Csak figyelem az arcát. A vonásait. Keresem benne az idő múlásának a nyomát. Persze egy vámpíron ezt nehezen veszed észre. Nincsenek apró rácok az arcán, a szeme környéként, ami jelezné nekem, hogy vidám évek vannak mögötte. De a szemöldöke között sincsennek vonalak, ami az aggodalmát tükrözné. Az arca ugyan abban az állapotban fagyott meg, ahogyan húszévesen is kinézett. Csak a szeméből tudnék olvasni, de úgy érzem nincsen jogom. Félek, hogy nem ismerném fel a szemeit, ezért inkább elkerülöm őket. Az járomcsontja magasan kiemelkedik az arcából, talán ha megérinteném elvágná az ujjam. Az ajkait idegesen rágcsájla. Rá akarok üvölteni, hogy hagyja abba, minden rendben, itt vagyok. De kicsinyes a bosszú én pedig makacs vagyok. Nem kell mindent komolyan venni kedves. Ez csak egy ártatlan játék, de aggódj, nem foglak hátráltatni, hogy megtaláld a szerelmed. Ami egy hatalmas, orbitális hazugság, mert éppen azt csinálom. Játszom vele, a fejével, miközben pontosan tudom, mennyi hatalmam van fölötte. Csak egy szavamba kerülne és feloldhatnám a szenvedései alól. És megtenném, tényleg. Szívesen. De eszembe jutnak a pokolban töltött idők. Amikor a saját húsomat izzó pengékkel fejtették le a csontjaimról, hogy utána összerakjanak és kezdhessék elölről. Élénken emlékszem a démonná válásom minden apró részletére. A lelkem egy darabja, vagy talán az egész, elveszett a folyamatban. És talán éppen ez az, amiért megtartom magamnak a kilétem. Részben, mert a démon egy szánalmasan bosszúálló fajta, részben pedig mert én magam sem tudom, hogy tudna-e még szeretni. Ő nyilván azt mondja, hogy igen, mert nem ismer. Nem tudodja hány életet tettem tönkre, hány testet öltöttem már és mennyit változtam. Igaz, kínosan ügyeltem mindig, hogy a démoni lényem ne kebelezzen be teljesen, de ennek az erőfeszítésnek is megvannak a magam határai. Különösen idegesítő kényszert érzek, hogy egyszerűen csak összegömbölyödjek az ölében és a nyakába fúrjam a fejem. Hogy belélegezzem az illatát, újra megismerjem; rátapadjak, mint egy polip és soha ne engedjem el. Igazából mást se szeretnék. De egy mazochista, hangulatingadozásos fasz vagyok, és inkább piszkálom a földre hulló hamut, mint, hogy hozzáérjek. Amúgy se működne a dolog. Egyrészt azért, mert most éppen nagyjából egymagasak vagyunk, meg mert határozottan célom, hogy Phoenix ne tudja meg ki is vagyok még egy darabig. Észreveszem, hogy a cigimből kihullott a parázs és elaludt. Pedig alig szívtam belőle bármit is, csak az ő arcára figyeltem. Elpöckölöm a csikket és valamelyik polc alatt köt ki, öt másik társa mellett. Hiányoznak az idők, amikor minden egyszerű volt. Amikor a legnagyobb gondunk az volt, hogy titokban kell tartanunk a kapcsolatunkat. Bármit megadnék, hogy újra a szőlőlugasok között rejtőzködjünk. Hogy visszamenjek az időre, amikor megismerkedtünk. Szánalmas két naiv gyerek voltunk. Azt hittük, hogy majd mi ketten megváltoztathatjuk a világot. Nem értettük, hogy miért tilos egyszerűen csak szeretnünk egymást. Persze abban az időben már régen nem számítottunk már gyereknek, de ma tudom, hogy mennyire azok voltunk. Semmi keresnivalónk nem volt a felelősségvállalás környékén. Néha meglepődök, hogyan is nem halt ki a világ, amit ostoba húszévesekre hagytak. Azért érdekelsz, mert egyrészt jobb dolgom sincsen, mint a szomorú kis drámád hallgatni, másrészt egészen különleges ez a történet. Hány éves is vagy? Nem lehetsz több huszonötnél, realisztikusan mégis mennyi időt tölthettél külön ettől a fiútól? Pár évet? Azért érdekelsz kedvesem, mert szinte már elfelejtettem milyen a hangod és ha a tisztitószerek hátulján lévő használati útmutatót olvasnád fel én akkor is itt ülnék és tátott szájjal bámulnék rád. Nem tudom ki ez az Addie, de neki is szívesen kitekerném a torkát. Még azt sem tudom, hogy nő vagy férfi, de a fantáziám már életre kel. Egy ősöreg, meztelencsigának képzelem, aki csak azért van a közelében, mert várja a pillanatot, hogy Phoenix feladja, és rátehesse az a nyálas meztelecsiga mancsát. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy Addie és Phoenix, pedig nincsen rá semmilyen racionális okom. Szóval anyáskodik fölötted? Tehát nő… Fölötted ne anyáskodjon, hagyjon téged békén, te az enyém vagy… Említettem már, hogy a démon lét milyen fantasztikus tulajdonságaimat hozta elő? Nem? Akkor itt ékes példáját mutatom a megbéklyózó féltékenységemnek. Nyilván az eszemmel tudom, hogy nem sok mindent tehetek az ellen, hogy mások ránézzenek Phoenixre. Nem zárhatom be egy sötét szobába, amihez csak nekem van kulcsom. Pedig nem bánnám, akkor legalább biztosan nem tűnne el megint évszázadokra. Örülök, hogy van, aki melletted legyen. szűröm a fogaim között, de kétlem, hogy meggyőzően hangzok. Nem gondoltál még arra, hogy az életed nem mások köré építed? Addie meg ez a fiú? Talán nem lennél olyan elveszett. Persze, ha annyira szeretnéd, én nem fogom megakadályozni, hogy körém építsd az életed. De kedvesem, talán neked is jobb lesz, ha hagysz magadnak egy egérutat, mert azt hiszem, nem fogom tudni megállni, hogy ne láncoljalak magamhoz.
Szomorú vagyok. A sok emlék felkavar. Minden, ami által fel kell idéznem a múltam. Nem akartam Dantéval ragadni másfél évszázadra. Én tényleg azt hittem, hogy hamarabb vége lesz és még időben visszafuthatok Meneashoz. Annyira szeretném tudni, hogy mi történt vele az elmúlt évszázadokban. Csak felzárkózni és megismerni, hogy milyenné formálta őt az élet. Valószínűleg változott sokat, de ez rólam is elmondható, viszont a fő vonások ugyanúgy megmaradtak. A személyiségem alappillérei ugyanúgy ott vannak, mint régen. Mindössze tapasztalatokat szereztem és rá kellett jönnöm, hogy nem bízhatok meg akárkiben. Ezzel szemben mégis itt ülök a piszkos padlón és egy Atlas nevű srácnak öntöm ki a lelkem, aki vélhetőleg nem a legtisztább fialás. Plusz Atlasnak hívják. Ki a fene nevezi el így a gyerekét? Biztosan rengetegen csúfolták az óvodában. - És velem miért akarsz? – teszem fel a kérdést a lehető legkíváncsibb módon. Tényleg érdekel, hogy mi visz rá egy embert, hogy egy ennyire elcseszett lénnyel akarjon bárhová is elmenni. Számomra ez teljesen felfoghatatlan. Igazából, ha nem lenne Meneas, akkor szívesen elmennék randizni ezzel a sráccal, hiszen ő az egyik leghelyesebb férfi, akit valaha láttam. A szikra a részemről meglenne, de hogyan tudnám szeretni, ha foglalt a szívem? Utolsókat szívom a cigibe, majd elnyomom a csikket a padlón. Elég koszos már ahhoz, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy az nem szimpla por, hanem hamu is. Mivel nem tudom, hogy hova kell dobni, így az ujjaim között forgatom a már nem égő cigarettát. Sokszor akkor is ezt csinálom, ha ideges vagyok. Addie nem szereti ezt. Főleg, ha bent csinálom a házban. Szerinte iszonyat büdös, így mostanra már átszoktam arra, hogy csak akkor cselekedek így, ha nem látja. Néha megijedek tőle, az anyám sem volt ilyen szigorú. - Ugye vágod, hogy én most itt öntöm ki neked a lelkem, te meg csak szórakozol velem? – kezdek bepánikolni. Ennek nem így kellene történnie. Miért nem maradtam az eredeti tervnél? Bejövök ebbe a fránya pékségbe, odacsúsztatom a képet, megkérem, hogy rakják ki, ha nemet mondanak, pedig igézet. Ez ennyire egyszerű volt, de nekem még természetesen ezt is sikerül elcsesznem. Talán Atlas imádójához kellett volna odamennem. Már régen itt sem lennék. Lehet már Addie is végzett pedig. Ugyan nem nézek egyenesen Atlasra, de ígyis látom, ahogy végigmér. Van valami báj ebben a srácban, aminek nem sokan tudnak valószínűnek ellenállni. Úgy érzem, hogy én is csak a Meneas iránt érzett szerelmem miatt vagyok képes rá. - Ha megtalálom és azt akarja, akkor nem fogok ellenkezni. Bármit megtennék, hogy boldog legyen – mosolyodom el szomorúan. – Akkor beszélgetnék vele, amikor úgy érzi, hogy készen áll rá. Semmit sem szabad erőltetni – rántom meg a vállam. Mindig is türelmes fickó voltam. Ez lehet az oka annak is, hogy hatszáz évig sikerült megőriznem a hidegvéremet. Még egy fránya napfény gyűrűre is hajlandó voltam tíz évet várni, pedig tudtam, hogy Meneas vár rám. Vajon még emlékszik rám? És ha igen, akkor ő is hasonlóan érez, mint én? - Miért érdekellek ennyire és ez az egész történet? – ezúttal a fiú idegesítően gyönyörű zöld szemeibe nézek. Most először vizsgálom meg igazán és tudom, hogy nem volt jó ötlet, hiszen túlságosan magával ragadó. Nagyot nyelek és újra a kezeimben tartott csikket kezdem birizgálni, ami már kezd teljesen szétjönni. A papír már néhány helyen levált a szivacsos részről. - Persze, hogy szeretem – sóhajtok ma már sokadjára. – Az életem nem túl izgalmas. Olyan vagyok, mint egy elveszett bárány. A legjobb barátom, Addie, nélkül már rég el lennék veszve. Vele élek, vele töltöm az összes időmet és amellett, hogy tényleg roppant jó barát, sokszor terelget a helyes útra meg anyáskodik is felettem. Ami előtte volt, pedig túl régen történt már ahhoz, hogy felemlegessem. Jelenleg ennyiből áll az életem – magyarázom, s még mindig nem értem, hogy miért mondok el neki ennyi mindent. Ugyanaz a naiv srác vagyok, mint voltam. Addie-nek mégsem sikerült ezt kivernie belőlem. Pedig már at hittem, hogy kezdek fejlődni. Mindig csalódnom kell. Olyan jó lenne, ha minden varázsintésre működne. Ha kitörölhetném az életemnek azt a részét, amit nem osztok meg Atlasszal. Dantét, az emberség nélküli éveket, a két és fél évszázadot a kriptában.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Márc. 22, 2020 12:03 am
phoenix && atlas
time makes you bolder, even children get older
Istenem, meg kell zabálom. (Nem, nem úgy, a démondiétának nem része az azt-hittem-meghalt-de-random-feltámadt-és-most-nem-tudom-mihez-kezdjek-vele-ex. Hamar éhen halnánk.) A féltékenysége, a zavartsága, az irritáltsága, mind tesz valamit a fejemmel, aminek normál állapotban nem kellene megtörténnie. Egy puffogó, doromboló kismacskára emlékeztet, aki azért kötözködik veled, mert figyelemre van szüksége. Drágám, te kitől kaptad meg a kellő figyelmet az évszázadok alatt? Csak mondd meg a nevét és én azonnal kasztrálom. Na jó, talán a féltékenység egy *kicsit* rám is jellemző. Nyugi babám, még nem volt szerencsém randizni vele. Nem tudom, az, hogy rendelek magamnak egy pizzát, amit az arcomba tömök miközben a Vanderpump Rules-t nézem, aztán a zuhany alatt magamhoz nyúlok randinak számít magammal? Mert akkor én és én minden szerdán randizunk. Úristen, tudathasadásom lesz, ha sokáig folytatjuk még ezt a beszélgetést. Látom rajta, hogy az utolsó idegszálain táncolok, és távol álljon tőlem, hogy egyetlen ősz hajszálat is okozzak a buksiján – nem mintha a vámpírok őszülnének. Kicsit megsajnálom, de annyira azért nem, mégis csak elhitette velem, hogy meghalt és aztán rohadhattam a pokolban évtizedekig. Lehet, hogy tudok segíteni. Lehet, hogy csak szórakozok veled. Az is lehet, hogy mindkettő. Ez aztán egy baromi hasznos válasz volt, biztosan beloptam magam vele a szívébe. Ah, egyem meg, milyen gáláns úriember, biztosan a neveltetése teszi. Pedig már teljesen elképzeltem az újratalálkozásunkat, ahogy egy lepra bár mögötti koszos sikátorban megdug. Szomorú. Nem mintha annyira meglepő lenne a válasza, őt ismerve egy tucat rózsával jelenne meg és valami csillagfényes, nyálas, romantikus epic randit szervezne. A gazdag úrfik kiváltsága. Legyen, de csak ha utána tényleg egy koszos, sötét sikátorban kötünk ki. Egyértelmű, hogy az évek alatt valódi romantikus lélek lett belőlem, igaz? Pff. Most nagyon rendes leszek és megosztok veled egy titkot. Ha én lennék az expasid és ezer éve először látnálak, és *így* néznél ki a nyomaték kedvéért tetőtől talpig végig nézek rajta Tuti, hogy először a kiesett szexet pótolnám be, beszélgetni ráérünk utána is. Ennek két oka van igazából. Az egyik, hogy basszus most is beszélgetünk és a tudta nélkül annyi információt oszt meg velem, hogy zsong tőle a fejem. Másrészt elég nevetséges ez pont tőlem, aki felsőbbrendűnek tartja magét a romantikánál, de valamiért az intimitás hiányzik a legjobban a kapcsolatunkból. Nem csak a szex, az egész érzés, hogy van, aki jobban ismer, mint én magam, hogy van, akivel annyira egy hullámhosszon vagyok, hogy szinte egy azon emberré válunk. Fúj. Ezt sose fogom, hangosan kimondani, és büntetésképp most döglött kiscicákra kell gondoljak. Csodás démon vagyok. Amikor elmeséli a történetét nem hiszem, hogy rólam beszél. Nem. Tudom, hogy nem rólam beszél, mert nem én tűntem el. És egy kicsit megint dühös leszek rá. Hányszor elmondtam neki, hogy túlságosan is megbízik másokban? Hányszor próbáltam kicsit terelni a gondolatait. De közben én is hibás vagyok, mert a gerincemet kitörtem volna, csak, hogy a világ mocskától megvédjem. Hogy sose tudja meg mennyire romlott életet élünk. Basszus, Phoenix. Nekem meg megígérted, hogy együtt öregszünk meg és mégis megszegted a szavad. Miért ér többet annak a vadidegennek tett ígéreted, mint az enyém? Miért kell ennyire irritálóan jónak lennek, miért nem tanított meg soha senki kijátszani a szabályokat. Idegesen túrok a hajamba, amit ő nyilván nem vesz észre, mert nem néz rám. Nem mer egy idegen szemébe nézni, mit gondolna, ha tudná, hogy én vagyok az. Továbbra is fenntartom, hogy ebből a helyiségből kopaszon sétálunk ki. Lecsúszok a pultról és letérdelek elé. Óvatosan megemelem az állát, hogy rám nézzen. Azt akarom, hogy engem lásson, hogy megismerjen. De közben nem vagyok hajlandó elmondani neki az igazat. Elő kellene keresnem a gyógyszereimet a szekrény alól, ahová gurultak. Te tényleg szereted ezt a srácot. Nem mintha kérdés lenne. Talán tényleg tudok neked segíteni megtalálni, de mesélj magadról előtte. Biztosan van a srácon kívül is életed. Ha elég információt megosztasz magadról, lehet még a randiknra sem kell eljönnöd. mosolygok rá és leülök mellé a földre. Annyit beszélt már rólam, de nem hiszem el, hogy az egész hatszáz évét én tettem ki. Kíváncsi vagyok miben változott. Még mindig a napraforgó a kedvenc virága? Még mindig azt hiszi, hogy nem tud énekelni, mikor annyira élveztem, amikor valami altatót suttogott a fülembe? Még mindig ugyan az a naiv fiú, vagy az évszázadok őt is megviselték?
Egyre inkább szétszed a kíváncsiság, hogy vajon ki lehet ez a srác. Mintha tudna valamit, amit nem árul el vagy csak megint túl naiv vagyok és kezdek dolgokat belelátni a semmibe. Az is lehet, hogy egy tök normális srác, aki örül a kiszolgáltatott helyzetemnek és szórakozna egy kicsit. Talán emellé még kanos is és ezért akar elmenni velem egy randira. Még nem kerültem soha ilyen szituációba, szóval nem tudom, hogy mi lenne a helyes döntés. Félek, ha kiderülne, hogy elmegyek vele egy randira, akkor később ha ezt Meneas megtudja, akkor nem fog örülni neki. Lehet, hogy ez csak az én hülyeségem, hiszen már hatszáz éve nem láttuk egymást. Aztán meg a lehetőséget sem akarom kihagyni, mert az is benne van a pakliban, hogy nem hazudik a srác és valójában nyomra tudna vezetni. Úgy érzem magam, mint egy döntésképtelen idióta. Addie biztosan tudná, hogy mit kell tennem, de ő most nincs itt, hogy segítsen. Amúgy is ideje talpra állnom végre az életben. Még mindig olyan vagyok, mint egy gyerek, aki felügyeletre szorul. Mikor leszek már a magam ura? - Mi? Elmentél már vele randizni? – elsőre csak ennyit fogok fel az egészből, el se jut az agyamig a feltételes mód, amit használ és hirtelen olyan féltékenység fog el, mint még soha. Nyilvánvalóan voltak utánam is más férfiak az életében, senki sem bírja ki hosszú évtizedekig hancúr nélkül, de néha szeretem azt hinni, hogy én vagyok az egyetlen azóta is. Már amennyiben emlékszik rám. – Legyél őszinte velem, Atlas. Valóban tudsz segíteni megtalálni vagy a bolondját járatod velem? – szinte süt rólam a kétségbeesés. Biztosan tisztában van vele, hogy nem én vagyok a világon a legerősebb személyiség. A legtöbbször ha elhatározok valamit, nem feltétlen tudom tartani magam ahhoz. Kezdetekkor mindig eljátszom a fasza csávót, aztán meg valami úgyis elbizonytalanít. Most ez a valami Atlas. - Dehogy! – tiltakozom rögtön. – Az teljesen más. Nem is tudom, hogy hová mennék vele először randizni, ha hajlandó lenne visszafogadni. Odáig még nem jutottam el fejben. Ő nem azt érdemli, hogy egy random olcsó étterembe vigyem, majd a legprolibb bárba és a lakásomra fel vagy az egyik eldugott budiba a bárban – mondom Atlasnak, habár magam sem értem, hogy miért osztok meg vele ennyi információt. Természetesen ferdítek egy picit az igazságon, mert nem kell tudnia, hogy jelenleg egy motel szobában csövelünk Addie-vel már egy ideje. Majd ha megtaláltam Meneast igézek magunknak egy gyönyörű házat a világ azon pontján, ahol csak akarja. Nagy slukkot szívok a cigimbe. Abba a témába már nem megyek bele, hogy hogyan is bánok az adottságaimmal. Nem hiszem, hogy túl sok köze lenne hozzá és amúgy is sokszor félve beszélek erről a témáról. Olyan tudok lenni, mint egy tizenhat éves szűz kislány, aki most lett túl az első alkalmán. Kész vicc, nem? Zavar, hogy az arcomba fújja a mentolos füstöt, de nem szólok rá. Nem akarom kiakasztani és ha megtenném, akkor félek, hogy elküldene. Nem bízom a srácban és kételkedek a szava hihetőségében, de attól függetlenül ott lebeg előttem Meneas arca. Minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy megtalálhassam. - Történt egy baleset és egy olyan személy találta meg, akinek nem kellett volna. Nem tudott mit tenni, hát vele tartott és naivitása olyan szintekre emelkedett, mint még soha. Segíteni akart annak a férfinak valamiért cserébe, aztán nála ragadt. Megígért neki valamit és ő sosem szegi meg a szavát. A férfi meghalt, a srác meg jobban elveszett lett, mint valaha. Nem tudom hol lehet és mi van vele – végig az égő cigarettát bámulom. Nem merek feltekinteni Atlasra. Még abban is biztos vagyok, hogy elvörösödtem. Miért mesélem el a történetem egy bizonyos részét nagyobb vonalakban, lényegi információk kihagyásával? Egyedül Addie tudja, hogy mi történt velem. Ennek a fiúnak nem kell.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Márc. 21, 2020 8:04 pm
phoenix && atlas
time makes you bolder, even children get older
Oh, Phoenix. Vajon mit fogsz szólni, ha egyszer összeszedem magam és elárulom neked a titkom. Haragudni fogsz rám, amiért játszottam veled? Vagy megkönnyebbülten a nyakamba borulsz? Esetleg el sem fogod hinni nekem, mert addigra sikeresen kialakítottam magamról egy őrült képét? Talán ez mind így egyszerre… Nem tudok betelni a látványával. Csak bámulom a tetoválásait és azon jár az agyam, vajon mikor szerezte az elsőt? Mi vitte rá? És a következőt? Mikor jött rá, hogy megállíthatatlan a folyamat és az egész karját befedi a tinta? Vajon mit szól majd Atlas saját tetoválásaihoz? Személy szerint elcsépeltnek tartom őket és legszívesebben kikaparnám a saját szemem, annyira fájdalmasak a szóviccek benne. Mármint… pillangó a hasán? Madárkalitka a bordáin? Szív a karján? Komolyan ki lehetett ez a srác? Néha nagyon kíváncsi lennék milyen ember lehetett Atlas… Miért ne ismerhetném? Ha már behoztad ide a képét, gondolom feltételezed, hogy valaki innen segíthet megtalálni. Miért ne lehetnék az pont én? Lehet, hogy minden kedden bejár és mindig egy szójatejes karamellás lattét rendel. Lehet, hogy vele is ugyanúgy elmentem már randizni. Hamarabb halnék meg, minthogy valaki egy karamellás lattéval a kezemben meglásson, de ezt ő nyilván nem tudja. Honnan is tudná, nem volt itt az elmúlt pár évtizedben, hogy megtapasztalja mennyire is undorodom a modern kortól. Ha rajtam múlna, sosem mozdult volna el a világ a nyolcvanas évekről. Igaz, elég jó életet életem akkoriban… Közben felsorolja, hogy mit gondol a potenciális randkinról. Hm. Hát ha ez aza ötlete, én biztosan nem fogok akadékoskodni… Nem válaszolok a kérdéseire egészen addig, még a raktár csendes magányában nem vagyunk. Igazán nem Vicky fülének való a téma. Szegény még végre felfogná, hogy alapvető biológiai gondok állnak közöttünk – pontosabban hiányzik egy nagyon fontos része, ami nélkül nehezen tudnék megélni egy párkapcsolatban. Phoenix ugyanakkor… Szóval feltételezzük, hogy megtalálod életed szerelmét és akkor is ez a terved? Elviszed a sarki kínaiba, leitatod olcsó whiskeyvel és felmentek a lakásodra egy gyors kufircra? Ne érts félre, személy szerint támogatom az ötletet, de nem biztos, hogy őt ezzel visszanyernéd. Bár attól függ, mennyire tudsz bánni a khm… adottságaiddal. Még élénken él az emlékeimben, amikor ugyan ez a fiú a világ minden óvatosságával vetette fel, hogy mi lenne, ha éjszaka találkoznánk a városon kívül a Tiber partján… Valahogy kétlem, hogy még mindig olyan szemérmes lenne. Bár, talán már akkor sem volt igazán az. Az arcoddal semmi baj, ne aggódj. Csak régen jártam már kardiológusnál, szóval nem tudom a szívem, hogy bírja a dolgot. Teátrálisan a homlokomhoz emelem a kezem, mintha középkori úrhölgyek, mikor ájulást színlelnek. Hogy utáltam őket. Nem szív mentolosat, tehát természetesen közvetlenül az arcába fújom a füstöt. Nem mintha sok más választásom lenne a nagyjából öt négyzetméteres térben. Hallgatom, ahogy rólam mesél, kettőnkről. Nem tudom miért lep meg, hogy ő is éppen annyi apróságra emlékszik, mint én. Nem tudom miért hiszem mindig azt, hogy ez a kapcsolat nekem többet jelentett, mint neki. Bár azt hiszem, ő érti helyettem is. Valóban mindig azt hittem, hogy egy kész roncs vagyok, valójában a mai napig így gondolom. Édes, amilyen jó véleménnyel van rólam, bár nyilván ő nem látott abban a bizonyos nyolcvanas években, amikor talán öt évet fixen valamilyen szeren beállva töltöttem. És egy démonnak elég különleges szerek kellenek, hogy beálljon, szóval el tudod képzelni… Az sosem jutott eszembe, hogy ennyire megfigyelte a szokásaimat. Ami ostobaság, mert én is nyilván ismertem az ő minden mozdulatát. Volt idő, amikor a lélegzetvételéből meg tudtam állapítani, éppen milyen hangulatban van. Valami a szívem helyén sajog, és visszavágyik azokba az időkbe. Naivan azt hittük, milyen rossz sorsunk van, pedig így visszagondolva, egyszerűbb nem is ehetett volna a dolog. Ha ennyire szerettétek egymást, és ennyire rózsaszín volt minden, miért tűnt el? teszem fel a milliódolláros kérdést. Lábaimat lógatom a pultról és a cipőm orrával megbököm a térdét, válaszadásara noszogatva.
Nem tudom hová tenni ezt a szituációt. Úgy érzem magam, mint aki teljesen sarokba van szorítva. Utoljára akkor éreztem hasonlóan, mikor az 1400-as években Dante megígérte, hogy elvisz egy boszorkányhoz, aki napfény gyűrűt készít nekem. Tíz év. Pontosan ennyi idő telt el, mire azt mondta, hogy megbízik bennem és elvitt ahhoz a boszihoz. Már nem emlékszem a nevére, de az arca örökké az elmémbe vésődött. Gyönyörű nő volt, nem láttam még hozzá foghatót. Ezt soha nem merném kimondani Adelaide előtt, mert biztosan bántaná egy kicsit az önbizalmát. Jobban belegondolva egész életemben mások kiszolgáltatottja voltam. Mikor végre elhatározom, hogy talpra állok egy ilyen srác jön velem szembe. Még mindig állítom, hogy egy rendkívül furcsa aura lengi körbe, amit nem tudok hová tenni, de meg szeretném fejteni mihamarabb. Nem akarok a kis csicskása lenni. Hatszáz év után ideje a magam urának lenni. Meg Addie-nek, de az más történet. - A magány kibírható, de nincs értelme olyannal együtt lenni, aki nem a szíved választottja – túl romantikusnak tűnhetek. Túlontúl csöpögősnek, de annak ellenére, hogy nem látszik, elég idős vagyok már, hogy ezt megengedhessem magamnak. Egyszer egy görbe estémen valaki közölte velem, hogy hülye vagyok. Nem emlékszem a srác nevére, konkrétan az arcára sem, de a szavai megmaradtak. Az ő szemszögéből nem csak egy valaki van mindenki számára. Több ember, időszakosan szeretünk bee valakibe, majd az elmúlik. Ahogy ő is képen röhögött engem, én is ugyanúgy tettem ezen megszólalása után. Azt mondják, hogy el kell fogadni mások véleményét is a dolgokról, de ha valaki ekkora baromságot mond ahhoz nem tudok komoly képet vágni. - Honnan ismernéd? A másik meg, ha tényleg ismered, akkor keresztbe akarsz tenni neki, hogy randira szeretnél menni velem? – húzom el a számat. Valami nagyon nem okés. Rengeteg kérdés van a fejemben, de nem tehetem fel az összeset Atlasnak. Nem akarom, hogy azt mondja most van elege és zavar ki a pékségből. Amúgy meg csak én lehetek ennyire elcseszett, hogy pont egy ilyen helyen futok bele egy Atlas kaliberű srácba. Kevésbé lepne meg, ha valamelyik éjszakai klubban jönne oda hozzám egy srác ilyen dumával. Nem kételkednék és meg sem lepne. Most viszont kezdem kicsit azt is érezni, hogy a bolondját járatja velem. - Mégis milyen teszten? Hogy szépen viselkedek, kifizetem az italaidat, a kajádat és még talán fel is viszlek magamhoz jobb esetben? Ez lenne az a teszt? – kérdezem kicsit megemelkedett hangon. Az én időmben kicsit másabbak voltak a randik. Nem is igazán voltak. Én és Meneas többnyire csak bújkáltunk. A többi embernek meg már kiskorától kezdve megvolt, hogy kivel fog összeházasodni. Szerencsére az én szüleim ilyen szempontból normálisabbak voltak. Nem kerestek nekem lányt, akit kötelezően el kellett vennem. Akkor húszévesen valószínűleg abban az időben már rég gyerekem lett volna. Egy kis mitugrász, aki inkább ment volna az idegeimre, minthogy szerettem volna. - Mi a baj az arcommal? – értetlenkedem. Nem én vagyok a világ leghelyesebb sráca és emellé még eléggé vékonyka is vagyok, de akkor sem gondolom azt, hogy baj lenne vele. Meglepődötten pillantok le a kezemre, mikor Atlas megfogja azt és úgy vezet hátra egy szűkös raktárhelyiségbe. Közben azért oldalra pillantok a lányra, aki úgy néz Atlasra, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt. Egy percnyi győzködést sem igényel a csaj. Rögtön átveszi a bongyori helyét a pult mögött. Ki csinálna meg ilyet egy srácnak, akibe ugyan bele van zúgva, de az telibe szarja őt? Szánalmas. A raktárba érve figyelem, ahogy Atlas helyet foglal egy fémpulton, míg én előtte a földön törökülésben, mint egy kisgyerek. Nincs sok látványosság ebben szobában. Néhány doboz, papírpohár, szalvéta és ezekhez hasonló termékek. Minden, amire szükség lehet egy pékségben. - Most tényleg meséljek neked róla? – sóhajtok, s közben elutasítom a cigit, amivel kínál és előveszem a sajátomat. – Nem szívok mentolosat – közlöm, s meggyújtom a piros marlboromat. - Bármit megtett volna értem és én is érte. Ő a legcsodálatosabb férfi, akivel valaha találkoztam. Intelligens, jóképű , bátor és merész. Persze ő azt hiszi, hogy egy kész roncs, ami nem igaz. Hatalmasat kockáztatott értem és most talán azt gondolhatja, hogy nem érte meg, pedig igenis megérte. Sok idő telt el azóta, de egyszerűen képtelen vagyok másra ránézni. Én is sokat áldoztam fel miatta, hiszen képes lettem volna otthagyni a családomat, már elegem volt a sok bújkálásból. Csak vele akartam lenni. Már megvolt a tervem, hogy mit is fogunk tenni, de sosem volt alkalmam elmondani neki – húzom el a számat, s közben meggyújtom a cigimet. – Plusz ott vannak az apró dolgok. Talán észre sem vette, de ha ideges volt mindig a tenyerébe süllyesztette a körmét, ezért minden egyes alkalommal késztetést éreztem arra, hogy fogjam a kezeit és ne tegyek kárt benne – sóhajtok és itt érzem, hogy meg kell állnom, mielőtt túl sok emlék önt el túl nagy hirtelenséggel.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Márc. 21, 2020 1:40 pm
phoenix && atlas
time makes you bolder, even children get older
Bevallom, egy kicsit – nem, igazából baromira – élvezem, hogy a bolondját járathatom vele. És úgy tűnik ebben partner. Hiszen ha valóban annyira idegesíteném már régen megigézett volna (legalábbis megpróbálná) vagy elhúzott volna a picsába. De még mindig itt van. Vagy annyira lehengerlő vagyok – pff, valljuk be ez nem annyira hihető – vagy tényleg ennyire szeretne megtalálni, hogy elviseli ennek a vadidegen fiúnak a hülyeségeit. Ugyan már, kár lenne ezért a szép pofiért, ha örökre egyedül maradnál. mosolygok rá. Valóban így gondolom, ha soha nem talált volna rám, akkor sem akarnám, hogy örökre egyedül legyen, de közben az a kis féltékeny, önző hang a fejemben már tervezgeti, hogyan fogja módszeresen eltávolítani minden pasi ujjait, akik valaha megérintették. Talán a dühkitörési problémáimat kezeltetnem kellene, de nem gondolom, hogy bármelyik pszichomókus is hatásos lenne, tekintve, hogy mindez a pokolban eltöltött évtizedekből és a démon létemből fakad. Semmiség. Látom rajta, hogy már így is közel van az idegösszeroppanáshoz, tehát természetesen, kicsit tovább feszítem a húrt. Mi van, ha ismerem a srácot? És meg akarok róla győződni, hogy megérdemled, hogy egyáltalán megtaláld. Vedd úgy, mint egy próbakört. Nem tudom, mit gondolhat vajon rólam. Talán egy eszelős őrültnek tart. Annyira nem is lenne messze a valóságtól. Amúgy is, soha nem voltam még randin. Nyilván anno nem sok lehetőségünk volt a párválasztás formalitásait gyakorolni, lévén, ha elkaptak volna minket egy kompromitáló helyzetben azonnal szodómiával zárkába dugtak volna. Utána pedig… nem igényeltem hosszabb kapcsolatokat érthető módon. Szívem, ha átmész a teszten, nem lesz szükséged arra, hogy kirakjam a plakátot. Körbe sétálom a pultot és megállok vele szemben. Vajon mennyivel lehet magasabb nálam most? Mi van ha egymagasak vagyunk? Rómában, majd’ egy fejjel fölém tornyosult, de Atlas nem olyan idegesítő kis görcs, mint én voltam. Ismét rá kell csodálkozzak, vajon, hogy bírt elviselni egy ilyen dühkitöréses bolhát maga mellett. Tudod mi károd még az egészségre? Az arcod. rávigyorgok és megpaskolom az arcát. Bárhonnan is származzon ez az újdonsült agymenésem nem bánom. Kézen fogom és felállítom a székről. Dobok Vickynek egy lehengerlő mosolyt és megkérem, hogy álljon be a pult mögé pár percre. Vicky kábán bólint. Vicces, hogy még a képességeimet sem kell használnom rajta. Egyszerűen kérek valamit és azt megteszi, milyen kényelmes. Ha eddig nem volt egyértelmű számára, most már biztosan tudja. nevetek és magam után húzom Phoenix-t a raktárhelyiségbe. Fullasztó, apró hely ez, abszolút nem arra találták ki, hogy klubhelyiségként használják. Amint becsukódik a hátunk mögött az ajtó egy pillantással elfordítom Phoenix háta mögött a kulcsot. Telekinézis, milyen gyönyörű képesség. A helyiség tele van falak mellé zsúfolt dobozokkal. Papírpoharak, szalvéták, feltöltésre váró áru, minden ami bármelyik kávézó raktárjában megtalálható. Egyetlen árva fémpult van, ahol azonnal helyet foglalok. Előhalászom a zsebemből ismét a cigarettát, kiveszek egy szállal és meggyújtom. Jól esik, ahogy a mentolos füst eltölti a tüdőmet. Phoenix felé nyújtom a dobozt. Mesélj nekem erről a fiúról. Mitől olyan különleges, hogy ennyire keresed. Fordítom: simogasd egy kicsit az egómat, mert az elmúlt hatszáz év nem tett neki túl jót. Más szóval: emlékeztess kik is voltunk egykor.
Furcsa érzés kerít hatalmába. Hirtelenjében már nem is feltétlen szeretnék itt lenni és már az a hülye plakát sem számít annyit. Amúgy is Addie ötlete volt az egész. Én nagy szájhúzogatva indultam el a felfedező túrámra. Nem akartam ezt csinálni, hülyeségnek tartottam és úgy véltem, hogy ezzel csak jobban felhívjuk magunkra a figyelmet. Inkognitóban kellene maradnunk, mert a mai világban már furcsa a rendőrség bevonása nélkül keresni rajz alapján egy embert. Vagyis egy démont, de erről senkinek sem kell tudnia. Itt lenne a lehetőség, hogy szépen felálljak és kisétáljak a helyről, de mégsem teszem. Van valami ebben a srácban vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy tud valamit, ami kíváncsivá tesz engem és ami miatt eszembe sem jut a megigézés gondolata. Amúgy meg szerintem teljesen hatástalan lenne. Úgy beszél, mintha ő sem ma született volna. Legalábbis nem ebben a korban, de lehet csak én vagyok túlságosan paranoiás. Egész életemben menekültem és kerestem valakit. Meneas is a terítéken volt csak nem olyan nyilvánvaóan, mint mondjuk Dante Julio-ja. Hamarabb kellett volna találkoznom Adelaide-del és elfelejtenem az önsajnálatom, s akkor talán mostanra már minden régen a helyén lenne. Lehet, hogy éppen most is Meneasszal ücsörögnék valahol nyugalomban, mindentől elzártan. Hatszáz év után már nem várok új kalandokra. Egy kis nyugalmat és elvonulást szeretnék. - És ha nem találom meg a srácot és nem találkozom soha többé senki mással az neked miért fáj? – kérdezek vissza ingerült hangnemben. Tényleg úgy érzem, hogy képtelen lennék beleszeretni másba. Most is itt van ez a srác. Le sem tudnám tagadni, hogy minden szempontból az esetem és talán még arra is képes lenne, hogy elbűvöljön, mégsem lenne ugyanaz. Tudom, hogy már mindez piszkosul régen volt. Változtunk azóta, de én merem azt hinni, hogy okkal szerettünk anno egymásba. Két ártatlan fiú, aki bújkált a többi ember elől, hogy lopjon egy csókot a másiktól. Az ilyen sosem múlik el. Ha egymás elé kerülnénk, akkor is ugyanazt éreznénk. Én ezt hiszem és vallom. A néha már reménytelennek hitt gondolatok mellett azért nem tudok elsiklani afelett, hogy Atlasszal valami nagyon nincsen rendben. A hirtelen vélemény változtatások nekem többet sugallnak annál, hogy csak szivatni akar. Talán tud valamit. Lehet, hogy pont ezért nem akarja kirakni a képet az én szeretett Meneasomról és muszáj leszek belemenni a kis játékaiba, ha többet akarok tudni, ám nem tudom, hogy mire készül. - Tudom, hogy milyenek ma az emberek. Sokszor azt sem látják, ami az orruk előtt van, de ez nem mindig jelent valamit. Lehet, hogy be fog sétálni ez a srác, de az is lehet, hogy valaki úgy jön be, hogy már látta. Ne vessük egyből falra az ördögöt – csóválom a fejem lemondóan. Sokszor engem is idegesít a legtöbb ember. Főleg, amikor átnéznek rajtam, de néhány esetben ennek örülök is. Nem feltétlen látják meg, ha egy gyenge pillanatomban a vér szagára elváltozik az arcom. Csak mennek tovább. Akkor sem állnának meg, ha éppen a földön fekve haldokolnék és ez szomorú. Nem akarok már túl sokáig élni ebben a romlott világban Meneas nélkül. - Te most komolyan azt kéred, hogy menjek el veled randizni, vegyelek le a lábadról, hogy kirakd a rajzomat életem szerelméről? Veled valami baj van öcskös? – értetlenkedem. Mire jó ez? Azt hiszi, hogy majd elmegyünk kajálni meg inni egyet, aztán valamelyik kocsma hátsó budijában dugunk egyet és elfelejtem Meneast? Ez valahogy nem így működik, de mégis biztatnak tartom az ajánlatát. Sóhajtok egyet és jobb öklömmel a pultra ütök. - Bassza meg! Ha így cselekszem, akkor kirakod azt a retkes plakátot? – emelem fel a hangom jobban a kelletténél. Alap járaton nem vagyok egy hirtelen haragú fiú, de rendkívül felhúz most Atlas. Aztán meg az elmúlt hatszáz év nyomora sem segített nekem túl sokat. A pult felé hajolok, a kezeimre döntöm a fejem és belül üvöltök. Miért kell mindig ilyen elcseszett szituációkba keverednem? A hülye naivitásom az oka. Tényleg elhiszem neki, hogy segíteni fog nekem, de remélem ő nem fog kihasználni, hogy segítsek megtalálni vagy megölni valakit és akkor utána ő is megkeresi nekem Meneast. Már nem várhatok tovább. Már ígyis úgy érzem, hogy a végsőket rovom. - A dohányzás káros – emelem fel a fejem egy gúnyos mosoly kíséretében. – Menjünk hátra bongyori – állok fel a helyemről. Közben egy lány tűnik fel, aki mind végig minket figyelt. Elég aggódó tekintettel. Ugyanabban a pólóban van, mint Atlas, amiből arra merek következtetni, hogy ő is itt dolgozik. Több figyelmet szán nekünk, mint egy átlag embernek kellene. - Te az a lány ott tudja, hogy meleg vagy? – nevetek fel. Szegény csaj! – Na de mutasd az utat.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Márc. 21, 2020 12:35 am
phoenix && atlas
time makes you bolder, even children get older
Elgondolkozom egy pillanatra, mi lenne, ha feloldanám a kínlódásai alól és felfedném magam. De hát az túl egyszerű lenne. Én évtizedeket szenvedtem végig a pokolban, mielőtt megszöktem volna. Ő is szenvedhet kicsit. Látom rajta, hogy frusztrálom. Ha csak egy kicsit is hasonló még, mint amilyen egykor volt biztosan ő is meg tudna fojtani egy kanál vízben. Ha őszinte akarok lenni – ami így démonként nem egy erős jellemzőm – kicsit élvezem, hogy nálam van a labda. Elég gyerekes dolog ujjal mutogatni, hogy bibibi, én tudok valamit, amit te nem. De be kell vallanom, ez az egész helyzet simogatja egy kicsit az egóm. Amennyire dühös vagyok rá, annyira imponál is a dolog, hogy ennyire meg akar találni. Nem utolsó szempont, hogy nem taszítja vissza az új arcom. Mondjuk nem hiszem, hogy túl válogatós lenne, valamiért neki sikerült a ronda lepényképembe is beleszeretnie, szóval nem gondolnám, hogy túl magasok az elvárásai. Mindenesetre azért be kell valljam, tényleg nem választottam csúnya alteregót. Phoenixnek viszont remekül áll a modern kor. A tetoválások, akármilyen bugyutának tűnnek is, jól néznek ki a testén. A modern ruhák kiemelik a testét – már amennyit látok belőle a pulton keresztül – és a haja sem az a szénaboglya, mint régen. Még az új neve is tökéletesen illik rá, a hamvaiból újjáéledő fiúra, aki bassza meg magát, amiért nem keresett eddig… Vajon mi lett volna, ha nem veszítjük el egymást? Létezik, hogy még mindig együtt lennénk? És mi van, ha soha nem találod meg a srácot? Akkor soha többet nem találkozol senkivel? Ugyan már, nem esküvőt ajánlok, csak egy kis kikapcsolódást. Nagyon furcsa ez a helyzet; arra próbálom rávenni az exem, aki nem is igazán az exem, de mégis az, hogy ne keressen engem tovább, inkább jöjjön el velem randira. Elég hosszú életem van, de asszem ennyire körülményesen még sosem próbálkoztam pasinál. Rendesen összezavarom saját magam. Ha Phoenix eddig nem hitte azt, hogy bipoláris vagyok, most már tuti nem lesz kétsége se felőle. Én magam sem vagyok biztos abban, hogy minden rendben van a fejemben. Tuti valamilyen tudattalanban elraktározott érzelmet hívott elő a jelenléte és ez pszichózist okozott. Ha megbolondulok, az ő hibája lesz. Említettem már, hogy a huszadik században eltöltöttem egy kis időt Sigmund Freuddal? Pedig így van, tökéletesen fogalmaztad meg. Mindegyik vendég baromira vak. Ha az ajtón lenne óriásplakáton ennek a srácnak a képe, és utána itt állna a pult mögött, azt se vennék észre. Milyen humoros lettem hirtelen. Nem is tudom, hogy szánalmamban vagy fájdalmamban nevetek magamon. Valaki lőjön le. Na jó figyelj, ajánlok egy dealt. Elviszel életem legnagyszerűbb randijára, leveszel a lábamról és ha úgy gondolom elég meggyőző voltál kirakom a képet. Sőt, még rá is kérdezek pár vendégnél. És akkor tökéletesen jó alkalmad lesz mesélni magadról egy kicsit, hogy miért is olyan hű de különleges ez a srác, hogy ennyire keresed. Fogalmam sincsen, miért akarom ennyire ezt a randi dolgot. A randi amúgy is az ostoba halandók szánalmas találmánya. Talán azt akarom, hogy megismerje, ki vagyok most, és én is megismerjem ki ő most. Ha egyszer úgy is döntök, hogy nagy kegyesen felfedem magam előtte, ez az arc, amit el kell fogadnia. Mert Meneas nincsen többé, és ha a fejem tetejére állok sem tudok újra ugyan az lenni. Szóval vagy kell neki ez a morcos öregember egy huszonéves testébe zárva, vagy jobban teszi, ha keres valaki mást. Mert mi van, ha csak az emlékembe szerelmes? Mi van, ha én is csak az emlékét szeretem? Szóval eljött ez a pont. Végleg begolyóztam. Vajon hol találok olyat, aki egy hatszáz éves démont ki tudna kezelni a bajaiból? Talán vissza kellene hoznom jó öreg Sigmundot a pokolból – mert tuti oda került. Nem egészen tíz perccel ezelőtt azt sem tudtam, hogy életben van. Kettő perce még meg tudtam volna fojtani a cukortartóban – mondjuk, még mindig nagyon szívesen behúznék neki egyet, csak hát na… féltem a pofiját. És épp ez a probléma, eljutottam odáig, hogy különösebb probléma nélkül flörtölök vele. Sigmund hol vagy, de most tényleg?! Na szóval, itt nem hagyhatlak rágyújtani, de hátul senki sem látja, mit szólsz? előveszem a zsebemből a bontatlan doboz mentolos cigimet – amit egyébként ezer éve vettem, de most piszkosul jól esne egy – és a fejemmel a hátsó ajtó felé bökök. Mert amúgy pont erre van szükségem. Összezárni magam vele egy szűk, rosszul megvilágított raktárhelyiségbe. Sigmund…?
Jobban megfigyelve egész helyes srác ez a pultos fiú, habár nem vihette sokra, ha kedd délután kettőkör itt tölti az idejét ilyen fiatalon. Na nem mintha nekem jogomban állna tolni a hegyi beszédet, mivel én meg aztán tényleg semmire sem vittem. Életem hajnalán mindennek vége szakadt. Persze miután Dante meghalt ahelyett, hogy kikapcsoltam volna az emberségem cirka nyolcvanhat évre, mást is csinálhattam volna. Talán járhattam volna egyetemre és átélhettem volna néhány olyan dolgot, amit annyira szeretnek az átlag emberek vagyis nem a szeretnek csak az értékrendjük szerint azaz átlagos. Pár évre tényleg megtehettem volna és talán még nem késő, de Meneas nélkül innentől fogva egy lépést sem akarok mozdulni. Vele akarom átélni először mindezt, hiszen ez volt az eredeti terv is. Én és Ő a világ ellen. Hangosan felnevetek a randi ötletének a felhozására. Nem tartanám normál esetben lehetetlennek, de ez nem menne most nekem. - Tudod édes, ha nem lenne az a fiú, aki a képen szerepel, akkor biztosan elhívnálak randizni. Ehhez kétség sem fér, de sajnos a szívem már másé – szomorú mosolyt erőltetek az arcomra. Mióta nem láttam Meneast nem voltam hajlandó másra ránézni. Szerelemből nem. Nem mondom, mert volt rá alkalom, hogy egy-egy éjszakára összeakadtam másokkal, de mindenkinek le kell vezetnie a feszültséget valahogy. Az utolsó ilyen is már évekkel ezelőtt volt. Túlságosan régen. - Mert az Atlas nem érdekes név? – kérdezek vissza. Hallottam már furcsa neveket életem során és a bongyorié határozottan egy közülük. Én is választhattam volna magamnak valami hétköznapibb nevet, de megfogott a Phoenix. Én inkább mondanám különlegesnek, mintsem érdekesnek. Figyelem, ahogy közelebb jön hozzám. Nem óvatoskodik, ráhajol a kettőnk között elterülő pultra, megtámasztja az állát és mélyen a szemeimbe néz. Gyönyörű zöld szemei vannak, ezt nem tagadhatom le, s még inkább megfigyelve a vonásait kicsit hasonlít Meneasra. Talán jobban is, mint egy kicsit, s ettől megdobban a szívem. Mi lesz, ha nem találom meg soha? Csak látni akarom. Tudni akarom, hogy jól van és helyrehozni, amit elcsesztem. Tisztában vagyok vele, hogy mérges lesz rám, de mindent megteszek, hogy meghallgassa majd a miértjeimet. Túl hirtelen húzódik vissza a pult túloldalára, aminek hatására összehúzom a szemöldököm. Miért? Még csak alkalmam sem volt megszólalni. Határozottan furcsa, de nem teszem szóvá. Lehet, hogy kicsit kettyós a srác. Elvégre az előbb még legszívesebben elzavart volna, most meg flörtölni próbál. Azt mondják a huszonegyedik századi emberek, hogy egy pszichológus sokat tud segíteni, mégsem ajánlok neki egyet sem. - Nyilván fedi a valóságot, hogy megfordul itt tegyük fel napi száz ember, de az összes vak és te vagy az egyetlen, aki lát és észre fogja venni a rajzon lévő srácot – nevetek fel hisztérikusan és kicsit oldalra tekintek. A kezemben lévő redbullt túl nagy lendülettel rakom vissza a pultra, emiatt egy kicsi kifolyik a kezemre belőle, de nem érdekel. Ugyanúgy a falat bámulom, s belülről megharapom a számat. Érezni vélem a vér vasas ízét, ám még várok egy nagy levegővételnyit, hogy visszafordítsam tekintetem a már piszkosul fiatal srácra, aki mindent jobban tud nálam. – Miben vagy te olyan különleges, hogy te vagy az én legnagyobb esélyem? Mesélj Atlas, ne tarts magadban semmit! Ingerült vagyok. Úgy érzem, mintha a bolondját járatná velem, s ettől nem túl férfias módon legszívesebben sírni tudnék, ám ezt vissza tudom tartani. Kezeimet ökölbe szorítva tartom a pulton és figyelem a bongyorit, hogy mit fog reagálni. - Mondtam, hogy fizetek neked! Nem kell ingyen kiraknod a plakátot. Mennyi pénzt szeretnél? Vagy marihuánában adjam oda? – kezdek teljesen kétségbeesni. Szinte már könyörgök neki. Még mindig piszkosul szar vámpír vagyok így hatszáz év után is, mert jelenleg meg sem fordul a fejemben, hogy megigézhetném. Az sokkal egyszerűbb lenne. Foghatnám a hülye redbullomat és mehetnék vissza a motelbe és várhatnék Addie érkezésére. - Te nem ismersz engem. Nem tudod, hogy min mentem keresztül és miért nem kerestem. Mióta megismertem nem telik el úgy perc, hogy ne gondolnék rá, de nyilván nem tudod milyen ez – szinte köpöm a szavakat. – Hidd el, teperni fogok utána, nem hagyom annyiban a dolgot – majdnem elszólom magam, hogy ha már hatszáz évig képes voltam szeretni és ugyan nem kerestem végig hála Danténak, az emberségem kikapcsolásának, az elvonulásomnak és a tudatnak, hogy azt hittem már rég elfelejtett. Az utóbbinak a veszélye még mindig fennáll. Talán már nem tudja, hogy ki vagyok. Viszont egy aprócska gondolatfoszlány fogalmazódik meg bennem. Ez a srác, ha tényleg ember, akkor miért tanácsol csak annyit, hogy hívjam fel? Úgy beszél erről az egészről, minha ő is egy letűnt kor gyermeke lenne. Lehet ő is vámpír, mint én, de nem akarom kijátszani a kártyáimat. Nem bízom benne, így jobb inkognitóban maradni.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Márc. 20, 2020 7:05 pm
phoenix && atlas
time makes you bolder, even children get older
Eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha nem egy hatszáz éves vámpír lenne. És én nem egy hatszáz éves démon lennék. Ha valóban keresne valakit és az a valaki valóban létezne még. Talán még segítenék is neki. Furdalja az oldalam a kíváncsiság, mégis, hogy került pont éppen abba a kávézóba, ahol dolgozom. Kínosan ügyeltem arra, hogy soha semmi nyomot ne hagyjak magam után. Izolációban éltem, nem kötöttem szoros barátságokat, nem közösködtem más lényekkel. Igazából elég láthatatlan maradtam. Nem használtam a képességeim, nem vontam be magam a fajok közti politikába, szó szerint szinte nem is léteztem. Felvettem egy új arcot és azzá váltam. Létezne ekkora hatalmas, kozmikus véletlen? Hogy éppen az USA-ban, éppen Coloradoban, éppen Denverben keres? Éppen a kibaszott kávézóban, ahol az alteregóm dolgozik? Ó drágám, ha randizni szeretnél, nem kell mindenféle történeteket kitalálnod, elég ha elhívsz. vigyorgok rá Atlas ezer wattos mosolyával. De azért elveszem tőle a számát. Bármennyire is dühös vagyok rá, bármennyire is jól esik játszanom a fejével, nem hiszem, hogy huzamosabb ideig titokban tudnám tartani a kilétem. Látod, te felszívódó, tetszhalott paraszt? Kettőnk közül még mindig én vagyok a nyomodban loholó kölyökkutya. Adok magamnak egy jó nagy, mentális pofont. Picsába. Phoenix, érdekes név. Én Atlas vagyok. nem nyújtok kezet, csak egy gúnyos mosolyt ajánlok fel neki. Felsőtestemmel ráhajolok a kettőnk között elterülő pultra, rákönyöklök, állam megtámasztom a tenyeremen és belebámulok a szemeibe. Bassza meg, szar ötlet volt. Biztosan valami nagyon ironikusat készültem mondani, de egy pillanatra mintha hatszáz év el sem telt volna, és még mindig abban a sikátorban lennénk, ahol rendszeresen találkoztunk. Mintha azóta nem telt volna el több nemzedéknyi idő. Egy pillanatra ugyan az az ostoba, vakszerelmes fiú vagyok, aki akkor voltam. Egy pillanatra beleborzongok a gondolatba, hogy itt ül velem szemben, csak pár centire tőlem, akár meg is érinthetném, ha akarnám. Mintha nem is a valóság lenne. Egy pillanat az egész, de természetesen nekem ez is bőven elég, hogy hülyeséget csináljak. Kinyújtom a kezem és egy kósza tincset visszaterelek a többi közé az arcából. Ó, az isten bassza meg. Nem. Nem fogom hagyni neki, hogy hatszáz év szigorúan felépített falait csak a puszta létezésével ledöntse. Valóban sok ember fordul meg itt. bólintok, és visszamenekülök a pult másik oldalára. De hidd el nekem, ha azt mondom, hogy senki, aki ide betér, nem fogja neked megtalálni ezt a fiút. Én viszont, még egy arcot se felejtettem el, tehát nyilvánvalóan én vagyok a legjobb esélyed, hogy megtaláld. Ha tudnád mennyire… A frusztrációja, ahogy felrója, amiért Mrs Clarke-kal kedves vagyok jobb szó híjján… aranyos. Nos, nézzük csak, Mrs Clarke nem tűnt el a föld színéről elhitetve velem, hogy halott. És Mrs Clarke nem tűnt fel évszázadok múlva egy random keddi napon, délután kettőkor, hogy felforgassa az életem. De hát nem érzed a belőlem áradó feltétlen szeretetet? vigyorgok rá Ez azért is lehet, mert Mrs Clarke fedezi az eheti marihuána adagom. Te eddig még csak kértél tőlem. Biztos vagyok benne, hogy lenne mit csinálnom a pult mögött, de nem merek hátat fordítani neki. Félek, hogy megint eltűnik hatszáz évre. A szavai, inkább hangzanak magyarázkodásnak, mint bármi másnak. Szóval ezért nem kerestél, kedvesem? Valaki a befolyása alatt tartott? Azt vártad, hogy megmentselek? Ezzel megint csak kedvem lenne kitépni a haját, de most már a sajátomat is. Ha sokáig beszélgetünk, a végére mindketten megkopaszodunk. Hidd el, van fogalmam a szituációról. Tudja egyáltalán, hogy keresed? Tudja egyáltalán, hogy élsz? Lehet, hogy azt hiszi már régen meghaltál. Vegyél vissza Atlas… Ha elfogadsz egy tanácsot, ha engem hagyna ott valaki és utána varázsütésre évekkel később megjelenne, nagyon kellene tepernie az illetőnek. Szituáció ide vagy oda… Egyvalamit sose tagadtam, néha már szánalmasan haragtartó és makacs vagyok. Ha kitalálok valamit a fejemben, az úgy is lesz. Drágám, ha szeretnéd megtalálni Meneast kurvára lapátolnod kell…
A kávé és a friss péksütemény illata némileg minden alkalommal nosztalgikus hatást kelt nálam. Ugyan régen nem volt ennyi féle pékáru mindenféle feltéttel, ízzel. Akkor a kenyér különböző fajtáit ettük minden reggel árubeszerzés előtt az apámmal. Akkor azt hittem, hogy ez a legjobb dolog, ami lehetséges. Van étel az asztalon, amit magunknak teremtünk elő. Nem szorulunk rá senkinek sem a segítségére. A mai világban viszont szinte már senki sem süt otthon kenyeret. Talán néhány öregasszony az apró falvakban, tanyákban, ahol nincsen minden sarkon pékség vagy egyéb üzlet. Ezeknek a vállalkozásoknak megvan a saját kis varázsa. Az emberek a nyugalom miatt járnak ide, s talán pont ezért van olyan alkalmazottakra szükség, mint a bongyori. Ahogy ránéz az ember egyből megnyugszik. Csak a külseje teszi, mert eddig nekem nem éppen mutatta meg a kedves oldalát, akármennyire is reménykedtem benne. A körülbelül húsz másodpercig tartó pozitív kisugárzása hamar elillant, ahogy szóba elegyedtem vele. - A szépség relatív. Talán te így gondolod, én másképp – rántom meg a vállam. Nem tetszik, hogy sértegeti Meneas arcát. A rajzom nem tükrözi azt a jóképűséget, amelyet én is láttam évszázadokkal ezelőtt. Legszívesebben nekiugranék a srácnak, de még mindig nem győztem meg arról, hogy rakja ki a képet. Nem akarom megigézni még, hiszen élvezem ezt a kellemesnek nem mondható csevejt plusz még Addie sem adott semmilyen életjelet magáról, hogy végzett volna. Míg a lány nem szól, addig én elleszek itt szépen. - Most mondtad ki azt, amire szükségem lenne. Sok ember fordul meg itt. Ők információt hordozhatnak a hol létéről – itt az általam készített plakátra mutatok. – Te csak egy ember vagy, az is benne van a pakliban, hogy észre sem vennéd. Ha meg kiraknád mondjuk besétálna egy napon egy ember, aki rámutatna a rajzra, hogy látta ezt a fickót – magyarázom. Kicsit úgy érzem ezzel a sráccal kapcsolatban, mintha jéghegynek ütköztem volna. Miért fáj neki egyetlen képet kirakni. Makacs és ez nekem nem tetszik, ám mégis örülök neki, amikor elém tesz egy redbullt. Valószínűleg elég nyúzottnak tűnhetek. Nem szívesen néznék most tükörbe. Az is lehet, hogy valami kétes, beszívott alaknak néz és azért viselkedik így velem. Igazából ezen sem csodálkoznék. Az arcom beesett, a szemeim karikásak és mindenféle apró, jelentéktelen tetoválás borítja a testem. - Azért leírom a számom – kortyolok bele a redbullba, s utána a kabátom belsejéből előhúzok egy tollat, amivel a rajzom hátuljára firkantom a számom, s alá a nevem. Phoenix Waagen. A Silast szándékosan hagyom ki, annak semmi értelme, hogy ott legyen. Ugyan ezt a megszólítást használom már mióta felébredtem a kényszerpihenőmből, de néha még mindig nehezemre áll ezt leírni vagy hallgatni rá. Annyira modern és egyedi. Semmi köze az én régi, ronda olasz nevemhez. - Valóban az, de nem tudnál mondani egy olyan embert az egész Földön, aki még soha nem próbálta ki. Akár egy slukkot – rántom meg a vállam. Ma az emberek szeretik roncsolni a saját testüket. Legyen itt szó dohányzásról, alkoholról vagy egyéb szerekről. A huszonegyedik századi ember eddig a legrosszabb, akikkel találkoztam hosszú életem során. Folyamatosan nyavalyognak, félnek a haláltól, de azért önpusztító életmódot élnek. Legtöbbjük csak akkor boldog, ha éppen valamilyen szer hatása alatt áll. Nekem pedig valahogyan be kell illeszkednem. Rám nem káros a cigaretta. Én más vagyok. Az ajtó feletti csengő hangjára rögtön odakapom a fejem. Egy idős néni lép be, már bőven nyolcvan év felett lehet. Elmosolyodom, hiszen nekem is kellett volna egyszer ilyen ráncosnak és rozogának lennem. Sejtése sincs, hogy a mellette ülő fiatal fiú hatszor annyi idős, mint ő és még vérszívó is. Valószínűleg normális körülmények között élte le az életét, ahogy nekem is kellett volna. - Vele miért vagy kedves, ha velem egy totális faszként viselkedsz? – kérdezem meg, amikor a néni kitotyog az ajtón. Kicsit bánt, hogy így viselkedik velem, pedig ő számomra csak egy idegen, de valahogy mindig meglőve éreztem magam, ha a kezdetektől fogva így bánnak velem. Lehet, hogy ezt a saját segénysége bizonyítványomhoz írhatom. - Csak éppen nem vagy tisztában a szituációval, így könnyű ítélkezni. Talán történt vele valami. Talán éppen valaki irányítja, felhasználja a saját kicsinyes bosszújához, majd képtelen visszatalálni. Talán most is éppen magányosan sír valahol utánam, mert gyenge és erőtlen. Képtelen megtalálni és a segítségemért könyörög. Milyen érzés lehet neki, hogy nem megy senki a megmentésére? – kérdezek vissza. A srác jártas lehet ebben a témában. Biztosan valami régi szerelmére emlékezteti a szituáció, de túl fiatal még ahhoz, hogy teljesen át tudja ezt érezni.
Kezdőlap
