time makes you bolder, even children get older

Visszatolja elém a képet. A testem minden atomja a képébe akarja ordítani, hogy nincs szükségem képre, megismerem magam, köszönöm szépen. Nem teszem. Nem tudom miért, talán dacból, talán az az elemi düh az oka, amit most iránta érzek. Nem érdemli meg, hogy tudja ki vagyok, még nem. Talán várjak én is hatszáz évet mire jelentkezem?
Nem tudsz annyit fizetni, hogy ezt a rondaságot kitegyem a kirakatba. Rávigyorgok, de azért elveszem a képet. Nem tudom, mit akarok vele, talán megtartom, talán elégetem. Egyébként is gyűlölöm az arcot, ami visszanéz rám.
De tudod mit, elég sok ember megfordul itt, ha látom ezt a gyereket, felhívlak. ott a telefonszáma a plakáton, el sem tudom képzelni, hogy ő és én telefonon kommunikáljunk. Bámulok az arcába és egyre inkább összezavar. Látom benne a fiút Rómából, látom a szemeiben, azok semmit sem változtak. De annyira más, teljesen más, látom rajta hatszáz év nyomát is.
Előveszek a hűtőből egy redbullt és elég teszem. Nem tudom, miért van még mindig bennem a kényszer, hogy gondoskodjak róla. Hatszáz éve volt… Egy másik élet volt… Ráadásul még ő is az idősebb; nem mintha ennyi idő elteltével az számítana bármit is. Mégis mindig a saját feladatomnak éreztem megóvni őt a világtól, hogy mennyire csak lehet, fogalma se legyen, milyen mocsok az élet az apja kereskedésén kívül.
Nem mintha ez sikerült volna, különben most nem itt ücsörögnénk.
Kioktat. Tényleg kioktat a dohányzásról és akaratomon kívül felnevetek. Ez annyira ő, makacsul ragaszkodni a véleményéhez. Ez az egész helyzet annyira szürreális, talán meg sem történik. Talán megtalált egy vadász és végre véget vetett szűnni nem akaró életemnek. Talán ez a pokol.
Amúgy is, a dohányzás káros az egészségre. forgatom a szemem és felvonom a szemöldököm. Nem mintha az övére bármi is káros lenne. Két teóriám van, nem mintha nagyon sok más opció lenne. Vagy démon, vagy vámpír. Máshogyan biztosan nem élhetett túl hatszáz évet. De miért lenne démon? Mi oka lett volna alkut kötni Arcadiusszal? Tehát vámpír, egészen biztosan az. Szemügyre veszem a kezeit. A kezeit, amit egykor olyan sokszor tartotta a sajátomban. Még több tetoválás, a felét nem is tudom kinézni mi lehetne. Vajon mit akar jelenteni a sok tinta? Egyszerűen csak kedvtelésből varratta volna?
De ott, az ujján, összetéveszthetetlenül megbújik a napfénygyűrűje. Ez a démon lét egyik pozitív oldala. Van valami titkos szenzorom a varázslat kiszűrésére. Az a gyűrű pedig szinte izzik a boszorkánymágiától.
Ismét megcsörren az ajtó fölötti csengő, ezúttal Mrs Clarke lépt be rajta. Szürreális élmény az egyik legidősebb vendégünket látni megállni mellette, amikor tudom, hogy Mrs Clake a mi korunkhoz képest igazán zsenge virágszálnak tűnik.
Kiszolgálom, azon a mézes-mázos hangon, amivel Atlas beszélt mindenkivel, megdicsérem a haját és még rá is kacsintok, hogy biztosan célba találjon. Cserébe Mrs Clarke egy ötdollárost hagy borravalóként a $4.75-ös kávéja mellé. Amint kilép az ajtón zsebre dugom a pénzt és kiráz a hideg. Miért kellett pont egy ilyen társasági pillangót választanom az arcomul?
Visszafordulok a fiúhoz. Nem merem a nevén szólítani még a fejemben sem. Ennyi év alatt nekem is annyi nevem volt már, biztos vagyok benne, hogy ő is megváltoztatta az övét. Bár ki tudja, talán ő nem gyűlölte annyira a származását, mint én.
Aztán mond valamit, amitől legszívesebben megint kitépném az összes hajszálát. Egyesével. Szálanként.
Mi az, hogy én tűntem el? ÉN? Ezt komolyan teljes nyugalommal meri a szemembe mondani? Nem mintha tudná, ki vagyok, de akkor is. A szerelme, pff. Nagy szerelem lehetett, ha hatszáz évig eszébe sem jutottam.
Miből gondolod, hogy akarja, hogy megtaláld? Egyébként a helyedben, ha az én szerelmem a világ minden mérge csöpög a szóból, ahogy kimondom tűnne el és hosszabb ideig nem keresne, nem biztos, hogy akarnám látni. Amúgy is, elég csúnya faszi, biztos találsz nála jobbat is.
Semmi esélye, hogy lebukjak előtte, hacsak én nem fedem fel magam. Amennyire ő tudja és csak egy tudatlan, ártatlan szemű kis felszolgáló vagyok egy random kávézóban. De ha valamit nem tudok megjátszani, az az, hogy szívesen látom vissza a régi arcom. Gyűlölöm azt az arcot.

500+ ❀ LANDSLIDE ❀ with love ❀  kredit

time makes you bolder, even children get older

Húsz másodpercet engedek meg magamnak bamba arccal bámulni az övébe. Ez éppen húsz másodperccel több, mint amennyi figyelmet ő szán nekem. Leül a pulthoz, olyan közel hozzám, hogy ha kinyitom a karom megérinthetném az arcát.
Hatszáz év. Ennyi telt el mióta utoljára láttam ezt az arcot. Akkor egészen máshogy nézett ki, mégis éppen ugyan így. Néha már azt gondoltam hatszáz év alatt teljesen elfelejtettem az arcát, de nem. Itt áll előttem és én pontosan tudom kicsoda.
Desiderio.
Biztos vagyok benne, hogy ő az. De hogyan? Hogy a francba élt túl hatszáz évet? És mi a francot akar pont most? Pont itt? Húsz másodpercig hagyom, hogy elárasszon a zavar, az öröm és a megkönnyebbülés különös egyvelege. Aztán kurvára elgurul a gyógyszerem.
Mégis mit képzel magáról? ÉN feladtam minden ÉRTE. Baromira nem volt kedvem söpredék, alja, féregszerű démonná válni. Nem sok kedvem volt örökké élni és végignézni, hogy az emberek ugyan azokat a köröket járják, ugyanazokat a hibákat követik el, csak egyre kevesebb ruhában. Normális akartam lenni. Vele akartam lenni. Nyilvánvalóan ezzel ő nem így volt…
Desiderio egy kellemes emlék volt. Bevallom talán kicsit túlságosan is szépen emlékeztem rá vissza. Ránk. Talán épp azért, hogy meggyőzzem magam, démonná válni megérte.
De most itt áll előttem, él és virul, bár a testét jópár tetoválás fedi és szinte mintha egy teljesen más ember lenne modern ruhában, modern külsővel. De ő az. És én meg akarom fojtani.
Főleg, amikor kinyitja a száját. Se szia, se légyszi, se köszi, se egy bazdmeg. Hé. Hé.
Elém tolja a saját képemet. Mármint. Azt hiszem én vagyok rajta. Meneas. Bár már alig emlékszem arra az arcra. Akkoriban, főleg az én helyzetemben nem sok lehetőséged volt tükörbe nézni, és én amúgy sem szerettem az arcom. Túl kerek volt a szemem, túl lányos a mosolyom, túl kuszák a fogaim. Mégis tudom, hogy az arc, ami a papírról visszanéz rám, az enyém.
Helló, szép napot neked is. mordulok rá a fiúra. Mégis mit akar a képemmel? Mégis miért keres? Pont most? Hatszáz évvel később? Miért most? Egyáltalán miért van még életben? Rengeteg kérdésem lenne, de nem érzek semmit csak dühöt.
Elveszem a rajzot és alaposabban megnézem. Őszintének kell lennem, jobban jártam Atlas arcával, mint a sajátommal. Eljátszom a gondolattal, hogy egyszerűen csak megváltoztassam az arcom arra, ami a papírról néz vissza rám. Ökölbe szorítom a kezem. Komolyan ennyire ostoba, hogy azt hiszi, örökké hordom majd ezt az ocsmány pofát?
Ne haragudj, de nem rakunk ki hirdetéseket a kirakatba. Ha egyet kiteszek, holnap reggelre annyian akarnak ingyen hírdetni, hogy nem látsz át az ablakon. megvonom a vállam és visszatolom elé a képet. Bassza meg magát a rajzával együtt.
Pezseg a vérem, hogy átlépjek a pulton és összetörjem a fején a borravalós üveget. Ah, szegény szép arca… Mármint… Bassza meg magát, igen ezt akartam mondani.
Hacsak a kombutchát nem erjesztették tovább a kelleténél, még mindig nem árulunk alkoholt. Amúgy is. Fényes nappal van. Nem mintha én sosem ittam volna napközben.
Alkoholt iszik, dohányzik, tetoválása van, nyilvánvalóan egy bunkó paraszt. Minden, csak nem az az ártatlan, túlságosan is naiv fiú, akit Rómában eltemettem. Vagyis nem én, és ezek szerint nem is őt. Ki a fenét temettek el akkor a szülei? Egyébként is, az egy dolog, hogy én túlságosan sokra értékeltem a kapcsolatunkat. De az anyja? Hogy volt képes az anyját magára hagyni… ha tudná min ment keresztül. Nem mintha valaha bármi pozitív érzésem lett volna a nő iránt, mindig úgy nézett rám, mint koszra a cipője talpán. De akkor is.
Nem tudom tesó hol élsz, de egészen biztos vagyok, hogy üzlethelyiségben dohányozni évtizedek óta nem lehet. A mondatai furcsák. Mintha járt már volna itt. Denverben? Ha ez a seggfej Denverben járt, amikor az elmúlt másfél évszázadot itt töltöttem tényleg kitekerem a nyakát. Azt a szép, vékony nyakát. A francba már!
Mit akarsz ettől a sráctól amúgy is? A tesód? Ránézésre, jobban járt nélküled. az arcomra erőltetem Atlas legelbűvölőbb mosolyát. Azt, amikor még a gödröcskéi is látszanak. De közben a hangomból árad az irónia. El kell számolnom magamban tízig, nehogy a torkának ugorjak.

509 ❀ LANDSLIDE ❀ with love ❀  kredit

time makes you bolder, even children get older

Atlas. Milyen hülye név ez. Szerencsétlen sráccal jól kiszúrtak a szülei. Bár még mindig vannak szerencsétlenebb lelkek. Lehetett volna North West is.
Lehet North West arcát kellett volna inkább ellopnom, akkor nem kellene koszos, odaégett tejfoltokat vakarnom a kávégépről. Fúj. Nem mintha annyira muszájból tenném, mintsem azért, mert élvezem a fiú mundén, unalmas életét. Nem éppen a kávégép pucolást, de megvan ennek a nevenincs életnek a maga bája.
Mondjuk, hogy a vadászok nehezebben találnak rád. Ocsmány egy fajta, nem kérdez, csak gyilkol. Hát a homlokomra van írva, hogy ártatlan gyerekeket eszem vacsorára? Ez is az egyik oka, amiért Atlast választottam – a béna, kérkedő neve ellenére – mert amolyan „téli fagyhalál közepén is kisüt a nap ha elmosolyodom” arca van. Ami egyrészt áldás, mert ugyan ki gondolná, hogy emögött az édes pofi mögött egy hatszáz éves lúzerdémon lakik, másrészt átok, mert ez azt is jelenti, hogy ha valóban Atlas akarok lenni, fenn kell tartsam a látszatot, hogy én milyen könnyű lélek vagyok. Pff. Igazából leginkább egy hetek óra kidöglött csokor napraforgónak tartom magam, amit a gazdája nem dobott még a kukába, mert elpatkolt. A konyhában. És még nem fedezték fel a testét. És megette a szemét a macska.
Fúj. Oké, Atlas, szedd össze magad a picsába.
Néha emlékeztetnem kell magam, hogy amikor felvettem az úton éppen kivérző fiú arcát – mert a népszerű elképzelés ellenére a lehető legritkábban koszolom be a kezem a saját kezem egy új pofiért, Altas szerencsétlen, maga is egy autóbaleset áldozata volt, ami nekem épp kapóra jött. Szóval, amikor úgy döntöttem ő lesz a következő én vagy én az új ő, azt is el kellett fogadnom, hogy Atlas egy egyszerű felszolgáló egy kávézóban, se pénze, se nagyratörő tervei. Unalmas élet. De nem bánom.
Vissza a kávéfőzőhöz.
Letakarítom a kiömlött gőzölt tejet, a lehető legkevesebb hiszti nélkül, nagyrészt mert tudom, hogy én csináltam az egész rendetlenséget. Sosem fogom igazán megtanulni, hogyan kell ezt a vackor használni.
Ma én vagyok a kasszánál és ez talán az egyik legunalmasabb része az egész munkámnak. Vigyorogni bárgyún az emberekre, úgy tenni mintha érdekelne minden apró-cseprő problémájuk. Legyen szép napjuk…. Aha persze.
Néha irigylem ezt az Atlas gyereket. Ő meghalt ott az út szélén hónapokkal ezelőtt és nem kell többet ezzel a szarkupac hellyel foglalkoznia. Bár a rinyálásom határozottan alaptalan, mert ha tényleg annyira zavarna a dolog, bármelyik pillanatban dobbanthatnék. A helyzet az, hogy a panaszkodás az alapbeállításom. Talán ez az egy dolog van, ami az elmúlt hatszáz évben nem változott semmit.
Leszámolom a kasszát, nem azért mert annyira muszáj lenne, hanem mert éppen üresjártat van és senki nem jön be az ajtón. Csak Vicky, az egérarcú munkatársan motoszkál a sarokban. Úgy tesz mintha sepregetne, de tudom, hogy a szeme sarkából engem bámul. Van egy olyan érzésem, hogy egy kicsit bele van zúgva Atlasba… belém… tökmindegy. Van egy rossz hírem hugi….
Pörgetem az ujjaim között az aprót mikor megcsörren az ajtó feletti csengő. Ebben alapvetően nincsen semmi meglepő.
Az már sokkal meglepőbb, hogy ki lép be rajta. A negyeddollárosokat elejtem, csörögve gurulnak szanaszét a pulton és a földön, én pedig csak bámulok az érkezőre.
MI. A. FASZ?

509 ❀ LANDSLIDE ❀ with love ❀  kredit

To: Larissa

Larissa erőt adott nekem, pedig sosem hittem volna, hogy átváltozásom után pont egy vadász miatt fogom erősnek érezni magam. Neki kellett volna a gyilkosomnak lennie, a nőnek, aki elveszi az életem, helyette valamelyest visszaadta azt. Még mindig éreztem, hogy nem vagyok egészen önmagam, de sokkal közelebb jártam hozzá, mint átváltozásom óta bármikor. Sőt, már előtte sérült voltam, egy halandó, aki éppen csak összekaparta magát a veszteségek után. - Nem tudom megérteni ezt a furcsa késztetést, hogy vámpírokat öljetek, de el tudom képzelni milyen lehet. Hiszen én arra érzek késztetést, hogy embereket öljek. De ha vadász volnék, állandóan attól félnék, vajon egy ártatlan életét veszem-e el. Persze így, a cipőjükben járva tudom, hogy nincs ártatlan vámpír. Azt hiszem nem lennék jó vadász. - Eredetileg szerettem volna meggyőzni róla, hogy hülye kérdést tettem fel, s ők jó munkát végeznek, aztán valami egészen más kerekedett a mondandómból. Ismertem már annyira őt, hogy tudjam, nem érti félre a zagyvaságaim. Pontosan tudni fogja, hogy ez egy megerősítés, nehogy azt higgye, elítélem azért, amit csinál. Természetesen magamat még mindig elítéltem, nem tudtam bűntudat nélkül tükörbe nézni, annak ellenére sem, amit elmondtam. A vámpírok bűnösek, rosszak. - Úgy gondolom, én sem árulnék be olyan vámpírt, akit szeretek. De nem ismerek ilyet. - Egykori szerelmemet nem számoltam bele, ő már a múlt volt, valaki, akit mindig szeretni fogok, s akitől elszakadtam már rég. Ez egy kicsit kényes téma volt nekem, a szeretteimről való társalgás, és az őszinteség is. Olyan dolgokról beszéltem vele, amikről nem kellett volna, mégis bíztam benne, tudtam, hogy már nem kérne tőlem olyat, amit ne tennék meg szívesen. Talán még el is engedett volna, ha megkérem rá, feloldott volna az alku alól, de erre sosem kértem volna. Nem akartam bajba sodoni, nem akartam, hogy önmagát meg kelljen hazudtolnia miattam. - Ó, azt kétlem, hogy több vér tapad a kezetekhez. - fintorogtam, mert a legtöbb vámpír nem olyan volt, mint én. Én jóformán szégyent hoztam rájuk. - Ráadásul ha végeztek egy vámpírral, rengeteg életet megmentetek. Ha egy vámpír gyilkol, abból viszont nincs köszönet. - Ez volt az igazság. Mi nem mentettünk életeket a gyilkolással. Ők igen. - Sosem szerettem így gondolni magamra, vagy a fajtámra... de talán mi jobban hasonlítunk az állatokra, mint az emberekre. - vontam vállat újfent, ami egyfajta kényszercselekvés volt, amikor meg akartam győzni magam arról, hogy nem fontos dologról van szó. Egyszerűbb volt elviselni egy beszélgetést, ha úgy tekintettem rá, mintha nem számítana, mintha nem lényeges dolgokról lett volna szó. Pedig ez nagyon is komoly téma volt. Éppen ezért komolyan pillantottam rá, mert komolyan is gondoltam minden egyes szavamat. Átváltozásom után, s akkor, mikor Lara rám talált, nem volt senkim, egy árva lélek sem volt mellettem, sem ember, sem vámpír. Semmi sem számított, abban a pillanatban csak a túlélés. Az élet, amit nem voltam hajlandó eldobni magamtól. Ráadásul szívből gyűlöltem is a saját fajtámat. Azóta se voltam saját magam, vagy a vámpírok rajongója, de már nem is éreztem mérhetetlen dühöt és utálatot.
Lara sajnálata nem számított, mert ami megtörtént, megtörtént, már nem lehetett visszacsinálni. Viszont nagyon jól esett, hogy szívén viseli a sorsomat, ami azt hiszem egy kicsit helytelen is volt. Ő vadász volt, míg én vámpír. Mégis, őt jelenleg sokkal közelebbéreztem magamhoz, mint bárki mást ezen a világon. Nem éreztem, hogy helytelen lenne a köztünk lévő kötelék. Az ölelésére szükségem volt, örültem, hogy legalább néhány másodpercig magához szorított, bár miután lerakta a pénzt az asztalra, csak addig engedett el, hogy felálhasson, és kézen foghasson. Boldogan fogadtam az érintését, s még egy halvány mosoly is az arcomra költözött miatta. Szavaira bólintottam, és követtem, bárhová is ment. Nem kellettek beleegyező szavak, egyértelmű volt, hogy vele tartok.

603 szó ❖ note: Részemről ez egy záró, köszönöm a játékot!
A következő körről pedig majd mindenképp beszélünk! :<3:  

❖

Bár nem reagáltam a válaszára, csak egy bólintással elkönyveltem, magamban azért vitába szálltam vele. Talán csak azért védtem ennyire, mert kedveltem Electrát, de nem akartam, hogy rossznak érezze magát; hiszen rossz nélkül a jó sem létezhetne, felborulna a világ kényes egyensúlya. Igenis kellettek vámpírok, csak nem a jelenlegi keretek közt, hanem jóval szabályozottabban.
- Jókat kérdezel! Nem tudom, létezik-e erre jó válasz. - Hiszen a helyzetünk merőben eltért egymástól. A vámpírok elég sok mindent elvesztettek az átváltozásukkal, a túlélésen kívül nem sok dolog maradt számukra, amiért küzdhetnek. Ellenben az embereknek ott a büszkeségük és az erkölcsi jóság, a nagyobb jó, amiért sokan hajlandóak lennének eldobni az életüket is. De végeredményben nem vágyunk mi is ugyanúgy a túlélésre? Pusztán csak az eszmék szép köntösébe bújtatjuk, hogy ne tűnjünk barbárnak. Így bár intett, hogy ne válaszoljak, úgy éreztem, mégis kell. - Szeretem a társaimat. Azt hiszem, tényleg olyanok nekem, mint a testvéreim. Értük megtenném. Eldobnám az életem, hogy megvédhessem őket - bólintottam végül, ám úgy éreztem, hozzá kell még tennem valamit. - Hogy bárki másért megtenném-e, akihez nem kötődök? Fogalmam sincs. Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy az utolsó pillanatban a túlélési ösztönöm győzne. - Vajon ettől rossz vadász vagyok, ha nem tudom teljes meggyőződéssel rávágni, hogy a legapróbb ártatlanért is kész lennék gondolkodás nélkül eldobni az életemet? Vajon tényleg képes lennék átállni az ellenséghez, ha kapnék egy akkora löketet?
- A jót szolgáljuk, de nevezhetjük-e magunkat szentnek, ha több vér tapad a kezünkhöz, mint annak, amire vadászunk? - Ezt csak halkan kérdeztem, épp annyira halkan, hogy válaszolnia se kelljen, ha nem szeretne. A vallomása arról, hogy inkább ember maradt volna, szíven üt. Milyen kegyetlen ez a világ, hogy nem számít a döntés, sárba tiporja a szabad akaratot? Megsajnáltam Electrát, nem azon a szánakozó, lesajnáló módon, sokkal inkább együttérzésből. Én sem vágytam vadásszá válni, mégis örültem, mikor így alakult.
- Ó, kicsim... Sajnálom - Ha engedte, átöleltem a nyakát, együttérzőn magamhoz szorítottam. Nem kellett többet mondania, beértem ezzel az apró információval is. A táskámba túrtam, épp csak annyira engedve el, hogy kihalásszak némi pénzt és az asztalra dobjam, a csészék mellé, ezzel jelezve távozásunkat. Láttam rajta, hogy eléggé megviselik a gondolatai és szerettem volna kicsit helyrepofozni a lelkivilágát.
- Gyere, menjünk. - kézen fogva húztam magammal, nem állt szándékomban elengedni őt hazáig, bármit, bárkinek az otthonát is jelentette egész pontosan a "haza". Szerettem volna, ha tudja, mellette állok, és ebben a helyzetben nem számítanak a fajbeli különbségek, csak az, hogy barátok vagyunk. Megvártam, hogy összeszedje a holmijait, de utána ismét kézen fogtam, így léptem ki vele a kávézóból. - Tudom, mivel deríthetnélek jobb kedvre... - sejtelmes mosollyal húztam közelebb magamhoz, de egyelőre nem akartam elárulni neki, hogy a kedvenc filmje és egy csomag olvasztott csokiba mártott pillecukor is köztük van.

szia, édes!  

@

To: Larissa

Csupán a vállamat vontam meg, mert nem akartam tovább feszegetni a témát. A motor néhány napon belül újra gurulni fog, én viszont vámpír maradok egészen addig, míg nem múlok ki valamilyen módon. Így hát fölöslegesnek láttam firtatni, érintőlegesen viszont muszáj volt néha megemlítenem, elviccelni valamiképp, vagy szarkazmussal elhessegetni a helyzet komolyságát. A részemmé vált már ez a védelmi mechanizmus, tökéletességre fejlesztettem, de néha az álarc mögül előbújtak a valódi érzelmeim. Lara viszont ismert már, ő az álca mögé látott, viszont még ővele se tudtam teljesen őszinte lenni. Nem akartam vámpír lenni, soha, és valójában utáltam így élni, ha lenne bármi módja annak, hogy újra ember legyek, élnék vele, pislogás nélkül. Megtanultam így élni, megszeretni a jó oldalát a halhatatlanságnak, a rossz oldala viszont sosem múlt el. Évről-évre egyre jobb, és rosszabb is lett egyszerre ez az életforma. - Egyáltalán nem kell szégyellned ezt, Larissa. Ez a dolgotok, és jól is teszitek. Nekünk nem szabadna léteznünk. - újabb vállvonás, nem tudtam mást tenni, vagy mást mondani. Ez az egész jóval túlmutatott rajtunk, sem ő, sem én nem voltunk felelősel semmiért, csak tettük a dolgunkat. Én talán többet is, mint kellett volna - és tisztában voltam vele, hogy az állandó árulásomért meg fogok valamiképp fizetni.
Közbeszólás nélkül hallagattam őt, miután kiböktem a kérdést, bár kicsit úgy éreztem, hogy átlépem a köztünk lévő határt. Mintha olyan kérdést tettem volna fel, ami nem rám tartozik, s talán nem is... de tudnom kellett. Úgy éreztem, hogy át kell látnom teljes egészében a helyzetet, és a kellemetlen dolgokról is tudnom kell. Mindenről, ami engem, és a köztünk lévő kapcsolatot érinti. Ahogy elhallgatott, a gyomrom görcsbe rándult, furcsán érintett, ahogy arról mesélt, valaki az életére próbált törni. Nekem meg sem fordult a fejemben ilyesmi, még akkor sem, mikor ez az egész csak a test vágyról szólt, a "kössük össze a kellemeset a hasznossal" észjárás alapján. A hozzám hasonló vámpíroknak viszont nem kellett túlzottan rettegniük, ha nem hívják fel magukra a figyelmet, nem esik bajuk... azt hiszem. Szerettem volna azt hinni, hogy engem nem csupán azért nem ölt meg, mert segítek nekik, s nem bántott volna, ha nemet mondok. Ámbár valószínűleg nem lennék a most itt, egy asztalnál ülve vele, hozzábújva, ujjaimmal a hajában, ha ellent mondok. Ezt el kellett fogadnom, akkor is, ha nehezemre esett. Az élet egyáltalán nem fair. - Még jó, hogy én csak egy erős hetes vagyok. - löktem meg egy kicsit, vigyorogva. Egyértelmű volt számára is, hogy én nem tudnék neki ártani, akkor sem, ha akarnék, amire egyébként is képtelen lennék. Ha őt bántanám, az nekem is fájna, épp ezért nem akartam túl közel kerülni hozzá. Késő bánat. - Sajnálom. Úgy értem, nem lehet egyszerű második esélyt adni valakinek, főleg, ha az illető nem is él vele. Gondolom ez gyakoribb, mint az, hogy valaki elárulja a saját fajtáját. Te például... képes lennél elárulni a vadászokat, ha az életed múlna rajta? - tettem fel azt a kérdést, amit nem szabadott volna, s habár próbáltam megállítani a számat a mozgásban, akaratom ellenére csúsztak ki a szavakat rajta. Egy pillanatra elgondolkodó arcot vágtam, elmerengtem, aztán gyorsan kapcsoltam, és intettem neki egyik kezemmel. - Erre ne válaszolj. A vadászok nem bántanak ártatlan embereket. - feleltem, és kinéztem az üvegfalon, az utcán sétáló emberekre. Próbáltam kitalálni, vajon vannak-e olyan ártatlan vámpírok, mint én, akiket ennek ellenére mégis bántanak, vagy halálba küldenek. Aztán arra gondoltam, hogy én sem vagyok ártatlan. Saját hibámon kívül, de megöltem valakit annakidején, akinek talán családja volt, barátai, szerettei, akik várták őt haza. A szívemen mintha csavartak volna egyet, s ezt az érzést egy nagy levegővétellel próbáltam elűzni, nem sok sikerrel.
A kávé melegsége egy kicsit segített, ahogy átjárta a testem,a vénáim, és lassan, ám biztosan melegítette fel a testhőmet. Egyetlen pillanatig boldog voltam, a kávé, és Lara miatt, de egy pillanat alatt tettem tönkre, mikor megszólaltam, jobban mondva elszóltam magam. Ahogy felemelte a fejét, és rám nézett, én azonnal elkaptam a pillantásom, a barna folyadékkal teli bögrét bámultam, mintha érdekesebb lenne minden mással. - Igen. És úgy döntöttem, hogy halandó maradok. - feleltem fojtott hangon, és a szavakat keserűbb ízt hagytak maguk után, mint amire egy fekete kávé képes. Nemmondtam mást, egyelőre nem ment. Talán percek, órák, vagy hosszú napok múlva képes leszek rá, hogy beszéljek róla, de ott, abban a pillanatban képtelen voltam rá. Minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam az emlékeim, kizárjam az Ő hangját, az arcát, a gyorsan lepergő eseményeket, amiket együtt éltünk át. Viszont az üresség érzése, ami elárasztott, borzasztóan megrémített. Szó szerint semmit sem éreztem, és ez valahogy rosszabb volt, mint a fájdalom, ami olyan sokáig bennem élt. Hiányzott. A fájdalom, hogy valamit érezzek, ha a múltamra gondolok, mert ez az üresség... rosszabb volt bármilyen kínnál. Tudtam, hogy bízhatok benne. Tudtam, hogy neki bármit elmondhatok. Nem ítélne el... talán. Nehezemre esett elmondani neki, hogy egy vámpír rabolta el a szívem, olyannyira, hogy napokig, hetekig az átváltozáson gondolkodtam, mielőtt elváltunk volna egymástól. Egyszerre szégyelltem magam, és éreztem megkönnyebbülést, hogy a titkom egy részét már tudja. Összeszorított ajkakkal ültem, mintha magamba akarnám fojtani azokat a szavakat, amik amúgy sem voltak képesek előkúszni belőlem. Sírni akartam, de az üresség nem engedte. Így csak ültem ott némán, a kávét szorongatva, másik kezem pedig eközben magam mellé ejtettem anélkül, hogy észrevettem volna, ezzel elengedve Larissát.

photograph ❖ note: háthellóó  

❖

Bár a csinos jelzővel mosolyt varázsolt az arcomra, mégis bűntudatosan szegtem le a fejem. - Touché... - reméltem, hogy azt azért tudja, mennyire sajnálom a helyzetét. Nem azon a lesajnáló, megvetendő, szánakozó módon, hanem az ő szintjéről, barátként. Annyival többet és jobbat érdemelt volna az életnél, amit akaratán kívül erőltettek rá... És még mindig úgy hiszem, hogy többet érdemelne. Ezért is kezdtem el titokban a mystic falls-i incidensek után kutatni. Ha létezett gyógyír, megtalálom... Aztán ahogy kicsivel kényesebb terepre eveztünk, a mosolyom szép lassan eltűnt.
Hazudhattam volna, hitegethettem volna szép mesékkel, a fülébe súghattam volna ezernyi ígéretet... De képtelen voltam rá. Lesütöttem a szemem, megpiszkáltam a pici hópihe díszt a hüvelykujjam körmén, mielőtt elszántságot merítve egyenesen a szemébe néztem volna.
- Nem. Akkor nem. - Nem hibáztatnám, ha emiatt haragudna rám, de ez az igazság. Ha nem látom meg benne az emberség apró szikráját, ha nem több egy szörnyetegnél, megöltem volna. De hát ez a munkám, és akkor még nem is ismertem... Ezért kellett mindenáron megakadályoznom, hogy kikapcsolja az érzelmeit. Így, hogy ennyire fontossá vált a számomra, kizárt, hogy meg tudnám őt ölni úgy, hogy ne haljon bele egy részem is.
- Igen? - mosolyogós érdeklődéssel vártam a kérdését, remélvén, ezúttal kicsit könnyebb hangot sikerül megütnünk. Legalább kezdett elterelődni róla a téma, és már ezért is hálás voltam. - Hogyne lett volna... Talán nem nézed ki belőlem, de túl könnyen fektetek bizalmat másokba. Bárki le képes hazudni a csillagokat az égről, ha épp kést szegeznek a torkához... De azok, akik másnap is felbukkannak, már kevesen vannak. A legtöbb jelöltem már a második nap örökre felszívódott, illetve olyan is volt, hogy megpróbált közel férkőzni hozzám, hogy megölhessen. Ezért sem hagyom akárkinek, hogy közel vigye a fogát a vénáimhoz - Ennél a pontnál rámosolyogtam, csak hogy tudja, ő kivétel. Benne megbízom annyira, hogy tudjam, nem él vissza a helyzettel és nem próbál meg szárazra szívni intrikából vagy felindulásból.
- Áh - legyintettem, elvetve az újabb kör ötletét. Majd este meglepem magam egy bögre forrócsokival, ha sikeresen letudtam a vadászatot. Láttam, hogyan cserkészi be árván maradt csészémet, és nem bírtam megállni mosolygás nélkül. - Vidd csak - igyekeztem elfojtani a kuncogást, de olyan elképesztően aranyos tud lenni néha! Főleg a kávérajongása. Mellettem aztán jó dolga lehetne, a világ összes kávéját átpasszolnám neki - eggyel kevesebb vetélytárs.
Először nem voltam benne biztos, jól hallottam-e. Furcsának tűnt a kijelentése, de képtelen voltam megragadni, mi a furcsa benne. Hallgattam, magam elé bámulva, majd felemeltem a fejem a válláról épp csak annyira, hogy ránézhessek.
- Korábban is fontolgattad már, hogy vámpír leszel? - érdeklődtem, és igyekeztem igen/nemmel gyorsan eldönthető kérdést feltenni, így ha nem akarta, nem kellett kifejtenie. Nem óhajtottam többet kérdezni, hiszen ezt még sosem említette, ami azt jelentette számomra, hogy nem szívesen ecsetelné a témát. Nyitott voltam rá, hogy meghallgassam, de nem akartam semmit sem erőltetni.
- Sötétedés előtt nem indulok el - Behunytam a szemem, ahogy megéreztem a hajamban az ujjait. Szerettem volna megcsókolni, hogy érezze, nincs egyedül, de nem akartam beléfojtani a szót, így inkább megvártam, mit tár fel előttem és mennyire nyílik meg. Gyengéden megérintettem az arcát, magam felé fordítva a fejét, arra biztatva, hogy rám nézzen. - Megbízhatsz bennem. - suttogtam halkan, gyengéden a legnagyobb hazugságot, amit vadász vámpírnak mondhat, mégis minden egyes betűjét teljesen komolyan gondoltam. Mint nő a nőnek, mint ember az embernek - bízhatsz bennem... Ha pedig nem érezte úgy, hogy itt és most képes lenne rá, fejemmel célzón az ablakon túl felé biccentettem, jelezve, kereshetünk nyugodtabb helyet is.

szia, édes!  

@

To: Larissa

Larissával másképp is alakulhatott volna a kapcsolatunk, például, ha nagyobb lett volna bennem a túlélési ösztön, holtan is végezhette volna bármelyikünk. Én; mert elbaltázom az egyik lépésemet, ő pedig sohasem hibázik. És ő; mert végre egyszer önmagamat helyezem előtérbe, nem mások életét. Egyik sem következett be szerencsére, bár bevallom, akkor nem épp kedves gondolataim voltak róla, mikor rám talált. Viszont én nem akartam senkit bántani, még egy vadászt sem, így valószínűleg ha nem ajánlja fel, hogy dolgozzak neki, én lennék halott, hogy ő élhessen. Az elején kényszerből segítettem neki, de néhány hét alatt rájöttem, hogy egy; ő egy fantasztikus ember, és kettő; néhány vámpír igenis megérdemli a halált.
- Viszont vehetsz szép télikabátot, ami bár takarja a csinos hátsód, de jól áll. Én meg ihatok vért egész életemben. - tettem hozzá igencsak halkan az utolsó mondatot, aztán legyintettem. Épp elég gyomorúságos néha a fejemben lenni nekem is, nem kell, hogy még ő is belelásson, mert azzal csak a kedvét rontom el, ami amúgy is a béka segge alatt volt jelenleg. A motorszereléshez sajnos nem értek, de azt elérhetem, hogy kicsit elfelejtse a kétkerekű problémáját. A pajzán mondatra - merthogy a mögöttes gondolatok miatt ez bőven annak számít - tekintetem az asztalra vándorolt egy pillanat leforgása alatt, a megszokott zavarban lévő mosolyom pedig rögtön a helyére került. Legalább a pirulást most sikerült elkerülnöm, ezt tudtam anélkül is, hogy láttam a tükörképemet, mindig éreztem, ha kipirult az arcom, vagy paradicsom árnyalatban tündökölt az egész fejem. Könnyű volt zavarba hozni, ami az én esetemben szó szerint égő volt, lángoló arcbőrrel, kimelegedett testtel, meg a többi aprósággal együtt. Ennek viszont most nem igazán volt itt az ideje, vagy a helye, ezért ahogy az aktára terelődött Lara figyelme, én mély levegőt vettem, és megpróbáltam minél gyorsabban lenyugtatni magam. A szívem hevesen vert még vagy két percig, aztán csillapodni kezdett - mert nehogy már halálomban el tudjam rejteni az érzelmeim! Neem, a való világunkban még a vámpíroknak is ver a szívük, tudom, meghökkentő.. - Vámpírok szégyene. - vigyorogtam, mert bármilyen szörnyű is az, amibe keveredtem, valahogy mulattatott, mennyire szelíd maradtam. Ez rosszabbul is elsülhetett volna, átalakulhattam volna egy vérengző szörnyeteggé, aki teljesen félreteszi az emberségét. S nem mondom, hogy nem fordult meg egyszer se a fejemben, hogy megtegyem, eldobjam az érzelmeim, vagy legalábbis elrejtsem a tudatom mélyére - valaki által pontosan tudtam, hogy kell -, de volt elég erőm ellenállni. Sok mindent vesztettem, az emberségemet nem voltam hajlandó sutba vágni. - Ez a furcsaság tartott életben, nemigaz? Ha egy veszedelmes gyilkos lennék, nem hagysz életben. - bólintottam, és egyáltalán nem vettem magamra a szavait, tudtam, hogy így van. Akárkit nem választott volna erre a "munkára". - Ha már itt tartunk, régóta szeretnék kérdezni valamit. - belekortyoltam a kávéba, mielőtt újra megszólaltam volna, hogy addig is össze tudjam szedni a gondolataim, nehogy hülyeséget mondjak. - Volt már olyan, hogy rosszul sült el a dolgok? Mármint, egy informátorral. - Azzal tisztában voltam, hogy nem én vagyok az egyetlen, bár sosem beszéltünk róla, nem számolt be mindenről az életében, és nem is voltam kíváncsi minden részletre. Ő akkor is vadász volt, én pedig vámpír. Volt egy határ, amit nem akartam átlépni, és nem is tettem soha.
- Rendeljünk neked valami mást. Mert ahogy látom nem vagytok jóban. - mutattam a csészére, amiben a jó meleg kávéja csücsült, várva, hogy valaki megigya. Vágyakozva néztem a gőzölgő csodaszerre, aztán utána nyúltam, oldalra sandítva, mit szól hozzá Lara. - Ugye nem bánod, ha én ezt megiszom? Ne vesszen kárba szegény. - A kávé iránt érzett imádatom le se tagadhattam volna, emiatt talán kicsit örültem, hogy a vámpíroknak ez szinte kötelező. Szinte minden forró italt kedveltem, a teát, forrócsokit, sorolhatnám napestig, mégis a kávé volt a mindenem. Halandóként kettőnél többet sosem ihattam, vámpírként azonban néha három vagy négy csésze is lecsúszott, aminek persze pörgés lett a vége, ám az amúgy is jellemző volt rám, amikor nem kerített hatalmába a melankólia.
- Azt hiszem, idővel érzéketlenné fogok válni, és nem fog annyira érdekelni mások sorsa. Bár nagyon remélem, hogy ez sokára jön el, mert nem szeretnék belül halott lenni. Ezért sem akartam soha átváltozni. - És bumm, már kint volt, nem szívhattam vissza, pedig erről soha, senkinek nem beszéltem még. Senki sem tudta, hogy volt lehetőségem átváltozni, már jóval a támadás előtt, hogy én mondtam nemet, én vetettem véget annak a dolognak. Nem beszéltem róla, s általában nem gondoltam rá, de néha, mint ebben a helyzetben is, rögtön beugrott minden emlék, annak ellenére is, hogy próbáltam csak a felszínt kapargatni. Egy részem azt várta, rákérdez, akkor többé nem kell cipelnem ezt a nagy horderejű titkot, míg egy másik felem remélte, hogy nem merülünk bele. Csak rajta állt a dolog, ami egy kicsit megrémisztett, mégis próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Megszagoltam az elcsent kávét, amit korábban már magam elé húztam, majd kortyoltam belőle, abban a pillanatban nem számított, hogy Larissa mit szól hozzá, túlzottan belemerültem a gondolataimba. Csupán az rántott vissza a valóságba, mikor felemelte összekulcsolt kezünket, s végül addig ügyeskedett, míg át nem karolom önkénytelenül. Feje a vállamon, lehelete a nyakamon pihent. - Ne haragudj. Figyelek ám rád. - bizonygattam, s megpróbáltam tényleg rá fókuszálni, kiszakadni a gondolataimból, csak élvezni ezt a pillanatot, mindenféle zavaró tényező nélkül. A puszi még inkább segített ebben, itt tartani engem, éreztetni velem, hogy ő igenis itt van nekem, s egy darabig talán még nem is megy sehová. - Pontosan mennyi is az a kis idő? - hajoltam közelebb hozzá, szabad kezemmel addig nyújtózkodtam, míg el nem értem őt, hogy a barna hajzuhatagba fúrjam az ujjaim.

youtube ❖ note: háthellóó  

❖

- Kellett neked emlékeztetned... - méltatlankodva fintorgok a kávéscsészémre, mielőtt belekortyolnék. Nem mintha egyetlen percig is szívesen cserélnék Electrával, de egy picit hadd legyek irigy rá most, hogy winter is coming és egyre inkább befagy a motoron az ülepem. Már amikor épp elindul a szeretett járgány, és valljuk be, ez a gondolat sem vidít fel sokkal jobban.
A motoromra vonatkozó megjegyzése előcsalja belőlem a kisördögöt, mosolyom kiszélesedik az akta felett, szememben huncut fény csillan. Épp csak annyira dőlök közelebb, hogy lehalkíthassam a hangom.
- Akkor talán le kéne dobnom a ruhámat... - kuncogva átveszem tőle az aktát és beletemetkezem, mintha mi sem történt volna. Csak az volt a célom, hogy zavarba hozzam egy kicsit, és a szemem sarkából oda-odalesek, hogy meggyőződjek róla, sikerült-e. Arról nem beszélve, hogy úgy láttam, ezúttal semmi oka túlizgulni a dolgot; a vámpír, akit beköpött, nagyon is megérdemli a halált. Sőt, annál százszorta rosszabbat is, bár igyekszem uralkodni az indulataimon a helyszíni fotók láttán. Habár sokszor elgondolkodtam rajta, a kard miért engem választott, olykor megértem a döntését; könnyen azonosulok a vadászok eszméivel, s bár az öldöklés nem a kedvenc része a munkámnak, az erős igazságérzetem megköveteli, hogy minden bűntettet megtoroljak, ha ezzel biztonságban tudhatom a várost.
A kérdésére mosolyogva rásandítok a vállam felett, igyekszem eltüntetni pillantásomból a szikrákat.
- Azt azért nem mondanám. Erős hetes... - pimaszul meglegyintem a vállát az aktával, mielőtt eltenném azt, hogy beletemetkezzek a kávémba. Csak azért, mert sikerült "megszelidítenem" Electrát - ahogy a többiek olykor a nyelvüket köszörülik a módszereimen -, még nem jelenti azt, hogy lebecsülném őt. Sosem lehet tudni, mikor éri olyan csapás az életben, hogy úgy döntsön, kikapcsolja a maradék emberségét is. Ha rajtam múlik, igyekszem ezt megakadályozni, hiszen kár lenne tagadni, mennyire megkedveltem őt.
- Tényleg furcsa... - Aprót biccentek helyeslésem jeleként, de pillantásom bocsánatkérő. Nem akarom megbántani az őszinteségemmel, viszont tudnia kell, hogy ha pont olyan lenne, mint a többi vámpír, nem őt választottam volna informátoromnak. A furasága teszi különlegessé és kiemelkedővé. - Bár nem örülök neki, hogy veszélynek teszed ki magad, de... Nincs veled semmi baj, Lect'. Így vagy jó, ahogy vagy. - megpihenek a vállán, messzire tolva magamtól a kávét. Nem tartom magam a koffein elkötelezett hívének; ha hamarabb rájövök, hogy Electra ezt issza, mást rendelek magamnak.
- Idővel belejössz... - biztatom, bár összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy mit is jelent kettőnk számára az idő. A megbízásom, hogy dolgozzon nekem informátorként, nem tarthat tovább néhány évtizednél. Habár elég kicsi a valószínűsége, hogy megérném a szép öregkort, még az is csak egy szempillantás a vámpírok élettartamához képest. Nem szállhatok versenybe az örökkévalósággal. Ez az egész köztünk csak átmeneti; néhány száz év múlva talán már emlékezni sem fog rám, a kezdetekre... Ahogy ezen töprengek, fordítok a tenyeremen és összekulcsolom az ujjainkat. - De ha nem, az sem baj. Nem kell megjátszanod és magadra erőltetned olyan skatulyát, ami nem te vagy. - felhúzom a kezünket a térdéről és a nyakam köré tekerem a karját, így közelebb csusszanhatok hozzá, a nyakához hajtva a fejem, önkényesen átkaroltatva magam vele. Éreznem kell, hogy most még itt van; éreznem kell, hogy most még én is itt vagyok, és hogy a most még mindig számít valamit.
- Tudod, talán segíthetnél bemelegíteni a harchoz. Van még egy kis időm estig... - mosolyogva felsandítok rá, puszit lehelek az arcélére. Próbálom leplezni, hogy megijesztettek volna az iménti gondolataim és pusztán emiatt keresem most ennyire a társaságát. Olyan nagy baj az, ha érezni szeretném, hogy élek?

szia, édes!  

@