Nem tetszett, hogy tudván, vámpír, ilyen közel lépett hozzám, de nem akartam gyengének látszani, úgyhogy nem mozdultam, csak álltam és figyeltem őt. Lekerült róla a felső és a vállamra terítette, ami kicsit megdobta nálam az esélymérőjét. Bízni nem bízhattam benne, lévén vámpír volt, de elkezdtem kicsit szimpatizálni vele. Eligazgattam a felsőt magamon, belebújtam, kisöpörtem alóla a hajam, aztán merengve felnéztem rá a szavai hallatán. - Oké. - bólintottam végül teljesen komolyan. Nem is vártam, hogy ingyen, a két szép szememért befogadjon. Megmentett, nem akartam másban is az adósa lenni, így egyértelmű volt, hogy fizetnem kell. Abban nem lehettem azonban biztos, pontosan milyen fizetségben reménykedett, és tudta-e egyáltalán, hogy vérfarkas vagyok. - Megkapod, ne aggódj. Intett, hogy menjek, de én egyetlen lépést sem tettem, csak zavartan néztem hol rá, hol a talajra. Egy sikátor kellős közepén voltunk, én mezítláb - bele sem mertem gondolni, az üvegszilánkokon túl mi minden lehetett még a földön. Nem akartam innen rögtön a kórházba menni tetanuszért, de azt sem, hogy hisztisnek gondoljon, úgyhogy vettem egy mély levegőt és elindultam utána, igyekezvén kerülgetni a kétesebb foltokat a földön. - Ahelyett, hogy végigszenvedtetsz néhány utcasarkon, miért nem használjuk inkább a csodálatos vámpírképességed? - Komolyan, félpucér is voltam, mezítláb is voltam, vele viszont néhány pillanat alatt odaérhetnénk, bárhol is szállt meg... Vagy kezdtem túlságosan követelőző lenni?
ó, én hősöm? ;)
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Jún. 22, 2019 2:16 am
To: Little Wolf
Nem figyeltem, hogyan öltözik fel, csak töprengtem addig a pár másodpercig, amíg… amíg meg nem szólalt. A vállam felett néztem hátra rá, felvont szemöldökkel, némileg kérdőn. Mire várjak? De elég egyértelművé vált, mit akar. Visszafordultam felé és tettem néhány lépést az irányába. - Ami azt illeti, itt szálltam meg nem messze… - Közöltem vele, majd sóhajtottam. Magam sem tudtam, miért akarom a pártfogásomba venni a szőkét. De így volt. Még közelebb léptem hozzá, majd levettem a felsőmet és azt is ráterítettem. - Bár örülnék némi ellenszolgáltatásnak… - Tettem hozzá merengve, őt figyelve, de ha nagyon kiakadt volna, akkor egyből elnevettem magam. – Csak viccelek. Gyere – Intettem neki, így indultam el kifelé a sikátorból. Igaz, nevettem, ugyanakkor jól esett volna a szervezetemnek némi emberi vér. Egy részem azt remélte, hogy Aranyhaj majd önként adja magát nekem, hiszen… meglátta, mi vagyok. Tudhatta, mire vágyik egy vámpír, nem igaz?
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Vas. Jún. 16, 2019 8:31 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
Érdeklődve figyeltem a párbeszédet a két srác között, majd ahogy a suhanc odalépett hozzám az ingjével, kissé gyanakvón felvontam a szemöldököm. Még csak rám sem mert nézni, amiből azt vettem le, hogy vagy megigézte a vámpír, vagy olyan dolgokat mutatott neki, amik láttán én is hajlandó lennék szót fogadni. - Köszönöm. - kikaptam a srác kezéből az inget és elfordultam, hogy felvegyem. Természetesen a hálám nem neki, hanem a vámpírnak szólt. Épp kihúztam szőke fürtjeimet a gallér alól, mikor észleltem, hogy a fiú máris menni készült. Kissé riadtan fordultam utána, tétovázva azon, mit is mondhatnék azok után, hogy... Hát... Nem fogadtam valami barátságosan a segítségét. - Várj! - összefontam magam előtt a karomat, az ing is olyan kevésnek tűnt magamon. Lassan felkelt a nap és nem igazán akartam megint szembesülni a ruhakeresés nehézségeivel. Ebben a városban még Theo sem volt, akihez bekopoghattam volna. - Öhm... Nem vagyok idevalósi. Nincs hova mennem... - Nem akartam konkrétan a segítségét kérni, reméltem, érti a célzást anélkül is, hogy könyörögnöm kéne.
neked is kéne valami becenév, hmmm
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Jún. 16, 2019 7:34 pm
To: Little Wolf
Nem reagáltam a lány felcsattanására; nekem kislány volt, hozzám képest legalábbis biztosan. Kérlek, 46 éves vagyok, nem 15! Mondhatnám, hogy a lányom lehetett volna Ms. Aranyhaj, de… nekem már sosem lehetett sem lányom, sem senkim. Figyelmen kívül hagytam hát és csak arra a srácra koncentráltam, aki előttem volt. Meg akartam ölni. Inni akartam a véréből is, mert napok óta nem jutottam friss vérhez, de… nem most kellett ezt lerendeznem. Sóhajtottam egy aprót, közelebb vonva magamhoz szorosan, határozottan. Ekkor szólalt meg a lány. - Ezt bízd rám – Vettem oda foghegyről, majd a srác tekintetébe véstem a magamét. – Amit téged illet… most fogod magad és bocsánatot kérsz a saját és a társaid nevében a lánytól; valamint leszel olyan lovagias, hogy ezt – Két ujjam közé csippentettem az ingjének egy részét, amit meg is húzogattam. – szépen odaadod a lánynak, cserébe az ízléstelen viselkedésed miatt – Nos, igen, csaltam… használtam az igézés remek képességét, s ezáltal a srác nem igazán akart nekem ellentmondani. Elengedtem hát, hogy a lányhoz tipegjen megszeppenve, hogy elmormogja a bocsánatkérését és levegye az ingjét… Csak figyeltem őket, nem szólva bele többször a dologba. Közben végigmértem néhányszor Aranyhajat. Hát, mi tagadás, szemrevaló volt, de… nem bámultam sokáig. Sőt, elfordultam és menni akartam, de valami visszatartott. Elgondolkodtam.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Vas. Jún. 16, 2019 1:02 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
Csak csendben kellett volna maradnom és hagynom, hogy segítsen rajtam, de nem szerettem a hős-figurákat. Valahogy zavart, hogy ennyire törékenynek és védtelennek hitt, holott nagyon is reálisan festette le a képet. A becenévtől pedig egyenesen frászt kaptam... Viszont ahogy megvillantotta a fogsorát, egyből elhűlt bennem a vér. Vámpír. Így már érthető, hogy ennyire közbe akart lépni; valószínűleg nem csak értem csinálta. - Nem vagyok kislány! - csattantam fel, és ezzel együtt fel is pattantam a helyemről, hogy bizonyítsam. Nem érdekelt, hogy premier plán látványt nyújtok, ha valamire, hát arra extra érzékeny voltam, ha gyerekként kezeltek. A srácokat persze már nem igazán érdekelte a látvány, lefoglalta őket az, hogy a vámpír láttán halálra rémüljenek és a gatyájukba csináljanak. Beletörődő sóhajjal ledobtam a földre a vasrudat, mire az nagyot csattant a sikátor csendjében, összerándulásra késztetve a srácokat. - Húzzatok el. - böktem fejemmel a sikátor szája felé, nem is kellett nekik kétszer mondani, majd arra a szerencsétlenre néztem, akit "hős megmentőm" épp szorongatott. Összefontam magam előtt a karomat. - Engedd el, nem ér ennyit. - Nem tudtam, ennyi elég-e, hogy hallgasson rám, de ha nem akart, többet úgysem tehettem ellene. Mégis csak erősebb volt nálam.
pontosan! :P
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Jún. 15, 2019 10:45 pm
To: Little Wolf
Kissé meglepődtem a lány reakciójára. Fel is vontam a szemöldökömet, őt fürkészve, majd egy sóhaj után reagáltam. - Egy „köszönöm” is elég lenne, de… ezt majd megbeszéljük utána – Legyintettem, majd a srácokra emeltem a tekintetemet. - Ouch – Csúszott ki a számon a „barom” szó hallatán. – Ezt nem biztos, hogy kellett volna… - Tettem hozzá halkan, szinte sziszegve, mint egy kígyó, mikor lassan körbeöleli az áldozatát, aztán… A lányra a fejemet csóváltam, majd pillanatokkal később megvillantottam a szemfogaimat és az elváltozott szemeimet; megmutatva ezáltal a valódi lényemet. A vámpírt. - Te csak maradj nyugton, Aranyhaj… ezeket a majmokat meg bízd csak rám – Elindultam az egyik srác felé, hogy felnyársaljam. Oké, azt hiszem az elfojtott agressziómat akartam kiélni ezeken a huligánokon, akik… akik élők voltak, s emberiek, olyasfélék, ami én már soha sem lehetek. S ez volt az, ami bosszantott. Az egyik sráchoz lépve elkaptam a torkát és a falnak szorítottam erősen. - Miért hiszed, hogy jogod van ahhoz, miszerint molesztálj egy kislányt? – Számomra az volt. Egy kislány. Idegesen, dühösen, mégis mosolyogva meredtem a már-már reszkető szempárba.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Szomb. Jún. 15, 2019 12:40 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
A testem még sajgott az átváltozástól, belső farkasom nyugtalanul morgolódott bennem, képtelen voltam azonban kiereszteni. A hold lement, teljesen tehetetlen voltam. Ekkor, szinte a semmiből megszólalt egy idegen eredetű hang. Arrafelé kaptam a fejem, bár kissé még gyanakvón, hiszen fogalmam sem volt, melyik oldalon is áll pontosan. Annyit azonban még én is észrevettem, hogy teljesen egyedül van. Még ha hozzáadjuk őpucérságomat, akkor sem festett túl jól az arányunk a suhancokhoz képest. - A "hölgy" egyedül is meg tudja védeni magát. - morrantam rá a jövevényre, bár az egyből feltűnt, mennyire hülyén festhet a dacolásom a földön kuporogva, ruhátlanul. A helyében én biztosan hülyének néztem volna magam. - Kopj le, barom! Vagy húzz sorszámot. Mi voltunk itt előbb. - veti oda az egyik srác a csapatból a sikátor végén ácsorgónak. - Hallgass rájuk. Ez csúnya lesz. - Valójában csak őt féltettem. Nem akartam, hogy megsérüljön azért, mert hősködni próbál egy random lányért. Kitapintottam magam mellett a földön egy vasrudat, valami cső-félét, arra fontam rá az ujjaimat, felkészülve, hogy tényleg erőszakhoz kell folyamodnom.
szuper lett, igazán lovagias
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Csüt. Jún. 06, 2019 3:44 am
To: Little Wolf
Hetek óta Denverben éltem, s kutattam, de egyelőre nem úgy tűnt, mintha olyan könnyedén ráakadhatnék a híres-neves Ötök testvérisége társaságra. Nagyon is látni akartam az én drága kisöcsémet, Reagant. Kíváncsi voltam, mi lett belőle és hogyan él most. Megérdemli-e egyáltalán azt, hogy az legyen, ami; vadász. Méltó-e a nevünkre, a Blair névre, ami ugyebár egy híres vadász családot takart egykor, csak… csak egy baleset mindent tönkretett, aztán én és… oké, felesleges is most ebbe belemenni. De nehéz legyűrnöm azt, ami bennem van: düh, fájdalom, féltékenység, s egy cseppnyi remény… vagy nem is tudom, hogyan kellene megfogalmaznom. Szinte korgott a gyomrom, ahogyan a város utcáit róttam így a kora reggeli órákban. Sőt, inkább hajnalban. Enni óhajtottam, de egyelőre nem találtam megfelelő alanyt magamnak. Sosem szerettem feltűnést kelteni, avagy mondjuk inkább úgy: igyekeztem olyan áldozatok után nézni, akiket könnyű eltüntetni, ha már nincs rájuk szükség. Azaz, öhm… Egy éles női hang csapta meg a fülemet. Kb. besaccoltam, hogy a mellettem belő utcából jön a hang, így megtorpanva hallgattam, hogy mi is a kialakult helyzet; belőttem, hogy a lány nincs egyedül, sőt… …egy pillanat alatt rájöttem, hogy ki lesz a reggelim. Mi sem jobb, mint hőst játszani, majd jóllakni. Mikor váltam ilyen érzéketlenné? Hamar megjelentem abban az utcában, ahol a lányka volt és megköszörültem a torkomat. - A hölgy arra kért, hogy tűnjetek innen, nem igaz? – Megvillantottam a dühös tekintetemet és kész lettem volna arra is, hogy leöljek néhányat közülük. Nem tudom, mikor lettem ez… sosem bántottam ártatlanokat.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Hétf. Jún. 03, 2019 10:41 pm
Raleigh & Alexis
you have to get lost to be found
A csontjaim ezer darabra törtek, hogy új formájukban forrhassanak össze. Izmaim, inaim ropogtak, testem fájdalmasan elnyúlt, vékony, torz vonításom emberi zöngévé simult. Kiestem a bundámból és a sikátor nyirkos, hűvös mocskába csattantam. Zihálva, kimerülten kapkodtam levegő után, de csak arra voltam képes, hogy az oldalamra forduljak. Minden porcikám sajgott, a fejem pedig zsongott, annyira erősen próbálta szétválasztani farkas és emberi énem összemosódó gondolatait. Most kezdett csak körvonalazódni bennem, hol is vagyok és milyen messzire sodródtam korábbi állomásomtól. Hangok ütötték meg a fülem, úgyhogy ülésbe toltam magam. A legközelebbi stabil falfelülethez másztam, ott leheveredtem, felhúztam a térdeimet és magamhoz öleltem őket. Az volt a tervem, hogy megvárom, míg a környék elcsendesedik, utána szerzek magamnak ruhát és egy mobiltelefont... A hangok azonban egyre közelebb értek. Amint megpillantottam azt a csapatnyi fiatalt tőlem néhány lépésre és láttam, hogy ők is észrevettek, már tudtam, hogy ez is egy nehezebb este lesz. - Én nem jönnék közelebb a helyetekben. - Fenyegetésem nem sokat ért, először meglepetten összenéztek, aztán kitört belőlük a nevetés. Nem hibáztattam őket, alacsony termetem nem sokat segített a ruháim bárminemű hiányán. Igyekeztem a lehető legcsúnyábban nézni rájuk, ahogy elindultak felém, de nem mozdultam, nem akartam felfedni, hogy tényleg csupasz vagyok. - Utoljára szólok... - morogtam, hangom a friss átváltozástól még karcosnak hatott, de a félelem már kezdte elszorítani a torkom. A karmaim nélkül tehetetlen voltam.
Kezdőlap
|| 
|| 
||