Vajon mi történne, ha emberek lennénk? Ha csak két egyszerű ember srác fetrengne itt a padlón, akik évek óta nem látták egymást, és most újra rájöttek, hogy nem akarnak a másik nélkül élni. Valószínűleg nem tehetném meg, hogy nem nyitok ki, legalábis biztosan következményei lennének. Ott lenne előttünk az egész élet. Tevezgetnénk-e a jövőnket? Együtt maradnánk-e, vagy elsodorna minket egymásról az élet? Hálás vagyok, aiért ilyesmin nem kell aggódjak. Mindkettőnket örök élettel áldottak meg (vagy átkoztak, csupán nézőpont kérédse). Az sem szerepel a jövőkőpünkben, hogy valamiért elhagyjuk egymást. Egyrész azért, mert túl sok időt töltöttünk azzal, hogy a másik után vágyakozzunk, másrészt, mert úgysem hagynám. Ő az enyém, hozzám tartozik, és mindenkinek eltöröm a csuklóját, aki másképpen gondolná és hozzá merne érni. Jó, nyugi, Atlas. De nem téved be senki drágám, mert be van zárva az ajtó. Egészen sok dologra képes vagyok, más talán azt mondaná, nem éppen fair amennyire meg tudom könnyíteni az életem. De az igézés, amivel ő rendelkezik egy megkérdőjelezhetetlenül hasznos képesség, amire egy kicsit féltékeny vagyok. Majd meglátjuk, mi jön a számra. Küdök felé egy félreérhetetlenül gonosz mosolyt, ami Atlas arcán egészen különlegesen mutat. Nem gondolom, hogy valaha szükségét érezném annak, hogy az új nevén szólítsam. Ha egy kicsit megsértődik érte, valahogy kibírom. Számomra a neve – Desi – olyan, mint egy bélyeg, egy tetoválás, valami, amit a bőrébe égetek és sosem tudja lemosni magáról. Kellemesen lagyos nyugodtság tölt el arra gondolva, hogy van egy név, ami csak hozzá tartozik és hozzám; egy apró visszhang emberi életünkből, valami, ami nem volt teljes katasztrófa. Nem fontos, hogy ezt elmagyarázzam neki. Elég, ha csak elfogadja, hogyan leszenk a dologok, nem kell megértenie a mögötte rejlő bonyolult gondolatmenetemet. Nem mintha ez annyira boynolult lenne, csak szeretem túlmisztifikálni a saját létezésem. Nem akarok erről beszélni. Egy tincs a szmébe hullik, bámulom egy darabig, aztán visszafésülöm a többi közé. Sosm hagytam volna, hogy ilyesmit csinálj. Még mindig nem érted, igaz? Engem nem érdekel, hogy velem mi történik, de neked tökéletes életet kell élned. Megengedek magamnak egy szarkasztikus horkantást. Mintha valaha is tökéletes let volna az élete. Persze, hogy kerestelek volna. Soha más vágyam nem volt az életben, mint reggel mellőle felkelni az ágyból és este ismét a karjaiban feküdni le. Ha bármi szikra, bármi reményem let volna, hogy valahol a világban életben van, minden követ megmozgattam volna, hogy megtaláljam. Képletesen és fizikailag is. Talán nem került volna hatszáz évünkbe. Desi, ki kell ábrándítsalak édesem, de soha nem fogsz megszabadulni tőlem. Volt idő, amikor ennél sokkal keserűbben álltam hozzá. Volt, amikor szinte gyűlöltem, amiért meg mert halni. Persze, ha akkor bukkant volna fel, ugyan ilyen hevesen ragaszkodtam volna hozzá. Egyszerűen csak könnyebb volt a hiányát haragként megélni. Miért lenne muszáj? Sokkal jobban tetszene, ha valami misztikus jelenség lennék az életedben, akinek nem tudsz ellenállni. Tisztában vagyok vele, hogy ha valakik annyi időt töltenek egymással, mint mi régen, egyszerűen kivédhetetlen, hogy úgy ismerjék a másikat, mint a saját tenyerüket. Szeretem azt hinni, hogy jobban ismerem őt, mint ő önmagát. Volt idő, amikor ez valóban igaz volt, most azonban úgy érzem, van benne valami idegen. Ott lebeg a fejünk fölött az a hatszáz év, amit külön töltöttünk, de ha rajtam múlik, akkor a következő hatszázat azzal töltjük, hogy bepótoljuk az elvesztegetett időt. Túlságosan elmerülök a csókjában, hogy először válaszolni tudjak neki. Kit érdekel a nyolcvanas évek, amikor itt és most vagyunk, évszázadok óta először érinthetem a testét. Édes hangokat ad ki magából, amik arra késztetnek, hogy megharapjam az ajkát. A hajából a kezeim utat találnak a vállára, majd a gerince mentén le a fenekére. Belemarkolok és magamhoz préselem a testét. Nem éreztem így magam, mióta utoljára a kezeim között tartottam. Talán egyszer, az az egyetlen fiú a nyolcvanas években. És akkor olyan hirtelen csap belém a felismerés, hogy a hév, amivel elszakadok tőle majdnem kibillenti az ölemből. Megragadom, hogy megtámasszam. A teóriám szinte megtámadhatatlan, mégis félek belegondolni. Desi! DESI! tisztában vagyok vele, hogy ujjaima húsába marnak, más körülmények között talán finomabb lennék, vele, de most nem érdekel. Amúgy sem tudok benne komolyabb kárt okozni, hiszen vámpír. 1984, London. Egy James nevű pasi testében életem. A születésnapját egy olyan helyen ünnepeltem, ahol a tulaj undorító saját párlatú whisky árult. Aznap este találkoztam a legélethűbb Desi hallucinációmmal. Kiráz a hideg. Túl sok a véletlen egybeesés, de a gondolat, hogy aznap éjszaka őt találtam meg annyira szürreálisnak hat, hogy szinte el se tudom képzelni.
Olyan érzésem van, mintha tilosban járnánk csak azért, mert Atlas itt ül velem a piszkos padlón – akarom mondani alattam – és nem a nyitással foglalkozik. Mintha újra fiatalok lennénk és emberek, akik fittyet hányva a rendszerre teszik azt, amihez éppen kedvük szottyan. Megmosolyogtat ez az egész szituáció, hogy kívülről mennyire átlagosnak tűnhetünk, már amennyire két srác szerelmét annak lehet nevezni. A mai világban talán már igen, a mi időnkben már ennyivel kirívtuk mások figyelmét. Az utcán sétáló emberek, ha benéznek annyit látnak, hogy félpucéran, nekik háttal itt ülök valaki ölében, s teljesen hozzásimulok. Azt már nem látják, hogy mennyire nyugodt és boldog vagyok a srác puszta jelenlététől. Bármit megtennék, hogy ez a pillanatnyi érzés soha ne tűnjön el. - Akkor ha szépen megkérsz, akkor bárkit megigézek, aki betévedne – mosolygok rá. Persze az egyszerűbb lenne, ha ki sem nyitna a hely és mindössze a főnökével kellene elbeszélgetnem, hogy nyitva volt a bolt és ha bárki mást mond, ne higyjen nekik. – Nem vagyok tőle elragadtatva, de neked megengedem, viszont ha másik előtt vagyunk, akkor kérlek Phoenixnek szólíts – nézek rá kérlelően. Ugyan megpróbáltam elfelejteni azt az alakot, aki egykor voltam. A srácot, aki elmenekült Dantéval és aki egy kriptába száműzte magát. A névváltás volt a hal a tortán. Már szükségem volt erre és szeretném, ha nem tudnák meg az emberek az igazi nevem. Még az olyanok sem, akikkel max egy buliban összeülünk iszogatni, aztán soha többé nem látjuk őket. - Jó, igazából elvagyok ezzel a testtel is – bólintok. Nem érzem szükségét a váltásnak és úgy tűnik soha nem is lesz rá lehetőségem. Atlas nem fogja hagyni nekem. - Dante már egy ideje figyelt engem. Talán az egész meg volt tervezve előre. Tudták, hogy te az ördöghöz fogsz menni és így engem el akartak venni tőled – sóhajtok szomorúan. - Néha elgondolkozom, hogy mi lett volna ha én ajánlom fel magam? – kérdezem. Vajon Meneasból is vámpír lett volna vagy leélünk együtt egy életet, ahogy eredetileg tervben volt? - Bárcsak tudtad volna, hogy életben vagyok. Kerestél volna? – Előre is fáj a válasza. Valamiért nemleges reakcióra számítok, hiszen már kifejtette a múltkor, hogy volt időszak az életében, amikor egyenesen gyűlölt engem azért, mert olyan hamar meghaltam. Nem tehettem róla ugyan, de elég heves természetű volt mindig is, most pedig még inkább az. Valószínűleg inkább került volna és elintézi, hogy addig ne találjam meg, míg ő nem akarja. - Muszáj, hogy én valamennyire átlássak rajtad – húzom el a számat. A személyisége nem éppen a legkedvelhetőbb más emberek számára. Sokszor morog és természetesen annak kell lennie, amit ő akar, de ha én nem látnék be a köpeny mögé, akkor elveszett lennék. Pánikolnék, hogy vajon most mit akarhat. Talán az egész kapcsolatunk rámenne. – Nem megyek – egy rövid csókot adok ajkaira. Meg sem kérdezte, hogy maradni akarok-e. Szimplán kijelentette, hogy ezt kell tennem, én pedig nem ellenkezem. Csak elmosolyodom a következő kijelentésén. Nem akarok ellenkezni, hogy minden volt csak éppen elbűvölő nem. Tudom, hogy csak viccel, de azt mondják a hallgatás beleegyezés. Néha szeretném, ha azt hinné, hogy még a zsémbelődése is jó dolog, mert attól lesz önmaga. Nem akarom, hogy más ember legyen. Hirtelen megijedek, amikor a két karomnál fogva erősebben megragad, de ez az érzés másodpercek alatt elillan. Sosem bántana engem. - Nem emlékszem, valahol Európában. Be voltam állva, az utcán mondta pár srác, hogy van valami hatalmas születésnapi buli egy klubban és én odamentem. Minden nagyon elegáns volt, kivéve én. Valami bandás póló volt rjatam meg fekete farmer, mint a nyolcvanas években mindig. Ott pedig találkoztam ezzel a James nevű alakkal. Azt hiszem vodkáztunk meg whiskyztünk... Nem, a whisky a tulajé volt és rossz és helyette tequilát ittunk – gondolkozom el. Valószínűleg csak azért maradt ennyi emlékem arról az estéről, mert túlságosan megijedtem James-től. Szinte azonnal kijózanodtam ott. Egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a csókunkat. Az eszemet teljesen elveszítem. Nem érdekel, hogy feljön a nap és az utcán sétálók simán ránk látnak. Csak nem akarok elszakadni tőle egy másodpercre sem. Fájdalmasan nyögök fel, amikor a nyakörvhöz fűz még hozzá valamit. Nem figyelek arra, amit mond. – Vissza – szinte könyörgök neki és pólójánál fogva újra magamhoz húzom és hevesen csókolom. Kezeim a teste minden centiméterét bejárják. Meg akarom ismerni az új testét is, ahogy egykoron ismertem a régit.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Ápr. 20, 2020 8:25 pm
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
Szinte telejesen el is felejtettem, hogy hol vagyunk. Megszűnt a világ és nem létezik benne semmi csak én, Desi a karjaimban és az a kellemesen ismerős érzés a gyomromban, hogy biztonságban vagyunk. Nevetségesnek, gyermetegnek érzem magam, de nem érdekel egy pillanatig sem. Nincsen ki előtt megvédenem a büszkeségem. Egyedül vagyunk, Desi pedig már minden rosszat látott belőlem, mégis itt van mellettem. Ha belegondolunk, nagyon mást nem is látott csak rosszat. Biztos kellene, de nem fogok. Felőlem mindenki megdögölhet a koffeinadagja nélkül. Körbe pillantok. Minden tökéletesen rendben, készen a nyitásra, egyedül az hiányozna, hogy a személyzet ne a padlón ücsörögjön élete elveszett szeretmével az ölében. Nem is értem, miért pont a padlót sikerült választanom a székek és kárpitozott boxok helyett. Talán azért, mert így nem lát meg minket egyetlen kíváncsiskodó sem, aki esetleg bepillanta az üzletbe. Hát pedig hozzá fogsz szokni szerelmem, mert nem vagyok hajlandó máshogyan szólítani. Megvonom a vállam, ezt nyilván ő is tudja. Nem lehetne megvádolni azzal, hogy ne a szokásaim rabja lennék. Ragaszkodom mindenhez, ami ő valaha volt. Nem érdekel, hogy ugyan annyi joga volt változni az évek során, mint nekem és az sem különösebben zavar, hogy elég képmutató a kérésem. Én levetkőzhetem egykori önmagam, de neki nem engedem. Ő jó volt, ártatlan, boldog. A szemeben mindig ilyennek fog maradni. Neki pedig nem kell bemutatni milyen makacs, önző féreg tudok lenni. Nem boszorkány vagyok, butus. Nem tudok neked új testet adni, de ha tudnék sem tenném meg. Itt utalnék vissza az előbi gondolatmenetemre. Desi éppen úgy tökéletes, ahogyan van, és ha ezt ő nem látja, kénytelen leszek bebizonyítani neki. Az én alkummal az volt a gond, hogy túl hamar meghaltál. Vagy talán éppen ezért nem volt vele gond. Mindenesetre túl rövidéletű volt, ahhoz, hogy Arcadius igazán belenyúljon. De a démonok szeretnek belepiszkálni a dolgokba, szóval talán az, hogy olyan hamar rád talált Dante nem is volt véletlen. Nem akarok belemerülni milyen mocskos dolgokra képesek a fajtársaim – ezáltal persze én is. Tudom, hogy azt mondtam, Desi minden rosszat látott már, de van a lelkemnek (vagy éppen annak hiányának) olyan része, ami talán elijesztené; ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem tudom, Desi. Eddig az sem fordult meg a fejemben, hogy életben lehetsz. Azt mondanám, hogy én elég ostoba vagyok. Ha még hatszáz évig is élek, akkor sem fogom megunni az önostorozást, hogy nem kerestem jobban, nem mentem utána minden részletnek a halálát illetően. Eddig azért gyűlöltem, magam, amiért meghalt, ezentúl azért fogom, amiért nem. Ördögi kör, azt hiszem, szimplán csak indokot keresek, hogy gyűlölhessem magam. Végül is, az a kedvenc napközbeni elfoglaltságom. Jobb szeretném, ha senki nem látna át rajtam, de valakinek muszáj te talán nem a legrosszabb választás vagy. Ujjaimat a hajába fonom, ahogy a vállamra dönti a fejét. Puhább a haja, mint ahogyan emlékszem rá, de ez talán csak a huszoinegyedik század samponjainak, balzsamjainak meg ki tudja miének a csodája. Itt vagy és nem mész sehova. Nem kérdezem, közlöm, pont, ahogy ez a kapcsolat mindig is működött. Pedig csak elbűvölő önmagam adtam. Megeresztek egy félmosolyt. Talán jobban kellene zavarjon a gondolat, hogy ennyire nem voltam neki szimpatikus, még nem tudta, hogy velem beszél. De közben tisztában vagyok azzal, milyen régóta keres, nem hinném, hogy egy olyan csekély apróság eltántorítaná, mint a személyiségem. Meg egyébként is, tudta, hogy mire vállalkozik. A következő mondata pedig minden, amire nem számítottam. James… James? Két karjánál fogva ragadom meg a fiút. Olyan hirtelen, hogy abba egy ember beleszédülne. Desi, ez hol történt? Nem akarok, nem merek és nem is tudok elvonatkoztatni a ténytől, hogy a nyolcvanas években engem Jamesnek hívtak. Nem mintha egy ritka név let volna, de valami nem tetszik az egész történetben. Ahogy egy James nevű férfi Desinek szólította? Rémképeket alakítok, elképzelem, hogy James és ő találkoztak miután elhagytam a testet és a férfi pontosan tudta ki ő. Mi van, ha hozzáért azokkal a mocskos pedofil kezeivel? Hirtelen olyan harag gyúlik bennem, amit egyedül James tudtott kiváltani belőlem. Ha meg lehetne ölni még egyszer, megtenném. Persze az is lehet, hogy csak túlkomplikálom a dolgokat. Hatszáz éve nem csókolt meg így senki. Vagy ha akartak is, hát senki nem érte el a célját. Hogyan is érhette volna, amikor minden csókot, minden érintést, minden embert hozzá hasonlítottam? És soha senki nem ért fel vele. Ujjaimat végig húzom a nyakán egy elképzelt nyakörv vonalát követve. Nem tartom akkora ostobaságnak az ötletet, mint ő. Pedig annyira jól állna. Ha tehetném a homlokára tetoválnám a nevem. Nyakörvet raknék rá a címemmel. Minden emberileg létező módon magamhoz láncolnám, csak, hogy tudja a világ, hogy ő az enyém.
Évszázadokon keresztül erről a találkozásról álmodoztam. Nem telt el úgy egy perc, hogy ne gondoltam volna Meneasra és most itt a karjaiban, melegség tölti el a testem. Félek, hogy rosszul mozdulok vagy valamit nem úgy csinálok, mint kellene és akkor az egész elillan, mintha mi sem történt volna. Nem akarom soha többé elveszíteni, így mindent meg fogok tenni, hogy magamhoz láncoljam, hogy az enyém maradjon mindörökké. Azt hiszem ezek után fokozottan fogok arra vigyázni, hogy nehogy vadászokba botoljak. Hirtelen minden újra értelmet nyert az életemben és nem akarok semmit elvesztegetni. - Nem kellene lassan nyitnod? – kérdezem mosolyogva, amikor megemlíti, hogy bárhová elmehetünk. Azt hiszem nem akarom, hogy kirúgassa magát, habár szívesen megigézem a főnökét, hogy vegye vissza, ha erről van szó. Innentől fogva elég sok időt fogok eltölteni ebben a pici kávézóban, már amennyiben maradunk Denverben. – Nem az, hogy zavar, de annyira nem is tetszik. Nem a semmiért váltottam nevet – rántom meg a vállam. Mondjuk jól tudom, hogy rá ez nem fog hatni. Már elhatározta magában, hogy Desi leszek és ezen erősen kétlem, hogy változtatni fog. - Érdekes. Nem tudtam, hogy ez így működik. Nekem is tudsz új testet varázsolni? – érdeklődöm. Igazából ez az egész csak kíváncsiság, jól megvagyok én az eredeti külsőmmel is, de lehet hogy ha ő váltani fog, akkor nekem sem ártana. Meg amúgy sem fenyeget a lebukás veszélye a halhatatlanságom miatt, ha időnként máshogy nézek ki. - A tiéddel mi volt a gond, a te alkuddal? Miután meghaltam nem igazán beszéltünk és mindennel képben akarok lenni – bököm meg a mellkasát félig játékosan. – Minden fiatal ostoba – irónikus lehet ezt hallani pont az én számból. Kinézetre egy húsz év körüli kis ficsúr vagyok, eközben már rég el kellett volna porladnom a sírommal együtt. Ha néha átlag emberekkel beszélgetésbe keveredek, általában kinevetnek. Sokszor elfelejtem, hogy a külsőm nem tükrözi a korom. - Ha leéltünk volna egy életet együtt, akkor talán rájöttünk volna előbb-utóbb, hogy a vámpírság is egy megoldás. Végülis te alkut kötöttél az Ördöggel, csak nem voltunk annyira ostobák, hogy ez sosem jutott volna eszünkbe – gondolkozom el. Vajon mi lett volna, ha akkor nem halok meg abban az előre eltervezett balesetben? Biztosan kerestem volna valmai kibúvót, hogy örökké együtt legyek ezzel a férfival, hiszen ez olyan dolog, aminek nem akarom, hogy valaha is vége legyen. - Ha én nem látok át rajtad, akkor ki tegye? – Nem akarok minden gondolatába és döntésébe belelátni. Valószínűleg nem is vagyok rá képes, de egy bizonyos szintig szeretném, ha ez megtörténne. Látni akarom a lelkének olyan pontjait, amiket nem szívesen mutat meg, mert fél, hogy lehullik az erős álarc. – Már mindegy, itt vagyok – magamhoz húzom egy szoros ölelésre. Államat a vállának döntöm és lehunyom szemeimet. Annyira hiányzott már. - Valóban elég nehéz volt elviselni, de akkor még nem tudtam, hogy te vagy az – húzom el a számat. Van egy olyan rossz szokásom, hogy Meneasnak bármit elnézek. Bánhat velem akárhogy, én akkor is itt leszek mellette. Tudom, hogy nem kellene mindent megengednem, de azt hiszem csak túlságosan félek attól, hogy újra elveszítem. - Nem tudom, biztos mégsem volt ember, mint hittem. Lehet, hogy ismert régebben. Valami James volt, de mondom dilis volt és inkább leléptem. Eléggé rám ijesztett – gondolok vissza a nyolcvanas évek egyik legemlékezetesebb pillanatára. – Mert te nem álltál össze mindenféle jött-menttel, mert behallucináltad a képem vagy anélkül is – szólok vissza kicsit erőteljesebben a kelletténél. Ugyan sosem szüntek meg az iránta táplált érzéseim, de voltak szükségleteim. Hatszáz év szex nélkül? Köszi, de nem. - Nehogy pórázt rakj rám, te bolond – nevetek fel. A tekintetéből kiindulva képes lenne rá, de én inkább poénnak próbálom ezt felfogni. Nem kell mindenbe rosszat belelátni. Hevesen viszonzom a csókját. Kellemesen égető érzés keríti uralmába az ajkaimat, ahogy ritmusra mozgatjuk őket. Képtelen vagyok abbahagyni és elválni tőle. Testemmel is olyan közel húzódom hozzá az ölében, amennyire csak lehetséges. Mellkasunk összesimul, s kezeimmel az oldalán simítok végig egyre erőteljesebben.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Ápr. 18, 2020 3:35 pm
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
Hazudnék, ha azt mondanám, sosem képzeltem el, milyen lenne az élet Desivel magam mellett. Gyakran eljátszottam a gondolattal, vajon hogyan alkalmazkodnánk ketten a világhoz. Kik lennénk, hol élnénk, mit csinálnánk? Még az is megfordult a fejeben, hogy vajon kitartottunk-e volna egymás mellett, vagy elsodort volna minket az élet? Szerettem azt hinni, hogy valami eldugott szigeten élnénk, távol az emberektől, vagy esetleg bejárnánk a világot. De ezek csak lázálmok voltak, egy elkeseredett férfi vágyai, aki mindent egy lapra tett fel, hogy elveszítse azt. Most viszont itt van, megérinthetem, nem illan el, nem csak egy drogmámoros álomkép, valóban ő az és ugyan azt akarja mint én. Egy kicsit azt várom, mikor ébredek fel egyedül az üres, hideg ágyamban. Annyi életet élsz le amennyit szeretnél, ha akarod most rögtön elmehetünk bárhová. Ennyire zavar, hogy így nevezlek? Nem érdekel, ha zavarja. Túl sokat vártam rá reménytelenül. Meg fogja szokni egy idő után ebben biztos vagyok. Az, hogy én váltogattam az életeimet nagyrészt az önsajnálatom eredménye volt. Ha túl sokáig maradtam egy helyen, túl könnyűnek tűnt elhinni, hogy lehetne az én életem is ilyen, és túlságosan valóságossá vált a hiánya. Ezért hát homokba dugtam a fejem és elmenekültem. Az emberi testek egy idő után elkopnak, meg egyébként sem jó dolog osztozni valakivel. Egyszer szálltam meg csak embert, de végtelenül kényelmetlen volt és az lett a vége, hogy kiűzött a saját testéből. Ahogy most kinézek csak varázslat, így nincsen lejárati dátuma. Eddig még sosem jutott szembe, hogy megtarthatnám valamelyik külsőm. De eddig sosem volt szükségem arra, hogy valaki felismerjen. Azt hiszem, Atlas megüti azt a szintet, hogy akár örökös testemnek is kinevezzem, és úgy tűnik Desinek is tetszik. Egy hazugság volt az egész, csak varázslat, sosem működött volna. Minden démoni alkunak van egy kibúvója. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Egy dologban viszont igaza van. De valóban boldogok voltunk, még ha ostobák is. Képtelen vagyok betelni vele, a csókjaival, az érintésével a bőrömön. Boldog vagyok, és ettől úgy érzem magam, mint egy lufi, ami kipukkanni készül. Különös érzés ez egy démonnak. Egy valamit azért köszönhetünk Danténak. Ha nem lennél vámpír lehet leéltünk volna egy életet együtt, de aztán te meghaltál volna és én akkor is ugyan itt lennék. Egy megkeseredett démon, otthon nélkül. Minden erőmre szükségem van ezt bevallani, fajtámból adódóan nem szeretek hálálkodni másoknak. Nem igaz, emberéletemben sem szerettem. Átlátsz rajtam kedvesem, ez nem tetszik. elmosolyodok. Valójában nagyon is tetszik, ahogy emlékszik a szavaimra és figyel rám. Ezt neki azért nem fogom elmondani, nincs rá szükség, hogy elbízza magát. Azért jobb lett volna úgy a pokolban égni, hogy tudom, te valahol életben vagy. Talán ha tudom, akkor a gondolat adott volna valami erőt. Nem adtam volna meg magam annyira könnyen és nem lettem volna az, aki vagyok. Késő már ilyeneken bánkódni. Ne legyél ennyire szerény, nem bírtál elviselni. Az arcodra volt írva, hogy legszívesebben megfojtanák egy kanál vízben. kuncogok. Hazudnék, ha azt mondanám nem élveztem egy kicsit a helyzetet. Mások nagyon könnyen az agyára mennek, de nekem még csak ritkán sikerült ezt elérnem nála. Valamiért immunis az én rossz természetemre. Hatszáz évet kibírtam, egy-két hét már semmi ahhoz képest. Persze ez nem igaz. Alig várom, hogy valóban rátegyem a kezem és újra beadjam a követelésem a testére. Meglep a történetével. Kíváncsi vagyok milyen lehet, hogyan viselkedhet különböző szerek hatása alatt, de ugyanakkor rosszul vagyok a gondolattól, hogy idegenek érintik meg. Ő az enyém, hozzám tartozik, senki másnak nincs joga hozzá. Miért hívott volna valaki Desinek? Soha senki nem használta rád ezt a nevet, csak én. összezavar, amit mond. Véletlen szerencsés előszólás lett volna, vagy valaki kísért még az előző életünkből? Nem tetszik, hogy mindenféle jött-menttel összeálltál. morgom, de az ajkaimhoz emelem összekulcsolt kezeinket, így nem tudom mennyire hatásos a mérgelődésem. Azért én veszek egyet. Csak a biztonság kedvéért. Bár ő csak egy ártatlan puszit akar nekem adni, a tarkójánál fogva megragadom és magamhoz húzom egy csókra. Mindent el akarok neki mondani vele, bele akarom sűríteni az elmúlt hatszáz évet, a hiányát, azt, hogy majd bele őrültem, amikor meghalt. Még jó, hogy egyikőnknek sincsen szüksége oxigénre különben már régen megfulladtunk volna.
Egyszerre szeretném, ha átbeszélnénk az elmúlt évszázadok dolgait, hogy tisztában legyünk a másik életének történéseivel, de az is ott van bennem, hogy most csak csendben szeretnék maradni. Odabújni hozzá, mélyen beszívni az illatát, megcsókolni és nem szólni egy szót sem. Erre vágytam hosszú évek óta és most végre itt van. Miért is törnénk meg a jót kérdezősködéssel? Azonban attól félek, ha nem derítünk ki mindent rögtön, akkor túlságosan elhúzzuk majd ezt a beszélgetést. Kicsit ilyen most vagy soha szituációban érzem magam, ám annak egy enyhébb változatában. Azt hiszem innentől fogva képtelen lesz lerázni magáról. Ha véletlenül úgy döntene, hogy nem akar, akkor addig fogok küzdeni míg újra egymáséi leszünk. Több idő ide vagy oda, már nem számít. - Ha te válthatsz életeket, akkor én miért nem tehetem? – Sosem jutott eszembe, hogy pár évig mondjuk bankár legyek, utána pedig mondjuk strici vagy bármi. Mindig ugyanaz a srác voltam, aki a szerelmét kereste és elfelejtette kiélvezni az életet. A legtöbb vámpír, akikkel eddig találkoztam legalább egy egyetemet elvégzett, hogy lássák milyen is az meg egy csomó dolgot kipróbáltak. Én ahhoz képest mindig úton voltam, szinte az egész világot bejártam, mégsem láttam belőle semmit. – Egyébként van olyan, hogy egy testet mennyi ideig hordhatsz? – Úgy beszélek már erről, mintha holmi levethető ruha lenne. Az ő szemszögéből ez nem is áll messze az igazságtól. - Miért emlékszel erre rossz emlékként? Én boldog voltam, hogy a hülye döntésed miatt és ugyan csak két hónapig tartott, de életem legboldogabb időszaka volt. Meg akartam örökíteni ezt a bőrömön – húzom meg a vállam. A lopott csókok és minden más, amit akkor elkövettünk izgalmassá tette azt az időszakot. Egyszerűen képtelen vagyok erre rossz szájízzel visszagondolni. – Te is hiányoztál – egy apró csókot lehelek a nyakára. Minden este arról álmodtam, hogy egyszer majd újra így leszek a karjaiban. Annyira védtelennek érze most magam, ám mégis a biztonság és a nyugalom kellemes egyvelege járja át a testem. Hiszek neki. Elhiszem, hogy többé nem megy sehová és itt marad velem. Nincs bennem további félelem ezzel kapcsolatban. Bárcsak hamarabb egymásra találtunk volna! - Nem volt döntésem abban, hogy vámpír legyek – húzom össze a szemeimet. – Nem saját akaratomból mentem el búcsú nélkül, de életem, nem azt mondtad, hogy abban a pillanatban a pokolban voltál, hogy én meghaltam? Hogyan búcsúzhattam volna el? – kérdezem. Nincs ennek a dolognak jó megoldása. Igazából már csak egy olyan valamin rágódunk, amin nem tudunk változtatni. Talán egy napon minden másabb lesz és már nem fog számítani az, amit a sötét középkorban tettünk. - Mert akkor azt hittem, hogy nem te vagy az – rázom meg a fejem lemondóan, de egy apró mosoly ott ül a szám sarkában. – Kíváncsi lennék meddig bírnád húzni az időt – beletúrok a hajába. Nem akarom előtte hangosan kimondani, hogy azért megfordult a fejemben, hogy én és Atlas. Mindössze a pillanat törtrészéig, s valószínűnek tartom, ha nem Meneas lett volna a téma, akkor nem gondolkoztam volna rajta annyit. Most mégis annyira helytelennek tűnne ezt kimondani hangosan. - Ez tetszik – mosolyodom el, s megtámaszkodom a vállán, úgy tekintek le rá. A mai társadalom sokkal másabb, nincsenek bennem félelmek emiatt. Azt hiszem, hogy végre olyan életet élhetünk majd, amelyet megérdemlünk mind a ketten. Ez a kor való nekünk igazán. - Áh azok a szép nyolcvanas évek! – nevetek fel. – Nem sok mindenre emlékszem belőle, de volt egyszer egy nagyon fura srác, akivel összegabalyodtam valahol Európában. Már nem emlékszem pontosan merre. Desinek hívott, de szerintem skizofrén volt. Ennyi maradt meg abból az időszakból, minden mást elfelejtettem – végigsimítok a vállain, le a karján, mire kezeim megtalálják a kézfejeit és összekulcsolom ujjainkat. - Innentől nem hagylak el soha többé. Nem lesz szükség arra a pórázra, mert nélküled nem megyek sehová, még a boltba sem – egy puszit nyomok ajkaira. – Na jó, talán a boltba igen – nevetek fel. Mostantól amennyi időt csak lehet vele szeretnék tölteni. Sosem lesz az, hogy túl sok belőle, hiszen ő az, aki lelket lehel belém.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Ápr. 16, 2020 10:20 pm
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
Azt hiszem nem jó felőle fogtam meg ezt a szituációt. Vagy talán nincs is olyan része, ami ne lenne kellemetlen. Nem célom, hogy még több fájdalmat okozzak neki, de egyszerűen muszáj tudnom a választ a kérdéseimre. Nem tudna olyat mondani, ami miatt ne maradnék vele, mégis azért jó lenne ismerni, mi befolyásolta. Hogy valamilyen szenten tiszta lappal kezdjünk. Mert ez a neved. Én arcokat és életeket váltok, de te örökké Desi maradsz, nem érdekel milyen álnevet találtál ki magadnak, felőlem hívhat úgy egy egész világ, de én akkor is úgy foglak szólítani, mint mindig. Az én fejemben ez egy teljesen logikus gondolatszál, de be kell valljam, van valami a kérdésében. Az egész csak azért történik így, mert azt, aki én voltam mindig is gyűlöltem, őt viszont nem. Ha róla van szó, mindenhez ragaszkodok. Lekapja magáról a felsőt, és normál esetben sokkal több időt szentelnék annak, hogy megérintsem, de a figyelmem egyedül a három szóra irányul. Már hogyne tudnám mit jelent. Az ölembe húzom, hogy lábai közrefogjak a csípőm és csókot nyomok mindhárom szóra. Utána sem se engedem el. Te buta, buta fiú… örökké ezekre a rossz emlékekre akarsz gondolni? Az ő arca az én nyakamban, az enyém az övében. Nem látjuk egymás arckifejezését, de a hangomból éreznie kell, hogy hálás vagyok neki. Mégis képtelen vagyok szavakba önteni, ami érzek. Úgy hiányoztál. Súgom a bőrébe, beszívom az illatát. Egy pillanatig csak csendben ülök, vele a karjaimban és el tudnék így aludni, így tudnék maradni örökre. A félhomályban, a földön, elbújva a világ elől. Úgy érzem, ezeket a titkos kis vallomásokat, csak elrejtőzve engedhetem meg magamnak. Nem megyek sehova, ne aggódj. válaszlom végül, mert megérdemli az igazat. Ezek csak kérdések. És azt hiszem jogosak. Értem és értékelem, hogy felkutattál, és nem kétlem, hogy mennyi szenvedtél. De az a döntés? Amikor vámpír lettél? Én nem lettem volna képes búcsú nélkül elmenni. Még mindig nem nézek rá, de a hangomban más sokkal kevesebb az él, mint előtte. Mi van, ha bele sem gondolt, hogy megszökhetne Dantétól? Mi van, ha csak úgy elfogadta a sorsát, harc nélkül. Az azt jelentené, hogy ez bármikor újra megtörténhet. Nem vagyok benne biztos, hogy egy potenciális fenyegetés esetén nem láncolnám magamhoz. Képletesen és fizikailag is. Ó tényleg, most már persze kíváncsi vagy. Hallanod kellett volna magad, ahogy ragaszkodtál ahoz, hogy sosem fogunk lefeküdni. Hm, lehet, hogy húznom kell egy kicsit az időt büntetésképp. megemelem a fejem a válláról és rávigyorgok. Tudnia kell, hogy nem gondolom komolyan. Még ha komolyan is gondolnám, nem hiszem, hogy be tudnám tartani. Szinte izzok a kíváncsiságtól, vajon milyen lehet vele most. Hatszáz év tapasztalata van mögöttünk, egyszerűen lehetetlen, hogy ne működjön a dolog. Úgy, mint régen? Nem. Megengedek magamnak egy pillanat szünetet, hogy felidézzem, hogyan is volt minden régen. Zsákutcákban, éjszaka, veszélyes helyeken bujkáltunk. Az életünkkel játszottunk, csak egy csókért cserébe. Úgy akarok veled, lenni, ahogyan régen is kellett volna. Nincs rejtőzködés, nincsenek titkok. Akinek nem tetszik, hogy mindketten pasik vagyunk, megbaszhatja magát. Nem tudom, honnan jönnek belőlem ilyen heves érzelmek. Ezeket mind mélyen elástam magamban; gyenge pontok, amik túl nagy támadási felületet adnak. De Desitől nem kell félnem. Á, nekem is volt egy időszakom. Akkor a világon levő összes hallucinogént magamba toltam, mert folyton azt hallucináltam, hogy ott vagy. Rengeteg kamu-Desit megdugtam a nyolcvanas években. Figyelem a combomon játszó ujjait, de amikor az arcomhoz ér a szemébe pillantok. A saját tükörképem látom benne. Összehúzom a szemöldököm, mert nem tetszik, amit válaszol. Legutóbb sem hagytam el, és mégis hitt a vámpírnak. Ennek hangot is adok. Nem, ez nem így működik. Rómában is ott voltam, mégis bedőltél neki. Meg kell ígérned. Bárki bármit mond neked, nélkülem nem mész sehova. Pórázt kötök rád, ha nem ígéred meg. Meg kell értetnem vele, hogy mit jelent számomra a helyzet. Bárki is próbálná meg elszakítani tőlem, legalább már tudom, hogy él és a világ végére is utána mennék.
Azért egy apró dologban sajnálom, hogy Meneas már nem fogja viselni az eredeti arcát. Rengeteg év telt el, a társadalom megváltozott és csak kíváncsi lennék arra, hogy hogyan nézne most ki ezzel az új stílussal. Vajon milyen hajat vágatna magának és hogyan öltözködne? Csináltatna tetoválásokat, mint ahogyan én is tettem? Annyival másabb egy démon élete, mint egy vámpíré. Azt hinné az ember, hogy olyan sokban nem is különbözünk egymástól. Az egyik vérszívó, a másik meg nem. Ehelyett egy csomó dolgot máshogy csinálunk, a képességeink sem ugyanolyanok. Mind a két faj kárhozatra van ítélve, ám mégis úgy habzsolja az életet, mint senki más. Bárcsak ezt magamról is elmondhatnám! - Miért szólítasz Desinek? Te is elvárod, hogy Atlas legyél és ne Meneas – húzom össze a szemeimet, mielőtt még eljutna a tudatomig, hogy mit is kérdezett. A tetoválás a mellkasomon. Úgy tűnik, hogy még mindig vág az esze. Egy mosolyt varázsolok az arcomra és lehúzom magamról a felsőm, ezáltal csupasz felsőtesttel ülök mellette és teljes premier plánban láthatja a felsőtestem rajta a három hónap angol nevével. – Elsőre olaszul akartam rávarratni, mert mégis azaz anyanyelvem, de olyan régen nem beszéltem már, hogy azt sem tudom megérteném-e még – rántom meg a vállam. –Tudod miért pont ezek a hónapok? – Rosszul esne, ha nem fogná fel rögtön. - Itt maradok, persze – bólintok. – Nem értem miért nem tudsz válaszolni, Atlas. Már kétszer kérdeztem meg, hogy te itt maradsz-e velem? – aggódva kérdezem meg újból. Furcsa, hogy Atlasnak kell szólítanom, pedig tudatában vagyok annak, hogy belül Meneas van. Új személyazonosság, új test. Pont erre nem gondoltam hatszáz évig, pedig kurvára logikus. Azt hiszem démonként én is ezt tettem volna és nem a saját testemet „hordanám” az évszázadok alatt. Az eredeti arcomat már úgyis meguntam most így jobban belegondolva. - Most mik ezek a kérdések? Miért nem tudsz csak annak örülni, hogy itt vagyok veled? Az egész életemet arra szenteltem, hogy megtaláljalak. Kicsit sem volt mókás mély depresszióban járni a világot az arcodat keresve, amikor az már egyértelműen régen elveszett – válaszolok kicsit mérgesen. Fordított esetben, ha én lennék Meneas, akkor biztosan értékelném ezt mindezek ellenére, hogy eltűntem. Nem önszántamból tettem. Más sem hajtott hatszáz év alatt csak a sohasem múló szerelem, amit iránta érzek. Megértem, hogy van egy kis szálka a szemében, de most találtunk újra egymásra. Miért nem tud csak örülni? Én sem állok neki a múltkori viselkedése miatt plusz ő még el is titkolta a kilétét és hagyta, hogy felhúzva, idegesen menjek el innen. - Kíváncsi leszek, hogy mennyire tökéletes meztelenül, ha egy kicsit sem kellett változtatnod rajta – mosolyodom el perverzen. Felesleges lenne tagadni, hogy azért az évek alatt ilyen szempontból is hiányzott nekem a srác. Bárkivel bújtam ágyba, senki sem volt hozzáfogható, pedig biztosra veszem, hogy csak folyamatosan végigbénáztuk az egészet. Túl fiatalok és tapasztalatlanok voltunk még. - Pedig biztosan nagyon izgalmas – odahajolok hozzá és a nyakába temetem az arcom. Beszívom az illatát, ami egyáltalán nem emlékeztet Meneaséra, ám mégis sokszor kellemesebb. Végülis mire számítottam? A középkorban nem éppen a higiénia volt a fő dolog és nem is voltak még parfümök. Azért ilyen szempontból nem sajnálom, hogy most kezdjük el a közös életünket, amennyiben elkezdjük. – Te akarsz még velem lenni úgy, mint régen? – kérdezem hirtelen a semmibe. Tudnom kell, hogy nemcsak magamat üldözöm hiú ábrándokba, mert ha nem ugyanazokat akarjuk, akkor azt hiszem jobb lesz továbbállnom, mielőtt még jobban megsérülnék. - Ne nevess ki – kacagok vele együtt. – Úgy gondoltam, hogy akkor nem foglalkozok semmilyen problémával, azaz a te megtalálásoddal. Azokban az években viszont folyamatosan álmodtam és olyan volt, mintha veled lennék – mosolygok erőtlenül és a kezemmel apró köröket rajzolok a combjára. Megsimítom Atlas arcát. Nem tudom mennyi idő lesz, mire hozzászokok, hogy már ez a mindennapos, de tényleg tetszik. Azok a zöld szemek teljesen ámulatba ejtenek. Már az is boldoggá tesz, ha arra gondolok, hogy talán majd egész nap nézhetem őt. - Ha nem hagysz el és nem hagyod, hogy bedőljek ilyeneknek, akkor nem fogok, ígérem. Nem terveztem többé lelépni mással. Nekem rá van igazán szükségem és nem olyan jöttment alakokra, mint Dante volt. Sajnos túl naiv vagyok és még ma is bedőlnék neki.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Ápr. 14, 2020 10:05 pm
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
Szürreális az egész helyzet. Utoljára ketten egy teljesen másik korban voltunk, amikor az emberek még magázódtak és nevetséges buggyos, színes, galléros ruhákban jártak. Nem volt még vezetékes áram, sem vízhálózat, de mondok jobbat, az emberi higiénia is siralmas volt. Sokkal jobb helyzetben vagyunk most, és Desinek különösen jól áll a huszonegyedik század. Tetszik, amit magéval művelt, különösen a tetoválásai. És akkor jut eszembe. Desi! halk motyogásunk után talán kiabálásnak tűnik a hangom. Teljes testemmel felé fordulok a földön ücsörögve és megragadom a csuklóit. A tetoválás, amiről beszéltél. Amit nem akartál megmutani. Hol van? Alaposan szemügyre veszem az összes tintát a karján, de az érdekel a legjobban. A többire lesz még időnk, de azt annyira féltette, annyira különlegesnek tűnt, hogy most azonnal látni akarom. Tudom, hogy vár valami megerősítést, hogy nem fogok megint eltűnni. De én voltam az, aki tényleg eltűnt? Nem nekem kellene tőle várnom a választ? És te itt maradsz? Mert először sem én tűntem el. Azt hiszem sejtem a válaszát, de hallani akarom, ahogy kimondja. Az egyszerű, kendőzetlen önzőség vezérel. De ha el sem mész nem is kellett volna megkeresned. akadékoskodok tovább. Tényleg meg akarom érteni, hogy mi motiválta, és közben egy kicsit talán élvezem, ahogy az idegein táncolok. De csak kicsit… Mégis mi a jó isten lehetett fontosabb nálam? Beértem volna akármivel, de az egyik nap még velem voltál, aztán eltűntél. Szerettél egyáltalán? Hogy voltál képes csak úgy elhagyni? Tudom, hogy nem fair, amit mondok. Még azt is tudom, hogy nem érdemli meg a kioktatást és a keresztkérdéseket. Túl sok időt töltöttünk külön, hogy arra pocsékoljam az újra találkozásunkat, hogy a múlton rágódjak. De tudni akarom, tudnom kell. Ez volt az egyik legnagyobb kérdés a fejemben, mióta csak visszatért az életemben. Mi történhetett, minek vagy kinek lehetett akkora ereje, hogy képes legyen elhagyni érte. Fordított esetben engem képtelenség lett volna elszakítani tőle, de be kell lássam, hogy mindig is sokkal agresszívabb voltam nála. Még az is megfordul a fejemben, hogy ő talán nem is szeret annyira, mint én őt, de ezt hamar elvetem. Látom a szemében a kétségbeesést és a ragaszkodást. És még nem is láttad meztelenül. Gondoltam rá, hogy eszközölök pár – hogy is mondjam – kozmetikai változást a fiún, de ő úgy ahogy van tökéletes. Jelentőségteljesen pillantok rá. Én még nem felejtettem el, amit ígértem neki. Egészen biztos vagyok abban, hol fog ez a beszélgetés kikötni, és remélem ő is. De előbb még annyi mindent meg kell tudnom. Nem annyira izgalmas, mint ahogyan hangzik. Nekem ez inkább olyan, mint másnak, hogy mikor milyen ruhát hord. Elgondolkozok voltam-e valaha női testben. Nem rémlik semmi. Sosem vágytam igazán, hogy egy nő képében éljek, egyszerűen túl furcsa lett volna a koncepció. Leszámítva azt az egy estét, amikor egy kislány alakját öltöttem magamra… De erről inkább nem számolok be neki. Az egész helyzet talán hosszú életem legostobább döntése volt, és még nem állok rá készen, hogy meglássa, hogy nem csak szép oldalam van. Fenn kell tartanom a látszatot, hogy mégis olyan tökéletes vagyok, amilyennek képzel. Nyilván nem egy érzelmileg instabil, jellemgyenge démonért kutatta fel a fél világot. Szóval választ helyett csak megrázom a fejem. Hallgatom a meséjét és annyira jellemző rá, hogy nevetnem kell. Lehet, hogy nem éppen az elvárt reakció ebben a pillanatban, de tényleg nevetséges a dolog. Azt hiszem kedvesem, új szinte emelted a „homokba dugom a fejem” kifejezést. Mégis mit gondoltál, milyen problémát oldasz meg azzal, hogy egy barlang mélyén fekszel mazsolává aszalódva. Viszont annyira rá vall, hogy elmenekül a problémái elől, hogy szinte majdnem megengedek magamnak egy őszintén gyöngéd pillantást. De csak majdnem. De nem sokáig maradok vidám. Ez a Dante. Ha nem lenne már halott én magam tépném darabokra. Semmi joga nem volt, hogy elvegye tőlem életem legfontosabb részét. Ha engem kérdeznek, túl könnyen megúszta azzal a vérfarkas harapással. Megmarkolom Desi karját, magamhoz húzom és még tőlem is szokatlan komorsággal nézek a szemébe. Az ilyen Dante féle férgek csak kosz a cipőm talpán. Ígérd meg, hogy nem dőlsz be ilyeneknek többet. Lehet, hogy neked ártalmatlannak tűnök, de hidd el, komoly károkat tudnék tenni benne. Háborúk, emberek ostoba kis játszmái, a pénz… ezek sosem voltak elég motiválók ahhoz, hogy szabadon engedjem a démonom és ráeresszem az erejét a világra. De Desi? Ha még egyszer valaki megpróbálja elvenni tőlem, nem lesz hely, ahová menekülhetne…
Sosem dolgoztam semmit. Azt hiszem van egy olyan plusz jó dolog a vámpírlétben, hogy puszta igézettel bármit meg tudsz szerezni. Így nem éreztem a késztetést arra, hogy pénzt keressek mindenféle hülye, alja munkával, amihez egyébként semmi kedvem. Túlságosan hozzászoktam ahhoz a luxushoz, hogy ülök a seggemen és nem csinálok semmit. Apám nem lenne rám büszke, mert ő mindig kemény munkával megdolgozott a pénzéért, de ez azt is eredményezte, hogy rendkívül jó életszínvonalat biztosított nekünk. Ezzel szemben Meneas élete kicsit máshogy alakult. Ő nem tud megigézni embereket, hogy mondjuk tusoljanak el neki egy bankrablást vagy adják oda ingyen a cuccokat. Mondjuk démonként is biztosan képes valami hasonló dologra. Azt hiszem ezt majd idővel megtanulom. - Nem a kedvenc dolgom a kávé – húzom el a számat. – Viszont én nem a kávézóra értettem, hanem rám. Itt maradsz velem? – teszem fel a kérdést ezúttal sokkal egyenesebben. Tudom, hogy csak viccből mondja ezt, de nekem szükségem van egy megerősítésre. Nem fogok mindenre magamtól rájönni. - Hát pedig életben voltam – vágom rá túl gyorsan. Kicsit bánt, hogy sosem játszott el a gondolattal, de ezért nem tudom hibáztatni. Ő már régen elveszítette a reményt és azt hiszem, hogy meg tudom érteni. Bevállalta miattam, hogy eladja a lelkét az Ördögnek, ami nem éppen úgy sült el, ahogyan azt tervezte. Két hónap múlva már halott voltam. – Hé, a pokolból nem tudtalak volna kiszedni bárhogy is akartam volna és az elmúlt hatszáz évet többé-kevésbé a te megtalálásoddal töltöttem. Eléggé kitartó voltam miattad – magyarázkodom, pedig nem kellene. Azt akarom, hogy jól érezze magát mellettem és minden jó legyen. Kisebb fájdalmat okoz azzal, hogy ilyeneket mond, de nem róhatom fel neki. Abban még mindig igaza van, hogy én tűntem el, de legszívesebben nem ezt tettem volna. Hogy is akarhattam mással tölteni az örökkévalóságot? Nekem rajta kívül mások nem léteznek. Ő az, aki fényt hoz a mindennapjaimba. - Jól döntöttél. Azt hiszem a helyedben én is felvettem volna az alakját – mosolyodom el. Sosem játszottam el a gondolattal, hogy milyen lenne egy másik külsővel élni. Az enyémet többnyire átlagosnak ítélem meg, de sosem volt belőle hátrányom, hogy így nézek ki. A magas, vékony testem, a vonásaim és a kék szemeim sosem hagytak még cserben. Még a hülye tetkók ellenére is van, aki vonzónak talál és már amúgy is eléggé hozzászoktam az eredeti kinézetemhez. Nem tudnék beleszokni egy új testbe. Persze nem mintha lenne rá lehetőségem. - Ez amúgy szerintem tök király. Érdekes lehetett mindig más testében átvészelni az éveket – simítok végig a kezén. – Kipróbáltál valaha, akár nagyon rövid időre is egy női testet? – érdeklődöm kuncogva. Erősen kétlem, hogy igenlő választ fog adni, de a kíváncsiság nagy úr. Az élete minden kis részletével tisztában akarok lenni, de sok hosszú év előttünk áll még, hogy minden apróságra rájöjjünk a másikkal kapcsolatban. - Sok dolog történt – kezdek bele, de rá kell jönnöm, hogy ennél hülyébb módon nem is indíthatnám el ezt az egészet. Hatszáz év alatt valóban megesik ez meg az. – Miután meghaltam egy Dante nevű férfi vett magához... – elmesélek neki nagyvonalakban mindent. Azt, hogy Dante mit ígért nekem és mennyire nem tartotta be a szavát. Azt is megemlítem, hogy mikor még éltem kinézett magának. Aztán, hogy megkedveltem a férfit és segíteni akartam neki megtalálni azt a személyt, akit üldözött, de ekkor nem tudtam, hogy ilyen hosszú ideig vele ragadok. Azt is elmondom, hogy egy vérfarkas harapta meg és meghalt, ám ekkor még nem adtam fel Dante ellenségének a felkutatását, mindössze napoltam, míg emberség nélkül éltem majdnem száz évig. Elmesélem a találkozásomat Adelaide-del, a kriptás önsajnáltatós korszakomat, a nyolcvanas éveket és mindent, ami idáig elvezet. Nem hagyom ki azt sem, hogy végig az hajtott, hogy egyszer még a karjaiban lehetek, mint most. Bármi is történt az életemben, mindig őt kerestem. Mindenhol és mindenben.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Ápr. 13, 2020 10:07 pm
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
Mindig is utáltam a hajnalokat, bármilyen életet is éltem. Atlasként a legnagyobb bajom velük a korai nyitás és azok az idióta fiatalok, akik a hajnalba nyúló tivornya után azt hiszik, hogy majd egy jó fekete kávé kijózanítja őket. Semmi bajom nincsen velük, azon túl, hogy léteznek. Ma nincsen kedvem senkihez szólni, úgyhogy az ajtóra pillantok, ahová szép lassan beúszik egy „technikai okok miatt zárva” felirat és odacelluxozza magát a kirakathoz. Említettem már, hogy imádom a képességeimet – néha. Itt, ebben a csöves kávézóban? Nem hiszem, kezdem megunni a kávébab illatát. Melletted? Örökre? Egészen addig, amíg hagyod. Nem mondom ki, ahogyan soha nem is tettem. Félek, hogy ha túl érzelmesnek tűnök Desi megkérdőjelezi majd, hogy valóban én vagyok-e. Sőt, én magam kérdőjelezem majd meg a dolgot. Most mondjam az igazat, vagy amit hallani szeretnél? Nem várom meg a válaszát, úgy döntök, az igazat mondom. Meg sem fordult a fejemben, hogy ha élnél, ne adtál volna valami jelent magadról. Szóval nem, sosem játszottam el a gondolattal, hogy mi van, ha életben vagy. Rémlik még, amikor öt perccel ezelőtt azt mondtam elrakom a témát máskorra, amikor megfelelő zsarolási alapot nyújthat? Nincs türelmem kivárni… Még jó, hogy nem haragszol rám, igazán kedves tőled. Végül is te voltál az, aki úgy döntött, hogy hagy a pokolban megrohadni, ahelyett, hogy szólna, hogy ja amúgy élek. Mi van ha ez kibúvó lett volna az egész alkuból? Mert hiszen így örökké él. Bár előtte meg kell halnia. Nem tudom, nem is számít már, de egy pillanatra elveszítem a józan eszem. Bár Addie nagyon meg akart győzni, hogy Desi is szenvedett eleget nélkülem, még mindig azt hiszem, én nyerem ezt a versenyt… A szavaimnak éle van, és nem tudom, hogy vegyem el őket. Nem tudom, akarom-e egyáltalán. Nézem a fiút, akiért mindent megtennék és mintha valami fizikai fájdalmat okozna, ha még egy kedves szót kellene szólnom hozzá. Megrázom a fejem, hogy kiűzzem a démont a fejemből. Ő még nem tudja, hogy ez velem jár. Az örökös hangulatingadozások, a pillanatok, amikor a pokol uralkodik a lelkem fölött. Emberként sem számítottam a legérzelmesebbnek, de ötszáz év démonként a földön, mintha tönkretette volna a lényem egy részét. Az arcába akarom üvölteni, hogy nézd, mi lett belőlem miattad, de nem teszem. Visszanyelem a szavakat. Helyette visszafurakodom a karjai közé, hogy ne lássa az arcom. Atlas meghalt. És nem, nem én öltem meg. Autóbalesete volt, megtaláltam az út szélén és úgy döntöttem túl szép ahhoz, hogy ilyen fiatalon meghaljon. Úgyhogy eltemettem az út szélén és átvettem az arcát. motyogom a nyakába. Talán az illata és az ölelő karjai elegek, hogy elűzzék a démonom. Kibontakozok az öleléséből, mielőtt helyet foglalnék a földön és örülök, hogy követ. Szinte már az ölemben ül, és még sincsen elég közel. Vajon lesz idő, amikor már nem akarom, hogy a sejtjeink meghasadjanak és eggyé váljanak? Vannak egyáltalán sejtjeim, vagy az egész testem csak a varázslat építi fel? Az életemről kérdez, és nem vagyok benne egészen biztos, mit mesélhetnék neki. Magam sem tudom, hány életet leéltem már, de a legtöbb igazán céltalan volt, legalábbis az örökkévalóság kozmikus szintjén. Oké, hogy mindig belekotnyeleskedtem valami éppen érdekes üzletbe, de ez ritkán jelentett globális dolgokat. Semmi érdekeset igazán. Mindig jó helyre raktam a seggem és aztán volt pár kényelmes évtizedem. De a negyvenet még egyszer sem töltöttem be. Elmesélem neki a fontosabb embereket, akik voltam. Alapító atyák, tőzsdecápák, igazgatók, bankárok, producerek. Vajon mennyire tűnhetek szánalmasnak a szemében, amiért beértem ilyen kisstílű dolgokkal. Persze, egy embernek ezek mind nagy dolgok, de én sokkal többet is tehettem volna. Elpusztíthattam volna generációkat, kínozhattam volna csecsemőket a pokolban. És mégis, a legdurvább, ami valaha tettem, az volt, hogy megöltem pár embert, akikre amúgy is felesleges volt oxigént pocsékolni. Mint mondtam, semmi érdekeset. De mesélje te inkább. súgom a mondandóm végén. A nap már teljes fényben úsztatja az utcát, az én fejem még mindig a vállán, és a kezeinket még mindig nem engedtük el. Nem tudom, meddig lennék képes így maradni. Egy örökkévalóság reálisan hangzik.
A nap kezd feljönni. Hallom, ahogy az utcán már feltűnik egy-két ember. Mindenki munkába siet, ám a legtöbben még otthon az igazak álmát alusszák. Ha ma is a motelben maradok abban a kis lyuk szobában, amin Addie-vel osztozunk, akkor most a legnagyobb valószínűséggel forronganék dühömben és azt kívánnám Atlas bár ne létezne. Ehelyett itt vagyok ebben az aprócska pékségben Denver szívében és rá kellett jönnöm, hogy nem minden úgy volt, ahogy én azt elterveztem. Igaza volt Addie-nek mindenben, mint mindig, ám én mégis azt gondoltam, hogy ez az egész kamu. Ilyen nem lehetséges, hogy ez a totális faszkalap Meneas lenne. Ezzel szemben beigazolódott és mostt itt vagyok vele és egyszerűen már azt sem tudom elviselni, ha nem fogja a kezeim. - Biztosan itt maradsz? – kérdezem kicsit kétségbeesetten. Furcsa ez az egész szituáció. Hatszáz évig nem találkoztunk, de előtte nyilvánvalóan szerelmesek voltunk egymásba, az én érzelmeim pedig egy kicsit sem adtak alább a mai napig. Ő viszont vajon képes lesz úgy szeretni, mint régen? Minden megváltozott azóta és őszintén tartok attól, hogy ez most csak kezdeti fellángolás nála, mert örül, hogy előkerültem és nem vagyok halott . - Egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy talán még életben vagyok? – Valószínűleg ha én lennék a helyében, akkor elég sokat gondolkoztam volna ezen az állításon, de mindig elhessegettem volna a gondolatot, mert ott van a félelem az emberben. Sosem jó, ha olyan ábrándokba kergeted magad, amelyek bármikor szertefoszolhat. Azt hiszem ezt én tudom a legjobban a világon. Az is benne volt a pakliban, hogy Meneas már régen elfelejtett. - Kár, hogy az a bugyuta szépfiú, Atlas, csak testileg van itt. Mi lett vele? – kíváncsiskodom. Felőlem akár azt is mondhatná, hogy kinyírta és a hulláját az út közepén hagyta. Ez sem tudna érdekelni, mert itt van. Mindannyian követtünk már el rossz dolgokat. Én is öltem már még úgyis, hogy sosem akartam ezt megtenni. – Miért akarnék bárki mással ágyba bújni, aki nem te vagy? Már itt vagy velem, nincsen szükségem másokra – rántom meg a vállam. Hosszú évekig elszórakoztattak idegen férfiak egy-egy este alkalmával. Ez már nincs többé. Csak Meneas számít innentől fogva. - De ezért én nem hibáztathatlak téged. Senki sem gondolta, hogy van egy olyan kibúvó az egészre, hogy vámpírrá válok. Nekem legalábbis nem jutott eszembe – sóhajtok. Valószínűleg ha hallottam is az éj gyermekeiről ember koromban, akkor sem gondoltam volna bele olyan dolgokba, hogy én valaha is egy akarnék lenni közülük vagy csak szimplán nem hittem volna el, hogy valóban léteznek. Most viszont visszagondolva annyival egyszerűbb lett volna, ha mind a ketten vámpírvérrel a szervezetünkben halunk meg. Miénk lett volna a világ egy örökkévalóságra. Nem hiányoltuk volna egymást egy kis ideig sem és Meneasnak sem lett volna az a sok szenvedés. Mindez késő bánat, már nem tehetünk utólag semmit. Az a lényeg, hogy újra itt vagyunk egymásnak. A kezeivel játszadozom. Ujjaimmal gyengéden dobolok a kézfején. Atlas keze teljesen más, mint Meneasé volt. Míg a szerelmem eredeti testalkatát inkább a csontosság jellemezte, addig Atlason van egy kis izom. Nem túl sok, hogy már ne tartsam vonzónak. Pont megfelelő, az ujjai sem olyan vékonyak és egy kereszt tetoválást vélek felfedezni a bal kézfején. Ez semmi ahhoz a sok hülye mintához képest, amit magamra varrattam. - Azt hiszem a sors is így akarta, hogy Atlas testét nyúld be – mosolyodom el és egy lépéssel közelebb lépek. Ha rosszabbul nézne ki sem érdekelne. Amúgy meg mennyi ideig is tart találni másik testet egy hatszáz éves démonnak? Nem hiszem, hogy olyan nagy felkészülés kellene hozzá plusz elég tapasztalata lehet már hozzá. - Most kicsit megnyugtattál, hogy ezt mondod – figyelem közben, ahogy komótosan leül a földre két szék közé, s hátát a pultnak dönti. Nem ellenkezek egy másodpercig sem, amikor magával húz. Leülök mellé olyan szorosan, amennyire csak lehet. Lábaimat óvatosan az övéire rakom és hagyom, hogy fejét a vállamra döntse. – Én is tudni akarom, hogy te mit csináltál az elmúlt pár évszázadban. Elmeséled nekem? Ha te elmondod, akkor én is – érdeklődöm kicsit tartva attól, hogy nem akarja, hogy megtudjam.
Kezdőlap
