We all have stories we'll never tell

Éppen időben érkeztem, ugyanis Lestrange képtelen volt a démonoktól Blackwellhez jutni, segíteni rajta. Nekem kellett átvennem, folytatva a gyógyítást, amit valószínűleg a férfi kezdett el rajta. Csak bólintottam Lestrange szavaira, bár valószínűleg már nem látta, s igazából nem is volt fontos, a lényeg az volt, hogy a nő túlélje, bármi áron. Időközben magához is tért, igencsak meglepődve szemrevételezte, hogy én vagyok ott Lestrange helyett, szerencsére nem csodálkozott sokáig, időben kapcsolt.
- Minden rendben lesz. - suttogtam erőtlenül, majd belekezdtünk közösen a varázslásba. Nehéz volt ilyen harc közepette koncentrálni, de ehhez voltunk szokva, engem legalábbis nehezen zökkentettek ki a körülöttünk zajló események. Kizártam mindent, amíg a nő meg nem gyógyult annyira, hogy fel tudjon ülni, amiben segítettem is neki, óvatosan megtámasztva a hátát. Normális esetben nem engedtem volna, hogy megmoccanjon, de jelen helyzetben nem volt más esélyünk, mindenkire szükség volt.
Nem igazán foglalkoztam, mike beszél, még mindig Lestrange szavai visszhangoztak a fejemben. Én sem akatam magára hagyni a nőt, egyáltalán nem, mert hiába gyógyítottuk meg együttes erővel, közel sem volt olyan erős, olyan koncentrált, mint máskor. Könnyű préda volt a mocskos démonok számára. Megpróbáltam azért felmérni a terepet, Lestrange felé pillantottam, akinek elkélt volna egy kis segítség, de közel sem volt olyan szar helyzetben, mint a másik két társunk. Nem tudtam, Wallace meddig képes ellenállni a démonnak, aki a testét uralta, nem úgy tűnt, mint aki tartja a frontot. Azt sem tudtam, kinek segítsek, rászorítottam a kard markolatára, hátha kelleni fog, s Blackwell mellé álltam szorosan.
- Ugye nem gondolod, hogy magadra hagylak? - kérdeztem hitetlenkedve, mert nagyon úgy tűnt, el akar küldeni maga mellől, miközben a kardjára támaszkodott. Nem úgy tűnt, mint aki jól lenne, sőt. Sápadt volt, verejtékes, mint aki... nos, mint aki a halál torkából tért vissza. - Van ötleted, mit csináljunk? - Egyelőre nem tettem semmit, ugyanis két választásom volt. Vagy segítek valamelyik társunknak, vagy a nővel maradok, s mivel Wallace-nak ott volt Doyle, Lestrange pedig egész jól boldogult, inkább Blackwellel maradtam. Persze készen arra, hogy valakinek segíteni kell, ha nagyon szorul a hurok.

words: 337 ❖ kredit

Úgy éreztem, mintha egy hurok, egy kötél lenne a nyakam köré tekerve és egyre szorosabbá válna másodpercről másodpercre. Egyszerűen fogalmam sem volt, túléljük-e ezt az egészet… a démonok túlerőben voltak, látszólag a kard hatástalan volt és egyetlen fegyverem maradt, ez a tőr. Miért is nem volt belőle több?! Csak arra tudtam gondolni, hogy kiiktassam legalább az egyiküket. Ha többre nem is vagyok képes, legalább ezt a vörös hajú démonnőt…
El akartam nézni újra Blair és Larissa felé, hogy minden jól ment-e velük, de ekkor támadt nekem egy másik démon. A meglepettségtől majdnem elengedtem a vörös hajú nőt, de végül szorosan magamhoz rántottam, így próbálva kivédeni a támadást egy erősebb tűzgolyóval, a mágiám segítségével.
De nem tudtam, hogy vajon sikerül-e…

// Kockadobás:
Páros: sikerül kivédeni
Páratlan: nem sikerül kivédeni //

az Ötök bevetésen

Olyan volt, mint alámerülni a sötét, hideg óceánba. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit, csak fuldokoltam a sötétségben, míg egy hang ki nem rántott belőle. Kábán felnéztem, Isaac helyett azonban valaki mást láttam fölém magasodni, ami enyhén összezavarta a valóságérzetem.
- Reg? - Nagy kő esett le a szívemről, mert úgy tűnt, jól van, ugyanakkor aggódni kezdtem Isaacért. Nem igazán tudtam mozogni még, így nem láttam, hol van. Mi történt vele? Hova lett? Vagy csak álmodtam ezt az egészet és illúzióból ébredek épp? A fájdalom a gyomromban kijózanított kicsit, megszorítottam Reg kezét. Dideregtem. Olyan hideg lett minden...
- Segíts, kérlek... - A sebem fölé húztam a tenyerét, jelezve, mit szeretnék. Ha kölcsönadott az erejéből, akkor be tudtuk fejezni együtt, amit Isaackel elkezdtünk. Éreztem, hogy a fájdalom egyre jobban enyhül és az erő kezd visszatérni belém; lassacskán tudatába kerültem a körülöttünk lévő történéseknek, úgyhogy lassan, óvatosan feljebb tornáztam magam, míg teljesen ülő helyzetbe nem kerültem. Hálásan megkapaszkodtam Reg karjában.
- Megmaradok. Segíts a többieknek. Menj csak. - Halványan rámosolyogtam, a kezemmel hessegetve, hogy elhiggye, tényleg nincs baj. Bár még fájt egy kicsit és elég gyengének éreztem magam, de megmarkoltam a kardom és a földbe szúrtam támaszként. Megpróbáltam feltápászkodni és szemügyre venni a kialakult csatateret, hogy lássam, kinek és hol kél el segítség. Nem pihenhettem, míg a többiek harcoltak.

minden szuper || kredit

Képtelen voltam elhinni azt, ami történt. Egyszerűen láttam, érzékeltem, de az agyam nem fogta fel, hogy Larissa… konkrétan haldoklik. Nem is az, hogy nem fogtam fel: nem akartam elhinni. Ezt nem tehettem… nem igazolódhatott be az, amit mondogattam magamnak és másoknak is, akik közeledni próbáltak felém. Nem történhetett meg ez. Nem akartam elveszíteni ezt a nőt, függetlenül attól, hányadán álltunk egymással, sőt… csak azt akartam, hogy túlélje. Csakis erre koncentráltam, semmi másra. A szívem összeszorult, a torkomban pedig akkora gombóc volt, hogy úgy éreztem, nyelni alig bírok, nem hogy még a varázsigét mormoljam. De nem hagytam abba, gyógyítanom kellett, túl kellett, hogy élje… Fokozatosan húztam ki belőle közben a kardot, de a kiáltása kapcsán össze-összerezzentem. Ha lett volna szabad kezem, biztos, hogy megfogtam volna az övét, bátorítón, biztatón szorítva meg. De nem volt. A könnyei láttán pedig csak még inkább gyomoridegem lett. Ezt én tettem vele. Ha hagytam volna, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, a könnyeim már folytak volna. De tartottam magamat.
Ahogy megfogta a kezemet, meglepve hagytam abba néhány másodpercre a varázslást. Aztán érzékeltem, mit csinál, így folytattam, bátrabban és több önbizalommal is talán. Vagy inkább hittel. Hinnem kellett benne, hogy sikerül. El kellett állítanunk a vérzést…
- Hé, Lara…? – Odakaptam a tekintetemet, mikor már semmit sem érzékeltem tőle, aztán sietve visszanéztem a sérülésre és folytattam a gyógyítást. Ezt egészen addig a pillanatig tehettem meg, mígnem az utolsó utáni pillanatban érzékeltem, hogy valaki mögöttem van. Aztán már csak a fájdalom volt az az érzés, ami felélénkült bennem: eltalált egy kisebb tűzgömb, felégetve némileg a ruhámat és a bőrömet is egy bizonyos szintig. Amint sikerült összeszednem magam, elkezdtem visszakúszni a földön a nőhöz. Nem hagyhattam magára, nem hagyhattam, hogy őt támadja a démon… Azonban lehetőségem sem volt semmire, hisz a démon rám támadt. Ha már tűzgolyóval támadt, én is ezt alkalmaztam: hiába volt közel hozzám, nem érdekelt. Az sem számított volna, ha a démonnal együtt égek el.
Mire volt annyi lélekjelenlétem, hogy újból elnézzek Larissa felé, már ott volt vele Blair. Megnyugodtam. Tudtam, hogy nála jó kezekben lesz, így a figyelmemet visszairányítottam teljes egészében a démonra. A nevem hallatára sem sokat reagáltam, csak néhány szót kiabáltam vissza.
- Blackwell az első, Blair! Ne velem törődj! – Ennyiben is hagytam. Csak a démonra figyeltem. Védekeztem, támadtam, aztán… eszembe jutott valami. Tűzgolyók helyett azt a tőrt rántottam elő, amit Blairtől kaptam és azt szúrtam a démonba; elméletben úgy működött a tőr, hogy bénító fájdalmat okozott még egy démonnak is. Nem volt alkalmam, avagy lehetőségem eddig semmiféle természetfelettin tesztelni, de itt volt a lehetőségem élesben felmérni, mennyire hatásos fegyver. Ha sikerült a démonba szúrnom a tőrt, nem rántottam ki, de el sem engedtem. A szemem sarkából néztem el Blair felé, hogy mégis jutott-e valamire a nővel kapcsolatban. Szívből reméltem, hogy igen.

We all have stories we'll never tell

Egyre nagyobb szarban voltunk, már olyan mélyen tapostunk benne, hogy aggódni kezdtem a saját, és a társaim testi épségéért. Főleg a társaimért, az én életem nem volt annyira fontos, vagy épp értékes, ráadásul nem úszhattam meg mindig én a halált. Nem egyszer fordult már elő, hogy más halt meg miattam, hiszen a saját bátyáim is az életüket áldozták miattam, és ott volt Reed, akinek segíthettem volna. A kettő természetesen nem volt egy és ugyanaz, Reeden úgysem segíthettünk volna anélkül, hogy baja esett volna másnak, a fivéreim viszont még mindig élhetnének, ha én nem vagyok. A bátyámmal való találkozás újra feltépte ezeket a régi sebeket, amik már behegesedtek. Most újra vérző sebekké változtak, az érzéseim pedig kavarogtak bennem. Szinte azt se tudtam, melyik percben mit érzek. Igyekeztem elnyomni magamban, mégse voltam rá képes, főleg nem ebben a helyzetben.
A démonok körülvettek minket, s igyekeztek szétválasztani minket, ezt a szándékukat már akkor felismertem, mikor megpillantottuk őket. Hiszen mindig ez az ellenség taktikája, a legjobb, amit tehetnek ilyen szituációban, mármint nekik a legjobb. Számunkra már kevésbé. A démoni vigyorukat szerettem volna letörölni a képükről, egyszerűen undorodtam tőlük, s olyan szintű dühöt éreztem az irányukba, amit már csak a többiek miatt próbáltam elnyomni magamban. Ha csak a saját életemért feleltem volna, azonnal cselekszem, így viszont igyekeztem a testemmel óvni őket. Nem tudtam, erre ők miként fognak reagálni, viszont nem is érdekelt. Lehet, hogy hiba volt, s a démonokat még inkább feltüzeltem vele, de így volt a helyes. Kész lettem volna az életemet adni értük, mert ez volt a helyes, nem igazán taktikai lépés volt ez részemről, ami Ral hibája volt, illetve a felbukkanásának, meg a múltnak, ami azonban az én hibám volt. Végeredményben én tehettem erről a mostani lépésemről is. A lény szavaira nem is reagáltam, sem szavakkal, sem máshogy, próbáltam valami tervvel előállni, de nem tudtam mit kitalálni.
Ahogy a nő intett, Wallace teste felé kezdett repülni, ami után hiába próbáltam meg nyúlni, nem értem el időben, így tehetetlenül néztem végig a jelenetet, magamban szitkozódva, átkozódva. A gondolataim közben nagyon gyorsan pörögtek, s mikor meghallottam azokat a bizonyos szavakat, szinte rögtön tudtam, hogy Blackwellékről van szó. Nem is haboztam, ahogy eltűnt körülöttünk a tűz, illetve eltűnt a démon, azonnal utána eredtem. Nem akartam Wallace-t magam mögött hagyni, de ha segíteni akartunk neki, szükségünk volt a másik két társunkra is. Mielőtt elmentem volna a démon után, még egy pillantást vetettem a különös kardra, ami csak egy másolat lehetett, valami szemfényvesztés, mást nem tudtam elképzelni. Még egy utolsó pillantást vetetem Wallace-ra is, majd Doyle-hoz fordultam.
- Megpróbálok segítséget kérni a többiektől! - Azzal rohanni kezdtem a démon után, akit már nem is láttam, de utána indulva hamar ráleltem a többi vadászra. Hirtelen azt se tudtam, mit csináljak, miként reagáljak. Egyetlen pillanata ledermedve álltam ott, majd Isaack felé kiáltottam, de már késő volt. Ahogy a démon letámadta, én Blackwellhez rohantam.
- Lara! Uram isten... mi... mi történt veled? - hebegtem idegesen, és egyik kezem automatikusan a sebre szorítottam, míg a másikkal a keze után kaptam. - Maradj velem, rendben? Meggyógyítunk, csak tarts ki egy kicsit.
Közben Lestrange felé pislogtam dühösen, el sem tudtam volna mondani, mennyire gyűlöltem ezeket a lényeket abban a pillanatban. Nem igazán tudtam, mit tehetnék, a nőnek segítsek, vagy a másik társamnak?
- Lestrange?! - kérdeztem félig kiabálva, valami választ vártam tőle, remélve, hogy kapok is, nem nyomja le a női démon. Wallace helyzetét sem feledtem el közben, de abban bíztam, Doyle tartja a frontot, már amennyire sikerülhet neki.

words: 576 ❖ kredit