Az emberek mindig azon gondolkodnak, mi lett volna ha. Én valahogy sosem voltam ilyen, szerettem a jelenre összpontosítani, de sajnos néha még nekem is fel kellett tennem a kérdést, mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha heterónak születek. Mi lett volna, ha apám nem hal meg. Mi lett volna, ha rábólintok az átváltozsára. Vagy ha át sem változom, s tovább élem a szánalmas kis emberek világát. Talán hülyeségnek hangozhat, de egyetlen személy képes elvenni a keserű ízt, amit ez a bizonyos kérdés hagy maga után. Mert átváltozásom után gyakran eszembe jutott, hogy miféle életet élnék, ha másképp alakult volna. Nem találkoztam volna Larissával, és az biztos, hogy a fotózásba sem merülök ennyire bele, valamint a bátorságom sem teljesedik ki, talán... meg sem tudtam volna, hogy mi minden lakozik bennem. Az elfogadás volt a másik dolog, saját magam részéről, amit szerettem, s ehhez sok köze volt Larissának. - Ebben van valami. A másik oldalon is jó ám lenni, sosincs melegem, és nem is fázom. - nevettem halkan és röviden, mert ez kevés vigasz volt ahhoz képest, hogy csak a vér tartott életben. Legalább volt okom még nevetni, apám mindig fontosnak tartotta, hogy az ember jól érezze magát, bármilyen nehézséget is gördít eléd az élet. Például ha vámpír létedre egy vadász csajnak segítesz vámpírokat ölni.. de még ebben is volt szép, hiszen számtalan ember életét megmentettük, Lara pedig a cseresznye volt a hab tetején. - Meg sem lehet ismerni téged az a kétkerekű csoda nélkül. - sóhajtottam, és lehet, hogy egészen addig, amíg át nem nyújtottam az aktát, nem is vettem újra levegőt. Tényleg nagyon utáltam ezt csinálni, áruló lenni, de a bűntudatom ennél az esetnél tiszta volt, az idegesség szinte már csak berögzült dolog volt. Az aggódásomon az a bizonyos szám egyáltalán nem segített, mert egyrészt baromira hiányozna a mellettem ülő lány, ha valami történne vele, másrészt én adtam az infót, hibásnak érezném magam, és egy halvány harmadik opció is van, mégpedig az, hogy valószínűleg a többi vadász kinyírna. Larissa védelme alatt álltam, ha mondhatjuk így, de ha ő nincs... az első dolga lenne a többinek, hogy vadászni kezd rám, a bújócskázás pedig sosem volt az erősségem. Nem vagyok már kisgyerek, így nyilván nem kiáltanék fel egy "merre vagy?" kérdésre, hogy "itt!", de semmi sincs kizárva, ha beüt az idegesség. - Ó, értem. Akkor én nyilván tízes voltam egy ötös skálán, ugye? - vigyorogtam, egyrészt, mert baromi szerencsétlen voltam, mikor rám találtak, másrészt pedig igencsak hamar letudtuk a szakmai részt, ilyenkor mindig megkönnyebbültem. Próbáltam teljesen eltemetni a többi gondolatom alá a vámpírnőt, aki ma miattam fog meghalni, és úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi. - A munka az első. - vontam vállat, úgy téve, mintha nem lenne nagy ügy, nem akartam túlzott kötődést mutatni az irányába, bár talán akkor sem tudtam volna, ha akarok. Mégsem tudtam leplezni az örömöt, ami mosoly formájában kúszott az arcomra, mikor a vállamnak dőlt. - Furcsa, de baromira élvezem a fotózásos részét a dolognak. Eltekintve a vértől, meg attól a borzalmas szagtól, ami az emberekből árad. Szerintem én még vámpírnak is fura vagyok. - eszméltem rá rögtön azután, hogy kimondtam a szavakat. Biztos más vámpír nem mondana ilyet, de már az egy napos hullák is hányingerkeltő szagokat árasztanak magukból. Az első gyilkosságom is elég nagy nyomot hagyott bennem, azóta nem is bántottam senkit komolyabban. Még mindig emlékszem, hogy pár óra elteltével mennyire rosszul voltam. Nem csak magamtól, magától a látványtól, az élménytől, hogy egy hulla fekszik előttem - a mai napig megborzongok, ha eszembe jut. - Mit gondolsz, lesz olyan, amikor nem leszek ennyire ideges? - egyik kezemet a térdemen fekvő ujjaira helyeztem, a másikkal pedig a csészém után nyúltam, hogy kortyolhassak a már langyos kávéból. Kész csődtömegnek éreztem magam, mikor az ilyen találkozókra készültem, ami azért volt érdekes, mert az akta összeállítása sosem váltott ki belőlem semmit, a koncentráláson kívül.
Talán ez volt a legnehezebb része a munkánknak: meghúzni a határokat. Mennyiben támaszkodhattunk az alvilágiak segítségére olyan ügyben, mely pont az ő kiirtásukról szólt? Ki dönti el, ki az, aki megérdemli az életet és ki az, aki nem? Az Ötök tagjaként szabadott egyáltalán válogatnunk? Sokan úgy gondolják, nem. Informátorokat választani, főleg az alvilágiak közül, egyenesen megbotránkoztató dolognak számított. Én magam igyekeztem nyitott maradni, figyelembe venni annyi körülményt, amennyit csak megtehettem. Volt, hogy nem ment. Volt, hogy az ösztöneim győztek és volt, hogy túl fáradt voltam istent játszani. Öltem, mert ezt kódolták belém, ezt várták tőlem, így hát ha egy-egy életet feloldhattam a saját átkom alól, már megérte. Mintha újra a szüleim ellen lázadtam volna, egészen felszabadító érzés volt. A nyelvemen volt a csípős válasz, hogy több évesre javítsam a hullás megjegyzését, de lenyeltem. Volt, amivel nem szabadott viccelődnöm még nekem sem. - Én kifejezetten szeretem, hogy nincs testhőmérsékleted. Nyáron jó rajtad hűsölni - ugrattam, mert talán ennyi még belefért. A motoromra vonatkozó kérdésére gondterhelten legyintettem. - Áh, bedöglött az a vacak. Ne is kérdezd, máris hiányzik... - Még friss volt a veszteség. Ahogy az aktájára terelődött a szó - imádtam a szorgalmát és a precizitását -, egyből elkomolyodtam és minden figyelmemet neki szenteltem. Hallván, hogy sürgetett az idő és emberéletek függtek tőle, félretettem kis időre a viccelődést, persze az ő megjegyzésén azért szolidan mosolyogtam. Hálásan biccentve magam elé húztam az aktát és néhány percre belemélyedtem, tanulmányoztam a fotókat és a megjegyzéseket. Csak arra az időre csuktam be, amíg a pincér kihozta az én kávémat is. Habár egy kicsit aggasztott olykor Electra részletessége és hogy milyen közel merészkedett egyes bűnesetekhez - mégis csak egyszerű vámpír, hiába ajánlottam fel többször is, hogy tanítok neki némi harcművészetet -, ilyenkor nagyon is áldottam őt és a fotóit. - 4-es - motyogtam az orrom alá, mikor óva intett, majd észbe kapva zavartan rámosolyogtam. - Bocsi, szakzsargon. Úgy értettem, hogy egyedül is elboldogulok vele. Közepesen jelent csak veszélyt. - Persze meglepetések bármikor érhettek, de nem tartottam indokoltnak a többiek bevonását az ügybe. - Ránk nézve, mármint. A vacsorája máshogy gondolná - becsuktam az aktát és félretoltam, hogy magam elé húzhassam a gőzölgő csészét, sajnálkozó mosolyt villantva felette a lányra. - Kár, pedig azt reméltem, együtt töltjük az estét. Még a legutóbbi tipped sem háláltam meg, a megszállásos esetről - Mennyivel jobb program vele lenni, mint vérszomjas vámpírokra vadászni! Finoman Electra vállának dőltem, aprót lökve rajta, és a mosoly rögtön kiszélesedett az arcomon. - Köszönöm az infót! Remek munka, mint mindig. - Őszintén hálás voltam a segítségéért, és szerettem volna, ha ezt tudja. Lehet, hogy a többiekkel pont a fajtája ellen küzdöttünk, de nagyban hozzájárult a sikereimhez Electra támogatása. Nélküle számtalan haláleset bekövetkezett volna, amit így sikeresen elkerültünk. - Most már lazíts. - Gyengéden megszorongattam a térdét az asztal alatt. Szerettem volna, ha teljesen feloldódik mellettem, főleg, hogy a találka hivatalos részén már túl is estünk. Jöhettek a kellemesebb dolgok...
Szerettem hamar letudni ezen találkák kínos részét, vagyis az akta átadását. Jó munkát végeztem, ez nem volt kérdés, a legelső felbukkanástól a legutolsóig nyomon volt követve az adott vámpír, gyilkossági helyszínekről készült saját fotó, ha megoldható volt, halandó életének minden apró darabkája. Igazán mélyre szoktam ásni, emiatt több hét is el szokott telni, mire új természetfelettivel állok elő Laránál. Nem vagyok erre büszke, és sosem leszek. Azzal szoktam vígasztalni magam, hogy egyikünk sem jó, szörnyetegek vagyunk, bár valamilyen szinten a vadászokról is hasonlót gondoltam. Egészen addig, míg Larissával nem találkoztam... Mindig is az embereket tartottam a legnagyobb szörnyetegnek, de persze minden fajnál vannak kivételek. A vámpírok közt is vannak jók, mégis igyekeztem a legrosszabbakat kiválasztani. A gyilkosságok alapján ítéltem meg őket, s mikor kiderítettem néhány sötét titkot a múltjukról, vagy épp kevésbé sötétet, mindig rádöbbentem, hogy több van egy vámpír mögött is, mint a vérszomj. A csillapíthatatlan bosszúvágyam viszont időről-időre visszatért, s olyankor képes voltam háttérmunka nélkül valakit eléjük vetni. Csak mert vámpír. Emiatt pedig még inkább gyűlöltem saját magam. A gyomoridegem kicsit csillapodott, miután megpillantottam őt, a vadászt, aki jelenleg közelebb állt hozzám, mint bárki más ezen a világon, ami abszurd volt. Mégse tudtam tenni az érzéseim ellen, nagyon is kedveltem őt. Már meg se rezzentem, mikor megérintett, vagy megpuszilt, sőt, kifejezetten kellemes érzés töltött el, akárhányszor bőre az enyémhez ért. Nem romantikus értelemben, de a szerelemről már lemondtam egy ideje. - Kávét. Tudod, segít, hogy ne legyek hideg, mint egy több hetes hulla. - néztem rá komolyan, de a mondat végén elmosolyodtam. - Mi történt a motoroddal? Azt hittem, te már csak gurulni tudsz, és elfelejtettél sétálni. - viccelődtem, mert ez tényleg segített. Lara jelenléte is, de a szarkazmus, és a humor voltak az én mankóim, ha kicsit is szorult a hurok. - Hát, tudod. Ideges vagyok, mint mindig. Pedig ez a nő most kivételesen a legrosszabbak közé tartozik. Minél előbb meg kell találnotok, mert ahogy lemegy a nap, valaki meg fog halni. És csak a jobbik eset, ha egy emberrel végez. Ha sorozatgyilkos lennék, ő lenne a példaképem. - vontam vállat, az idegességem tényleg ostobaság volt. Nem kellene sajnálnom valakit, aki élvezetből gyilkol, mert pontosan tudom, hogy ez is választás kérdése, mint minden más. A vérszomj persze adott, de nem muszáj élvezned, amit csinálsz. - Néhány képet is mellékeltem, remélem segít megérteni, milyen a stílusa. Használhatjátok magatokat csalinak, vagy bármit is csinálnak a vadászok. - Miközben beszéltem, beletúrtam a táskámba, és elővettem az aktát az említett vámpírról. Előtte körülnéztem, nem-e figyel minket valaki - szakmai ártalom -, majd az asztalra helyeztem, és kicsit Lara felé csúsztattam. - Ha te magad mész utána, légy óvatos! - Úgy éreztem, ezt muszáj közölnöm vele, még ha tudtam is, hogy mire képes, magam tapasztaltam annakidején, milyen baromi ijesztő tud lenni, a csinos, törékeny kinézete mintha csak egy álca része lett volna.
Nemrég az a vád ért, hogy túlságosan szoros kapcsolatot ápolok a szövetségeseimmel, holott ez távolról sem volt igaz. Tény és való, szerettem a szabadelvű, független életet, és sosem utasítottam vissza egyetlen jónak ígérkező lehetőséget vagy alkalmat sem, amennyiben a másik fél részéről is éreztem a nyitottságot. Férfi vagy nő, mindegy volt, de ez nem azt jelentette, hogy csak úgy meggondolatlanul bárkivel ágyba bújtam volna. A látszattal ellentétben igenis komolyan vettem a munkámat, és jóformán Electra volt az egyetlen olyan informátorom, akivel sikerült jobban összegabalyodnom, mint kellett volna. A többiekkel teljesen átlagos kapcsolatom volt, némelyikükkel meglehetősen hivatalos, másokkal már-már baráti. Nem mintha olyan nagy számban tolongtak volna az ajtóm előtt az alvilágiak, akik besúgókká akartak válni. Egy kezemen meg tudtam őket számolni, és ez így volt tökéletes. Vámpírok terén Electránál jobbat nem is kívánhattam volna. Sietős léptekkel vágtam át egy mellékutcán, hogy hamarabb a megbeszélt találkahelyre érjek. Lerobbant reggel a motorom, így kénytelen voltam gyalog jönni - nem voltam ugyan késésben, de korábban sem sikerült odaérnem, ahogy eredetileg terveztem. Lec is mindig korábban ér oda, ezért gondoltam, most meglepem... Hát, a szándék a lényeg. Alig léptem be az ajtón, máris összerezzentem a hirtelen üdvözléstől. Remek, legalább nem kellett keresnem, hova ült le! Bocsánatkérő mosollyal zárkóztam fel az asztalához. Te jó ég, olyan idegesnek tűnt! Megint halálra stresszelte magát a találkánkon? Bár mindketten tudtuk, hogy a korholás nem jogos, azért szabadkozni kezdtem. - Ne haragudj, nagy volt a forgalom. Elszoktam a gyaloglástól. - Talán azért, mert a vadászösztöneimnek köszönhetően kétszer olyan gyors tudok lenni, mint az emberek, és egy ciklonként cikázó nő azért ki tud tűnni a tömegből. Megérintettem az arcát, ahogy lehajoltam hozzá, de a két üdvözlő puszi végére a nyakán át a vállára vándorolt a kezem. - Jól nézel ki! Mit iszol? - igyekeztem minél szélesebben és lazábban mosolyogni, hogy oldjam benne a feszültséget. Megértettem ugyan, milyen stresszes lehet a saját fajtád ellen játszani, de önszántából ment bele. Javarészt. Nem akartam, hogy miattam gyomorfekélyt kapjon. Leültem mellé, ha nem bánta, és egyetlen pillanatra szakítottam el csupán a pillantásom róla, míg a pincérnővel szemeztem egyet, Electra italára bökve jeleztem, én is ugyanolyat szeretnék. Közben letettem a táskám magam mellé a párkányra, aztán a figyelmem újra az övé volt. - Mi újság? - rábíztam, hogyan értelmezi a kérdésem. Mesélhetett arról, vele mi minden történt, mióta nem beszéltünk, de rögtön belevághatott a munka részébe is a dolognak. Mindkettő egyaránt érdekelt. Megtámasztottam az alkaromat az asztalon, és a fejem felé billentve, érdeklődő mosollyal figyeltem.
Az aktával a táskámban indultam meg a kávézó felé. Ez volt a kedvencem a városban, hangulatos kis hely, talán itt éreztem magam igazán otthon, mióta eljöttem McKinley-ből. Nem találtam a helyemet, Lara közelében viszont felszabadultnak, már-már élőnek éreztem magam - végtére is, egy halandó nő volt, még ha egy furcsa vadász szekta tagja is. Ezeket az alkalmakat viszont gyűlöltem, amolyan kézremegős, szédelgős módon, halandó létemre valószínűleg így éreznék. Sosem szerettem a feszültséget, ha tehettem, elkerültem, pedig biszexuális kamaszként ez egyáltalán nem volt egyszerű. Megtanultam együttélni az ilyen helyzetekkel, de az a furcsa érzés a gyomromban még a mai napig jelen volt, ezen a halálom sem változtatott. Szokás szerint előbb érkeztem, mint ő - újabb rossz szokás -, és leültem a kedvenc asztalomhoz, ami a kávézó leghátsó részén helyezkedett el, távol mindenki mástól. Az üvegen, ami a fal gy részét beborította, kiláttam az utcára, megnyugtató látvány volt, az elhaladó emberek elterelték a figyelmem, amíg a kávémra vártam, de még a rendelésem megérkezése sem tudott kizökkenteni. Jó sokáig nem is nyúltam a kávémhoz, gyűrűvel díszített ujjammal doboltam az oldalán, ami egy rendkívül frusztráló, tompa hangot adott ki. Engem valahogy mégis megnyugtatott, hogy nem teljesen mozdulatlanl ülök ott, a hanghoz pedig már hozzászoktam, egész életemben így reagáltam akaratlanul is, ha egy pohár, vagy csésze a kezem ügyébe akadt. Különösen feszült helyzetekben. Még tisztán élt bennem az első élményem egy bárban, mikor üvegpohár került a kezembe. Mondanom sem kell, a csinos koktélpohárból csupán szilánkok maradtak.. és egy hozzácsapott számla. Lara felbukkanása nem könnyítette meg a helyzetet, csak még idegesebb lettem, mert tudtam, hamarosan elő kell vennem a saját kezűleg összeállított kis aktát. A szívem a torkomban dobogott, és végre belekortyoltam a kávéba, hogy enyhítsem az idegességem. Nem jött össze, viszont még vámpírként sem szerettem alkoholt inni fényes nappal. - Végre megjöttél! - kiáltottam fel, ahogy megláttam, szinte rögtön, ahogy betette a lábát az ajtón. - Illetve... te időben érkeztél. Én meg megint korán, bocsi. - tettem hozzá grimaszolva, amikor odaért az asztalhoz, aztán igyekeztem elhallgatni. Miért van az, hogy a szüleim összes rossz szokását sikerült örökölnöm? Kezdve azzal, hogy nem tudom befogni a számat, folytatva az idegességgel, és így tovább...
Elegáns, barátságos kis kávézó Denver szívében. Az árak viszonylag olcsóak, bár aki rendes ebédet akar fogyasztani, annak mélyen a tárcájába kell nyúlnia. A kiszolgálás barátságos és az egész hely berendezése nagyon családias.
Doppelgängers
Hasonmás
egy tükör; örökké
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Kezdőlap
