Egy ideje már semmi sem volt rendben az életemben, tökéletesnek pedig az ördög tudja, mikor neveztem bármit is. Light csókja viszont... Basszus, annyira tökéletes volt! Rég nem történt velem ilyen jó, ilyen forró, ilyen szívet robbantóan izgalmas dolog. Alig akartam elszakadni tőle, és ahogy felnéztem rá, csak az járt a fejemben, hogy ennyi nekem nem elég belőle. Fogalmam sem volt, mi üthetett belém. - Hé... - A keze után kaptam és visszahúztam magamhoz, ahogy elhúzódott. Meg akartam csókolni, de aztán túlságosan beijedtem. Hiszen teljesen idegenek voltunk egymásnak, ha megint megcsókolom, biztos, hogy nem állunk le... Talán igaza volt és tényleg felnőttként kellett volna viselkednünk. - Semmi baj. - rámosolyogtam, szerettem volna, ha tudja, hogy nem haragszom. Hogy is haragudhatnék? Ez volt életem egyik legjobb csókja. Viszont nem elégedtem meg azzal, hogy ezt elmondtam, még fogva tartottam a kezét. - Nem lehetne...? Nem lehetne, hogy velem aludj? Nem szeretnék... Jó lenne, ha nem kéne egyedül. - lesütöttem a szemem, képtelen voltam ránézni. Gyűlöltem, hogy sebezhetőnek kell mutatnom magam, ahogyan azt is, hogy ilyen könnyen elkezdtem kötődni egy idegenhez. Azért jöttem el otthonról, hogy bebizonyítsam, nincs szükségem másra és egyedül is erős vagyok. Erre most itt könyörgök egy idegennek... Meg sem vártam a válaszát, csak elengedtem a kezét és elsiettem a fürdőbe inkább. Nem akartam hallani, mit mond, inkább hagytam időt, hogy átgondolhassa és magamnak is, hogy később visszakozhassak. Nem csak ő hülye, én is teljesen az vagyok...
:<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Nov. 02, 2019 3:50 pm
To: Rapunzel
Nem gondoltam, hogy viszonozni fogja. Igazából nem tudom, mit gondoltam. Csak meg akartam csókolni. Túlságosan vágytam az ajkaira, de az okát én sem tudtam volna meghatározni. Vonzott, mint a mágnes, pedig taszítania kellett volna… hiszen tudtam, hogy nem szabad magamhoz láncolnom ilyen módon. Nem akartam benne kárt tenni, úgy, mint Orionban. Nekem nem szabad szeretnem. Kötődnöm… Azonban a csókot nem szakítottam meg. Addig csókoltam, hol mohón, hol szenvedélyesen, ameddig el nem szakadt tőlem. Ekkor nagyot nyeltem, s lassan a kezemmel a hátára, majd a derekára csúsztam. Megsimítottam lassan, majd elengedtem. - Sajnálom. Tiszta hülye vagyok… - Szabadkoztam, miközben tettem hátra egy lépést. – Adok törölközőt és megágyazok neked, én meg… majd kitalálom, hol alszok – Nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni azzal, hogy velem kell aludnia.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Szomb. Nov. 02, 2019 12:20 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
Örültem, hogy nem hárította el a segítségemet, hanem elfogadta azt. Talán nem kellett volna annyira belelkesednem, hiszen tényleg további macerákat készültem a nyakamba venni Lighttal együtt, mégis örömmel töltött el, hogy egy darabig még vele maradhatok. Rég volt már ilyen utoljára, hogy magamon kívül bárki másra is számíthattam. - Elég józan tudok lenni. De néha meg pont hogy egy kis forrófejűségre van szükség. - Azok alapján, amit ma láttam belőle, az volt a benyomásom, hogy jól kiegészítjük egymást. Tetszett, hogy ennyire meg akar védeni, mégsem tökélte el, hogy bezár a hotelszobába és többé nem enged ki - jó, fura is lett volna, de otthon valahogy senkinek nem jutott jobb dolog eszébe ennél. A következő pillanatban mellettem termett, a frászt hozva rám a képességével, viszont egyből megnyugodtam, ahogy visszahúzott magához. Értetlenül, kíváncsian néztem rá, tekintetemmel sürgetve, mondja el, mi van, de nem igazán szólt semmit, csak megérintette az arcom. A gyengédségébe beleborzongtam. Pillantásom az ajkaira vándorolt, majd ahogy közelebb hajolt, nem húzódtam el, csak lassan behunytam a szemem és átadtam magam neki. Kezem felsiklott a karján, fel a vállára, és közben ismerkedőn, bátortalanul viszonoztam a csókját. Melegség áradt szét az egész testemben, minden egyes pillanattal egyre bátrabb lettem, hevesebben, mohóbban csókoltam, közelebb simulva hozzá. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire elszakadtam az ajkaitól helyreállítani kapkodóvá vált légzésem. Felnéztem Lightra, kérdőn és fürkészőn, a szemére, majd a szájára, végül megint rá.
:<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Nov. 02, 2019 12:13 am
To: Rapunzel
Röviden felnevettem a reakciójára, majd a becenév hallatán bólintottam egyet. - Jól van, Lexy – Ha azt akarja, hogy így hívjam, akkor így fogom. Bár nekem speciel az Aranyhaj is egészen bejött, sőt… még mindig egy hercegnőnek gondoltam őt, bár nem a megszokott fajtából. Sokkal inkább volt Aranyhaj, aki megszökött és a saját lábára állt. Oh, igen, a modern mesére gondolok, nem a régire. Megráztam gyengén a fejemet az ötletre, de a továbbiakra elgondolkodtam. - A tippeket örömmel veszem. Lehet, fiatalabb vagy nálam, de úgy érzem, értesz az… érzésekhez és a józan gondolkodáshoz. Feltéve, ha nem a saját ügyedről van szó – Mosolyogtam rá, majd ez végül le is olvadt az arcomról. - Komolyan mondom, hogy én nem foglak és nem is akarlak veszélybe sodorni. Szóval… hé… - Ekkor mászott le az ölemből és ez valamiért nagyon nem tetszett. De egyelőre nem állítottam meg, mintegy küzdve magammal. Aztán a következő pillanatban odasuhantam mellé, ujjaimat pedig gyengéden fontam a csuklója köré. Visszahúztam magamhoz. - …ne menj – Jelentettem ki, miközben szabad kezemmel gyengéden az arcához értem, mint aki attól fél, hogy ha egészen hozzáérne, semmivé foszlana. A tekintetem az ajkaira tévedtek, kezem lassan a tarkójára csúszott és közelebb hajoltam. Vártam még néhány pillanatot, mielőtt aztán megcsókoltam volna. Ösztönök. Ostoba ösztönök, amiknek képtelen voltam ellenállni. Jobban mondva neki. Fogalmam sincs, miért… talán az, hogy törődött velem. Talán az ölelése. Talán az, hogy nem kezelt szörnyetegként. Nem tudom. Fogalmam sem volt semmiről. De abban a pillanatban nagyon is vágytam a csókját.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Pént. Nov. 01, 2019 9:42 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
Felháborodottságot tettettem a szavai hallatán. - Jókor mondod! - Most, hogy már megjutalmaztam. De nem igazán bántam, lázadó korszakomban amúgy is volt dolgom vámpírokkal. Nem életem legkellemesebb élménye, de a tévhitekkel ellentétben nem is annyira szörnyű, ha isznak belőled. - Hívj csak Lexynek. - Furcsa volt a szájából az Alexis, volt benne valami istentelenül vonzó, aminek egyre kevésbé tudtam ellenállni. Jobb, ha nem kísértem a sorsot. Lehunytam egy hosszabb pillanatra a szemem, ahogy a hajamhoz ért, és a torkom egyből kiszáradt a közelségétől. Kezdtünk veszélyes vizekre evezni. - Nem tudom... Én lefogom, te meg ütöd. - Felnevettem, de aztán sietve el is fojtottam a jókedvem, próbáltam megőrizni a komolyságom. - Segítek megkeresni. Adok tippet, mit csinálj, ha elbizonytalanodtál. Vagy beszélek is vele, ha gondolod... - Fogalmam sem volt, miben vehetné a hasznomat, de biztosan jobban járt volna, ha van mellette valaki és nem kell ezt az egészet egyedül intéznie. Nem mintha ne lenne erős és halhatatlan, de akkor is, bizonyos dolgokban előnyösebb lehetett egy női kéz és egy halandó jelenléte. - Az egész életem bajok nagy, feneketlen katyvasza. Nem hiszem, hogy bármit is számít, ha te hozzáadsz valamit. - éreztem a kezét a tarkómon, arra késztetett, hogy közelebb dőljek. Annyira vonzott a közelsége, pedig alig néhány órája ismertem... Közel álltam hozzá, hogy elcsábuljak, de végül erőt vettem magamon és elhúzódtam tőle, kimásztam az öléből. - Letusolok. Köszönöm a vacsorát. - rámosolyogtam, végigsimítva a karján, majd a fürdő felé indultam. Ekkor néztem csak jobban körbe a szobában, és ahogy feltűnt valami, rögtön megtorpantam. - Öhm, itt csak egy ágy van...
jaj, te :<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Nov. 01, 2019 7:01 pm
To: Rapunzel
Valahogy jólesett az ölelése. Pont ezért nem akartam még elengedni, habár kissé kínos volt a szitu, így belegondolva. Gyerek volt, én meg… Csodás. Egy idióta vagyok talán. A szavakra meglepődtem, majd halványan elmosolyodtam. - Nem vártam érte jutalmat, ugye tudod? – Fürkésztem néhány pillanatig az arcát, majd félrenéztem. Még mindig utáltam magamat a vérivás miatt. S ő látott is olyan… szörnyetegnek. Csodáltam, hogy nem fél tőlem. - Tudom, Alexis, de mégis… ha megtörtjük az átkot, legalább nem kell félned többé, nem? – Egy szőke tincset a füle mögé tűrtem, így figyelve őt. Talán megőrültem, de úgy éreztem, vonz magához ez a lány, a stílusa, a modora ellenére, vagy talán pont amiatt. Vagy csak tisztára bekattantam már az egyedüllét kapcsán? Már én magam sem tudtam. - Hm? Hogyan akarnál nekem segíteni? – Egy pillanatra lefagytam. Be akar szállni az öcsém elleni merényletbe, vagy mi a fene? A kezem végül a tarkójára csúszott. – Nem akarlak bajba sodorni.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Szer. Okt. 23, 2019 10:21 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
Cinikus mosollyal felszusszantam a szavaira, de valamiért hittem neki. Mindenki más sajnálkozása és együttérzése olyan hamisnak és megjátszottnak tűnt, az övé azonban igazinak. Talán az ölelés miatt, de jól esett. Te jó ég, mikor öleltem meg utoljára bárkit is? Ahogy az ölébe húzott, egy kicsit megilletődtem, de hagytam neki, így könnyebben hozzáfértem, a derekam sem sajdult bele. - A csapolás jutalom volt, amiért megmentettél. Nem kell egyenlítened a számlát, már kvittek vagyunk. - emlékeztettem, viszont nem utasítottam el a segítségét, csak felhívtam a figyelmét erre a tényre. Követtem a kezét, amíg ki nem került a látóteremből és felváltotta ujjbegyének gyenge, fantomszerű érintése a hajamon. Beleremegett a gyomrom. - Ugye tudod, hogy ezt egy vérfarkasnak mondod? Mármint, nem jókedvemben ücsörögtem meztelenül a sikátorban. Amíg a Hold az égen van, addig nem igazán lesz soha teljes életem. - Márpedig nem nagyon tervez sehova sem menni az a fránya égitest. - De nem baj. - tettem hozzá sietve. - A normális élet unalmas. - Mosolyogva megvontam a vállam és elhúztam a kezem a nyakából, végigsimítva közben a mellkasán. Így, hogy már nem ölelkeztünk, kicsit kényelmetlen volt az ölében ülnöm, mégsem húzódtam el. - Jó, segíthetsz nekem. De csak akkor, ha cserébe én is segíthetek neked. - Ez az ajánlat tűnt a leginkább fairnek, és nem csak azért, mert így nem maradok adósa, hanem mert ez azt is jelenti, hogy egy kis időre felelősséget vállalunk egymásért. Szükségem volt rá, hogy vele maradhassak.
jaj, te :<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Okt. 20, 2019 12:25 pm
To: Rapunzel
Érdekes család lehetett az, amelyik megátkozta őt. A céljaim közé felvettem, hogy segítek neki, bármibe is kerüljön, bár magam sem tudtam, miért törődök ezzel a lánnyal. Talán csak örültem, hogy van valaki mellettem… még akkor is, ha csak egy rövid időre. Hosszútávra egyáltalán nem terveztem. Megtanultam már, hogy mellettem nincsenek biztonságban az emberek, főleg nem azok, akik közelebb is kerülnek hozzám. Attól tartottam, hogy Lexy idővel közel fog és ez… pont emiatt nem akartam, hogy mellettem maradjon. Nem akartam, hogy hasonlóképp járjon bárki, mint Orion. A „sajnálom” szó kicsit meglepett, így pillantottam rá. Fürkészni kezdtem őt, az arcát és olyan volt, mintha átérezné azt, ami velem történt. Vagy legalábbis fájdalmat láttam csillanni a tekintetében, amitől kezdtem magam rosszul érezni. Nem akartam magamat sajnáltatni. Félrepillantottam és nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de megölelt. A szívem hevesebb ütemben kezdett tovább verni. Nagyot nyeltem, majd lassan a lány derekára csúsztattam a kezeimet, viszonozva az ölelést. - Én is sajnálom azt, ami veled történt – Mondtam az újabb „sajnálom” szóra válaszul, majd az ölembe húztam a lányt, amennyiben nem akart elszakadni tőlem - Engedd, hogy segítsek. Legalább tenni akarok valami jót veled, azok után, hogy lecsapoltalak – Utaltam itt az előbbi nem túl kellemes dolgokra. – Ha pedig sikerült, teljes életet élhetsz – Rámosolyogtam, majd gyengéden félresimítottam egy szőke tincset az arcából.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Pént. Okt. 11, 2019 6:54 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
- Sajnálom. - Tényleg sajnáltam. A vesztesége sokkal nagyobb volt, mint elsőre gondoltam volna, hiszen ezek szerint volt még egy testvére. A családi élete zűrősnek tűnt, megkockáztattam volna, hogy majdnem olyan zűrősnek, mint amilyen az enyém volt, és ez rögtön empátiát ébresztett bennem Light iránt. - Én tudjam? - vontam vállat keserűen, ahogy ezúttal rólam kérdezett. - Gondolom, apám szeretetét irigyelte tőlem. Pedig akkor még csak nem is tudtam arról, hogy az a család egyáltalán létezik. - Plusz elég szánalmas dolognak tartottam megátkozni valakit, aki semmiről sem tehetett. Az, hogy Mr. Callaway hol volt képes és hol nem tartani a harci mackóját, ahhoz nekem a világon semmi közöm nem volt. - Hát, még élek, nem? - Miért keseregjek valami miatt, aminek eddig még nem nagyon éreztem a hatását? Majd ha tényleg elkezdek haldokolni, hát... Akkor lesz valami. Jelenleg lefoglalt, hogy találjak magamnak valami célt, amiért érdemes volt élnem és tovább küzdenem. Nem akartam átérezni a fájdalmát, szerettem volna, ha semmilyen kötelék nem alakul ki köztünk. Nem akartam sajnálni, sem együtt érezni vele, de a meséje annyira magával ragadott, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem és képtelen voltam megállni, hogy ne szoruljon össze a fájdalomtól a szívem. - Sajnálom... - Olyan szánalmasnak tűnt ez a szó, csak ismételgettem, pedig semmit nem jelentett és ha nekem mondták volna, még fel is húztam volna magam rajta. Mégsem tudtam, mi többet mondhatnék. Az élete, a keserűsége... Egyszerűen fájdalmas volt látni, mennyit szenvedett és mennyire darabokban van az ő élete is. Tudtam, hogy milyen érzés. Mivel a szavak teljesen cserben hagytak, inkább fogtam magam és átöleltem. Le kellett hajolnom és kissé előre dőlnöm, hogy a karjaimmal körbeérjem, de sikerült, ha nem húzódott el. - Sajnálom. - motyogtam bele a vállába. Bár lelőhettem volna magam, hogy ne ismételgessem ezt a nyavalyás szót! - Ne törődj vele. Engem nem zavar. - motyogtam, de nem igazán akartam a saját gondjaimmal foglalkozni. Előbb gyógyírt kerestem az övéire.
jaj, te :<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Szept. 30, 2019 10:17 pm
To: Rapunzel
A kérdésre kissé elkomorodtam. Okos lány volt, jól ráérzett a dolgokra, de nehéz volt azért így hallani a szájából. Az igazság koránt sem volt ilyen egyszerű, minthogy kimondta. Sőt. - Ez bonyolultabb, mint elsőre hangzik, Alexis – Ingattam némileg a fejemet, majd mély levegőt vettem. – Ha azt tette volna, amit kértem tőle, akkor nem haltam volna meg. Ahogy a fivérem is élhetne még. De áthágta a szabályokat és… és ezzel mindent tönkretett – Magyaráztam, habár még így sem érthette igazán, mi történt. Nem akartam, hogy lebeszéljen a „bosszúmról”. Talán pont ezért nem osztottam meg a teljes történetet. Vagy nem is tudom. A szavaira érdeklődve pillantottam rá és azon gondolkodtam, hogy ha tudná, hány éves vagyok, akkor is megpróbálna-e ilyen nagy „életbölcsességeket” megosztani velem? Bár igaza volt. Az élet szívás. S sosem lesz jobb, csak meg kell tanulnunk ezt elfogadni. - Mire volt féltékeny az a nő? – Érdeklődtem ezúttal én, majd a következő pillanatban kapcsoltam. – Várj, halálos átok? Ezt túlságosan lazán meséled, Aranyhaj – Összevontam a szemöldökömet. A saját bajom már sokkal kisebbnek tűnt így, hogy hallottam az övét. Fürkésztem néhány pillanatig, egészen addig, amíg oda nem lépett hozzám és a vállamra nem tette a kezét. Kissé meglepett a viselkedése, ez a közvetlen érintése… de nem bántam. Jólesett, ahogyan a szavai is. Nem akart lebeszélni és ez sokat jelentett nekem. - Gondolod? – Félrenéztem. – Mármint, hogy nem fogom tőle jobban érezni magam… nézd, én nem megölni akarom az öcsémet. Csak… a francba. Még én sem tudom, mit akarok pontosan. Látni őt, látni, hogy elérte azt, amit én akartam. Amire én voltam hivatott. Talán csak szembe akarok nézni a valósággal – A lányra emeltem a tekintetem. – Ellenségek vagyunk. Olyanokra vadászik, mint én, vagy épp te. S pont ez benne a dühítő, tudod? Azzal, hogy vámpír lettem… elveszítettem mindent. Az álmomat, a jövőmet, a családomat. Mindent. – Idegesen, sőt, keserűen csengett a hangom. Aztán mélyen szívtam magamba a levegőt és egy hosszabb pillanatra lehunytam a szemeimet. – Mindegy. Ez… nem egyszerű. De a te eseted… - Ránéztem. - …a te eseted rosszabb. A halálos átkod. Le kell szedni rólad. – Nem kötött a lányhoz semmi, nem tudtam róla semmit, de valamiért úgy éreztem, nem mehetek el mellette anélkül, hogy segítenék rajta.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Szomb. Szept. 28, 2019 8:25 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
A nap folyamán most először nem találtam idegesítőnek a humorát, sőt, elmosolyodtam rajta. Ha ilyen jófej-üzemmódba kapcsol át, a végén még az is lehet, hogy tényleg megsiratom a hiányát - ki tudja, mit vált ki belőlem a huzamosabb egyedüllét. Hozzászoktam, mióta eljöttem otthonról, de attól még kemény ellenfélnek bizonyult. - Az öcséd hibája volt? - Keveset árult el ahhoz, hogy összeálljon a kép, így nem tudtam, pontosan mire is gondoljak a halálát illetően, de abból ítélve, miféle találkozót tervezgetett kettejük számára, valószínűleg egyáltalán nem játszott ártatlan szerepet az öccse a történetben. Nem tudtam, mi mást mondhatnék, borzasztó nehéz lehetett neki és nincs az a szó vagy gesztus, amivel ezt kifejezhettem volna. - Testvérnek lenni szívás. Az enyém, a féltestvérem anyja féltékenységből rám dobott egy halálos átkot, amit csak az ő vérvonala tud leszedni rólam. Nem kértem belőlük, úgyhogy leléptem. - elvettem az öléből a törölközőt és kiterítettem az egyik üres szék támlájára. - Senki sem azt kapja, amit érdemel. Az élet egy szarkupac, vagy mélyre süllyedsz benne, vagy felülsz a tetejére... De jobb sosem lesz. - Talán nem így kellett volna felvidítani valakit, de ez volt az igazság. Egyáltalán nem voltam vigasztalós kedvemben amúgy sem. Pont azért voltam úton, mert kerestem azt, ami kiemelhetett volna a kupacból, valami értelmesebb helyre. - Nos, most már erősebb vagy az öcsédnél. Erősebb vagy bárkinél. - Light mellé léptem és a vállára helyeztem a kezem. - Menj és bosszuld meg, amit veled tettek. Nem fogod tőle jobban érezni magad, de beintesz vele a világnak. Megmutatod, hogy senki sem árthat már neked többet. - Kicsit talán sokat beszéltem, amitől elszégyelltem magam. Attól, hogy beavatott néhány dologba, még nem sokat tudtam a helyzetéről, nem is akartam beleszólni, vagy az enyémmel összehasonlítgatni... Elhúztam inkább a kezem, mielőtt még további hülyeségek potyogtak volna ki a számból.
jaj, te :<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Szept. 26, 2019 8:27 pm
To: Rapunzel
Nem bántam, hogy oldódott kissé a hangulat. Csak megmosolyogtam a szavait, majd a továbbiakra bólintottam egy aprót. - Semmiség – Úgyis ingyen lesz az a pár ruha; hisz igézéssel könnyebb a dolgom. Ennyi előnye volt legalább ennek a szörny-létnek, ami azt illeti. Felnevettem, így néztem őt néhány pillanatig. - Csak el ne sírd magad, Aranyhaj – Sajnos erről úgy néz ki, nem fogok leszokni. De majd megszokja, talán. Ha meg nem, akkor leharapja a fejemet a következő teliholdkor. Na és? Nem mintha hagynám. Az asztalnál ülve gondolkodtam egy keveset, de megzavart benne, hisz rákérdezett arra, amire… nem is tudom. Talán egy részem nagyon is akart beszélni róla végre valakinek, de nem tudtam, hogy megértené-e. - Vámpír? Dehogy – Elmosolyodtam halványan, majd a törölközővel kezdtem babrálni a nyakamban, aztán az ölembe húztam az anyagot, és a tarkóm mögött összefűztem az ujjaimat. A plafonra pillantottam. – Ő… vadász. Én is az voltam anno, csak történt egy kis baleset, az öcsém miatt kinyírtak és ilyenek. Hétköznapi dolgok. Csak meg akarom neki köszönni, hogy ezt tette velem – A lányra néztem, s bár mosolyogtam, a tekintetem kissé furcsán csillogott. Ebből talán gyaníthatta, hogy nem barátságos találkozót akarok az öcsémmel, hanem valami egészen mást. – Tudod, nem ilyen életre vágytam, mint amit kaptam. S mondhatod, hogy senki sem azt kapja, amire vár, de… én nem ezt érdemeltem – Mondtam már mosolytalanul, félrenézve.
Kezdőlap
|| 
