Jeff & Nate

don't judge my path if you haven't walked my journey

Magasba szalad a szemöldököm, amikor Jeff a viselkedési stílusomat kritizálja. Úgy érzem magam, mintha egy kifordított univerzumba kerültem volna, ahol képtelenség eldönteni, én vagyok egyedül őrült, vagy az egész világon mindenki megőrült rajtam kívül. Fogalmam sincs, mi baja az én viselkedésemmel azok után, ő milyen jelenetet rendezve rontott rám, hogy beleártsa magát olyan dolgokba, amikhez amúgy semmi köze, és amelyekről úgy amúgy nem is tud mindent. Féligazság ismerni az egyik oldalt, a teljes igazságtól azonban távol áll... De feleslegesen tépném a szám, úgyis csak támadásnak venné, így nem szólok semmit, végighallgatom szép csendben, mit szeretne mondani.
- Mielőtt kizavarsz innét, hadd emlékeztesselek, hogy te kerestél fel. - sóhajba fojtva igyekszem lenyelni a türelmetlenségem. Ez a srác egyszerűen túl sok az én birka türelmemhez mérten is, mindig, amikor elhatározom, hogy nem feszegetem tovább a témát, kiborít egy-egy megjegyzésével, amit nem hagyhatok szó nélkül. Csak a fejemet csóválom, ahogy újabb önostorozó baromságokat hord össze.
- Ha három diplomád lenne és egy tehetős brit politikus fia lennél, akkor is elítélnélek, Theo ugyanis azóta iszik, azóta marad ki éjszakára és azóta ül részegen autóba, hogy te ott vagy vele. Ezek tények, és semmi közük a hátteredhez. - felelem, igyekezvén minél türelmesebb hangot megütni, de már nagyon szívesen véget vetnék ennek a beszélgetésnek. - Ne kezdd el kiforgatni a szavaimat! Nem a származásod miatt rosszallom, hogy együtt vagytok, hanem a tetteitek miatt, a következmények miatt. Ha tudni akarod, mi is árvák vagyunk, és olyan helyen nőttünk fel, ahol a lyukas cipő is luxusnak számított. 15 évesen ott hagytam az iskolát, hogy legyen pénzünk megélhetésre. Úgyhogy az előítéletekből nem kell kioktatnod, köszönöm.
Még hogy én az iskolázatlansága miatt megvetem őt! Részegen kocsiba szálltak és elütöttek egy kisgyereket! Úgy érzem, tényleg mindenki megőrült rajtam kívül, és valami bizarr helyzetbe kerültem. Semmit nem tudok Jeff családi hátteréről amúgy sem, miért ítélném el hát miatta? Ha az öcsém nem inna és nem rombolná a saját életét, mióta összebarátkoztak, akkor semmi bajom sem lenne velük. De azóta, hogy Theodore Jeffel barátkozik, csak rossz dolgok történnek, így hát természetes, ha előítéletes vagyok kettejüket illetően, és nem örülök neki, hogy együtt lógnak.
Kifakadására nagyot sóhajtok. Nem használnám sem rá, sem az öcsémre a "gyilkos" jelzőt. Azt akarom, hogy érezzék a tettük súlyát, ne szigeteljék el magukat érzelmileg tőle. Ha én nem segítek nekik, már rég börtönben ülnének mind a ketten, de ők csak a vállukat vonogatják, hogy mit számít nekik, ha meghalt valaki... És akkor számított volna, ha kilenc év letöltendőt kapnak, mert nem simítom el az ügyet? Akkor bezzeg jó voltam, és most? Most mindenért én vagyok a hibás. Egyszerűen csak szeretném, ha felfognák, hogy ezek komoly dolgok. Nem egy kismacskán hajtottak át véletlenül. Nem csak a saját lelkiismeretüket zúzták tönkre. Szétromboltak egy családot, és erre nem vonhatják meg csak úgy a vállukat, azok után nem, hogy én az összes elvemmel szembeszállva a hátamat tartottam nekik.
Hát, ez remek.
Válaszát hallva értőn biccentek, a könnyeit látva elfordítom a fejem. Nem bírom nézni, ahogy sír, hiszen világosan kifejezte, nem kér az együttérzésemből. Pedig bennem van az inger, hogy támogassam, megpróbáljam valahogy összekaparni, de nem akarok újból szembesülni az elutasításával, így nem lépek hozzá közelebb.
- Rendben, akkor úgy lesz - biztosítom felőle, hogy zongorázhat néha, majd úgy érzem, mennem kéne lassan. Már mindent megbeszéltünk, amit csak lehetett, talán még többet is, és sikerült össze is vesznünk. Feleslegesen tépáznánk tovább egymás idegeit, mégis nehezemre esik megmozdulni és beismerni, hogy semmi többet nem tehetek érte. Az egyik kollégám mondta mindig, hogy nem vívhatok meg minden csatát mások helyett. Pedig esküszöm, megtenném, ha lenne hozzá erőm...
- Nézd, nekem vissza kell mennem dolgozni. - bökök végül a kijárat felé, és teszek is egy lépést. Felhúzott vállakkal, tehetetlenül mérem végig, mielőtt megacéloznám magam és elfordítanám a fejem. - Köszönöm, hogy eljöttél, és hogy törődsz az öcsémmel. Elgondolkodok a szavaidon - teszem még hozzá csendesen, majd intek neki, és ha nincs már mondandója, ha nem tartóztat tovább fel, akkor sarkon fordulok és magam mögöm hagyom a könyvtárat, benne a megtört fiúval, és minden őrült kételyemmel együtt.

To: Nathaniel Storm

Jeff & Nate

don't judge my path if you haven't
walked my journey

Sosem voltam híve az ítélkezésnek, elítélni másokat úgy, hogy semmit sem tudunk arról, az illetőnek min kellett végigmennie, vagy esetleg csak egyetlen nézőpontból látjuk a dolgokat és megvetjük az illetőt úgy, hogy az ő oldalát meg sem hallgatjuk. Pont ezért nem tetszett Jeff viselkedése, hogy berombol a könyvtárba és úgy viselkedik, mint aki mindent sokkal jobban tud nálam - kioszt, ahelyett, hogy mondjuk megkérdezte volna előbb, én hogyan látom a kapcsolatomat az öcsémmel. Tény, én is elítéltem őt, de én nem a hallottak alapján, hanem a tettei alapján. Ugyanúgy ítélkeztem felette anélkül, hogy ismerném, de azok után, hogy mibe rángatta bele Theot - és konkrétan azt bizonygatja, hogy tényleg az ő hibája az egész -, mégis mi mást tehetnék, mint hogy ítélkezek?
Mégis igyekszem megértően viselkedni vele, mert látom, hogy szüksége van rá. Félre akarom tenni a kölcsönös ellenszenvünket, és mint ember az emberhez fordulni, mint felnőtt a fiatalabbhoz, mint férfi a férfihoz, mert mindegy, mit gondolunk a másikról, ha valaki bajban van, segítő kezet kell nyújtani. Én pedig nyújtom, és mily' meglepő, hogy Jeffnek sincsen rá szüksége. Ennyit erről.
Másrészt igazán érdekelne, mi baja a mai huszonéveseknek a testi kontaktussal. Theo is ugyanolyan hiszti rohamot kap, ha hozzá merek érni, mint Jeff - titulálhatnak bármilyen szívtelennek, leprás azért nem vagyok! A kérését viszont tiszteletben tartottam, elhúzódtam tőle és magam elé emeltem mindkét kezem, jelezve, nem fogok többet kéretlenül hozzáérni.
- Azt mondod, elítéllek, de nem teszed te is ugyanezt velem? Mennyit tudsz kettőnk kapcsolatáról az öcsémmel? Annyit, amennyit Theo elmesélt. Kérdem én: mi van az én felemmel? - széttártam a karjaimat. - Idejössz és kiosztasz úgy, hogy még csak eszedbe sem jut mélyebben a kapcsolatunk mögé látni. Meghallgatni az én oldalamat is. Megpróbálni felderíteni a problémát és megoldani azt... Te egyáltalán nem ezt akarod. Elhiszed Theo minden egyes szavát és elvárod, hogy a parancsod szerint járjak el. Meglehet, hogy szerinted jogtalanul ítéllek el, de pontosan ugyanezt csinálod te is.
Nem húztam fel magam, egyszerűen csak rávilágítottam tényszerűen a szavaiban rejlő ellentmondásra. A képmutatást soha nem szerettem, márpedig a szentbeszéd, amit levágott nekem arról, miféle szörnyű ember vagyok, az ő szájából pontosan annak hangzott. Nem vagyunk barátok, sem rokonok, ahogy ő mondta, és nem hajlandó elfogadni a segítségemet, így aztán nekem sincs bármi okom finomkodni vagy gyengéden bánni vele. Ha bántani akar, megvédem magam. Hitetlenkedve csóválom a fejem.
- Ne legyél büszke rá, hogy mások veszteségét képtelen vagy magadévá tenni... Ez nem jó dolog, és főként nem erény. Nincs benne semmi tiszteletre méltó. Mindenkit érnek csapások, Jeff. Nem csak egyedül a te életed szar. Évek óta emberekkel foglalkozom, fiatalokkal - azt hiszed, csak téged vágott földhöz a karma? Nem tudok rólad semmit, ezért nem ítélkezem, elhiszem, hogy nehéz életed lehetett, de nem vagy ezzel egyedül, csak míg mások megőrizték mellette az emberségüket, te és Theo elbújtok az "engem ugyan nem érdekel, nem az én bajom" maszk mögé, mert túl gyávák vagytok szembenézni a lelkiismeretetekkel, és mégis megértést és együttérzést vártok. Én ezt látom. Javíts ki, ha tévedek.
Nem mintha számítana. Szájalhatok vele napestig, akkor sem hiszem, hogy hatással lennének rá a szavaim. Éveken át próbáltam meggyőzni Theót, és ezt az egy dolgot megtanultam mellette: a szavak, jöjjenek bármennyire mélyről is, a világon semmit sem érnek. Jeff további szavait hallva a magasba szaladt a szemöldököm.
- Ebből látszik, hogy te csak Theo oldalát ismered... Szerinted az elmúlt 9 évben nem próbáltam meg egyszer sem leülni vele beszélgetni? Az istenit, Jeff, mégis kinek képzelsz te engem?! Megpróbáltam! Nem egyszer, nem kétszer. Amikor közli velem, hogy nem kér belőlem, sem a pátyolgatásomból, sem a szentbeszédeimből, akkor mégis mit kéne tennem? A képembe vágta, hogy utál. Mindig ott voltam teliholdkor, mindig, de sosem kért belőlem, inkább téged választott és hozzád ment át. Soha nem tekintettem rá szörnyetegként!
A hangom itt megugrik, düh járja át. Az eddigi vádakat képes voltam türelemmel elviselni, de hogy ilyesmit gondoljon rólam, az egyszerűen már több a soknál. Igyekeztem moderálni a hangomat, mégis csak az iskolában voltunk.
- Soha! Az öcsém, és bármilyen hülyeséget is követ el, az öcsém marad. Szeretem őt, és ha bárki is szörnyetegnek titulálná, megölném az illetőt. Tudom, hogy a lelke mélyén Theo jó gyerek. Úgyhogy nem tudom, mivel tömte a fejed, de legközelebb, mielőtt idejössz kioktatni valakit, tájékozódj az érme mindkét oldaláról, mert nekem már kezd elegem lenni abból, hogy Theodore lökött el magától újra és újra, és mégis én vagyok szemétnek beállítva. - felkeltem a székemből. Mindent elmondtam, amit akartam, úgyhogy nem akartam tovább itt maradni. Nem éreztem jól magam, a térdeimből elszállt az erő, hideg verítéktől reszkettem, a mellkasom tompán sajgott. Meg kellett nyugodnom, és Jeff erre egyáltalán nem teremtett megfelelő környezetet. Végül mégsem megyek el, inkább viszek neki egy pohár vizet, mert úgy látom, szüksége van rá. Természetesen nem fogadja el tőlem. Fáradtan felsóhajtok.
- Érdekel, kölyök... Érdekel.
De ezt úgysem fogja elhinni, ahogy Theo sem. Elkönyvelték, hogy szörnyetegnek látom őket és nem törődöm velük, holott valójában ők kezelnek úgy engem, és pontosan ők azok, akik újra és újra elutasítják a közeledésemet. Egyszerűen belefáradtam ebbe az egészbe. Figyelem, hogyan lép a zongorához, majd az asztal lapját megveregetve felegyenesedem mellőle. Csípőmet nekitámasztva, összefont karral hallgatom a játékát egy darabig, majd a helyére teszem a széket és kifelé indulok. Nincs értelme maradnom.
Az ajtóig sodor csak a megfáradt beletörődés, vállam a félfának támasztva hallgatom, mintha a szívem billentyűin játszana. Úgy döntök, megvárom a végét, és amint az utolsó dallamok is elhalnak, hátrapillantok a vállam felett. Féloldalasan fordulok, hátamat döntve a félfának.
- Gyönyörűen játszol. Szeretnél néha bejönni ide és használni a zongorát?
Valószínűleg nem, hiszen miért is tenné. Ha eddig elutasított, miért fogadná el pont ezt tőlem. A zsigereimben érzem, hogy akárcsak Theoval, vele is teljesen feleslegesen próbálkozom, de úgy tűnik, minden fáradtságom ellenére sem vagyok képes feladni másokat. A remény, hogy a törekvéseimmel eredményt érhetek el, egyszerűen képtelen kihalni belőlem. Ez lesz egyszer, ami a sírba visz...

To: Nathaniel Storm

Jeff & Nate

don't make me regret trusting you

Nem hasraütésszerűen lettem tanár. Jó, de, igazából a hasamra ütöttem, amikor eldöntöttem, hogy az életemet mások tanításának szentelem, viszont hamar megmutatkozott, hogy istenadta tehetségem van hozzá. A kommunikáció, mások lelkének feltárása a véremben van, olyan természetesen jön, mint ahogy a levegőt szívja be az ember. Megtalálni a közös hangot másokkal nem nagy feladat - néha kihívást jelent, de sosem lehetetlen, és én élveztem, hogy mások bizalmat fektetnek belém, rám hagyják a legféltettebb titkaikat, megosztják velem a legnagyobb terheiket. Az emberek javarészt kedveltek, és ennek örültem, mert általuk én is képes voltam kedvelni magam, elnyomni azt a fájdalomtól üvöltő lelkiismeretemet, mely a legnagyobb bűnömet hangsúlyozta és nem engedte, hogy akár egy percre is megfeledkezzek a saját titkomról, melyet senkire sem bízhattam és a saját gondjaimról, melyeket senki sem oldhatott meg: az öcsémről, az egyetlen emberről talán a világon, aki gyűlölt. Nem értettem, hol rontottam el, hogyan csúsztak félre köztünk ennyire a dolgok, ezért jó kifogás volt őt és a barátait okolni - de az igazságérzetemet nem csaphattam be, az pontosan tudta, hogy ebben az egészben nekem is részem van, sőt, magára vállalta az egész világ súlyát, és rossz napjaimon elhitette velem, hogy tulajdonképpen minden az én hibám. Ha nem hajtottak volna gyengéd és hasonlóan mocskos érzelmek Carmen felé, és nem rettegtem volna, hogy Theo még jobban elszúrja az életét, ha nem felügyelek, akkor biztosan nem bántam volna, hogy földi pályafutásom idejekorán véget ér. Egy szív, mely képtelen tovább dobogni...
Na, de ott tartottam, hogy jól értek az emberekhez, és legyen szó bárkiről, könnyedén olvasok belőlük. Egyből megenyhültek a vonásaim Jeff tarkóját fürkészve, pláne, ahogy szembe fordulva velem nekem szegezte a vádjait. Látszott rajta, hogy nincs rendben. Nem sikerült megállapítanom, mennyit ivott, és az alkohol sodorta-e szétcsúszás közeli állapotba, vagy csak ilyen az alaptermészete, mégis elfeledkeztem egy percre arról, ki ő, és csak a fiút láttam, a srácot a szakadék szélén, akinek utána kell nyúlnom.
- Hohó, hé, nem fogok senkit sértegetni, kölyök - felemelem a kezem, ahogy ideges lovat szokás nyugtatni, majd nyitott tenyerem felé nyújtom, bátorítón és ígéretekkel telve. Előbb az üveget veszem el tőle, úgy ítélem, az a felelős mindenért, aztán kezem újra felé nyúl, hogy a tarkójába kapaszkodva közelebb vonjam magamhoz, pontosabban a szomszédos terem felé. Baráti a mozdulat, mellyel tovább tolom, atyáskodó, még ha kelletlen is kissé, mert nem tudok elvonatkoztatni, ki ő - ahogyan attól sem, hogy fiatal még.
Vele szemben foglalok helyet, némán fürkészem, érdeklődve. Próbálom megállapítani, továbbra is a szakadék szélén táncol-e még. Ahogy belekezd a monológjába, kérdőn összeszalad a szemöldököm, homlokomra baljós ráncok gyűlnek. Ha ilyen egyszerű lenne "nem távolságot tartani"... Ha csupán rajtam múlna, és azon, hogy én ki akarjak vele békülni! Ha nem pont ő lenne az, akinek a jelenléte napról napra messzebbre sodorja őt tőlem... Mégsem szólok semmit, megérzem a robbanás előszelét, és nem is kell rá sokat várnom. Nem hittem volna, hogy az egyszerű gesztusok, melyek mindennapossá váltak már számomra, és amelyekkel általában megnevettetek másokat, ennyire kiborítják. Mégis ki ez a srác és miféle élete volt? Vajon mióta gyűlnek benne ezek a szavak, és én vagyok az első, aki hallja őket?
Nyikorog a szék, ahogy hátralökve felpattanok a helyemről és a karja után kapok. A tekintetem borús, mozdulatom parancsoló, de nincs benne semmi erőszakos, fogásom a karján határozott, de nem akarok fájdalmat okozni vele. Nem szólok semmit, csak visszahúzom és a szék felé vonom, állammal biccentve.
- Ülj le!
Nagyot sóhajtok, miközben próbálom maradásra bírni. Nem szólok semmit, csak ha sikerült rávennem, hogy leüljön, vagy legalább ne akarjon kirobogni. Akkor viszont elhúzom tőle a kezem és magam is helyet foglalok, vagy a helyzetétől függően csak az asztalnak döntöm a csípőmet, karjaimat összefonva magam előtt.
- Figyelj, köly... Jeff. Mindez nagyon szép és jó, de Theo átka nem magától aktiválódott. Örülök, hogy ennyire védeni próbálod őt, de hazugságokkal és önvádaskodással semmit sem érsz el. Talán te vetted rá minderre, tudom is én... De Theo vezette az autót, te pedig ott voltál vele. Balesetet követtetek el. Meggondolatlanok voltatok, sőt, felelőtlenek és idióták. Nekem talán nem ártottál egy szóval sem, de abba is gondolj bele, hogy a lázadozásotok hány másik embernek ártott. Úgyhogy mielőtt előadod a mártírt, próbálj reálisabban gondolkodni.
Nem ismerek kegyelmet. Én vigasztaltam hónapokon át a gyászban fuldokló lányt, az egyik legfontosabbat az életemben. Nem érdekel az emberi tényező, vagy hogy kinek a hibája volt és kinek nem. Mindketten felelősek, és ezt holmi önmarcangolás vagy vádaskodás nem írja felül. Ebben az egy dologban pedig én sem engedhetek, nem nyugtathatom meg egyikük lelkiismeretét sem, mert nem csokit loptak vagy kocsit kötöttek el. Elvették egy kisfiú jövőjét és megrokkantottak legalább két másik lelket. Ezek a törések nem gyógyulnak az idővel, az ő töréseiket miért kéne hát begyógyítanom? Mit mondjak, hogy semmi baj, minden rendben van? Nem gyűlölöm az öcsémet, örökké szeretni fogom, de nem oldozhatom fel csak úgy a vétke alól. Azzal azt kockáztatnám, hogy újra megtörténik.
- Az is nagyon rendes tőled, hogy próbálsz minket kibékíteni, de ha a szándékon múlna, szerinted nem tettem volna már meg mindent? Nem hajlandó beszélni velem, sem nyitni felém. Veled tölti a napjait és gyakran az éjszakákat is, mindegy, hogy én mit mondok, pont ezért kéne tudnod, hogy... Oh, hát persze - elhallgatok, hiszen az imént mondtam ki a nagy igazságot. Jeff azért hozzám jött, mert nyilván Theo szerint a kapcsolatunk zátonyra futása egyedül az én hibám, és én vagyok a bűnös az egész kérdésben. Ezért próbál engem puhítani, nem pedig őt. Lesütöm a szemem, igyekszem leplezni a felismerés okozta fájdalmat. A hajamba túrva mosolyt erőltetek magamra, mielőtt még felemelném a fejem.
- Nem kellett volna csak ezért berobognod... Ezeket már mind tudom. Theo nagyon konok, nem fog megbocsájtani attól még, hogy mindketten ezt szeretnénk. Majd kibékül velem, ha ő jónak látja, sem előbb és sem később. Meggörbülhetek, akkor sem lesz másként - tárom szét megadón a karomat, de a mosolyom hamis. Fáradt vagyok meggyőzőbben játszani. A sarokban elhelyezett automatához lépek, vizet töltök az egyik műanyag pohárba. Azzal lépek vissza Jeffhez, és elé helyezem az innivalót, célzón a keze alá tolva. A szék támlájára támaszkodom mögötte és leguggolok mellé. Szólásra nyitom a szám.
- Mi...
- Jó napot, Mr Storm! - szakít félbe két halk, csicsergő hang. Jeffnél pár évvel fiatalabb lányok surrannak el mellettünk, jókedvű mosolyukkal megajándékozva mindkettőnket. Lágyan intve viszonzom.
- Szép jó napot, hölgyek!
Türelmesen megvárom, hogy távolabb érjenek tőlünk, csak aztán fordulok vissza a fiúhoz, könyökömet az asztal lapjára támasztva mellette.
- Mi történt?
Csak ennyit kérdezek, mert pontosan ez az, amiről tudni szeretnék. Valami van vele. Az érzelmi labilitás és az egész viselkedése árulkodó. Valami történt, akár most, akár a múltban, valami a szakadék szélére sodorta őt. Valószínűleg nem fogja elmondani, de talán nem is kell. Nem tartozom semmivel ezzel a fiúnak, mégsem tudok hátat fordítani neki.

Jeff & Nate

don't make me regret trusting you

Meguntam az órát a felénél, ezért meghagytam a srácoknak, hogy fussanak még huszonegy kört a kicsengőig, én pedig leléptem keresni egy nyugis helyet, ahol alhatok - előfordul az ilyesmi. Mi, tanárok, a belünket is kidolgozzuk nevetséges fizetésért, elviseljük az összes pszichiátriára vagy börtönbe való lurkó agymenését, és még ahhoz is marad türelmünk, hogy emellett megpróbáljuk építőleg nevelni őket, kultúrára, az életre művelni. Aha, na persze, és amikor a kedvenc sorozatomból kijön az új rész, akkor a biosz dolgozatok kijavítása vagy a saját önző vágyam győz? A kölykök anatómiai ismereteinek kiértékelése igazán várhat, de a Trónok harca egy percet sem.
Így hát a dolgozatjavításra szánt időt egy egészen fantasztikus világban töltöttem, vagyis utána ültem csak neki tanári teendőimnek, és mivel megint remekül elszórakoztattak a srácok sötét és olykor mókás megjegyzései (azt is értékelem, ha legalább próbálkoznak, és mondjuk a szegycsontot a csontváz bordájánál helyezik el... legalább a felsőtestet eltalálták, azért a főiskolán ez már valami, és úgysem szívsebésznek készülnek), valamikor hajnalban kerültem csak ágyba. Az alvás pedig fontos, növeli az élettartamot, javítja az életminőséget és megelőzi egy csomó halálos betegség kialakulását.
Na jó, igazából csak elkezdett szúrni a szívem, és nem akartam a srácok előtt rosszul lenni. A könyvtárban nyugodtan lazíthattam anélkül, hogy a tanáriban tolongó kollégák elárasztottak volna mindenféle számonkérő, kioktató vagy ami még rosszabb, sajnálkozó megjegyzéssel, ráadásul szerettem azokat a szép festményeket a könyvtár falán, amelyekről nem tudtam eldönteni, hogy a vezetőség több száz dolcsiért vásárolta-e őket egy neves festőtől, vagy a takarítónő véletlenül összekente vegyszerrel a falat.
A pihenésem azonban nem tartott sokáig, mert ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Ilyen nincs... - dörmögöm az arcomra borított autós magazin alól, és fontolgatom, megmozduljak-e egyáltalán, vagy színleljem azt, hogy nem vagyok itt. Az utóbbi végül túlzottan gyáva megoldásnak tűnt valakitől, aki képes a fogával kitépni a pöcköt egy kézigránátból.
- Nem is tudom, hol kezdjem... - élesen csendülhet a hangom a fiú mögött, pedig suttogok. Talán csak váratlanul lopóztam mögé, de hát settenkedésben mindig is jó voltam, és vele ellentétben én szeretném minél kevésbé magunkra vonni mások figyelmét. - Az egyetemen Mr Storm, és nem Nathaniel. Innivalót tilos a könyvtárba hozni, alkoholt tilos az iskola területére hozni, magadat meg úgy egyáltalán tilos bárhova cipelned.
Azzal az üvegért nyúlok, hogy kivegyem a kezéből. Fejemmel az ajtó felé bökök, jelezve, hogy ha beszélni akar velem, azt a folyosón tegyük, vagy legalább menjünk át a könyvtár szemközti termébe, ahol engedélyezik a halk társalgást. Kíváncsi vagyok, mit keres itt az öcsém haverja - az első gondolatom az volt, hogy Theo bajba került, aztán mielőtt még elvitt volna egy mini infarktus, megláttam, Jeff milyen lazán és ráérősen viselkedik, tehát nem lehet komoly baj. Akkor sem hiszem, hogy miattam van itt, és szeretne mondjuk néhány biológia leckét venni, vagy esetleg úgy döntött... De hagyjuk is a találgatásokat, nem érek rá ilyesmire.
- Mit akarsz itt?
Más esetben szégyellném magam, amiért nem vagyok valami barátságos egy kölyökkel, de Jeffről van szó. Theo nem véletlenül fordult ki magából ennyire az utóbbi években, nem egyedül ült abban az autóban sem... Nem engedte, hogy beleszóljak az életébe és megmondjam, kikkel barátkozhat és kikkel nem, de azt nem szabhatta meg senki, hogy elfogadjam és kedveljem attól még a barátait. A srác igenis a bögyömben volt, és ezt nem mulasztottam el a magam módján az orra alá dörgölni, ami főként csak abból állt, hogy mellőztem a Nate-féle humorvilágot és olyan szárazul és hidegen viselkedtem, mint a... mint a... Fagyasztott homok?
Oké, van erre bármi jó hasonlat, de most komolyan?
- Gyorsan mondd, dolgozom - teszem még hozzá sértetten, és a fiúról a kezemben szorongatott autós magazinra esik a pillantásom. Összetekerem és ha nem elég gyors, a fejére sózok vele. - Nevelek.
Amúgy nem, de nem kell tudnia.