A démonokat látszólag mulattatja Reagan bátorsága. A sebhelyes arcú fickó, aki a csapat fő szószólójának tűnik, szintén előrébb lép. - Nem dolgozunk mi senkinek. Alkut kötöttünk. Ne aggódj, virágszál, nem itt fogsz elhervadni. Csak játszunk egy kicsit. - Egy idősebbnek tűnő, alacsonyabb fickó ezzel egy időben kiront a társai közül és a vadászokra támad: mivel Reagan áll elől, ezért vele bocsátkozik harcba. Kezében varázslattal kard jelenik meg, hogy gúnyolja a vadászokat, külsőre a Wallace-kard mása, erejében viszont egyszerű, hétköznapi fegyver. Ezzel támad rá Reaganre, megpróbálja egyre távolabb szorítani a társaitól. A másik női démon, egy szőke hajú, egészen szép teremtés kinyújtja a kezét Hazel felé, mire a nőt láthatatlan béklyók ragadják meg, teste alig-alig, csak nehezen mozdul, a démon irányítása alá kerül. A szőke maga felé inti, Hazel pedig tehetetlenül odarepül. - Milyen csinos pofi... - A démon lágyan megcirógatja a vadásznő arcát, majd hüvelykujját a homlokához nyomja, körmét a bőrbe vájja, enyhén felsértheti. - Kölcsön veszem egy kicsikét. - Azzal a démon nekikezd annak, hogy megszállja a nőt. A sebhelyes fickó elnéz jobbra, messze a lángok mögé, majd a vörös hajú nőhöz fordul. - Azok is kitörtek a varázsból. Intézd el őket. A nő biccent, majd megszünteti a lángokat maguk körül és eltűnik. Ha a vadászok figyelnek, a távolodó démont követve észrevehetik Larissát és Isaacet. A sebhelyes férfi a vele maradt, két fickó közül az egyikhez fordul és Castiel felé inti. Ez egy magas, nyúlánk, sápadt alak, ám meglehetősen gyors, a mozgása szinte már a vámpírok gyorsaságát idézi - pedig valójában csak illúziókat használ. Így közelíti meg Castielt, kezében nagyjából másfél méteres fémrúddal, melynek két végén elektromosság szikrázik. Ezzel szúr oda-oda a vadásznak, és ahol eléri, ott bizony enyhe áramot vezet a férfiba. A vadászok különös dologra figyelhetnek fel. Ha a Wallace-karddal sikerül is megsebezniük a démonokat, azok nem térnek vissza a Pokolba. A Wallace-kard elvesztette mágikus erejét, hatástalanná vált a démonok ellen.
Amíg Isaac azzal van elfoglalva, hogy Larissát életben tartsa, a vörös hajú démonnő hátulról rátámad. A felszálló ködből ugrik elő mögötte és kisebb tűzgömböt dob felé, amely akár talált, akár nem, csak felvezetése a támadásnak: nekiugrik és elsodorná Larissa mellől. Így a közös erejű gyógyítás megszakad, a vadásznő pedig továbbra is vért veszít, ami perceken belül végzetes is lehet számára, ha valaki nem segít...
//Mesélői kockadobás. A következő hozzászólásban három számot fogtok látni. Az első: sikerül-e a démonnőnek megszállnia Hazelt? páros dobás: sikerül páratlan dobás: nem sikerül A második: észreveheti-e Reagan, Hazel és Castiel a másik két társukat? páros dobás: észrevehetik és mehetnek segíteni is akár páratlan dobás: ha észre is veszik, túlságosan leköti őket a jelenlegi küzdelmük A harmadik: észreveszi-e Isaac időben a támadást? páros dobás: észreveszi és van lehetősége kitérni páratlan dobás: túl későn veszi észre, a démon támadása sikeres//
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
A rémálom hatása alatt voltam még az után is, hogy Hazel kirángatott belőle. Nem értettem, hogy mit jelentett, már ha egyáltalán jelentett valamit. Miért épp a társaim halálát láttam? És a tudatalattim kreálta vagy valaki… más? Talán ha megkérdeztem volna Blairt és Hazelt, hogy ők mit láttak, könnyebben megértettem volna, hogy mit jelenthetett, de láthatóan egyikük sem volt álomfejtegetős kedvében, így elengedtem a dolgot. Már épp szólni akartam, hogy keressük meg a többieket, mikor a távolban alakokat pillantottam meg felénk közeledni. Az ösztöneim azonnal megsúgták, hogy démonokkal van dolgunk, ami semmi jót nem ígért. Az ujjaim a kardom markolatára fonódtak, de közben a tekintetem kiutat keresett. Talán gyáva vagyok, de nem bolond. Esélyünk sem volt hat démon ellen és nem csak a túlerő miatt. Láthatóan ez nem csak engem zavart, de Hazel és Blair készen álltak a harcra. Előfordult, hogy zavart a gyávaságom, de ez most pont egy olyan helyzet volt, amikor indokoltnak ítéltem meg. Szerettem volna élve kijutni erről az átkozott helyről a többi vezetővel együtt, és ha ehhez a megfutamodás az egyetlen lehetőség, mire várunk még? Elkéstem azzal, hogy szóljak, a női alakot viselő démon – mintha csak a fejembe látott volna – egyetlen látványos mozdulattal bezárt minket és magukat egy tűzgyűrűbe. Akkor hát maradunk. Nem nyugtatott meg, hogy nem feltétlenül akarnak velünk máris végezni, valahogy arra sem voltam kíváncsi, hogy mit értenek szórakozás alatt, de egyértelműen nem kívánságműsor volt. - És most? – súgtam oda Hazelnek, míg Blair megkérdezte tőlük, ami egyébként az én fejemben is szöget ütött, hogy milyen boszorkányról beszéltek. – Kettő az egy ellen? Nem tetszenek az arányok – sziszegtem a fogaim közül. Reméltem, hogy Isaac és Lara is becsatlakoznak a buliba, mert ez így elég nagy szívásnak bizonyult.
Úgy tűnt, elült a viszály köztem és Wallace között, legalábbis egyelőre. Szavaimra már nem is felelt, láttam az arcán, hogy fölöslegesnek tartja a beszédet. Ettől egy kicsit szimpatikusabbnak találtam, talán meg is bántam volna, hogy odafönt leszóltam, de nem igazán foglalkoztam ezzel. Hiszen nem Lestrange-t védtem kifejezetten, csak a véleményem mondtam el, amiatt pedig sosem fogom szégyellni magam. Az összefogásunk legalább elérte a kellő hatást, Doyle felébredt a nővel együtt, nem maradtam magamra, pedig már épp előre gondolkoztam volna, mit is fogok kezdeni nélkülük. Nyilván kétségbe nem estem volna, ám ha tényleg csapdába sétálunk bele, hármunknak több esélye van, mint nekem egyedül. Ahogy a köd oszlani kezdett, s furcsa hangok jöttek egyre közelebbről, Hazel felpattant a földről. Én gyorsan odaléptem, és a kezemet nyújtottam Doyle-nak, nem tudtam, mennyi erejét szívta le az előbbi mutatvány, akármi is volt az, és akárki is csinálta. Reméltem azért harcolni lesz ereje, mert tudtam, hogy anélkül nem ússzuk meg a dolgot, ha egyáltalán túléljük. Többen voltak nálunk, ráadásul fogalmunk sem volt, milyen erős démonok. Ha nem estem volna kicsit kétségbe, odaszólok a nőnek, miszerint nekem lett igazam, s mégsem volt alaptalan az aggódásom, viszont ebben a helyzetben nem láttam értelmét a fejéhez vágni. Ahogy megjelent a tűzkarika, azonnal Reed ugrott be, s hogy nyilvánvalóan ez a büntetésem azért, amiért nem küldtem erősítést neki. Most ugyanarra a sorsa jutok, ráadásul nem egyedül én. Furcsa érzés keringett bennem, talán bűntudat, fogalmam sem volt róla, újabban furcsa, megmagyarázhatatlan, ismeretlen dolgokat éreztem. Érzéseket, amiktől azt hittem már megszabadultam. Ral mindent összezavart. Wallace nem beszélt, vagyis csak nekünk, a támadókhoz nem intézett szavakat, én viszont úgy éreztem meg kell törnünk ezt a csöndet az irányukba. Mégsem gondolhatják rólunk, hogy gyáva alakok vagyunk, akik megijednek ettől a színjátéktól. - Milyen boszorkány? - kérdeztem tőlük szinte köpve a szavakat. - Feltételezem valakinek dolgoztok. Jellemző a fajtátokra. - morogtam, s igyekeztem előrébb állni, mint a két társam. Ha itt valakinek meg kell halnia, az legyek én, vessünk véget ennek a baromságnak. Hirtelen egyszerre örültem és aggódtam, hogy a másik két társam nincs itt. Talán ők megússzák, ha nem őket kapták el előbb...
Nem vitatkozott Blairrel, hiszen nem volt értelme. Mindketten makacsok voltak és úgysem egyezhettek volna meg semmiben. Maximum abban, hogy ahogy Blair, úgy Hazel sem tartotta jó ötletnek azt, hogy idejöttek. De már itt voltak, nem? Nem volt más választásuk, mint végigcsinálni ezt. Meglepődött, hogy a férfi nem ellenkezett az ötlete ellen, de így legalább felgyorsulhattak az események. Sikerült felébreszteniük Castielt, akire ránézett a szavak után. - Semmiség – Habár nem hitte, hogy fordított esetben a fiú bármit is tenne érte, de ráhagyta. Aztán Blairre nézett. Nem tudta eldönteni, hogy a férfi valóban aggódott-e értük. A további kérdésekre ő már nem is figyelt, bár tény, hogy nem neki szóltak. Azonban a hangok felerősödtek körülöttük, a köd pedig oszlani kezdett. Gyanakodva állt fel és nézett körül, miközben a kard markolatára csúszott a keze. - Azt hiszem, társaságunk akadt, fiúk – Alapesetben nem félt volna, de nem tagadhatta volna le, hogy egy pillanatra megijedt. Azonnal felmérte, hányan vannak ellenük: négy férfi és két nő, az összesen hat fő. A párbeszédük nem épp bizalomgerjesztő a számára, így végül kardot ránt, miközben Blairhez és Castielhez hátrál. - Maradjunk együtt, amíg csak lehet… - Közölte halkan, s ekkor keletkezett a tűzgyűrű. – Ez tényleg csapda. – Mondta ki a nyilvánvalót, de egyelőre jobbnak látta, ha nem támad. Eszébe jutott Lestrange és Blackwell; remélte, hogy nem esett bajuk, bár az, hogy nem voltak itt, azt is jelenthette, hogy ők már… odavesztek. Megrázta gyengén a fejét.
From: Hazel Rhian Wallace
234 words
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Hittem benne, hogy időben meg fog állni. Így utólag visszagondolva lehet, hogy naivitás volt, figyelembe kellett volna vennem a velünk szórakozó mágia hatalmát. Leírhatatlan, éles fájdalom hasított belém, ahogy a penge átszakította a gyomromat. Döbbent fájdalommal az arcomon néztem le a belém fúródott fémre, aztán fel Isaacre. Ahogy kimondta a nevem, nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban: a fájdalom, ami teljes testemben megbénított, vagy az Isaac szeméből sütő érzelmek. Szóra nyitottam a számat, meg akartam nyugtatni, hogy nem az ő hibája és nincsen semmi baj, de nem jött ki egyetlen hang sem a torkomon, csak egy adag mélyvörös vér, némi köhögéssel együtt, mely lefutott a szám sarkán. Hörögve kaptam csak levegőt. Tompán bólogattam csak. Nem ő volt, nem engem látott. Mind tudtam, de szavakba önteni képtelen voltam. Valahányszor levegőt vettem, tüdőm fájdalmasan besípolt, és ahogy kifújtam, a torkomon felbugyogó vértől alig sikerült. A fejem kábán oldalra billent, bele Isaac tenyerébe. Lecsukódott a szemem. Felriadtam, ahogy ismét megszólalt. Kényszerítettem magam, hogy ébren maradjak. A kardra néztem, aztán fel rá, ismét csak egy fáradt biccentésre futotta tőlem, ezzel jeleztem, hogy támogatom az ötletet. Húzza csak. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, de ahogy elkezdte kihúzni belőlem a pengét, a fejemet hátravetve kiáltottam fel, a fájdalom szülte könnyek lecsorogtak az arcomon. Véres kezemmel megtaláltam az övét, reszketve ugyan, de beborítottam tenyeremmel a kézfejét és megpróbáltam hozzáadni a saját mágiámat az övéhez. Ha mondott valamit, már nem hallottam. Ha tett is bármit, nem láttam. Az egész világ kongó, sípoló, összefolyt sötétség lett előttem, a fejem egyre közelebb zuhant a szikla nyújtotta támaszhoz, le-lecsukódó pilláim alól még küzdöttem, hogy ne ájuljak el.
Drogol helyett hirtelen más került elém, Thelion, aztán Zack, aztán én… én?! Semmit sem értettem belőle, de ha alakváltóval van dolgom, az egyet jelenthetett: démon. Nem tudtam, hogy melyik vagy mit akar, de egyértelmű volt, hogy össze akar zavarni, ki akar készíteni. Amy sem volt valódi, ugye? Biztos voltam benne. A hátára esett, én pedig követtem, s újra lecsaptam rá. Felfogta a pengémet, de egyre inkább próbáltam leszorítani. - Hallgass már el… - Sziszegtem dühösen, mérhetetlen gyűlölettel a tekintetemben, mikor a démon úgy tűnt, megadja magát. Vagy csak képtelen volt küzdeni tovább, nem tudom, de nem is érdekelt. A kardommal sújtottam le rá, a gyomrát célozva az éles pengével. Későn tértem észhez. Mikor is? A vér láttán… ami egy emberi testből kezdett folydogálni, a penge pentén. Lassan, iszonyú lassan vezettem feljebb a tekintetemet és elképedtem. - La…Lariss… - Teljesen lesokkolódtam. A rohadt életbe, ez… én… nem akartam. A pengét óvatosan próbáltam kihúzni, de aztán megtorpantam. – Blackwell, én… - Fogalmam sem volt, mit tegyek. Remegtem, ideges voltam, gyűlöltem magam. Ez az egész csak illúzió volt, mi? Letérdeltem Lara mellé és odamásztam hozzá, gyengéden az arcára csúsztatva a kezem. – Nem akartam… - A szemeit figyeltem, majd újra a kardomra emeltem a tekintetemet. Muszáj volt kihúznom belőle… de attól féltem, hogy ha kihúzom, elvérzik. Mégis meg kellett próbálnom… - Megoldom… nem hagylak meghalni… - Suttogtam inkább magamnak, mint neki. Ráfogtam a kard markolatára és lassan kezdtem kihúzni, közben a másik kezemet a sebhez húztam és mágiával gyógyítottam a művelet közben. Reméltem, hogy sikerrel járok. Ha teljesen nem is tudom begyógyítani, talán a vérzést el tudom állítani…
Isaac szeme előtt az illúziónak köszönhetően sorra váltogatják egymást legveszedelmesebb vagy épp leginkább félt ellenfelei. Drogol alakja össze-összemosódik Thelionéval, Zack Reeddel és önnön alakjával, de sosem tisztul ki annyira, hogy felfedje a valódi képet: Larissát. A férfihoz azonban eljuthat a nő hangja, ám rajta múlik, időben felébred-e az illúzióból, vagy már túl későn. A három vadász, Castiel, Reagan és Hazel végre együtt vannak. A másik két társukat egyelőre nem látják sehol, viszont a köd oszlásával az érzékeik kezdenek újra felerősödni: a sziklafal oldalai láthatóvá válnak, hallhatják azt a különös, női kántálást, amit Hazel korábban hallott, és gond nélkül kivehetik a feléjük félholdban közeledő alakokat: négy férfi és két nő. Bár külsejük teljesen emberi, érezhetően mind démonok. - Máris kitörtek az illúzióból? - A boszorkány megmondta, hogy így lesz. - Sebaj, annál több időnk marad szórakozni velük egy kicsit. - Emlékezzetek az alkura: csak semmi durvulás. - A férfi, aki a monológot zárja (fiatal, szőke hajú, arcán a bal szeme alatt vágás fut keresztbe), elfordítja tekintetét a társairól a három vadász felé. Arcán gúnyos mosoly ül, ahogy az utolsó szavakat hozzájuk intézi. - Nehogy véletlenül kettétörjük valamelyik virágszálat. Azzal a démon csalogató mozdulattal feléjük int, jelezve, jöjjenek, ha mernek. Támadjanak. Egy vörös hajú, női démon pedig kitárja a karjait, tűzkört vonva maguk köré: a három vadász és a kétszer annyi démon saját küzdőterévé alakítva a környezetet.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Egyáltalán nem vágytam a nő társaságára, bár jelen pillanatban senkiére sem. Az egész küldetést ostobaságnak tartottam, Reed halott volt, én tartottam magam ehhez, csak épp a többieket hajtotta valamiféle érthetetlen remény. Sok mindennel találkoztunk már, vámpírokkal, démonokkal, s ha Reed nem változott valamelyikké, esélytelen, hogy viszont lássuk, abban az esetben viszont inkább ne is kerüljön a szemünk elé. Épp elég volt megbirkóznom azzal a ténnyel, miszerint visszatért a fivérem, ráadásul vámpírként, még egy természetfeletti ismerőssel nem tudnék megbirkózni. - Valamiben legalább hasonlítunk. - morogtam, utalva a karótnyelt kifejezésre. Ebben az egyben nem különbözött tőlem a nő, csak velem valamiért többen is jóban akartak lenni, nem az én kérésemre természetesen. Néha azt kícántam, bárcsak mindenki békén hagyna, akkor nem lenne egyetlen problémám se. - Nézd, engem hidegen hagy, mi történt köztetek. Viszont én sem tartom jó ötletlen, hogy idejöttünk, s nem, még körülnézni sem kellene. Eleve ide sem kellett volna jönnünk. - S én ezzel le is zártam a témát, nem kívántam sem vitatkozni tovább, sem győzködni senkit. Már itt voltunk, mindegy volt, a köd miatt viszont egyre furábban éreztem magam, ráadásul a többiek sem voltak sehol. További szavaira nem is feleltem, csak utána indultam, ha már mi ketten együtt voltunk. A társainknak még mindig semmi nyoma nem volt, ez aggasztott is, de igyekeztem elnyomni a kellemetlen érzést, ha már úgysem tehettem ellene semmit. Ahogy tovább haladtunk, egyszer csak az egyikükre bukkantunk, Doyle hevert a földön, látszólag eszméletlenül. Wallace azonnal ébresztgetni kezdte, én viszont csak álltam ott, s feszülten néztem. Nem tudtam, egyáltalán hihetünk-e a szemünknek, vagy képzelődünk, talán egyáltalán nem is ködbe gyalogoltunk eddig, hanem valamiféle gáz terjengett körülöttünk. Végül aztán odaléptem melléjük, s bólintottam. - Normális esetben vitatkoznék veled, hogy mennyire rossz ötlet ez, de... rendben. Csináljuk! - Egyeztem bele, miközben megragadtam a felém nyújtott kezet, s mormolni kezdtem a varázslatot. Hosszú másodpercek teltek el, szinte óráknak tűntek, mikor végre magához tért a férfi, a nő pedig kinyitotta a szemét. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hatalmas kő esett le a szívemről, már azon gondolkodtam, hogyan hozzam ki őket. - A frászt hoztátok rám! - sóhajtottam, miközben arra gondoltam, mi lett volna, ha velük is történik valami, ahogy Reddel, s az ő haláluk is engem terhel majd. - Doyle, mi a fene történt? Hol vannak a többiek?
Teljesen elvesztettem az időérzékem, így nem tudom hány percig tartott, míg összeszedtem magam a sokkból. Nem tudom, hogy a haláluk ténye volt rémisztőbb vagy annak a gondolata, hogy én maradtam az utolsó vezető. Én, aki sosem akart igazán azzá válni. De nem, ez valahogy nem stimmel. Épp csak átsuhant az agyamon a gondolat, mikor megéreztem, hogy a talaj süllyedni kezd... Pontosabban én kezdtem süllyedni, bele a talajba, ami eddig szilárdnak tűnt. A kiképzésen sok mindent megtanultam, de azt a filmekből tudom, hogy ilyenkor a legnagyobb hülyeség, amit tehetek, hogy vergődni kezdek, de itt még ez a szabály sem érvényesült. Mindegy, hogy nyugton maradtam-e, vagy megpróbáltam kievickélni belőle, az iszapos akármi rekord sebességgel nyelt magába. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem estem pánikba, ugyanis ennél kellemesebb halált is el tudtam volna képzelni, de nem igazán volt választásom. Aztán az utolsó pillanatban valaki megragadta a kezem. Életemben nem örültem még így senkinek, mint akkor, ott Hazelnek és egy percig sem gondolkoztam azon, hogy vajon igazat mond-e. Mióta betettük ide a lábunk ez tűnt a legértelmesebb dolognak. Zihálva kapkodtam levegő után, a hátam alatt hideg és szilárd volt a barlang alja, vagyis sikerült felébrednem. Hálásan pillantottam Hazelre. - Jövök eggyel. Bár azért titkon reméltem, hogy nem lesz szükség arra, hogy viszonozzam neki.
Értetlenül, szúrósan tekintett a férfira. Nyilván a stílust a fentiek miatt kapta, de akkor sem értette, hogy jelen pillanatban mégis mivel érdemelte ki. Hiszen most teljesen normális volt vele, sőt, fentebb sem vele volt baja, hanem Lestrange-el és mivel nem tudta ennek a hátterét, ezért nem is kellett volna beleszólnia. - Ha nem tudnám, hogy karót nyelt vagy, most azt hinném, humorizálni próbálsz. Vagy inkább gúnyolódni. – A szemeit forgatta, majd a válaszra elgondolkodva újra körbenézett. Sóhajtott. - Nyilván gyanús. S kezdjük ott, Blair, hogy nem, sosem tartottam jó ötletnek idejönni, de fentebb sem ezt mondtam, ha nem rémlene. Azt mondtam, ha már eljöttünk ide, nézzünk szét. – Szinte morgott a férfira. Ígyis tele volt indulatokkal, de Blair nem könnyítette meg a dolgát. – Továbbá pedig… védheted Lestrange-t, de a helyzet az, hogy megérdemelte a stílust, amit kapott tőlem. – Azzal pedig vállat vont, ennyiben hagyta. Nem volt köteles beszámolni Blairnek semmiről, de ennyit igazán elhinthetett, hogy ne csak őt lássák szörnyetegnek a csapatból. Haragudott Lestrangere és ez kivetült, de ezzel nem volt szerinte akkora gond. - Mindenesetre, ha te egy helyben akarsz ácsorogni, míg a többiek előkerülnek, csak tessék. De én elindulok – Persze, ő is tudta, hogy okosabb volna együtt maradni, de annyira irritálta az előbbi szóváltás, hogy inkább lépni akart. Igaz, ha Blair követte, nem tiltakozott túlzottan. - Doyle! – Azonnal észrevette a földön fekvő, eszméletlen férfit. Odasietett hozzá és egyből letérdelt mellé. – Doyle, ébredj! – Rázogatni kezdte, vagy különféle mágiával ébresztgette, de a férfi semmire sem reagált. – Blair, megvan Doyle! – Nézett el maga mögé és remélte, hogy a férfi, az előbbi szavak ellenére mégis csak követte. – Nem reagál semmire. Azt hiszem, mágia köti… meg kell törnünk. – Jelentette ki határozottan, majd eszébe jutott egy igézet, de az túl sok volt egy embernek. Mármint, több mágiát igényelt, mint amennyit hirtelen elő tudott volna hozni magából. – Blair. Be kell küldened a fejébe… én majd kihozom. – Határozottan nézett a férfira. Nem volt csapatjátékos, de tudta, hogy csak közösen jutnak ki ebből a rémálomból… segítenie kellett a férfinak. Amennyiben Blair segített neki, megfogta a kezét és Doyle kezét is, s egy varázslattal megjelent az eszméletlen fiú illúziójában, ami koránt sem volt leányálom. - Doyle! – Még időben sikerül elkapnia a férfi kezét, s úgy szorítja, mintha az élete múlna rajta. Nem engedi, hogy a víz elnyelje, de közben beszélni kezd hozzá. – Fel kell ébredned! Ez csak egy álom… egy rémálom. Gyerünk, Doyle! Képes vagy rá! Ébredj fel! – Szinte ráparancsolt. Bízott benne, hogy sikerül.
From: Hazel Rhian Wallace
404 words
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Kellett egy kis idő, mire felismertem a köd keltette illúziót és képes voltam kitörni belőle, a többieket azonban még mindig sehol nem láttam. Kezdtem komolyan aggódni értük, csak az járt a fejemben, hogy meg kell találnunk egymást és le kell lépnünk innen. Egyértelmű volt, hogy az információ hamis és hogy elég nagy veszélyben vagyunk. Kissé még szédelegtem az illúzió utóhatása miatt, de elindultam előre a ködben. Elöntött a megkönnyebbülés, ahogy kivettem egy ismerős alakot magam előtt. - Isaac! - Olyan mozdulatlanul álldogált... Halványan elmosolyodtam, ahogy felém fordult végre, ám az arcán tükröződő érzelmektől le is olvadt rólam a viszontlátás öröme. - Minden rendben? - Nem, valami látszólag nem volt rendben nála. Ahogy kardot rántott, megrezzenve fogtam rá az enyém markolatára, de még nem húztam elő. A szavai hallatán értetlenül ráncba szaladt a homlokom. Mi a fenéről... Ó, lehet, hogy még az illúzió alatt állt volna? - Iz, én vagyok, Lara. Bármit látsz is, az nem valódi. Ez a furcsa köd okoz--... - Nem tudtam azonban befejezni, mert a következő pillanatban nekem támadt. Elengedtem a kardomat és hátrébb ugrottam, félrelendültem az útjából és mögé tértem ki, mindegy azonban, mennyire próbáltam csak a védekezésre hagyatkozni, túl erős volt. A sziklás talajon megbotlottam és a hátamra estem, szerencsére, mert így pont a fejem mellett suhant el a kardja. Nyögve érkeztem a hátamra, felpillantottam rá és a felém irányuló pengére. Nem akartam varázslatot használni ellene, sem pedig visszatámadni, viszont már menekülnöm sem volt hova, így előrántottam a kardom és felfogtam vele a felém sújtó pengét. Fekve azonban nem volt elég erőm megtartani is azt, így kiesett a kezemből és kicsattant oldalra. - Isaac, kérlek! Ébredj! Én vagyok az! Ne hagyd, hogy játsszanak a fejeddel. Blackwell, emlékszel? - Könyörögve néztem fel rá és a kezében fogott kardra. Ha támadott, már nem volt hova kitérnem.
200 words ✩ hall of fame ✩ note: Mi a fene folyik itt?
You could walk straight through hell with a smile
Az visszhangzott a fejemben, miszerint megérdemlem, hogy megöljön. Talán aznap… a vadászatunkkor nem halt meg, hanem az a vámpír, aki ellen küzdöttünk, átváltoztatta. Ez pedig csakis azért történhetett meg, mert én ott hagytam, ugye? Én vagyok a felelős érte… ha ezt akarja, hát öljön meg. De tudnia kell, hogy sajnálom… tényleg sajnálom… Felpillantottam, de szinte már semmit sem láttam. Egyre inkább fulladoztam, nem kaptam levegőt, az alakja pedig elhomályosodott előttem. Pont abban a pillanatban, mikor végleg feladtam volna az életemet, hirtelen megszűnt a fojtogató érzés a torkomon. Ezt követően viszont a térdemre zuhantam, s a nyakamhoz kapva köhögni kezdtem. Levegőért kapkodtam. Majdnem megfulladtam, majdnem meghaltam, de… de mégsem. Pillanatok teltek el, mire összeszedtem a lélekjelenlétem, s megfordultam, de még mindig a földön térdeltem. - Mi… a… - Ahogy felpillantottam, egyből rájöttem, hogy kivel állok szemben. Azonban ő maga is a tudtomra adta. Amyről megfeledkezve álltam fel és a kardot rántottam. Az ösztöneim és a józan eszem is azt súgta, hogy Drogol megérdemli a kardomat… egy kóstolóra mindenképpen. - Ha csak egy ujjal is hozzájuk érsz… nem, nem engedem, hogy egyáltalán lehetőséged legyen rá, te átkozott – Sziszegtem, bár még alig álltam a lábamon. A Wallace karddal azonban a következő pillanatban rátámadtam.
Kezdőlap
