Hazel és Reagan sikeresen egymásra találtak, de a többieknek még mindig semmi nyoma. Ha úgy döntenek, hogy elindulnak valamerre, hamarosan megpillanthatják a földön fekvő, látszólag eszméletlen Castielt, aki semmilyen hagyományos ébresztési módra nem reagál. A mágiájuknak köszönhetően érezhetik, hogy társuk valamilyen különös varázslat hatása alatt áll, amit megpróbálhatnak közös erővel megtörni. Sietniük kell, ugyanis az eddig nyugodtan fekvő, szinte alvónak tűnő vadász egyszer csak fulladozni kezd... Castiel eközben még mindig a köd fogságában, halott társaival körülvéve áll, mikor egyszer csak lába alatt a szilárdnak hitt talaj iszapossá válik. A vízből csontos, sápadt kezek nyúlnak ki és ragadják meg a lábszárát, majd elkezdik egyre lejjebb húzni a vízben. Ha nem talál ki valamit, vagy Reagenéknek nem sikerül időben felébreszteniük, hamarosan a víz alá kerül, az oxigén pedig ki tudja, meddig elég... Isaac úgy dönt, nem veszi fel a harcot vámpír fogadott húgával. Látása kezdhet homályosodni az oxigénhiánytól, amikor hirtelen valami eltalálja Amy-t és messzire sodorja a férfitól. Isaac mögött egy ismerős, vállas, sötét aurát árasztó fickó áll, akit a vadász felismerhet Larissa leírásaiból: Drogol az. A démon egyelőre nem támad rá, csak álldogál ott, önelégülten mosolyogva. A hangja idegen, démoni. "Lám, lám, lám" - szól Isaachez. - "Ha egy kislányt sem tudsz megvédeni, mi lesz Shawnnal? És a nővérével? Talán most kéne értük mennem..." Bár egyelőre nem támad, Isaacnek mégis azt súgja minden ösztöne, hogy ölje meg, hiszen azzal megszabadíthatná a Blackwell családot az átok alól.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Az erősödő köd miatt egyre idegesebb lettem. Talán mégis hiba volt titkolózni, nem szólni, bár ezt már megbeszéltem magammal, s ugyanúgy Reed keresésére indultak volna, 'mi van ha mégis él' címszó alatt. Egyedül voltam, nem volt mellettem már senki, mégsem pánikoltam be, hozzá voltam szokva az egyedülléthez, a köd és az ismeretlen terület viszont aggasztott. A felderítés nem alakult túl jól, hiszen az orromig se láttam, ráadásul ügyelnem kellett arra is, hova lépek, a zseblámpa fénye aligha volt elég fényforrás jelenleg. Nem volt normális ez a sűrű, szinte tejfehér köd idelent, egyre inkább valamiféle varászlatra gyanakodtam. Nagyot nyeltem, mikor lépteket hallottam a közelemben, egy pillanatra le is fagytam, megtorpanva vártam, ki bukkan fel, s látva az árnyékot csak remélhettem, hogy az egyik társam lesz az. Végül Wallace bukkant fel, szavaival megdöbbentett. Miféle női alak? Nem láttam már a leereszkedésem óta Blackwellt, hacsak nem valaki más van még idelent, vagy valakik... - Akkor az valaki más volt. Mint láthatod, nem operáltak azóta nővé, hogy utoljára láttál... - Gyenge próbálkozás volt ez a humorra, ráadásul a szarkazmus igencsak érződött a szavaimból, kedvességnek pedig nyoma sem volt. Nem igazán kedveltem a nőt, mondjuk a legtöbb embert nem kedveltem, de ő kihúzta nálam a gyufát már odafönt is a szavaival, s a viselkedésével. Féloldalasan pillantottam rá, felvont szemöldökkel. - Nem elég gyanús az, hogy Larissa nincs itt, te pedig egy női alakot láttál? - kérdeztem gúnyosan, aztán sóhajtottam. Nem kell ez a bunkózás, elég, ha Wallace az. Össze kell tartanunk, ha már ilyen fura akcióba vágtunk bele. - Nem tetszik nekem ez a hely. Még mindig jó ötletnek tartod ezt az egészet? Ha Reed élne, biztosan tudatta volna velünk. Szerintem ez egy csapda. - mondtam ki végül azokat a szavakat, amik egészen eddig nyomasztottak, s közben hol a nőt, hol a környezetet figyeltem.
Még várt néhány másodpercet, hogy vajon kap-e valamiféle reakciót a vadász társától, de végül kezdte belátni, hogy nem fog. Sőt, talán senkitől, semmiféle jelet nem fog kapni, mert ez… ez talán tényleg csapda. A köd kellőképpen szétszedte a csapatot és csak idő kérdése volt, mikor futnak bele valaki olyanba, akibe nem akarnak. Legalább Hazel ezt a lehetőséget latolgatta a fejében, ahogy végül lassan tovább indult. Eddig is megfontolt volt, de ahogy egyre tovább haladt, csak még inkább az lett. A kardja markolatán pihent a keze és csak a megfelelő pillanatra várt, vagy épp egy áldozatra, akit a kardjára tűzhet. Azonban inkább hangokat kezdett hallani, így érdeklődve fordult az irányába és vette egy kicsit sietősebbre a lépteit. Ki az ördög lehet az és mi a francot szórakozik velük?! - Ajánlom, hogy gyere elő, hagyd abba, amit csinálsz és add meg magad önként, mielőtt a kardomra tűzöm a fejed – Sziszegte idegesen a női hangot hallva, amiből már kivette, hogy latinul karattyol. Tehát varázsol, nyilvánvalóan. Ahogy egészen az alak közelébe ér, kardot ránt és rátámadna, de még időben megállítja a kardot, talán pont Blair mellkasa előtt. - Blair?! – Kérdezte hitetlenkedve, a fejét rázva, de egyelőre nem húzódott el tőle. Hunyorogva kezdte bámulni a társát. – Az előbb még egy női alak volt itt… - Hacsak nem ő az és nem próbálja meg átvágni, nem igaz? Pontosan ezért a gondolatért nem húzódott el azonnal, de aztán mégis hátrébb lépett, a kardot lassan leengedve. - A többiek merre? Láttál valami gyanúsat? – Tette fel a kérdéseit és a tekintetét le sem vette a vadászról.
From: Hazel Rhian Wallace
257 words
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Aggasztó volt ez a csend, aggasztó volt ez a köd és ami még aggasztóbb volt, az az, hogy nem kaptam senkitől sem választ, hiába kiabáltam. A jó hír viszont az volt, hogy a tűz gyújtásomat semmi sem akadályozta és egy leheletnyit, de többet láttam. Mármint az túlzás, de feltűnt egy női alak távolabb. Mikor már épp kivettem volna az alakját, eltűnt, majd máshol bukkant fel. Idegesítő volt, hogy nem tudtam alaposabban szemügyre venni. - Állj meg! Gyere ide! – Remek, Isaac, ettől majd biztosan hallgat rád, nem? Mély levegőt vettem, majd a tűzzel tovább világítva haladtam tovább. Mindig arrafelé fordultam, amerre az alak feltűnt, majd végül a szabad kezemmel kardot rántottam. Rossz érzésem volt. Úgy éreztem, hogy valamiféle ellenséggel kerülhetek szembe, ha végre felfedi magát. De basszus, a többiek hol az ördögben vannak? Ahogy előttem jelent meg az alak, tisztán láttam végre. Az a gyermeki arc, a vonásai… de a sápadtsága, a sötét karikák a szeme körül… Hátrálni kezdtem, a fejemet rázva. Nem, ez… ez nem lehet… - A-- - Már épp kiejtettem volna a nevét, mikor elkapta a torkomat. Váratlan volt, bár gondolhattam volna, hogy támadni fog, hiszen miattam… halt meg. A kardomat a földre ejtettem és csak a kezemmel kaptam el a lány csuklóját, hogy megpróbáljam lefejteni a nyakamról. - Kérlek… engedj el… Amy… sajnálom… - Szinte alig bírtam kiejteni a szavakat. Aztán lehunytam a szemeimet és próbáltam átgondolni reálisan a dolgokat. Egyáltalán lehetséges, hogy ő itt legyen? Életben? Mármint… vámpír… A levegőm egyre inkább fogyott, de nem tudom, valahogy nehezemre esett küzdeni. Egy részem úgy érezte, ő tényleg Amy. És ha ő az, akkor megérdemlem, hogy bántson…
Reagan gond nélkül utat törhet magának a ködben, nem gátolja semmi; esetleg csak lassabban halad kissé az egyenetlen talaj és a nehéz látási viszonyok miatt. A sziklafal túlsó oldalát túlságosan ellepi a köd, nem lehet biztos benne, milyen távol van, és ahogy egyre beljebb megy, elbizonytalanodhat azt illetően is, mennyit haladt a kötéltől és merről jött egyáltalán. A bosszantóan sűrű köd összezavarja a térérzékét, egészen addig, míg meg nem hallja a lépteket és meg nem pillant tőle balra egy egyre erősödő árnyékot. Felé közeledik. Hazel nem kap választ Isaactől: rajta múlik, vár-e tovább, vagy elindul ő is felfedezni a környéket. Bárhogy is dönt, különös sziszegés üti meg a fülét: női hang, mintha érthetetlen szavakat mormolna a távolban. Ha úgy dönt, hogy követi a hang forrását, akkor az egyre hangosabban, egyre tisztábban beszél, néhány száz méter után Hazel már kiveheti, hogy latinul kántál. Árnyék rajzolódik ki előtte a ködben, a női hang már normális, emberi hangerőn igéz tovább, kartávolságon belül - ám ahogy egymás látóterébe érnek, a hang szertefoszlik és Hazel Reaganbe botlik a különös nő helyett. Castiel erősen hunyorogva próbál átlátni a ködön, ami kezdetben eredménytelennek bizonyul, s talán már-már feladná, mikor mégis megpillant valamit. Mintha a fal mentén, ahol az imént leereszkedett, felszállt volna kicsit a köd: kivehet egy emberi alakot, ahhoz azonban, hogy meg tudja közelíteni, vissza kell gázolnia a vízbe. Az alak látszólag mozdulatlan, és amint Castiel elég közel ér, felismerheti benne Larissát, hiába szólítaná meg viszont, válasz nem érkezik. Ha közelebb megy, az alak hirtelen megmozdul, egyensúlyából kidőlve a hátára billen, elterül a vízben: a hasfalából, törzsét átszúrva, egy Wallace-kard áll ki. Feljebb száll a köd és Castiel megpillantja a többi társát is, ahogy holtan fekszenek körülötte a vízben. Isaac tenyeréből felcsapnak a lángok, és a köd sűrű, lomha pelyhekben utat enged neki: amerre a fényt tartja, valóban jobban sikerül látnia, így ki is szúr egy mozgó, női alakot, az azonban mindig el-eltűnik, hogy aztán a másik oldalán jelenjen meg: amint épp kivenné, miféle-kiféle lehet, a köd ellepi és halk neszezéssel a háta mögött jelenik meg. Aztán balra tőle. Aztán jobbra. Aztán megint balra, egyre gyorsabban váltogatja a helyzetét, míg végül közvetlenül Isaac előtt jelenik meg: Amy, a fogadott húga arca hullasápadt, szeme alatt mély, sötét karikák ülnek, erős kontúr árnyékolja tekintetét, melyben gyilkos láng ég. Tépett, csapzott hajában falevelek. Ajka vérvörös, ahogy vicsorogni kezd, elővillannak a szemfogai. Szemmel követhetetlen mozdulattal ragadja meg Isaac torkát, az ereje érezhetően nem emberi, ahogy fojtogatni kezdi.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Larissa hozzám csapódott. Talán úgy érezhette, hogy magányos vagyok, amiért félrevonultam és pátyolgatásra szorulok, ami egy kicsit zavart, hiszen nem vagyok kisgyerek, de ettől függetlenül valahol jól is esett. Mondjuk az indok, amivel odajött is eléggé helyénvaló volt. - Azért abban egyetértek, hogy ez egy rossz ötlet - jegyeztem meg úgy, hogy csak ő hallja, miközben azt figyeltem, ahogy Hazel elsőként elindul. Nem tiltakoztam, mikor előre engedett, nem nagyon akartam utolsó lenni. Elindultam és lassan haladtam, ugyanis folyton lepillantgattam várva, hogy meglátom az alját, de olyan sűrű volt a köd, hogy vágni lehetett volna. Aztán éreztem, ahogy valami hideg eláztatja a cipőmet. - Hát ez marha jó - morogtam és csak remélni mertem, hogy nem kell majd ebben a rohadt barlangban végig térdig gázolni a vízben, ugyanis az eléggé lelassítana, ráadásul a harcot is megnehezítené, ha arra kerülne a sor... Bár így talán egymás torkának is kisebb eséllyel esnek. Ezaz, Castiel, maradj pozitív, az eddig is rohadtul bevált... - Hé, merre vagytok? - forgolódtam, de persze hiába, a ködtől semmi sem látszott és ha válaszoltak is, az úgy sem segített sokat, így találomra elindultam valamerre, mert nem élveztem a vízben ácsorgást és Lara bármelyik pillanatban a fejemre érkezhetett. Öröm volt az ürömben, hogy legalább a vízből volt kiút, ha a vakító ködből nem is. - Hát ez rohadtul nem normális... - morogtam társaság híján magamnak és hunyorogva próbáltam kivenni valamit... Akármit.
Teljes mértékben Lestrange-gel értettem egyet, s nem csak azért, mert elhallgattam azt a bizonyos segélyhívást. Hiszen mindannyian tudtuk, hogy Reed meghalt, s ez valószínűleg egy orbitális csapda volt csupán, vagy egy nagyon rossz tréfa. A társunk halott volt, nem élt, ebben biztos voltam, mégis azon a fura helyen voltunk, amitől még a hátam is borsódzott. Mintha nem lett volna elég mindaz, amit magamban kellett tartanom, meg úgy egyáltalán maga a helyszín furcsasága, még a feszültség is kezdett kibontakozni a társaim részéről. Blackwell is a férfi védelmére kelt, legalábbis finoman próbálta egyetlen női társát lenyugtatni, valószínűleg nem sok sikerrel. Nagyot nyeltem a nő kijelentésére, miszerint nem lepné meg, ha Reed felbukkanna. Na, meg a francokat, az kéne még! - Nem tudhatjuk... - morogtam halkan, mert még mindig előfordulhatott, hogy potyára jöttünk el idáig. Wallace rögtön kapott az alkalmon, s jelentkezett elsőnek, aki lemászik a kötélen, én pedig a további kínos beszélgetés elkerülése végett másodiknak. Miközben vártam, hogy a nő elinduljon, majd leérjen az aljára, Lestrange lépett oda hozzám, amit először nem tudtam hova tenni, amíg meg nem szólalt. Csak pislogtam rá meghökkenve egy fél pillanatig, mielőtt ugyanazt az érzelemmentes arcot erőltettem magamra. - Nem kell megköszönnöd, nem tettem semmit. Csak... igazad van. Ez egy meggondolatlan terv. - morogtam, összefont karokkal. Kezdtem nagyon ideges lenni, s ahogy a férfi feltette a kérdését, Wallace irányába fordítottam a tekintetem, de már nem láttam a nőt. - Aggódom, nem-e csapdába sétálunk éppen bele. Ez minden. - vágtam rá röviden, majd biccentettem, s indultam is a kötél irányába. Nem kérdeztem vissza, mert nem értünk rá a fölösleges szövegelésre. Vártam még egy kicsit, majd megrángattam a kötelek, amin nem éreztem semmi súlyt, így én is mászhattam a nő után. Odalnet víz, sötétség, és valami furcsa köd fogadott, ami már eleve rossz ómennek bizonyult, mégis tovább indultam a zseblámpával a kezemben. Wallace után indultam, csak hogy szóljak neki, várjuk meg a többieket, de sehol sem láttam, így egyedül indultam el egy kis idő múlva. Eleinte hallottam hangokat, ahogy a többiek szólongatják egymást, valamint engem, viszont szerettem volna felmérni a terepet. Ha már titkolóztam előttük, ennyit igazán megtehettem értük.
Gúnyos tekintettel méregette Isaacet, akitől nem remélhetett választ. Vagyis talán szólt volna, ha van rá lehetősége, de jött a felmentő sereg: Blair személyében. A szemeit forgatva, gúnyos mosollyal az arcán nézett a társára, majd megvonta a vállát. - Én már semmin sem lepődnék meg, ami azt illeti. Túl sok dolgot láttam már az életemben és nem lenne furcsa, ha Reed besétálna és az arcunkba röhögne, miszerint nagyon is él – Jegyezte meg komolyan és elpillantott Isaacre. Igazából volt egy olyan sejtése, hogy a férfi tényleg tart attól, miszerint visszaveheti vagy bárki elveheti tőle a helyét. Nem volt túl sok önbizalma és ez rá volt írva. Ő meg ezt használta ki. Ennyi kijárt azok után, hogy a férfi azzal fenyegette: megöli Damient. Larissára pillantott maga mellett, kissé felvont szemöldökkel. - A lényeg, hogy nem feleslegesen jöttünk ide. Ezzel gondolom, mindenki egyetért – Sóhajtott. Miközben végignézett a csapaton, nagyjából összerakta, hogy még egy hangyányit mindenki vacilál, így önként jelentkezett elsőnek. - Majd én megyek, lent várok rátok – Azzal pedig már el is tűnt a többiek szeme elől. Minden egyes lefelé megtett méter után egyre inkább beleveszett a ködbe. Meg kellett volna ijednie, de nem zavarta túlzottan. Volt már szorultabb helyzetben is, miért rémült volna meg? A víz mondjuk kellemetlenül érintette, de határozott léptekkel, mégis kecses óvatossággal haladt tovább, miközben a kardja markolatára fogott. Aztán, mikor már tényleg semmit sem látott, megtorpant. Tompán hallotta Isaac hangját, s arrafelé fordult, amerre őt tippelte. - Csak nem félsz, Lestrange?! Én itt vagyok – Habár megemelte a hangját, valószínűleg a társa már nem hallhatta. Larát is csak halkan érzékelte… Egy picit talán kezdett aggódni. Hova a fenébe kerültek?
From: Hazel Rhian Wallace
269 words
The Travelers
Bejárták a világot
készen állsz a mesére?
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
345 words ✩ hall of fame ✩ note: hova lett mindenki...?
You could walk straight through hell with a smile
Talán még a hideg is kirázott attól, ahogyan Hazel rám nézett. S mintha tudta volna, mivel vághat belém egy tőrt… meg is tette. Ledermedtem a kérdését hallva és szóra nyitottam a számat, de Blair megelőzött. Megvédett… engem. Értetlenül néztem el felé, nagyot nyelve, majd félre. Nem tagadom, jólesett, hogy kiállt mellettem, de valójában Hazelnek igaza volt. Egy részem talán attól tartott, hogyha Zack valóban él, akkor… szóval… rohadtul nem kéne itt lennem, nem? Persze, semmi garancia nem volt rá, hogy a vadász tényleg él és nem az életet akartam elvenni tőle, vagy épp az esélyét annak, hogy… hogy él. Csak én mindig is kívülállónak éreztem magamat és ha visszatérne, nem hiszem, hogy lenne bármi maradásom. Fognám Isabellet és eltűnnék, talán… talán Larának is jobb lenne így. Sőt, Blairnek. Kissé talán túlságosan is belemerültem a gondolataimba, de az nem kerülte el a figyelmemet, hogy Blairrel valami nem stimmelt. Igen, mindannyian össze voltunk zavarodva a helyzet kapcsán, de ő… benne valami más volt. Miután rögzítettem a kötelet az autóhoz, odaléptem hozzá. - Hé… köszönöm az előbbit – Miközben hozzá intéztem a szavakat, elpillantottam Lara és Hazel felé is. Mintha ő is védeni akart volna. Kedves volt tőle. Néhány pillanattal később újra Blairre néztem. – Amúgy jól vagy? Kissé sápadtnak tűnsz – Illetve nem egészen, de ezzel talán kifejeztem mindent, amit akartam. Az aggodalmamat iránta. Egy ideig fürkésztem őt és amennyiben megnyugtató választ adott, a kötélhez léptem. Elsőként nem szándékoztam lemászni, de talán nem is kellett. Miután rám került a sor, mély levegőt véve vettem rá magamat a feladatra és ereszkedtem le az igencsak nyugtalanító terepre… a köd ijesztő volt és érthetetlen a számomra. Mikor talajt, avagy vizet értem, a hideg is kirázott. Elengedtem a kötelet és zseblámpával próbáltam világítani magam előtt. - Hé, együtt kéne maradnunk, nem?! – Tettem fel a költői kérdést, s ahogy szárazabb talajra értem, inkább megálltam. Hova lett mindenki? – Hahó? Blair? Blackwell…? Valaki…? – A hangom talán meg is remegett. Mondtam már, hogy rossz ötlet ide lejönni? Ha nem: akkor most mondom. Rossz ötlet volt! A zseblámpát végül elraktam és tüzet próbáltam gyújtani a mágiámmal… már ha sikerült.
Még ki sem szállt szinte mindenki a kocsiból, máris elkezdtek vitatkozni. Elhúztam a szám Hazel megjegyzésére, azon töprengtem, hogyan védhetném meg Isaacet úgy, hogy ne szítsam tovább a tüzet köztük, de Reg végre megtörte némasági fogadalmát. Meglepett mondjuk, hogy a védelmébe vette Isaacet, de büszkén elkönyveltem magamban, hogy a hármas iszogatásunk megtette a hatását. - Ne már, Haze... - húzódtam a lány mellé, bevetve némi csajos szolidaritást. - Tudod, hogy nem így értette. - Nem hittem, hogy ezzel sikerül lezárni a kezdetek óta bimbódzó konfliktust köztük, de egy próbát megért. Míg a többiek megbeszélték a sorrendet, Castiel mellé léptem, aki szintén elég csendesnek tűnt. - Cassy, fent maradnál velem utolsónak? A többiek teljesen meggárgyultak, kell valaki, aki tartja bennem a lelket. - Ha engedte, belekaroltam és rácsimpaszkodtam kicsit, de ha hamarabb le akart menni, akkor nem tartottam fel. Viszont ha beleegyezett, hogy marad velem, akkor a karját szorongattam, míg a többiek leereszkedtek, aztán leengedtem magam elé, mondván, hogy valamit még a kocsiban felejtettem. Inkább csak nem akartam, hogy szegény utolsónak maradjon. Amikor földet értem - vagy inkább vizet, ugh, éreztem, ahogy belefolyik a csizmámba! -, arra számítottam, a többiek egy kupacba gyűlve várnak majd, de ettől az átkozott ködtől nem láttam semmit. Elengedtem a kötelet és körbevilágítottam a zseblámpával. - Hé, Lara, megvártunk, hogy ne érezd magad annyira egyedül. Jó kis pocsolya, ugye, Lara? Kell segítség kitámolyogni belőle, Lara? Ó, srácok, olyan édesek vagytok, igazán nem kellett volna... - Az orrom alatt zsörtölődve vonszoltam magam, nehezen tudtam lépni a víz miatt, de elindultam befelé, míg végül a talaj emelkedni nem kezdett. Néhány lépésen belül szárazföldet értem, a többieket azonban még mindig nem láttam. - Cas! Reg! Iz! - Emelt hangon ismételgettem a nevüket, aztán elővettem a zsebemből az iránytűt. Majdnem homlokon csaptam magam vele, amikor rájöttem, hogy ez igazából a saját helyzetemet mutatja csak, de aztán össze is húztam a szemem, látván, hogy az iránytű még engem sem talál. Össze-vissza pörgött a mutatója. - Ez érdekes... - Ezzel a lendülettel el is tettem és helyette előhúztam a kardomat.
Végül - hellyel-közzel közösen - sikerül megállapodni abban, hogy kötéllel ereszkednek le. Mivel csak egy kötelük van és biztonságosabbnak is tűnik egyesével haladni, a vadászok megbeszélik maguk közt a sorrendet és elkezdenek leereszkedni a mélyedésbe. Fentről egy darabig még követhető az éppen ereszkedő, de aztán sötétségbe vész. Leérkezvén két dolog tűnhet fel mindenkinek: az egyik, hogy kiszáradása ellenére maradt még egy kis víz a falak mentén, nagyjából térdig érő pocsolyába érkeznek bele. A másik, hogy odalent sűrű, furcsa köd terpeszkedik, amin alig-alig tör csak át a zseblámpák fénye. Ha a vadászok elindulnak valamerre, néhány méterre a kötél aljától emelkedni kezd a talaj, mintha kis dombra érkeznének, a vízszint nullára csökken és újra szárazat érezhetnek maguk alatt, a ködtől azonban semmit, még egymást sem látni. A műszereik, ha vittek le, teljesen ellentétes jelzéseket adnak az itteni mágia irányát illetően. Hallani kezdetben hallhatják egymást, de látni nem látják, végül pedig mindenki teljesen egyedül, síri csendben találja magát. Csak a köd vesz körül mindenkit, más nem, azt az érzést keltve, mintha ők lennének az utolsó lelkek ezen az átkozott világon.
"Mindannyian követünk el szörnyű hibákat az életünk során. Teszünk olyasmiket, amiket semmiféle bocsánatkérés nem tehet jóvá. De élni kell tovább. Meg kell próbálni valami új boldogságot találni. Mindegy, mennyi mindent vesztettünk."
Nem tetszett ez nekem. Ugyan nem tudtam pontosan, mi történt Zackkel azon a napon, ám abban majdnem teljesen biztos voltam, hogy nem élhette túl. Nem, hiszen nem véletlenül nem szóltam a többieknek, tudtam, egyikünk sem élné túl, vagy valaki mást is elveszítenénk Reed mellett. Ráadásul miért választott volna ki egy új vezetőt a kard, ha ő még élne? Egyáltalán nem volt jó terv, de Larissa hajthatatlan volt, s a többiek sem tiltakoztak túlzottan. Nekem ott volt a hatalmas titkom, ami miatt nem visszakozhattam, pedig szívem szerint nem indultam volna el erre a küldetésre. Viszont mi mást tehettem? Lebukni nem akartam, mert az egész csapat összeomlana, ha kiderülne a titkom, pedig így sem voltunk éppen a legjobb csapat. Nem sok kedvvel ültem be a kocsiba, csupán annyit mormoltam a járműhöz érve, "Előre ülök", s már szálltam is be kérdezés nélkül a sofőr, azaz Doyle mellé. Nem szándékoztam hátul nyomorogni a többiekkel, főleg azért, mert Blackwell is hátul kapott helyet, s ha valaki, hát ő biztosan kiszagolta volna, hogy valami baj van. Arcomon egyébként semmiféle érzelem nem tükröződött, a már megszokott, rezzenéstelen arccal ültem végig az egész utat, egyetlen szó nélkül. Nem figyeltem, mennyi idő alatt értünk a helyszínre, egy örökkévalóságnak tűnt, összezárva egy teli kocsi vadásszal, valamint a gondolataimmal, amik szinte égették belülről a koponyámat. Miután mindannyian kiszálltunk a kocsiból, hagytam, hadd döntsék el a többiek, mit akarnak, merre, hogyan jussunk le a mélyedés aljára, egy szót sem szóltam. Az ajtónak támaszkodva várakoztam, s kíváncsian fordultam Lestrange felé, ahogy megszólalt. Valaki legalább gyanakodott, hangot is adva ennek. - Reed már nem vezető. A kard nem tévedhet ekkorát. - álltam ki Lestrange mellett, odasétálva a többiekhez, miközben ők tovább tárgyalták a lehetőségeket, s adogatták a fegyvereket.
Kezdőlap
