közül. Fájni fáj, de tudom hogy egy két perc és nyoma sem lesz, még egy kis rózsaszín heg sem fog emlékeztetni arra, hogy meg lettem sebezve. Nézem ahogy szemtől szemben áll velem és azt a fogpiszkáló lövőt felém tartja. Nem értem mit akar, tudja, hogy nagyon gyors vagyok, ha ellövi akkor az utolsó pillanatban is képes vagyok kitérni a nyíl elől. Ha nem lövi ki az újat akkor pedig szimplán csak nevetségesnek néz ki így. - Nem adom fel, túlságosan is élvezem az életet, de ezt már te is láthattad egy párszor. Volt már egy kér jó buliban részem, lássuk, hogy most is tudunk e egy hasonlót csapni. - Majdnem kicsúszik a számon az, hogy a legjobb buli kilenc évvel ezelőtt volt, de egyelőre nem akarom még inkább felbosszantani, akkor még olyat csinál amiért tényleg bántanom kéne. - Megtanulhattad volna már, hogy azzal szemtől szemben nem mész semmire sem. Lesből próbálkozz azzal, vagy testközelből, ez a két lépés máris nagy távolság. Folyton játékszerek mögé bújsz. - Na jó egy kicsit mégis piszkálom, mert hozzá hasonlóan előfordul olyan eset amikor én sem uralkodok a számon. Kihúzom a combomból a tőrt, majd hátrálok két lépést én is. - Játszunk célba dobóst? én ezzel te meg azzal? - El is hajítom felé a tőrt de nem őt célzom meg hanem a számszeríját. Ha nem mozdul akkor lehet sikerül elvágnom az egyik feszítő húrt.
Gyorsabb nálam, így résen kell lennem. Sőt, ha már itt tartunk: gyorsabb, erősebb, strapabíróbb, magasabb és izmosabb is. Érdekes módon azonban a kilenc év alatt még egyszer sem sikerült megölnie - bár sokszor közel jártam a halálhoz. Felmerült már bennem párszor a gyanú, hogy a szerencsés megmeneküléseimet és a gyors felépüléseimet nem is a véletlennek, hanem inkább az ő kegyelmének köszönhetem, de ez olyan szinten sértette a büszkeségemet, hogy gondolni sem akartam rá. Jobb, ha kegyetlennek és könyörtelennek őrzöm meg az emlékeimben, és ha csak arra gondolok, hogy ő is a halálomat kívánja. Sokkal könnyebb úgy mindkettőnknek. Tovább nehezíti a munkámat, hogy a napfénygyűrűje ellenére többnyire éjszaka mozog. Számára talán így természetes, nekem viszont át kellett állnom az ő életritmusára; meg kellett tanulnom elpazarolni az értékes nappalokat, hogy helyette vakon tapogatózzak az éjszakában. Gyakran nem sikerült rákényszerítenem magam erre, inkább nappal is utána kutattam, éjszakára pedig teljesen kimerültem. Ma ugyan aludtam pár órát a nagy vadászat előtt, de tegnap éppenséggel nem sikerült, egész éjszaka a várost róttam, teljesen feleslegesen. Csak akkor mutatod meg magad, ha te is úgy akarod, igaz? A hangját hallva végigfut a borzongás a gerincemen, libabőrös lesz a karom. Utálom magam, amiért ilyen hatással van rám, pedig minden porcikám azért üvölt az Ötök vadászösztönének köszönhetően, hogy karót döfjek a szívébe - ezzel tisztában vagyok, és őszintén erre vágyom, ugyanakkor szeretném közben lecsókolni a vért róla... Erőszakkal véget vetek a gondolatmenetemnek és kibiztosítom a számszeríjamat, lövésre készen. Körbekapkodom a tekintetem magam körül, de hamar rájövök, hogy a hang fentről érkezett. Becélzom az ablakpárkányokat, a sötét égboltnak szegezem a fegyverem. - Ennyire ostobának hiszel? Megérzem a jelenlétét a hátam mögött, de mire megpördülnék, karjai körém fonódnak, ölelése bilincsébe szorulok. Képtelen vagyok bármerre mozdítani a számszeríjat, és hiába ficánkolok, nincs elég erőm a szabadulásra. - Hmm, tudod, mit, miért is ne? "Ássuk el a csatabárdot és szolgáld ki magad! Fátylat a múltra. Jó étvágyat!" - gúnyolódom. A karomat talán lefoghatja, de a nyelvemre senki nem tehet lakatot, pedig a testvéreim már lassan húsz éve próbálkoznak vele. Oldalra döntöm a fejem, felkínálva előtte a nyakamat, a frissen lüktető ütőér csábító, duzzadt, kék vonalát. Hátam a mellkasának feszítem, egész testemmel hozzásimulok. - Tudod, mikor fogsz belőlem inni, vámpír? - hangom lágy, suttogok. - Majd ha a hullámat csapolod le... Előbb soha! - hátrafordítom a fejem, amennyire csak tudom, hogy valamennyicskét láthassak belőle, és ezáltal az utat is elzárom a kaja és közte. Gúnyos mosolyt villantok rá a vállam felett. - Kár, hogy mire meghalok, te már rég a föld alatt leszel... Talán nem kéne ilyen magas lóról beszélnem, amikor ő van fölényben, de tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, azt pedig semmi pénzért nem vallanám be, hogy egyszerre taszít és vonz a közelsége. Vámpírként nyilván hallja, milyen gyorsan és hangosan dübörög a szívem, az adrenalin vadul pörgeti a kis ketyerét, közben viszont a hátamon érzem izmos mellkasát, és kénytelen vagyok magamban elismerni, hogy nem sokat változott. - Ó, épp ellenkezőleg - felelem utolsó kérdésére. Tekintetem a szeméről a szájára siklik, beharapom az alsó ajkam. - Csak most kezdek belejönni. A számszeríjam ugyan hatástalan, de a tőrt, amivel a tenyeremet vágtam meg, még tudom mozgatni. Összeszedem minden erőmet, és a fejemet istenesen hátra rántom azzal a céllal, hogy a tarkómmal jól orrba fejeljem, hátha így kicsit enyhül karja szorítása. Akár talált, akár nem, fogom a tőrt, és egyetlen határozott, erős mozdulattal a combja felé döfök, bár sajnos a korlátozott mozgásteremnek és a tenyeremen lévő, sajgó sebnek köszönhetően biztosan nem megy olyan mélyre, mint kéne, ha egyáltalán eltalálom... de ahhoz talán elég, hogy elengedjen. Az ilyen sebek úgysem érnek sokat egy vámpír ellen, aki gyorsabban regenerálódik, mint bármi a világon. Ha a támadásom sikerrel járt, megpróbálom lerázni magamról a karját, hogy két lépést előre szökkenve szembe fordulhassak vele, rászegezve az íjamat. Ha nem sikerült, attól még ficánkolok tovább, hátha. - Miért, te talán unod? Akkor add fel és kímélj meg mindkettőnket a felesleges időfecsérléstől. Önelégült mosollyal mérem végig, és próbálok a szívére célozni. Az ujjam a ravaszon, készenlétben; vagy éppen még mindig a karjaiban vergődöm.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Ápr. 18, 2017 7:11 pm
Jude & Gabriel
Hamarosan lebukik a horizont mögé az a hatalmas tűzgolyó és kiléphetek rejtekhelyemről az utcára, elkezdődik az éjszaka, az életem, hogy szabadon járkálhatok. Már jó pár éve nem vagyok a nappal fogja, mégsem szeretek a napfényben sétálgatni fel s alá. Az emberek jobban megjegyzik azokat az arcokat akikkel nappal találkoztak, éjszaka kevésbé érdeklődők, akkor mindenki inkább arra fókuszál, hogy minél előbb haza juthasson, vagy ha szórakozni vágyik akkor a klub vagy bár falain belül kerüljön. Kivételek persze vannak, de én sohasem foglalkoztam velük. Nincsenek sokan, ha pedig valaki mégis belém kötne, azt gyorsan le tudom rendezni, némi agy manipulációval vagy azzal, hogy a fogaimmal szépen sormintát harapok a nyakába. Utóbbi egyre kevesebbszer fordul elő, már jobban odafigyelek az étkezésemre, de még mindig nem viszem túlzásba. Tudom, hogy van olyan aki helyettem is megteszi és éjszakákon át dorbézol, miatta jöttem ide. Néha jobban érdekel az én üldözöttem, mint az amikor engem üldöznek. Lassan egy évtizede nem csak előrefele kell néznem, hanem a hátam mögé is, és be kell valljam mind a kettőt nagyon élvezem. Egyszerre lettem az üldöző és az űzött vad is, ennek a két szerepkörben az egyesítését pedig nem sokan tudhatják a magukénak. Mondhatnám, hogy különleges vagyok de az annyira elcsépelten és undorítóan hangzik, hogy inkább meghagyom azoknak, akik tényleg teljesen el vannak telve maguktól. Másfél hete a városban vagyok, ez éppen elég idő volt ahhoz, hogy mindent felmérjek, egymás után hatszor. Rettenetesen kicsi ez a város és még annál is unalmasabb. A térkép és az internet szerint érdekesebbnek kellett volna lennie, de lehet csak én nem találtam még meg a megfelelő helyeket, vagy csak egyszerűen az a bajom, hogy senki sem szegez számszeríjat a tarkómnak. Tudom, hogy most is azzal fog próbálkozni. Tudom hogy itt van. Az illata senki máséval nem összetéveszthető, és ma párszor elsétált az előtt a ház előtt ahol meghúztam magam. Nem kellene hogy megtaláljon, hagynom kéne, hogy felforgassa a várost, aztán a reményt feladva tovább álljon, de ez nem én lennék. Szükségem van a szórakozásra, és a harcra, mint egy sivatagi harcosnak egy pohár vízre. Amint a nap eltűnt, kilépek a házból, és én újra aszfalt koptatásba kezdek, kis utcákat elkerülve inkább a nagyobb, forgalmasabb helyeknek szentelem a figyelmemet. Keresem a vacsorámat, valakit aki önként és dalolva fölajánlja nekem majd a szép kéknek tetsző vénáját vagy artériáját. Lophatnék magamnak kórházból tasakokat és fogyaszthatnám azt is, de csak akkor iszom zacskós vért ha már engem is bezsákoltak… vagyis míg életben vagyok soha. Az ivásnak van egyfajta varázsa, az a hang, amikor az áldozat bőrébe mélyesztem a fogaim, és áramlani kezd át belém az élete… egyszerűen csodás és varázslatos érzés, bolond aki erről önként képes lemondani és inkább holmi műanyag tasakokkal létesít intim kapcsolatot. Olyan mintha valaki guminőkre fanyarodna, mikor megkaphat élő hús vér szépségeket is. Mélyen szívom magamba a levegőt, és megérzem az illatát. Végre megtalált. Halovány, sunyi mosoly jelenik meg ajkaimon, és gyorsítok a lépteimen, majd egy sikátorba befordulva fölugrom az egyik ablak párkányára. Szerencsére az ablakok mélyen ülnek a falban ezért nem fog könnyen észrevenni engem, így most már három emelet magasan. Sötét van, itt egyetlen lámpa sem pislákol, csak a fő utca felől érkező fény világítja meg vékony alakját hátulról egészen drámaian. Mélyen lélegzem mikor felsérti vékony bőrét a tenyerén, és érzem ahogy vonásaim megváltoznak és előtűnik a szörnyeteg, de csak egy rövid időre, mert hamar úrrá leszek az elemi ösztönön. - Nem menekültem, direkt vezettelek be ide téged drága vadász - tudom, hogy rá nem hatnak a kis vámpír trükkjeim, amit nagyon bánok, jó lenne ha ő is ugyan úgy megborzongna a hangomtól, mint ahogy a normál emberek. - Önként adod? akkor minek az a fogpiszkáló a kezedbe? Tedd le és ajánld fel úgy a nyakadat. - Halk puffanással érkezem meg mögé, majd ha elég gyors vagyok akkor a karjait a háta mögé is tudom csavarni egy könnyed mozdulattal, ha nem, akkor pedig csak vaskarokkal magamhoz ölelem a vékonyka, de annál izmosabb testét, hogy ne tudjon se bennem se önmagában kárt okozni. - Nem unod még ezt a macska egér játékot?
Végre megtaláltalak! A városban még pezseg az élet, a Nap lustán szédeleg lefelé az égboltról. A kisgyermekes családokat és a kutyájukat sétáltató embereket kezdik felváltani a szórakozni induló fiatalok és a szerelmespárok. Tökéletes idő a vadászatra. Ezúttal egy kicsit tovább tartott, míg a nyomára akadtam - ki hitte volna, hogy egészen Mystic Fallsig sikerül űznöm! Mystic Fallsig, ahol soha nem történik semmi rossz... Ez a mai nappal végleg megváltozik. Elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, ennek a macska-egér játéknak itt és most, még ma véget vetek. Nem hagyhatom, hogy még egyszer a bűvkörébe kerüljek - vadász vagyok, a fenébe is! Az Ötök egyike, akin nem fognak olcsó vámpírtrükkök. Belém táplálták az ösztönt, hogy gondolkodás nélkül megöljem az összes vérszívót, aki csak az utamba kerül; s ha olykor ez kifejezetten kellemetlen döntések elé állít is, akkor sem kivételezhetek pont azzal, aki ráadásul meg is érdemli a halált. Hiába határozom el azonban magam, sajnos kettőnk csatája sosem fejben dől el. Ha csak akarat és elszántság kéne, nem járnék a nyomában kilenc éve... Megelégelem a gondolkodást. Kiürítem az utolsó korty kávét, majd összeroppantom a markomban a papírpoharat, és a legközelebbi szemetesbe hajítom. Érzem, hogy itt van. Nem veszíthetem el! Felkapom a pad mellől a szerszámíjamat, amit egyszínű rongyokba csomagoltam a civilek kedvéért. Ahogy szapora léptekkel elindulok az utcán, ujjaimmal fürgén kibogozom a fegyveremet gúsba kötő csomókat. Egyre távolabb kerülünk az emberek forgatagától, kissé úgy érzem, mintha szándékosan csalna a város kietlen része felé - félsz megmutatni mások előtt az igazi valódat, vámpír? Vérem vad ritmusban dübörög a fülemben. Pár szívdobbanás még, és kirajzolódik előttem magas, nyúlánk sziluettje, a háta vonala, a tarkója. Árnyékként követem, elfogynak körülöttünk a kávézók, éttermek, elkopnak mellőlünk az emberek. Csak ketten maradunk, ahogyan már kilenc éve csak ketten vagyunk. A sikátorba befordulva szem elől veszítem. Még mindig érzem a jelenlétét, de már nem látom sehol. Egyre csak a konténereket, szemetes zsákokat kutatom, figyelem a falon mozgó árnyékokat, a tűzlétrák mögött megbúvó veszélyt. Lassú, megfontolt léptekkel haladok egyre beljebb a sikátorban, ahol néhány patkányt leszámítva nyoma sincs az életnek. Engem azonban nem ver át ez a látszólagos csend, ahhoz már túlságosan jól kiismertem a módszereit. - Ne menekülj tovább, Gabriel! Tudom, hogy itt vagy! - hangom dörrenése betölti a sikátort, a dohos falak messze viszik. Nincs kedvem a bújócskához, ezért a vállamnak támasztom a számszeríjamat és előhúzom az oldalamra rögzített tőrt. Habozás nélkül mély vágást ejtek a tenyeremen, a fájdalom zsibbasztó, de csak halk szisszenést csal ki belőlem, majd ökölbe szorítva magam elé tartom a kezem. Bíborvörös cseppek potyognak a földre, kis patakok hálózzák be a csuklómat és az ujjaimat. A fémes szag még engem is elandalít, csakhogy egyáltalán én nem találom vonzónak, inkább felfordul a gyomrom tőle. El sem tudom képzelni, hogy valakinek ettől függjön az élete. - Nem tudsz ellenállni a véremnek, igaz? Gyere és vedd el! Veszélyes játékot űzök, de ha ez nem csalja elő, akkor semmi. A szerszámíjamat borító rongyok egyikét sietősen, hanyagul a kézfejem köré tekerem, hogy csillapítsa a vérzést. A horgot bedobtam, már csak azt kell megvárnom, hogy a zsákmányom ráakadjon...
Kezdőlap
