Kicsit nevetséges a helyzet. Az, hogy ő semmit nem változott. A tetoválásokat, a modern ruháit és a (valljuk be) középkorinál jóval előnyösebb haját leszámítva, pontosan ugyan úgy néz ki, mint amikor utoljára láttam. Az ő külseje megfagyott az időben, amikor átváltozott és örökké őrizni fogja azt a húszéves fiút, aki volt. Ezzel szemben én szinte sportot űzök abból, hogy váltogatom az arcaimat. Az évek alatt annyi különböző életet leéltem már, hogy, ha listát kellene írnom belőlük, napokra lenne szükségem. Mindegyik valami más arccal járt – és hazudnék, ha azt mondanám, hogy Atlas nem az egyik kedvencem. Tehát, még Desi mit sem változott, és éppen arra építettem az életem. Soha senki nem tudja neked megígérni, hogy minden rendben lesz. Ha megteszi, hazudik. De most már nem kell tovább keresned, ha erre gondoltál. Itt vagyok és itt is maradok. Az, ahogyan kioktatom egy olyan régi kényszer, amiről azt hittem, hogy már régen levetkőztem. Nyilvánvalóan nincsen már szüksége, hogy felkészítsem a való életre, elég sok szart megélt nélkülem is. Mégis, itt vagyunk és az egyik első dolgom az, hogy újraépítsem azt a párnatornyot, amire pottyanhat, ha egyszer csalódna a világban. Neked volt benne a pakliban. Miért feltételeztem volna ennyi év után, hogy még mindig élsz, hm? Nem mintha panaszkodnék. Végig tapogatom az arcát, mint egy vak, aki most akar megismerkedni vele. Valójában csak arról van szó, hogy türelmetlen vagyok. Atlas kezei még nem ismerik úgy a testét, mint a memóriám. Tudni akarom milyen érzés a bőre az ujjaim alatt, fel akarom fedezni, hogy a testemnek ugyan olyan ismerős legyen, mint az elmémnek. Persze, hogy meg kell dolgoznod értem, drágám. Az ilyen bugyuta szépfiúk, mint Atlas nem adják be a derekukat olyan egyszerűen, csak mert életük hatszáz éve halottnak hitt szerelme megjelenik a küszöbön. Olyan vigyort dobok felé, amiből megérti, hogy csak viccelek. Ha azt kérné, most azonnal leborulnék a lába elé – bár ezt nem kell tudnia, mert még nem tudja, nem kér ilyeneket. A hatás kedvéért mutatóujjammal megbököm az arcát. Szóval neked nem elég, ha valaki csak szimplám gyönyörű, és ágyba akar vinni. Jó tudni a jövőre nézve. nevetek tovább. Most, hogy itt van, és úgy tűnik maradni is akar, nem félek annyira már, hogy elijesztem. Figyelem a kezeinket és megbabonáz, mennyire összeillünk még így is, hogy egy idegen testben élek. Ha csak egy kicsivel is több romantika vagy mi a fene lenne bennem, biztosan elgondolkoznék azon, hogy nyilván egymásnak lettünk teremtve, amiért ennyi idő távlatából, ennyi változás után is úgy illünk össze, mint a kirakós darabok. – De meghagyom ezt a csöpögős nyálas dolgot azoknak, akik nem emberi lelkeket esznek uzsonnára, meg ilyenek… Ki tudja, lehet, hogy csak azért akartál megtalálni, hogy jól seggberúgj, amiért csak úgy elfogadtam, hogy meghaltál. vonok vállat. Nem is tudom miért nem fordult meg a fejemben soha, hogy életben lehet. Nem mintha ismeretlen lenne számomra a rengeteg különböző mód, ahogyan valaki halhatatlanná válhat. Mégis, teljes meggyőződésem volt, hogy Desi halott és folytattam az életem azzal a különbséggel, hogy most nem azért voltam keserű és pesszimista, mert nem szerethetjük egymást nyilvánosan, hanem azért, mert egyáltalán nem szerethetjük egymást. Ó hidd el, találhattál volna rám máskor is, amikor sokkal kevésbé volt előnyös az arcom. Jasper Hastings, George Henley, James Daley, meg az a hájas bankár Trevor McMillen mind olyan testek voltak, akiket nem szívesen mutattam volna be neki. Valójában talán pont tökéletes időben találkoztunk újra. Nem mintha nem tudnám bármelyik pillanatban megváltoztatni, hogyan nézek ki. Hagyhatnám neki, hogy összerakja a számára tökéletes férfit és aztán megépíthetném. Érdekes gondolat, amivel megéri eljátszani egyszer… Nem hagyja, hogy elengedjem a kezét, ami megnyugtat. Kezdem biztonságban érezni magam, hogy nem akar elhagyni. Végül is egyszer már beleszeretett egy cinikus faszkalapba… Leülök a földre, két szék közé és a hátamat a pultnak támasztom. A hely már nyitásra kész, de még mindig van fél órám. Talán ma ki sem nyitok, talán megkérem, hogy igézzen meg mindenkit, aki erre akar járni. Nem akarom még, hogy a buborékunk kipukkanjon. A kezét fogva húzom magam után. Most csak viccelsz ugye? Még ha lenne is esélyem, hogy bárki mást átverjek, hogy szeressen, nem akarnám. A múltkori meg… Mint mondtam nem épp a legjobban kezeltem a helyzetet. Bármiről is szeretnél beszélni, hallgatlak. Sőt ha már itt tartunk, igazán összefoglalhatnád mégis merre jártál az elmúlt évszázadokban. Ha követ a földön ücsörgésben, a vállára hajtom a fejem és behunyom a szemem. Rengeteget agyaltam azon, mi is történhetett vele, amiért átváltozás után elmenekült, de nem teljesen tiszta a kép. Ő is hintett el információkat, Adelaide is, de most hallani akarom az egész sztorit.
Nem igazán tudom elhinni, hogy annyi év után újra itt van előttem Meneas és láthatom. Még akkor is, ha az eredeti arcát mindössze pár percig mutatja nekem. Minden olyan nyugodtsággal tölt el, mintha ténylegesen célba értem volna az életben. Belegondolva nem is volt igazából más, amit el szerettem volna érni. Ugyna nem úgy alakult az első találkozásunk pár nappal ezelőtt ugyanezen a helyen, de azt hiszem idővel szemet fogok tudni hunyni felette. Most pedig csak arra tudok gondolni, hogy mennyi dolog van, amit meg kell beszélnem a Meneasból Atlasszá avanzsált szerelmemmel. Mindne kezdet nehéz én azt vallom, s erre most sem cáfoltunk rá egy kicsit sem. Vajon hogy fognak alakulni a dolgaink a jövőben? - Megígéred, hogy most már minden rendben lesz? – pillantok le Atlas zölden csillogó szemeibe. Azt hiszem hozzá fogok tudni szokni az új kinézetéhez abban az esetben, jha egy fokkal jobban fog viselkedni velem, mint a múltkor. Talán ugyanannyira meglepte a felbukkanásom, mint engem az, hogy kinek a testében rejtőzik. Mindenki máshogy fogja fel az ilyen dolgokat. Míg én összetörten zokogok a férfi előtt, akit évszázadok óta kerestem, addig ő elég szeszélyesen dolgozta fel azt, hogy még élek. Nem hibáztathatom érte. Látom rajta, hogy sokszor nem tudja mit válaszoljon. Talán benne is ugyanúgy jelen van az a gondolat, hogy ez az egész csak álom. Egy rossz szó és mind a ketten köddé válunk. - Benne volt a pakliban, hogy besétálok az életedbe. Azt kívánom bár hamarabb megtaláltalak volna – sóhajtom. Néha szeretném azt gondolni, hogy mindig is tárt karokkal várt rám, pedig tudom, hogy ez nem így van. A múltkori találkozásunk után, pedig kicsit azt érzem, hogy egy csatát vív magában. Vajon akar még úgy engem, mint én őt? Az évszázadok biztosan teljesen átformálták már. – Megdolgozni érted? – mosolyodok el, ám nem értem miért mondja. Szerintem elég sok szenvedést átéltem hatszáz év alatt, míg kerestem. Ezzel szemben ő nem kutatott utánam, habár azt sem tudta, hogy élek. - Életben vagyok és most már itt vagyok és nem lépek le soha többé – Első alkalommal sem mentem volna el, ha nem halok meg és Dante nem teszi, azt amit. Habár ha nem segít, nem botlik belém abban a pillanatban, akkor már valójában rég halott lennék. Meneas pedig ugyanitt lenne, Atlas testében és talán valaki másba szeretne bele. Vajon akiről a múltkor beszélt az én voltam vagy egy másik férfi, aki ellopta a szívét? Még nem merem erről faggatni, de idővel minden kiderül. – Mert egy kiszámíthatatlan alakot játszottál, akit nem ismertem – rántom meg a vállam. Szeretném azt hinni, hogy a naivitásom alábbhagyott az évek alatt, de ez nincs így. – Persze, hogy akarlak. Mindig is csak téged akartalak – két tenyerem közé fogom a kezeit és simogatni kezdem. Atlas kezei puhák és egy picivel nagyobbak az enyéimnél. Vicces belegondolni, hogy ő a testem minden porcikáját ismeri, míg én az övét egyáltalán nem. - Ha jól érzed magad ennek a srácnak a testében, akkor maradj. Végülis nem egy notre damei toronyőr kaliberű srácnak választottad a testét – elengedem a kezeit, s ezúttal az arcát simítom meg. Úgy bámulom a vonásait, mintha az életem múlna rajta. Minél hamarabb meg kell ismernem ezt a testet, mert úgy érzem, mintha csak félig ismerném. Talán a belsőjével és az érzéseivel tisztában vagyok, de a külseje még új számomra. - De most már tudom és ez a lényeg – hagyom, hogy összekulcsolja ujjainkat, majd egy picit rászorítok a kezére. Azt akarom, hogy érezze, hogy itt vagyok és nem emgyek el soha. Most már örökké mellette leszek, ha engedi. Nem látom sok értelmét az életemnek nélküle. – Tudom, hogy sok minden történt és gondoltam, hogy változni fogsz igazából. Arra viszont nem számítottam, hogy egy full másik külsőd lesz. Lehet, ha ezt is számításba veszem már régen megtaláltalak volna – sóhajtom. – Beérem Atlasszal is. Belül ugyanaz a személy van és csak ez számít – amint elengedi a kezem az övé után kapok és összekulcsolom ujjainkat. Eleget voltam nélküle az utóbbi években. Többé nem akarom elengedni a kezeit még percekre sem. - Te viszont nem is számítottál arra, hogy újra feltűnök. Akarod egyáltalán, hogy még itt legyek veled? Annyi mindent meg szeretnék beszélni, de a múltkor világosan kijelentetted, hogy elsőre erre nem leszel vevő – Minden egyes szavára emlékszem. Valóban vonzanak engem is a testiségek, de számomra vannak fontosabb dolgok is. Meg akarom ismerni újra.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Ápr. 10, 2020 1:45 am
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
A lényem, aminek a létezése egyébként sem hagy soha nyugodni, szinte kettéválik. A démon – aki vagyok, aki minden, ami én és az egyetlen valódi fizikai formám a világon – szinte örömét leli a könnyeiben. Bármilyen más helyzetben hagynám neki, hogy elmerüljön az érzésben. Most viszont az a kevéske emberség, ami megmaradt bennem makacsul küzd ellene. Desi, minden rendben van, ne sírj, kérlek. A gyerekek dobálóznak olyan amatőr sértésekkel, hogy minek koptatni a nevüket. Esetemben ez még csak fel sem merül. Annyi ideig éltem nélküle – legyünk őszinték, inkább létezés volt az, mintsem élet -, hogy szinte elfelejtettem milyen érzés mellette lenni. Azt tervezem, hogy addig mondogatom a nevét, még megszűnik idegennek lenni az ajkaimon és ismét a mindennapom része lesz. Talán egy örökkévalóságig. Teljesen jogosan háborodik fel, valójában, ha fordított helyzetben lennénk, én biztosan sokkal nagyobb patáliát csapnék. Mégsincs olyan válaszom, ami igazán magyarázattal szolgálna. Kinyitom a szám, majd becsukom és kinyitom újra. Egyszerűbb lett volna talán, ha tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem voltam rád felkészülve és összezavartál. A legtisztább, ha az igazat mondom neki. Nem túl kielégítő válasz, de ez az egyetlen, amivel szolgálni tudok. Egyébként is kedvesem, meg kellett, hogy dolgozz értem. Megengedek magamnak egy halvány vigyort. Hagyom neki egy ideig, hogy újra felfedezze az arcom, de nem tervezem örökké megtartani. Sohasem szerettem, de úgy főleg nem választanám, hogy tudom mi az alternatíva. Legyünk bármennyire is nosztalgikus hangulatban, Meneas nem része az életemnek, nem jobban, mint egy rossz emlék. Ha azt akarom, hogy a fiú velem maradjon, valahogyan el kell érnem nála, hogy megismerje, azt, aki most vagyok. Hát… nem. Őszintén megmondom, soha nem gondoltam, hogy életben lehetsz. Azt reméltem, hogy ha élt volna, nem tűnik el, nem engedi, hogy azt higgyem elveszítettem. De ezt nem rovom most fel neki. Elraktározom egy olyan pillanatra, amikor felhasználhatom a saját céljaimra – Mi van? Azért még mindig egy démon vagyok, a világ nem fordult ki a négy sarkából, csak mert én visszatalálta életem szerelmének a karjai közé.De hát elmondtam mi történne. Többször is. És nem hittél nekem. Oldalra billentett fejjel, jelentőségteljesen nézek rá. És még azt állítottad, hogy te és én sosem fogunk lefeküdni egymással! Az, hogy még mindig itt van, még mindig nem vágott képen s rohant el, önbizalmat ad. Meg van benne a lehetőség, hogy nem is akart elrohanni. Mármint… ha még ezek után is akarsz engem. motyogom, egy kicsit letört szarvakkal. Egészen nyilvánvaló volt, hogy mennyire meg akar találni, és szeretném azt hinni, hogy elég burkolt célzást tett arra, hogy nem csak egy helló erejéig. De annyira nem lehetek biztos a dolgomban, főleg azután nem, hogy kis híján az őrületbe kergettem. A kétségeim nagy részét eloszlatja, azzal, hogy megcsókol. Nem egy hosszú csók, határozottan nem is a legboldogabb, de úgy érzem mégis talán a legfontosabb. A karom, ami a derekát öleli, még közelebb húzza magamhoz. Olyan érzés, mint újra levegőt venni. Desi Meneast csókolta meg, de meg kell vele értetnem azt a nyilvánvaló különbséget, amire talán már rá is jött: Meneas abban a formában, ahogy ő emlékezett rá, nem létezik. Mire elválunk egymásról, és újra kinyitja a szemét én visszatértem a testbe, amiben sokkal otthonosabban érzem magam. Beletúrok a göndör fürtjeimbe, lepillantok a tetoválásokkal borított karomra és megrázom a vállam. Testet cseréni nagyjából olyan érzés, mint felvenni a legkényelmesebb farmerod miután frissen van kimosva. Kell egy pár pillanat, mire újra igazán rám simul Atlas külseje. Remélem is, hogy tetszik, mert nem tervezek megszabadulni tőle egy darabig. Ha azt kérné tőlem, hogy vegyem vissza az eredeti alakom, valószínűleg szó nélkül megtenném, de nem érezném már annyira sajátomnak, mint Atlast. Igazából ez az egyik része, amiért nem mondtam meg neked elsőre. Elengedem a derekát és megfogom a kezeit. Lehet, hogy most magasabb nálam, de a tenyerem nagyobb az övénél. Összekulcsolom az ujjainkat és azt figyelem, milyen idegenek együtt és mégis mennyire illenek egymásba. A fiú, akit te kerestél már nem él. Akármennyire is játszottam a hülyét legutóbb, végül is én voltam az. Tudom, hogy Meneast kerested, és meg is találtad – részben. De, én… Nem tudom, hogyan fogalmazzak, hogy megértse. Hogy utána ne hagyjon itt. Igazából azt akarom kérdezni, hogy bár Meneast kerested, beéred-e Atlasszal? Elengedem a kezét, pusztán csak mert könnyebb, ha én engedem el, mintha ő. Az ajkamba harapva várom a válaszát, és igyekszem nem reménykedni. Ha nemet mond, az teljesen az én hibám lesz. Tudom, hogy nem éppen erre számítottál, amikor elképzelted, hogy mi lesz, ha megtalálsz. Nem akarok neki valódi kibúvókat adni, mert ijesztő a gondolat, ha él velük. De tudnia kell, hogy nem várok el tőle semmit. Közben pedig mégis, mert alapvetően még mindig túl önző vagyok ahhoz, hogy csak egyszerűen elengedjem.
Az arcot, amelyet a könnyeim elhomályosítanak már évszázadok óta nem láttam. Kicsit olyan érzésem van, mintha csak az agyam szórakozna velem. Mintha be lennék állva és idehallucinálnám Meneas arcát, pedig tudom, hogy erről szó sincs. Ez Atlas manipulációja. Egy olyan kinézetet varázsolt ide elém, aki számomra mindennél többet jelent. Fáj bevallani, de még Adelaide-nél is, a nőnél, akit teljes szívemből szeretek. Tisztában vagyok vele, hogy a srác a pékségből, aki olyan módon rám hozta a frászt, hogy azt szavakba önteni nem tudom egy és ugyanaz az én rég elveszett szerelmemmel. Minden kételyem szertefoszlott azután a mondat után, ami elhagyta formás ajkait. Ettől függetlenül ott bújkál bennem a kisördög és kérdéseket akar. Miért pont most? Itt volt az alkalma pár nappal ezelőtt is, ám akkor csak annyira volt képes, hogy kikergessen a világomból. Egy teljesen más férfi testében flörtölt velem elhitetve, hogy ő egy másik személy. Vajon ha akkor beleegyeztem volna a randiba Atlasszal, akkor most azon menne a vita, hogy miért találkozgatom más férfiakkal? Vagy neki már ez nem számít? A könnyeim továbbra is potyognak a szememből, ellepik az egész arcomat, egészen a nyakam aljáig lefolynak. Nem emlékszem, hogy mikor sírtam ennyire utoljára. Minden este lefekvés előtt mélypontra kerülök a férfi miatt, ám még sosem volt az, mint most. Sosem eresztettem ennyi könnycseppet ilyen rövid idő alatt. Ha ember lennék, akkor a megfulladás eshetőségét sem zárnám ki. - Miért kellett egyáltalán trükköznöd? Nem lett volna egyszerűbb, amikor beléptem az ajtón közölni, hogy te vagy azon a hülye rajzon, amivel a fél országot kiplakátoltam? – kérdezem kissé ingerülten. Nem akarok dühösnek lenni, ám mégis az vagyok. Emlékszem mennyit panaszkodtam Addie-nek, hogy baromság terjeszteni azt a hülye firkálmányt. Nem jutunk semmire, ám ha az nem lett vona, akkor sosem sétálok be a kávézóba. Ki tudja hányszor sétáltam már el itt az üzlet előtt, hogy Atlas is bent volt, ám mégsem vetettünk egymásra egy pillantást sem? Sokkal nagyobb biztonságban érzem így magam, hogy Meneas arca tekint vissza rám Atlasé helyett. Minden olyan, mintha hatszáz évet visszarepültem volna az időben. Itt van velem, kezei közé veszi az arcom és úgy nézzük egymást. Minden vonását megfigyelem, s egy büszke hümmögés zajlik le a fejemben, hiszen egy apró részletét sem felejtettem el a férfinak. Semmi sem változott rajta. Ugyanazok az igéző kék szemek, gyönyörű ajkak és hibátlan bőr van előttem, mint régen. A magasságunk is ugyanolyan, míg Atlas pár centivel alacsonyabb tőlem, de nem annyira, hogy vészes legyen. - Bele sem gondoltál soha, hogy talán élek és téged kereslek? Az elmúlt évszázadokban mást sem csináltam csak téged hajtottalak – szipogok, ám ez nem teljesen igaz. Ott volt a Dantéval töltött idő, amikor ugyan nyitott szemmel jártam, de nem az volt a fő, hogy őt megtaláljam. Aztán a száműzetésem a kriptába sem éppen mondható keresésnek. – Élvezted a szituációt. Mit tettél volna, ha beleegyezek abba a randiba azzal a tudattal, hogy Atlasszal vagyok és nem veled? – Tényleg érdekel a válasza. Meneas mindig erősebb személyiség volt, mint én, ám tisztán emlékszem, hogy miattam gyengévé is tudott válni. Vajon még mindig így lenne? - Hiszek neked – bizsergést érzek a gyomromban, ahogy megfogjam a derekam és közelebb húz magához. Érzem a leheletét a nyakamon, de nem sokáig, mert picit hátrébb húzódom és jobb kezemmel az állánál fogva felemelem és kényszerítem, hogy egyenesen felém nézzen. Lassan odahajolok hozzá és gyengéden megcsókolom. Mindössze pár másodpercig tart, hiszen nem mélyítem el a csókot. Érzem a saját könnyeim sós ízét, de mégis megkönnyebbüléssel tölt el ez az egész. Erre vártam évszázadok óta és most itt van mellettem. Mikor elhúzódok tőle már nem Meneas arca tekint vissza rám, hanem Atlas. A srác, aki olyan csúnya módon bánt velem a múltkor. Picit ideges leszek, hiszen újra lejátszódik előttem az egész beszélgetés. – Most már mindig így fogsz kinézni? Ne értsd félre, tetszik az új arcod csak kicsit nehéz elvonatkoztatnom a múltkoritól.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Ápr. 09, 2020 6:28 pm
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
Azt hinné az ember, ha már képes voltam eladni a lelkem, hogy egy férfit szerethessek nyíltan az 1400-as években, valami bátorságnak csak kell lennie bennem. Nos, az a hipotetikus ember hatalmasat tévedne. Mindig is egy gyáva féreg voltam, talán éppen ezért tartok ott, ahol. Desiért könnyű volt áldozatokat hozni, de hiszem, hogy bátorság vezérelt volna. Csupán az a tiszta, naiv vakszerelem, amire csak húszéves suhancok képesek, akik azt hiszik, hogy az életüknek van célja és értelme. Az én egész létezésem egy hiba volt. Nem voltam hasznára a társadalomnak, nem tartoztam senkihez, csak sodródtam az élettel. Egészen addig, még meg nem ismertem Desit. Igazából, ha teljesen őszinte akarok lenni, ő volt az egyetlen, aki valaha is jelentett számomra bármit – és egyben ő jelentette mindenemet. Sosem értene velem egyet, de végtelenül önző dolog volt úgy kapaszkodnom belé, mint egy fuldokló az elé hajított mentőövbe. Előtte ott volt egy szinte tökéletes élet reménye. Mindene adott volt hozzá, hogy kényelmesen leélje az életét, de jöttem én, és nem tudtam annyira önzetlen lenni, hogy elengedjem. Látom az arcán a vívódást. Talán még most sem hisz nekem, vagy talán nem is akar hinni nekem. Első találkozásunkkor cseppet sem nyűgöztem le, nem lepődnék meg, ha most éppen minden döntését újraértékelné. Évszázadokat töltött azzal, hogy megtaláljon, és amikor itt állok előtte, már nem az az ember vagyok, mint amikor utoljára találkoztunk. Tulajdonképpen nem is vagyok ember. Megfordul a fejemben, hogy a hülyét játszam, és úgy tegyek, mint aki csak szórakozik vele. Könnyebb lenne neki. Hamar elfelejtené, hogy valaha találkozott egy Atlas nevű fickóval, aki egy ideig a bolondjárt járatta vele. Sosem találná meg Meneast, de a rólam alkotott képe sem törne darabokra. De ahogy néz rám, azzal az őszinte, kétségbeesett tekintettel, nem tudok hazudni neki többet. Nincs több trükk. mondom, miután megtöri a csendet. Oda akarok rohanni hozzá, átölelni, megcsókolni, megnyugtatni. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne zárjam a karjaim közé, de nem bírnám elviselni, ha ellökne magától. Tehát csak állok és megbabonázva figyelem az arcát. Mintha most látnám először. Könnyebb volt, amikor azt hitte egy idegen fiú vagyok; most, hogy a saját arcomat viselem, teljesen meztelennek érzem magam. Gyűlölöm ezt a külsőt, mert gyűlöltem, aki voltam. Közben mégis valami nosztalgiaszerűt érzek, hiszen ez az az ember, akit Desi szeretett. És nem tudom Phoenixnek hívni többet. Bármilyen nevet is választott magának, akárhogyan is szólítsák most, nem jön a számra. Phoenix számomra csak abban a röpke órában létezett, amit a raktárban töltöttünk. Szinte nevetnem kell, hogy voltam képes megállni, hogy ne akkor és ott boruljak az ölelésébe. Több érzelem kavarog bennem, mint évszázadok óta valaha megengedtem magamnak, és nem teljesen tudom mit kezdjek a helyzettel. Nem tudom, hogy ő lép hamarabb, vagy én, de valahol félúton találkozunk. Kezeim közé veszem az arcát és hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit. Keresem a tekintetét, azt akarom, hogy a szemembe nézzen, hogy lássa, hogy végre valahára nem hazudok neki. Egymagasak vagyunk, és ez így sokkal ismerősebb, mint Atlas testében, amikor szinte lábujjhegyre állva tudtam csak a szemébe nézni. Soha. Egészen addig azt hittem, hogy halott vagy, még be nem léptél az ajtón. meg kell vele értetnem, hinnie kell nekem, különben nem tudom, mihez kezdek. Nincsen jó magyarázatom arra, hogy miért nem mondtam el neked a legutóbb. Fogalmam sincs miért csináltam. Semmilyen magyarázatom nincs, éppen ez a probléma. Túlságosan összezavart egy pillanatra, és utána túl mélyen elsüllyedtem a saját hazugságomban. Megérinti az arcom és én lehunyt szemmel simulok a tenyerébe. Ott állunk a félhomályban, évszázadokra és mérföldekre Rómától, és mégis olyan, mintha otthon lennék. Hát persze, hogy olyan, hiszen sosem egy város, vagy földrész volt az otthonom. Ő volt az. Én vagyok az Desi, tényleg én. Elengedem az arcát, de csak, hogy karjaimmal átöleljem a derekát és szorosan magamhoz húzzam. A nyakába fúrom az arcom és azt érzem, hogy bármi is történik, túl fogom élni. Mert itt van, és él, és ha soha többet nem akar látni, nekem ennyi is elég lesz.
Legszívesebben ráordítanék, amikor többször is megállít, hogy bármit is mondjak. Ki akarom adni magamból mindazt, ami az évek alatt felgyülemlett bennem. Nem azért kerestem ennyi ideig megállíthatatlanul Meneast, hogy most egy ilyen tökfilkó megállítson és hazugságokkal tömje a fejem. Mindössze annyi állít meg abban, hogy ne szóljak semmit, hogy pontosan látom rajta mennyire nem tudja mit is mondjon. Mintha olyan sok gondolkodást igényelne az igazság bevallása vagy a hazugságának további fedezése. Kezdem elveszíteni a fonalat, hogy miért jöttem ide. Sokkal egyszerűbb lenne csak figyelmen kívül hagyni Atlas létezését és lelépni a városból. Meneasszal akarok foglalkozni és nem egy ilyen sráccal, aki csak a figyelmet szeretné minél inkább magára vonni. Gondolom miután megismerik az emberek rájönnek, hogy milyen személyiség is ő és ezért elhagyják. Addig kell elmenekülni, míg nem késő, s a magányban elég sok dologra képes az ember. A legjobban viszont az zavar az egészben, hogy végig kifejezéstelen arccal hallgat a mondandóm közben. Nem látok rajta semmi örömöt, amiért átvágta Addie-t, ahogy idegességet sem látok, mert lebukott. Olyan abszurdnak tűnik számomra most ez a helyzet. Egyszerűen csak nem bírom ép ésszel felfogni, hogy mire jó ez az egész. Atlas komótosan besétál az üzletbe, s én követem, amikor újra felemeli a mutatóujját, hogy várjak még egy kicsit. Megforgatom a szemeimet, hiszen az a kevés maradék türelmem is készül szertefoszlani. Elgondolkozom azon, hogy sarkon forduljak és lelépjek, amikor elkapom Atlas tekintetét. A sötétben nem tudom kivenni, hogy milyenek a vonásai, ám amikor becsukja a szemét és pár másodpercen belül Meneas áll előttem döbbenten tekintek a férfira. Először nem tudok megszólalni. Hosszúnak tűnő percekig csak pislogva bámulom, még azt is meg merem kockáztatni, hogy nyitott szájjal tekintek vissza rá. - Ez valami trükk? – kérdezem kétségbeesetten. Nem tudom, hogy mit gondolhatnék. Kezdi beleásni magát a fejembe az a gondolat, hogy talán mindez igaz. Lehet, hogy Atlas és Meneas valóban egy személy lenne? Nem, az nem lehet, ám én soha nem mondtam el Atlasnak az igazi nevem. Azon, amin szólít. Desi. Senki más nem becézte azt a ronda, régi olasz nevet, amit a szüleimtől kaptam. Mindenki kimondta, hogy Desiderio. Meneas volt az egyetlen, aki becenevet aggatott rám és most itt van előttem. Ugyanazt mondja, amit hatszáz évvel ezelőtt, amikor eladta a lelkét értem. Hirtelen megrohamoznak az érzelmek és érzem, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon. Ennyi volt? Évszázadokig rohantam utána és végig rejtőzött előttem? Hányszor találkozhattunk már? Hányszor vehetett fel másik arcot és élhetett a közelemben? - Miért? – elindulok Meneas irányába, s pár lépés után megállok előtte. – Miért nem mondtad el? Hányszor játszottad már ezt el velem? – a könnyeim záporozni kezdenek. Alig látok tőlük. Mikor fejben tervezgettem az újbóli találkozásunkat, akkor sosem így képzeltem. Azt hittem boldog leszek és a karjaiba fogok ugrani, de most egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni a múltkori beszélgetésünktől és még mindig ott van bennem az a kis kétely, amelyet Atlas ültetett belém. Egyik pillanatban úgy érzem, hogy mindez egy olcsó trükk, míg a következőben teljesen biztos vagyok benne, hogy ő Meneas. Ha nem ő lenne, akkor mégis honnan emlékezne arra a mondatra? Hogyan tudná, hogyan szólított régen? - Tényleg te vagy az? – óvatosan kinyújtom felé a kezem, s megsimítom az arcát, mielőtt eltűnne és újra Atlas állna előttem. Meg akarom csókolni, oda akarok bújni hozzá, de a testem nem engedelmeskedik. Csak állok előtte, mint egy farönk és képtelen vagyok újabb lépéseket megtenni.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Ápr. 09, 2020 2:05 am
phoenix && atlas
We go together or we don't go down at all
Volt egy szabad hétvégém. Egy. Szabad. Hétvégém. Ilyen konkrétan még soha nem történt velem, és ahelyett, hogy kihasználtam volna bármi értelmesre én végignéztem a One Tree Hill összes évadát egyhelyben, szünet nélkül. Gondolom más, nálam jóval éleseszűbb démonok arra használnák a képességeiket, hogy városokat pusztítsanak el, életeket tegyenek tönkre. Erre itt vagyok én, aki hatszáz évesen nem számítok kezdő fiatalnak, és a legdurvább dolog, amire mostanában használtam az erőm az volt, hogy a kanapén ülve kipattogtattam egy kukoricát, amire egyébként nincs is szüksége a testemnek. Ha bárki megvádolna, hogy szánalmas vagyok, nem fogok ellenkezni. De legalább mentségem van. Adelaide látogatása óta minden ébren lévő percem azzal töltöttem, hogy kifogásokat gyártsak. Három kategória létezett: kifogások, amiért nem mondtam el Phoenix-nek azonnal, hogy ki vagyok. Kifogások, hogy miért lenne okos dolog még húzni a dologt. És végül, kifogások, hogy miért kellene az Antarktiszra költöznöm, ahol maximum a pingvineknek kellene elviselniük az ostobaságom. Igazán egyik kategóriában sem indultak túl erős versenyzők, szóval így jutottam arra a csodálatos eredményre, hogy majd valamelyik 2000-es évek eleji tinidráma segít rajtam. Nem lövök le nagy poént azzal, hogy nem sok megoldási tervet kínált. Szóval most hétfő van, én biztosan teljesen kialvatlan és fáradt lennék, ha a szervezetemnek szüksége lenne alvásra, vagy ételre, vagy igazán bármire. Az egyetlen dolog, amire szükségem van, az egy szál cigi, és azt is inkább a lelkem kívánja. Hah, a lelkem… Amikor befordulok a sarkon, nem kellne annyira meglepődnöm azon, hogy ott találom Phoenix-et. Várható volt, hogy valamikor megjelenik, vagy itt, vagy ő is rám tör a lakásomon, mint Adelaide. Annyit reméltem, hogy ez inkább majd azután fog bekövetkezni, hogy kitaláltam, mégis mi a francot kellene mondanom neki, de hát… Nem mondanám, hogy valaha szerencsés lettem volna. Megállok előtte és az arcomon talán ahhoz hasonló kifejezés ülhet, mint, amikor egy halálra ítéltet visznek a bitófára. Tudja, hogy menni kell, de még szeretne lopni pár másodpercet az életből. Kíváncsi vagyok, vajon, hogy jutott erre a teóriára. Nem is tudom, mit feltételez rólam, Meneasról, hogy kinek lenne érdekében nekem kiadnia magát. És miért? Szomorú igazság, de annyira nem vagyok érdekes. Csendben végig hallgatom, teljesen kifejezéstelen arccal, majd amikor befejezi, kinyitom a szám, mint, aki mondani akar valamit, de nem jönnek szavak. Becsukom. Mutatóujjam megemelem, jelezve, hogy adjon nekem egy pillanatot, még összeszedem a gondolataimat. Ritkán fordul elő, hogy valaki belém fojtja a szót, és ne lenne valami cinikus megjegyzésem, de neki azt hiszem sikerült. Ez talán annak is köszönhető, hogy a szinte még hajnal van és fogalmam sincsen, mit mondhatnék neki, ami nem hangozna túl önzőn. Előhalászom a kulcsom a zsebemből (amire semmi szükségem, igazából csak megnyugtat, hogy valamire használhatom a kezeim) és intek neki, hogy kövessen az üzletbe. Sötét van, éppen csak annyi fény világítja meg a helyiséget, ami a pult mögötti polcok alatt végig futó ledsorból árad. Árnyékben van az arca és nem látom, hogy esetleg meg akar e szólalni újra, így csak ismét leintem, hogy maradjon csendben még egy kicsit. Csak addig, még kitalálom mi a francot is csináljak (ez lehet, hogy beletelik pár évbe, és addigra a fejünkre borul az egész kóceráj, de hallhatatlanok vagyunk, van időnk). Máskor valamiért szeretem valóban elvégezni a nyitással kapcsolatos teendőket, van benne valami terápia jellegű. Most viszont nem nagyon törődöm velük. Az erőmet használva hirtelen tegnapról maradt koszos poharak kezdik el mosni magukat a mosogatóban, a kávéfőző összeszereli önmagát, a pult alól teák és ki tudja még mi reppenek a polcra, hogy az üres helyeket feltöltsék; és egy ócska cirokseprű megától kezdni fesöpörni a padlót. Azonnal hatalmas nyüzsgés vesz körül, pedig meg sem mozdultam. Ledobom a dzsekim az egyik bárszékre és végre Phoenix arcára pillantok. A vonásai még mindig árnyében vannak, de a szemében visszatükröződik valami és én egy pillanatra elveszek benne. Mélyet sóhajtok, lehunyom a szemem és Meneas arcára koncentrálok, arra, aki voltam, az arcra, amit többszáz éve nem látott senki. Mikor újra kinyitom a szemem már nem Atlas vagyok. Desi, minden rendben lesz. Senki nem tarthat már vissza, azt csinálunk, amit csak akarunk, kedvesem. Ezek a szavak utoljára hatszáz éve hagyták el a számat. Amikor elmondtam neki az alkumat, és amikor még olyan naivan azt hittem, hogy ott áll előttünk egy egész élet. Fel kell ismernie, emlékeznie kell. Tudom, hogy emlékszik, hiszen én sem voltam képes elfelejteni, bármennyire is próbálkoztam.
Az utóbbi két napom többnyire azzal telt, hogy megpróbáljam felfogni azt az információt, amit Addie osztott meg velem abban a városszéli raktárban, amit már hosszú évek óta valószínűleg senki sem használ. Maximum fiatalok bandázásra na meg pár száz éves vámpírok titkos dolgok megbeszélésére. Az alaptervem egyébként az ottani találkozásunk után Adelaide-del az volt, hogy már most azonnal felkeresem Atlast és számon kérem, hogy mit képzel magáról. Beadni, hogy egy olyasvalaki vagy, akihez egyébként semmi közöd nem túl szép dolog. Addie persze hisz neki. Elhiszi, hogy ez a férfi, aki az őrületbe kergetett a múltkor a pékségben Meneas. Őszintén megvallva valóban elindultam ide aznap este és meg is érkeztem. Legalább egy órán keresztül bámultam az üzlet kirakatát. Már sötét volt, a helyet órákkal hamarabb bezárták, ám mégsem akartam elmozdulni onnan. Reggelig ott ültem a járdán, mint valami csöves és vártam, hogy nyissanak. Éber voltam és minden lépésre felfigyeltem. Reméltem, hogy Atlas közeledik, de nem így lett. Nyitni az a lány jött, aki akkor is ott volt, mikor először jártam a pékségben. Rögtön felismert és megkérdezte a nyilvánvalót, hogy Atlast keresem-e, mire csak félénken bólintottam. Nem szállt el a haragom, viszont minden indulat elillant a testemből. Nem ordibáltam volna, s mikor közölte a csaj, hogy Atlas még szabadnapos is úgy döntöttem, hogy semmi értelme holnapig itt csövezni. Már akkor nem volt kedvem felkutatni a városban, ahogy a következő napon sem. Most viszont már itt állok fél órája a hely előtt és arra várok, hogy Atlas ideérjen és kinyisson, mivel azért mielőtt még leléptem volna a lányból nagy nehezen kihúztam, hogy mikor dolgozik a srác. Szépen megkért, hogy azért normálisan bánjak majd vele, mivel rendes srác. Itt majdnem képen röhögtem, de elég fáradt voltam már ahhoz, hogy visszafogjam magam. Reménytelen eset, a srác sosem fog ránézni, pedig annyira nem csúnya teremtés, de inkább mondanám átlagosnak, mintsem szépnek. Szokásos módon a cigaretta kilóg a számból és idegesen tüdőzöm le minden egyes alkalommal, amikor beleszívok az emberek számára halálos függőség tárgyába. Idegesen lépkedek összevissza. A telefonom lemerült, így meg sem tudom nézni, hogy mennyi az idő. Fogalmam sincs, hogy Atlasnak mennyi ideje maradt nyitásig vagy hogy esetleg már késik. Nem tűnt úgy a srác, mintha annyira érdekelné ez a munka. Inkább csak időtöltésnek van neki ez a pozíció. Talán a szülei már megunták, hogy folyamatosan pénzt kell feldugniuk a kicsi fiúk seggén, hogy az megéljen valamiből. A csikket ledobom a járdára, pedig a kuka pár lépésre van csak tőlem. Olyan szinten nem akarok most ezzel foglalkozni, hogy az már fájdalmas. Amint felkapom a fejem a távolban meglátom Atlas sziluettjét. A nap még csak most fog majd feljönni, így nem tudom megmondani, hogy milyen arcot vág. Tippre álmos lehet és a háta közepére sem kívánja a hajnali nyitást és még engem is itt talál. - Te mégis mit képzelsz? – kérdezem kicsit indulatosabban a kelletténél, mikor odaér elém. – Miért kell hazudni Addie-nek arról, hogy ki vagy? Őt ebből hagyd ki és jobban örülnék, ha soha többé nem hallanék róla. Egy szélhámos vagy, aki arra veri a faszát, hogy másoknak akarja kiadni magát – köpöm oda a szavakat. Elhatároztam tegnap, hogy csak azért ma jövök ide, hogy már nyugodtabban tudjam kezelni a helyzetet, de úgy tűnik, hogy nem megy.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Márc. 27, 2020 12:05 am
Véget ért a kör
Szabad játéktér
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Jelenleg úgy vagyok Atlasszal, hgy legszívesebben kirúgdosnám a világból, de mégis akarom, hogy maradjon és minél több információt kihúzzak belőle. Jól tudom, hogy ez ennyi volt. Egyelőre nem fogok megtudni több dolgot tőle, mint amit eddig is kiadott. Szerintem ő már most úgy gondolja, hogy túl sok dolgot osztott meg velem, talán valami játékra készül, amit előre nem láthatok. Nem tudhatom, hogy mikor lesz a következő alkalom, amikor visszajövök majd ide és keresni fogom, mert biztosan lesz ilyen. Remélem, hogy nem pont most akar majd emiatt lelécelni Denverből, mert akkor esküszöm egy nap megtalálom és kinyírom. Addig keresnék rajta fogást, míg nem találnék. Szerencsére nem vagyok egyedül, sosem voltam. - Nem ismertelek. Azért vannak dolgok, amiket ne adjunk már be egymásnak – forgatom meg a szemeimet. Kezd elegem lenni a hülye játékából. Biztosan emlékeznék rá. Alig várom, hogy kérdéseket kapjak arra, hogy ki ez a srác és miért ennyire biztos a dolgában. Valószínűleg ez is egy téma lesz köztem és Meneas között, ha egyszer végre megtalálom. Nem reagálok az újabb szexuális megjegyzésre. Annyira biztos magában és a vonzerejében. Nem mondom, hogy a helyében én nem tennék hasonlóan, de vannak helyzetek, amikor meg kell állni. Egy eléggé elveszett srác vagyok, aki csak meg akarja találni a másik felét és még velem is ezt teszi. Azért ehhez kell egy bizonyos nagyképűség és önbizalom. Nekem is adhatna belőle egy kicsit. - Valami olyasmit – bólintok. Azt persze nem kell tudnia, hogy az életem nagyrészében más irányított vagy beszámíthatatlan voltam vagy egy kriptában feküdtem. Mindössze onnantól vagyok valamennyire normális, hogy megismertem Addie-t. Csak akkor éltem, amikor ő is mellettem volt. A többi évemben pedig mindig csináltam valamit, amit más akart vagy szószerint nem tettem semmit. Még a kisujjamat sem mozdítottam. - Hát nem te vagy – válaszolok túl gyorsan. Szinte reakcióidőm sincs. Meneas nyomába senki sem léphet. – Jól van, szüksége lesz a kitartás adagomra – nevetem el magam. Szegény srác, honnan szerezte ezt az idiótát? Régen biztosan normálisabb volt csak az évek meghülyítették, de az is lehet, hogy csak velem ilyen és a maga szíve választottjával egy tök normális ember tud lenni. Azt mondják, hogy a hallgatás beleegyezés. Ezzel adom tudtára, hogy bevallom, van köztünk kémia. Ha nem lenne Meneas, akkor bizonyára máshogy viselkednék a sráccal. Talán még meg is próbálnám megismerni a jó és szerethető oldalát. Azonban a mi helyzetünkben ez a téma nem kerülhet szóba. A férfi, akit évszázadok óta hiányolok már nem lehet olyan messze, ha Atlas tud róla. Talán egy napon még el is árulja nekem, hogy merre találhatom. Kicsit megijedek, amikor valaki az ajtón kezd dörömbölni és elég csúnya mód ugat rá Atlasra. Aha, szóval ezek kint, a munkatársai azt hiszik, hogy azért jöttünk be, mert éppen egymásnak esünk. Mindent értek. - Figyelj, nézd a jó oldalát – kezdek bele vigyorogva. – Talán ezek után Vicky lekopik rólad – nevetek fel, de közben azért sajnálom szegény lányt. Biztosan éppen megöli a félelem és legszívesebben engem tarkón vágna egy serpenyővel. Merészebb dolgot ugyanis nem nézek ki belőle. - Ha normálisan tudsz beszélni, majd hívj – felállok a földről és leporolom a nadrágomat, habár full felesleges, mivel a motelban sincs sokkal nagyobb tisztaság. Elindulok ki az ajtón, miután azt Atlas kinyitja. Nem tervezek visszafordulni vagy könnyes búcsút venni tőle, hiszen fogunk még találkozni, ám egy pillanatra megtorpanok és hátranézek, amikor hozzám szól. - Vigyázok – erőltetek egy mosolyt az arcomra, s eltűnök a sötét utcában.
köszönöm a játékot szívszerelmem
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Márc. 26, 2020 6:46 pm
phoenix && atlas
time makes you bolder, even children get older
Édes, kedves, Desiderio. Jó látni, hogy nem változott annyit, hogy egyáltalán ne ismerjek már rá. De közben reménykedtem benne, hogy az évek megkeményítették. Nagyon úgy tűnik, hogy még mindig az a jóhiszemű, naiv fiú, akit Rómában megismertem. Ennek egyrészt örülök, mert talán sikerült megtartania azokat a gyermeki, ártatlan tulajdonságait, amik miatt annyira szeretem. De közben rossz is, hiszen elképzelni sem tudom mennyi szenvedésen ment át évszázadok alatt, ha nem volt mellette egy határozott személy. Pedig ismertelek. Sőt, te is ismertél engem. Mit ne mondjak, elég szarul esik, hogy nem emlékszel rám. nevetek, hogy elvegyem a szavaim élét. Mennyivel könnyebb lenne e helyzete, ha tudná, hogy váltogatom az arcomat. Miért is akarnám megtartani azt az unalmas hamuszürke kölyökképet? A tarsoly valami eufemizmus lenne? Egy kód arra, hogy a ruhád alatt? Mert akkor szívesen kideríteném… Régen egy hasonló mondattól biztosan bokáig elpirult volna, de régen egyrészt ő is akart engem, másrészt sokkal szemérmesebb időket éltünk. Ha nem lettem volna az idő múlásának része azt hiszem én is meg lennék rökönyödve a mai világ laza erkölcsein és szexuális szabadságán. Mondjuk, az is igaz, hogy a szüzességem egy fiúval, fényes nappal, egy folyó partján vesztettem el, szóval talán sosem voltam annyira erkölcsös, mint hittem. Egész emberi életet élhettél akkor, vámpír. Én sem panaszkodhatok. Meglepő, de a kokain még ránk, démonokra is hatással van megfelelő mennyiségben. A nyolcvanas évek azon ritka időszakok egyike volt, amikor ténylegesen megszálltam egy emberi testet. Mentségemre legyen mondva az eredeti gazdája kislányokat szeretett molesztálni, szóval nem volt nagy kár érte. Elég ködös már az az idő, de azt hiszem D betűvel kezdődött a neve. De az is lehet, hogy nem. Most mondd, hogy nem én vagyok a leg lenyűgözőbb démon, akivel valaha találkoztál. vigyorgok. Igaz, lehet én vagyok az egyetlen démon, akivel találkozott. Ha egyszer újra látom, mindenképp átadom az üzeneted. kacsintok. Elgondolkozom vajon mi az, amit szeretni lehet bennem. Makacs vagyok, de ez lehet jó is, hiszen bármit megtennék azokért, akik igazán fontosak nekem (bár ez a kör Phoenix-el kezdődik és zárul is és nem vagyok benne biztos, hogy ezt ő is így érzi most). Egészen jól főzök, de még ha nem is tudnék, akkor is ott van a házhozszállítás. Szeretném azt hinni, hogy jó vagyok az ágyban, de csak erre alapozni egy kapcsolatot nem a legerősebb biztosíték. Kezdem azt hinni, hogy minden pozitív tulajdonságom kihalt a pokolban, de eszembe jut egy. Ami talán nem pozitív, de szerethető. Bármikor, bárkinek képes lennék elvágni a torkát Phoenixért. Kár, hogy elmondtam neki, hogy démon vagyok, mert így egyből átlát a szerencsétlen flörtölési próbálkozásaimon. Lehet, de azt azért nem tagadhatod, hogy megvan közöttünk a kémia. Egészen közel hajolok az arcához, talán olyan közel, hogy ha akarnám meg is csókolhatnám. Persze nem fogom, de látni akarom a reakcióját. Az utolsó mondataimat szinte az arcába suttogom. Szavazz nekem egy kis bizalmat és megígérem, hogy pár héten belül szaladhatsz Meneas karjaiba. Nem tudom, hogy meddig mennék el, ha egy határozott dörömbölés nem szakítaná félbe a gondolatmenetemet. Valaki az ajtó másik oldalán nagyon akar valamit és ennek hangot is ad. „Vonszold ki a segged onnan Waugh, ha nem akarod, hogy rád törjem az ajtót. Mekkora paraszt vagy, hogy Vickyt dolgoztatod még te kitudja mit csinálsz ki tudja kivel.” A hangja alapján felismerem, hogy Zeke az, az irritáló, seggnyaló kosz a cipőm talpán, aki csak azért dolgozik még itt, mert valakinek a valakije. Zeke még egy tejhabot sem tud rendesen megcsinálni és utál engem… Elég erős tippem, hogy azért, mert szebb, okosabb, jobb vagyok nála, na meg azért, mert fülig szerelmes Vickybe. Kész szappanopera ez a hely, esküszöm… Megyek te paraszt, adj két percet. kiabálom neki, amire válaszul csak egy ideges dünnyögést kapok. Távolabb hajolok Phoenixtől, felállok a padlóról és leporolom a hátsóm. Egészen elgémberedtem az egyhelyben ücsörgésben. Meg vagy mentve drágám. Vissza kell mennem dolgozni, de még fogsz hallani felőlem. a démoni telekinézist használva elfordítom a kulcsot a zárban és kinyitom az ajtót. Akkor tűnik fel, hogy a kirakaton kívül kezd sötétedni. Létezik, hogy az egész műszakomat a raktárban ücsörögve töltöttem? Megvárom, még Phoenix majdnem kilép az ajtón és akkor szólok utána. Vigyázz arra a szép pofidra, jó? Szomorú lennék, a történne vele valami.
Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy itt vagyok. Talán csak percek, de nekem óráknak tűnnek. Mióta bejöttünk a raktárba egyszer sem néztem rá a telefonom digitális órájára, hogy képben legyek vele, ahogy azt sem csekkoltam le, hogy Addie keresett-e. Talán már végzett is és csak rám vár abban a piszkos motel szobában, hogy végre átbeszélhessük a napunkat és megvacsorázzunk együtt. Csak úgy, mint mindig. Sosincs jobb dolgom annál, hogy a lánnyal legyek, hogy vele töltsem az időmet, így nem tudom, hogy miként fog reagálni, ha nem talál a szobában. Remélem nem fogja rögtön az összes ismerősét megmozgatni, hogy a keresésemre induljon. Mondjuk ahhoz picit több kellene. - Engem te biztosan nem ismertél. Meneast talán, habár nem mesélt rólad, de én meg te még sosem találkoztunk. Arra emlékeznék – tiltakozom rögtön. Szívesen hozzátenném, hogy egy ilyen arcot senki sem képes elfelejteni, mint az övé, de azzal csak még inkább növelném az egóját és a nyeregbe ültetném. Most ez az utolsó dolog, amit szeretnék. Egyébként újra kezdem azt hinni, hogy csak a bolondját járatja velem. Nem ismerhettük egymást. Nem emlékszem rá, s még az is lehet, hogy csak összekever engem valakivel. Talán volt Meneas életében előttem egy másik srác, akiről nem tudok, s jobb is, ha ez így marad. Lehet, hogy vele kever össze vagy csak szimplán szenilis. Az is lehet, nem? - Te szerintem egész biztos vagy benne, hogy mit fogok találni a tarsolyban – húzom össze a szemeimet. Biztosra veszem, hogy ő már mindent eltervezett magának. Most egy olyan kép rajzolódik ki a fejemben Atlasról, hogy talán tényleg tud mindent, ám úgy akarja irányítani az eseményeket, hogy mindannyian rosszul jöjjünk ki belőle. Legalábbis én és Meneas biztosan. Minél hamarabb meg kell találnom a szerelmemet, hiszen ketten erősebbek vagyunk együtt. Én sem lennék annyira elveszett és kétségbeesett. Az erőm megkerülne. - Buliztam, szívtam meg ilyenek. Bepótoltam az elmulasztott éveket – rántom meg a vállam. 1969-ben talált rám Addie és ébredtem fel. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy bepótoljak két és fél évszázadot. Bele kellett tanulnom az új technikákba, a ruházkodás is másabb lett, az emberek beszéde meg úgy minden. A hetvenes évek arra voltak jók, hogy újra megtanuljam, hogy ki vagyok és terveket szövögessek Meneas előkerítésére. A nyolcvanas években, pedig végig tomboltam. Talán 1-2 évig lehettem csak józan. Elég sok emberrel találkoztam és ismerkedtem meg, de egyiknek sem emlékszem sem az arcára, sem a nevére és természetesen arra sem, hogy mit csináltam vagy beszéltem velük. Kifejezetten boldog időszaka volt az életemnek. - Látom mennyire szerethető – horkanok fel. – Hatalmas tisztelet szegény srácnak, hogy elvisel téged. Majd add át neki az üdvözletem, ha találkozol vele és egy adag kitartást is küldök hozzá – mosolyodom el gúnyosan. Elhiszem, hogy van jó és szerethető oldala Atlasnak, de ez a nagyképűség és az irányításmánia nem éppen tartozik bele ebbe a kategóriába. Valószínűleg hatalmas türelem kell hozzá, hogy a jó dolgait felfedezhessük. Nekem nem tudom, hogy mennyi türelmem lenne hozzá. Egy kis örömöt azért sikerül belém költöztetnie Atlasnak azzal, hogy megerősít abban a hitben, hogy Meneas még igenis él. Ugyan nem nagyon kételkedtem benne, hiszen ott van az egész örökkévalóság, amit miattam vállalt be. Itt az ideje, hogy leéljük azt, együtt. Az apró szikráknak hála kissé összerendülök és hirtelen el is húzom a kezem a kellemetlen érzéstől. Dörzsölni kezdem azt a kézfejemet, amelyet az előbb még Atlas fogott. – Nem a levegő izzik köztünk, hanem a hülye démoni mágiád – forgatom meg a szemeimet. Azt el kell ismerni, hogy nagyon tudja, hogy mit mondjon és tegyen a különböző helyzetekben. - Csak most nem sok esélyt látok arra, hogy megtaláljam a segítséged nélkül és te meg nem vagy éppen a legmegbízhatóbb – húzom el a számat. – Valóban rég pofán kellett volna vágjalak, de nem sokra megyek az erőszakkal ebben a szituációban – rázom meg a fejem. Még ha meg is tettem volna, nem azt a hatást váltom ki belőle Atlasnál, mint azt kellene. Valószínűleg csak elnevette volna magát, mint valami őrült és ugyanúgy folytatja a kis játékát. Vajon milyen régen tervezgeti már ezt?
Kezdőlap
