"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egyre több mindenkit állítottam magam mellé, ugyanakkor az ellenségeim száma is ugyanúgy növekedett. Néha, ha úgy igazán belegondoltam, miért akarják a halálom újra, nem értettem. Hiszen Arcadiusnak is megvoltak a maga tervei, céljai, ráadásul odalent akart tartani mindenkit. Én ezzel szemben kitártam a pokol kapuját. A gondolkodás épp emiatt nem is tartott soha sokáig. A vége mindig az lett, hogy legyintettem, mert bármit teszek is, lesz akinek soha nem felel majd meg. A saját elvárásaimnak viszont megfeleltem én is, a terveim is. A birodalom mondhatni virágzott, a lelkek elárasztották, amiből mi is az erőnket nyertük. Úgy tűnt, Freydis értékeli is mindezt, ellenben bizonyos lényekkel. - Tudtam, hogy érdemes lesz téged szirénné tenni. - Mosolyodtam el ördögien. Volt még mit tanulnia a lánynak, ám valóban jó úton haladt. Szinte magam előtt láttam, mekkora hasznát fogom venni a szőkeségnek, s ez azért kellemes érzéssel töltött el. Egy kicsit tényleg saját magamra emlékeztetett, így végképp biztos voltam a dolgomban. Igazi szuper szirén válik majd belőle, ha kellő odafigyeléssel bánok vele. - Oh, azt tudom én, drágám! Hiszen képtelen voltál meghalni, amikor eljött a te időd. - nevettem halkan, már nem a halálán, inkább azon, mennyire ragaszkodott az élethez. Ez nekem kifejezetten tetszett benne. Ilyen személyekre volt szükségem. - Rengeteg mindenre képes vagy most már, Freydis. Szívesen segítek neked felfedezni azokat a határokat, de biztos vagyok benne, többre is képes vagy, mint gondolnád. - Mértem végig oldalra billentett fejjel, majd a kék szemeim állapodott meg a tekintetem. Amikor démonná váltam, hasonló változáson estem át, s élveztem Cade mellett felfedezni a képességeimet. A sziréneket viszont mindig érdekesnek tartottam, nem véletlenül akartam a legtöbbjüket magam mellé állítani. Már épp javasolni akartam, hogy a kastélyban gyakoroljunk, mikor előállt egy kéréssel. Felvont szemöldökkel fordultam felé, majd elmosolyodtam. - Semmi akadályát nem látom, de Freydis... nem kell engedélyt kérnetek. Ha engem nem tudtok elérni, nyugodtan kérjetek meg egy másik démont az átjáró miatt. - Hunyorogtam, kissé furcsa volt, hogy ilyesmivel hozakodott elő, ám még ezzel is csak lenyűgözött. Én nem láttam értelmét rejtegetni a démonokat és a sziréneket a világ elől, előlük pedig végképp nem akartam a világot rejtegetni. Nem azért kaptunk második - vagy néhányan harmadik - esélyt, hogy raboskodjunk. - Ó, majd elfelejtettem... el kell halasztanunk a gyakorlást, drágám. Megfeledkeztem valamiről. - sóhajtottam. Találkozóm volt egy démonnal, akitől jelentést vártam, s az nem várhatott. - Keresd fel Tarquint, rám hivatkozva, majd ő segít neked! - Azért a kis szirénemet sem hagyhattam cserben, s jelenleg a férfi tűnt a legjobb opciónak. Benne bíztam, még ha a testvérében nem is. Amint biztosítottam róla Freydist, hogy másvalaki segít neki, a kastély felé vettem az irányt.
435 szó ♛ music ♛ note: köszönöm a játékot! Folyt. köv. ♛
Figyelmesen hallgattam végig mindetn, amit Katherine mondott vagy éppen tanácsolt. Mintha az egyetemen ülnék még mindig és a professzorom tartana órát. Annyi különbséggel, hogy Katherine a túlélésre ösztönöz és tanít. Ezekre pedig valójában szükségem lesz, ha túl akarom élni az itteni Világot. Nem is véletlen az ösztön bennem, hogy a kedvéért bárkit megennék, minden egyes ellenflét szétszedném a karmaimmal és átharapnám a torkaikat. Persze csak iledelmesen mint egy igazi hölgy, hiszen adni kell a stílusra is. - Te mindenre gondolsz Katherine. Mindent meg fogok tenni az ügy érdekében. A trón a tiéd, senki más nem méltó a titulusodra se. Aki pedig megpróbálja elvenni tőled, nos...nem tudom mi lenne a harc kimenetele, de az biztos, hogy meg lesznek karmolva. - Közben a frissem manikűrözött körmeimet vizslattam, mintha lovag lennék és arra lennék kíváncsi, hogy elég éles a kardom. Tudtam, hogy nem lehetséges, de akkor már biztosra vettem, hogy egy csepp vér sem alvadt meg a körömágyak között. - Miattam pedig ne aggódj. Nagyon erős a túlélő ösztönöm és nem vagyok hajlandó csak úgy feladni, hogy láthassam, ahogy legyőzöd az ellent! Természetesen nem akartam meghalni, hiszen alig éltem és minden másodpercet ki fogok élvezni az új életemben, csak próbáljanak meg az utamba állni. Az úrnőm egy pár pillanat erejéig elhallgatott ugyan, de a fogaskerekeket lehetett hallani, ahogy kattognak a fejében. Vajon miken gondolkozhat ilyenkor? A vonásai olyan különlegesek ilyenkor, semmi álarc, semmi megjátszott mosoly. Olyan tiszta a tekintete. Igen, hozzá senki sem fog felérni. Lehet nála valaki erősebb, de sosem lesz katherine Pierce belőle. - Gyakorolgatom őket. Ami igazán érdekel az, az ének és az elmekontroll határai.- Hamár felajánlotta, kaptam az alkalmon. - Nagyon érdekel, hogy ha éneklek, azzal képes lehetek egyszer elérni, hogy az áldozat fejében történjenek dolgok, de a valóságban nem? Mintha halucinálna plédául. Nem voltam biztos abban, hogy ezt jól elmagyaráztam neki, sosem ment a magyarázás de a múlkor összefutottam Esotephressel és kíváncsi voltam hogy hasonlóra én is képes lehetek-e. Mint amikor elérte, hogy újra éljem azt az estét. hasonlót akartam, de mégis máshogy. Tudom, hogy sosem leszek olyan erős mint egy démon, de kreatív attól még lehetek. katherine a legjobb személy, akihez fordulhatok. Biztos voltam benne, hogy van mit tanulonom tőle és én cserében a végletekig hűséges leszek hozzá és arra használom majd a tőle kapott hatalmas, hogy hasznára legyek. Mi más célom is lehetne? Közben pedig jókat szórakozok és szabadabb lehetek, mint valaha, emberként. - Lássunk neki, úrnőm! Ha persze nem kérek sokat, de jobb tanárt nem is találhatnék! Hihetetlen de szinte ingert kaptam arra, hogy megöleljem érte. Mintha egy kislány lennék és végre megkapnám azt az ajándékot, amire mindig is vágytam. - Oh, tényleg. Néhány szirén társam szeretnefelmenni az emberek közé egy kicsit...szórakozni és szeretnék, ha én is velük tartanék. Nem tudom, hogy miért engem kértek meg, hogy kérdezzem meg. Az arcom egy pillanatra elpirult, a füleim is égtek, nem akartam pofátlan lenni, de jobb mihamarabb átesni rajta. Lehet, Katherine ki fog borulni és bezárat valami kínkamrába és ezt vehetem beavatásnak a többiek közé?
Először kissé gyanakodtam a lányra, amiért olyan engedelmes volt, de hamar rájöttem, ő egyszerűen ilyen. Tényleg tisztel, tényleg dicsőít, hű hozzám. Ilyenkor azt kívántam, bárcsak mások is így viselkednének, vagy legalább fele annyira lennének olyanok, mint a kis szirén. Élveztem, hogy a mentora lehetek, a királynője, valaki, akire felnéz, s egy kicsit én is felnéztem rá, bár ezt hangosan sosem vallottam volna be. - Sok mindenkiről tudok, aki szeretné megdönteni a hatalmamat. Az elővigyázatosság pedig nem árt, úgyhogy... kicsit mindkettő. - grimaszoltam, majd rámosolyogtam a lányra. Szükségem volt bizalmasokra, hű követőkre, ő pedig egyike volt ezeknek. - Nem lehetünk elég óvatosak, ha továbbra is azt akarjuk, én üljek a trónon. Veszélyes lények ólálkodnak a birodalomban, több száz, vagy épp ezer éves démonok, szirének. Szeretném, ha nagyon óvatos lennél! - Mindenképp figyelmeztetni akartam, kár lett volna érte, ha valami történik vele. Elgondolkodva meredtem magam elé, egy kicsit kizárva a lányt, gondolataimba merülve. Néhány dolgot át akartam gondolni vele kapcsolatban, egyfajta stratégiát kialakítva, amivel tényleg hasznára lehetek, s ezáltal ő is az enyémre. Új volt még, akinek rengeteget kellett tanulnia, s bár én magam a démonok táborát erősítettem, azért tudtam egyet s mást, amivel a segítségére lehettem, amivel egyengethettem az útját. - Mondd csak, Freydis, hogy állsz a képességeid feltérképezésével? Tudok valamiben segíteni, drágám? - Billentettem oldalra a fejemet, ahogyan őt tanulmányoztam. Ellestem néhány dolgot a fajtársaitól, illetve a könyvtárban is számtalan hasznos iratot nyálaztam át ahhoz, hogy tudjam, mifélére képesek a szirének. Illetve... egész biztosan volt pár dolog, amivel nem voltam tisztában, de a lényeggel igen. Mint mindig. A hízelgése tetszett, nem is tagadhattam volna le, ugyanakkor ez kevés volt ahhoz, hogy hű követőmmé váljon. Az üres fecsegést még én sem szerettem, bár nála éreztem, miszerint nem erről van szó. Komolyan gondolt minden egyes szót, ami elhagyta a száját, egyszerűen tudtam. - Akkor talán... lássunk munkához? - kérdeztem, mert nem akartam leterhelni túlzottan. Ha egymaga szerette volna felfedezni mindazt, amire ebben az új létformában képes, arra is volt lehetősége. Ha viszont úgy kívánta, ezer örömmel segítettem neki! - Emiatt nem kell aggódnod. Már most sem csak egy darab szén vagy. Ezt tudnod kell! - A legjobb módszer az volt, ha megerősítettük valaki önbizalmát, vagy felébresztettük, ha esetleg még csak ott szunnyadt benne, a tudtán kívül. Szüksége volt az önbizalmára, a határozottságra, csak és kizárólag úgy érhetett el idelent bármit, ha nem látják rajta, amint meginog. Nem mutathatta magát gyengének.
Az örökkévalósgág jól hangzik. Jobban mint jól. A filmek világában, valahogy az erkölcsileg tiszta és bölcs karakterek, sosem akarnak örökké élni. Ezt egyszerű gyávaságnak láttam mindig is. Mi másért nem akarnak minél továbbélni, mint azért, hogy elmeneküljenek a betegség és a gondok elől? Én imádok élni, mindent élvezek, amit adhat nekem a Világ és mindezeknek a terhe nélkül. Beismerem, hogy ezekben végülis igazuk volt. De sosem gondoltak arra, hogy az öröklétet fiatalon és erősen éljék meg? - Csodálatosan hangzik. Kaptam lehetőséget erre mind és eszemben sem volt félredobni az esélyt. - A szemed és a füled? Természetesen minden további nélkül, de... Mondd csak, gyanakszol valakire, vagy csak elővigyázatosság? A világon minden nagyhatalomnak vannak ellenségei, riválisai és rosszakarói. Katherine pedig, legyek vele bármennyire is elégedett, de rengetegen lehetnek rá veszettül irigyek. Ezt nem tudja magáról levetkőzni senki, válljon akármilyen erőssé is, mindig is irigyek leszünk másokra. Ilyen hatalmas ereje van az irigység főbűnének. A legtöbb ember által okozta katasztrófa ezekből indul ki. Kapzsiság és Irigység. Feltettem ugyan a kérdést, de ha jobban belegondolok, én nem mondanám el senkinek, ha ilyesmire gyanakodnék, a titkok csak akkor maradnak azok, ha senki sem tud róla csak maga az a személy, aki a titokkal rendlkezik. Egyszerű és ösztönös kíváncsiság hajtott. Nem hatott meg az sem, hogy másokat kéne beárulnom, csak és kizárólag Katherinnek tartoztam hűséggel. Mindenki más nem csak utána jött számomra a sorban, de utánam is. A gyengéd érintései a hajamon, az arcomon megleptek. Itt a Pokolban ezek a manipuláció legalapabb, d mégis a leghatékonyabb eszközei és bevallom, nálam tökéletesen bevállnak. Ettől még meglepett, Katherine tudhatt pedig, hogy nem kell úgy tennie, mintha törődne velem, mégis figyelt erre az apró részletre, ami már teljesen összezavar. Ez nem más mint egy zavaros, pókhálós útvesztő. Hozzá kell ehhez szoknom, ha egyszer én is szeretnék jó játékos lenni. A Katherine és a saját érdekemben is. Attól még éreztem, hogy az arcomra forróság kúszik fel. Utáltam, ezt a zavarba hozhatós, még túl emberi lényemet akartam először levetkőzni magamról. - Úrnőm, a világ leghíresebb ékszerkészítői kezei között sem érezném magam nagyobb biztonságban, hogy egyszer valódi drágakő lesz belőlem, mint a te hozzáértő felőgyeleted alatt. Abban pedig egy pillanatig sem kételkednék, hogy bárki felett győzelmet tudsz aratni. Van olyan ravasz, talpraesett és befolyásos, hogy ne legyen igazi, komoly veszélyben. Nem láttam Katherine valódi erejét, de kissé zavart, hogy lehet olyan a Pokolban, akinek a képességei meghaladhatják Katherinét. - Majd igyekszek minél élesebben látni, elvégre nem hagyhatom, hogy egy darab szén maradjak a porban.
Valahol a befeketedett lelkem mélyén sajnáltam is a lányt azért, ami vele történt. Nem csak amiatt változtattam át, mert egy potenciális követőt láttam benne, ez annál többről szólt. Nem szabadott volna olyasmit egyetlen nőnek, sőt, egyetlen élőlénynek sem elszenvednie, amit neki. Ebben volt tapasztalatom, hiszen évekig okoltam magamat azért, ami a szüleimmel, ami a családommal történt, s egy részem örökké önmagát fogja hibáztatni, egy jó mélyre eltemetett részem. Ezért is volt akkora szükségem a hatalomra, a trónra,ezért nem tetszett, hogy Kai Parker meg akarja szerezni magának, s még sokan mások. Soha többé nem akartam akaratomon kívül megtenni semmit, a magam ura akartam lenni végérvényesen. Nem menekültem többé, így ha el akarta bárki is venni azt a trónt, előbb el kellett pusztítania engem. Inkább a halált választottam volna, mint a tehetetlenséget, az erőtlenséget. Freydis rajongása kifejezetten jól esett a lelkemnek, de azért megpróbáltam óvatosan megközelíteni a helyzetet. A túlzott rajongás sem jelentett jót, ki kellett derítenem, milyen mértékű az imádata, valamint a hűsége, ez utóbbi különösen fontos volt. - Most pedig már még több időd van. Az örökkévalóság, ha akarod. - mosolyodtam el. Még mindig élveztem, hogy nagyjából elpusztíthatatlan vagyok, de naiv azért én sem voltam, Cade is meghalt. A sövetségeseknek viszont épp ez volt a céljuk, általuk erősebbé váltam. - Szeretném, ha a szemem és a fülem lennél. Néhány szirént sikerült már az oldalamra állítani, s mindtől ezt kértem. Ha ügyes vagy, másféle feladatokat is kaphatsz tőlem. De elsősorban, csak figyelj, figyeld a többieket, a társaidat, ha pedig bármi furcsát vagy fenyegetőt hallasz, csak jelentsd nekem. - Komolyabb feladatot egyelőre nem akartam rábízni, szokja csak a környezetet, az új létformát, amit tőlem kapott. Viszont éreztetni akartam vele már az elején, fontos számomra, nem hagyom csak úgy magára, unatkozni meg végképp nem. - Helyes válasz! - kacsintottam rá, majd felkelve odasétáltam hozzá, s a füle mögé tűrtem a haját. - Gyönyörű pillangó vált belőled, Freydis. Ám egy kicsit még csiszolni kell téged, ami nem lesz nehéz, tekintve, hogy az én oldalamon állsz. S biztosíthatlak róla, ez a nyerő oldal, bárki bármit mond. - Érintettem meg az arcát, mélyen a kék szemeibe nézve. Már csak azt az ártatlanságot kellett egy kicsit eltüntetni a tekintetéből, épp annyira, hogy meggyőzőbb legyen a kinézete és a pillantása által is.
- Mint Én? Nem tudom, hogy lehetséges-e az ilyen de szinte éreztem, hogy felcsillannak a szemeim. Ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatott volna. Tudtam, hogy egész életemben ezt az egy Úrnőt fogom szolgálni. Minek is váltanék, amikor nekem tökéletesen megfelel amit tesz és ahogyan teszi? Egyáltalán nem állna érdekemben, hogy ez megváltozzon bármi ebben a felállásban. Már most felnéztem rá és tiszteltem, ez pedig még mélyülhet, formálódhat és remélhetőleg mind a kettőnk részéről pozitív irányba. - Annak idején rengeteg időm volt elgondolkozni bizonyos dolgokon. Ez is közéjük tartozik, ezért mentem el arra a helyre és ezért is vagyok most itt. Hogy kibontsam a szárnyaimat, a te segítségeddel leszek az ami. Ahogyan az éles, durva kő felszínét a folyó vizének állandó mozgása finom, sima felületté alakítja át, úgy engem is Katherine és a környezetem behatása fog a végleges formámmá alakítani. Lehetek még gymémánt is a széndarabból csak szakértő kezek kellenek hozzá. Nem szívesen gondolok vissza arra a végzetre, amit az emberi mivoltomnak szánt az élet. Mindig keményen dolgoztam, tanultam, rendes voltam, segítettem a szüleimnek és vigyáztam a jóhíremre. Ezt érdemeltem volna? Hogy egy túladagolt, méltóságát elveszített kupac legyek a földön, amit ha nem alakulok át időben még meg is fosztották volna az egyetlen igazi értékétől? Mert arra készültek. A felgyülemlett dühre még rá tett jó sok lapáttal, amikor visszatértem és megláttam, hogy képesek lettek volna a hullámat meggyalázni. Azonnal téptem, átharaptam, kiharaptam letörtem...öltem és egy pillanatra sem tántorított el maga a tény, hogy mit teszek. Miért is érdekelt volna, ha nem kellettem a Világnak talpig becsületesen? Hát most megkaptak így. Hála Katherinnek, szirénként térhettem vissza és kiaknázhatok mindent ami bennem van, az emberi halandóság korlátai nélkül. Ezért teljesen őszintén válaszolhattam az Úrnőm kérdésére. - Megbánja valaha is egy hernyó, hogy átalakul valamivé ami sokkalta jobb mint ami volt, hogy már nem kell a földön kúsznia, hanem használhatja a szárnyakat, amit kapott és repülhet? Amíg hernyóként csak táplálék volt és védtelen, a szárnyakkal kapott lehetőséget, hogy haszna is legyen. Ezért pedig egy életre hálás leszek neki.
Felsóhajtottam, majd mosolyogva néztem rá. Láttam némi ártatlanságok a szemtükreiben, ám ezt nem tartottam rossz dolognak, végül is ilyen csinos pofihoz kell valami tisztaság, hogy elcsábíthassa a vacsoráját. Ugyanakkor olyan tűz, olyan elszántság csillogott abban a szempárban, amit sokan megirigyeltek volna, akik évek óta a Pokolban éltek. - Mindenki lehetne olyan, mint te, kedvesem. Határozott, ugyanakkor elfogadod az útmutatásomat, nem tagadod meg. - morfondíroztam. Mennyivel egyszerűbb dolgom lett volna akkor... nem mintha zavart volna, hogy küzdenem kellett a trónért, talán nem is tudtam volna létezni nehézségek nélkül. Hiszen egész életemben harcoltam, küzdöttem, menekültem, mindent megtettem a túlélésért. Hozzám nőtt ez a fajta életvitel. Elcsodálkoztam a szavain, s újra megbizonyosodtam arról, jó döntést hoztam azzal, hogy magamhoz vettem, megtettem szirénnek. Egyáltalán nem bántam meg a tettemet, inkább egyre több okot láttam rá, miért döntöttem jól aznap éjjel. - S még bölcs is vagy. Igencsak sokszínű pillangó vált belőled, Freydis. - utaltam itt arra, hogy emberként csupán egy hernyó volt, talán különleges már akkor is, de csak egy hernyó, semmi több. Általam, valamint saját magának köszönhetően pedig pillangó vált belőle, akiből még rengeteg mindent ki lehetett hozni, kellő odafigyeléssel. Nagyon kíváncsi voltam a válaszára, eddig egyik szirént sem kérdeztem még arról, mit élt át a halála pillanatában, vagy az átváltozás közben. Esélyem nyílt végre valakivel úgy beszélni, hogy friss husi volt, friss emlékekkel, még elevenen élt minden történés a fejében. Ráadásul őszinte volt hozzám, nem próbált meg semmit eltitkolni, még tisztelt is, ahogyan azt elvártam volna mindenkitől. Érdekesnek találom a mondandóját, kicsit úgy írta le, mint a vámpírrá válást. S biztos voltam benne, hogy kicsit olyan élmény lehetett, mert szirénként már emberi húsra vágyott, mi, vámpírok pedig vérre. Különös volt, hogy magamat még mindig a vámpírok közé soroltam, de az átváltozásom számomra is meghatározó pillanat volt. Tulajdonképpen egy döntés, ami örökre megváltoztatta az életem, ami egyszerre volt jó döntés és borzalmas választás. A démonlét pedig sokkal egyszerűbb volt, természetes, mintha mindig is erre vágytam voltam titkon, mintha erre születtem volna, ahogyan azt az előbb is fejtegettük a fiatal lánnyal. - Tehát... az átváltozás feloldozott a halál fájdalma alól, cserébe pedig hatalmat kaptál. Ott az a kis bibi, hogy emberek húsából kell lakmároznod, de valahogy ez nem tűnik túl nagy árnak. S ahogy látom, te még élvezed is mindezt. Ezek szerint... tényleg nem bántad meg a döntésedet, ami akkor éjszaka született? - Nem akartam én felróni neki semmit, az sem túlzottan zavart volna, ha bevallja, valójában szeretne újra ember lenni, mert már nem lehetett visszacsinálni. Ráadásul hű volt hozzám, az első pillanattól fogva. A szavaiból és a viselkedéséből mégis az ellenkezőjét vettem le. A kérdés puszta kíváncsiskodás volt csak.
Nekem nem volt elég csak létezni. Én élni is akartam, ha már megadatott rá az esély. Érezni akartam, hogy pezseg a vérem és számítok a Világon, hogy tartozok valahová. Hogy az ahová tartozok- mint pl most Katherinehez- ott nem csak egy névtelen arc legyek. Tudom, hogy vannak rajtam kívül más szirének is, egytől egyig szépek és készen állnak arra, hogy segítsék az Úrnőt, de én több akartam náluk lenni. Több mint egy marionett bábu, aki akarat nélkül megy amerre irányítják.
- Minden vágyam, hogy alakuljak és fejlődjek. Természetesen abban a formában, amit te jónak találsz.
Nekem ez ami itt volt mind teljesen megfelel. Unatkozni utáltam és ezért mindenre is képes vagyok, hogy Katherine megbízzon bennem minél többször adjon ki számomra valamilyen feladatot. Egy percet sem akartam elpazarolni. Az minden szempontból csak pazarlás lenne. Szó szerint éheztem az izgalomra, lehet majd egyszer meg is nézem, hogy Indrában mégis mi olyan nagy szám abban az..Esote..valakiben, akire annyian panaszkodnak. Unaloműzésnek jó lesz. Közben az úrnő ellátott tanácsokkal,jól esett. Ő minden remekül végzett el, okos volt, cseles és rejtélyes. Ki másnak hallgatnám meg helyette a tanácsait? - A kettő nem zárja ki egymást. Lehet arra születtél, hogy utat törj magadnak itt és uralkodj. A Pokol trónjára születtél és a jogot hozzá meg kellett szerezned...- Pár pillanat erejéig elgondolkoztam, hogy miként is fogalmazhatnám meg a mondandóm, végül gondolatban megrántottam a vállaimat és csak mondtam. - Emberként sok könyvet olvastam és mindannyiszor eszembe jutott, hogy nincsenek véletlenek, oda visz az utad, ahol lenned kell. Akármilyen nehéz is legyen oda eljutnod. Az a te utad, nincs választásod.
Nem akartam kioktatni, vagy túl okoskodni a szerepen, inkább szeppenten befogtam a számat és vártam a következő reakcióját. A padon ülve, teljes kényelemben, kémlelhette volna a tájat, beszélhetett volna a sikereiről mégis engem kérdezett az egyik legérdekesebb élményről, ami valaha ért. Az átváltozásról...
- Hm. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el. Amikor meghaltam, akkor a stressz uralkodott az elmémben, hogy az önmaga olyan volt, mintha ketté akarnék szakadni. Az hatalmas nagy fájdalmat okozott. Legalábbis így emlékszek rá. De amikor szirénné váltam már semmi sem fájt többé. Éreztem, hogy egyre inkább érzéketlenebb vagyok arra ami történik, ugyanakkor a harag csak fokozódott. Mintha a vulkán csak arra várt volna, hogy az utolsó kéreg föld is feltörjön végre fölötte és mindenre ami körülötte van, rá tudja zúdítani mind azt amit az idő elteltével felhalmozott.
Korábban valamilyen felfoghatatlan módon megláttam az emberekben a gyarlóságot, szinte láttam az aurájukban, hogy rosszak a szándékaik. A bulin is túl sok ilyen volt és mire észre vettem a komoly bajt, a fekete színeket körülötte, már késő volt.
Szerettem volna, ha Freydis pontosan az a szirén, akit én láttam magam előtt. Mert az nem a jelenlegi szende kislány volt, inkább a jövőbeli énje, aki válhat belőle, ha nem hagy alább a lelkesedése. Szükségem volt szövetségesekre, ő pedig tökéletes jelölt volt erre a szerepre. - Örülök, hogy így gondolod. Fantasztikus dolgokra leszel képes, ha ez így marad. - néztem rá elszántan, tényleg nagyon akartam, hogy beváljon. Egyre több zavargásról hallottam, amik ellenem irányultak, egészen biztos voltam abban is, már nem egy pokolbéli teremtmény gondolkodik lázadáson, vagy trónfosztáson. Mindezt meg kellett előznöm, s talán egyedül is ment volna, ám nem akartam kockáztatni. - Lehet, hogy évtizedekbe, vagy évszázadokba fog telni, de igen, komolyan így gondolom. Rajtad múlik minden, ezt jó, ha tudod. Mások véleménye nem számít. Csak a tiéd és az enyém. - vigyorogtam rá. Kedveltem annyira, hogy jó tanácsokkal lássam el, de mindezt úgy, hogy közben a tisztelete megmaradjon az irányomba. A szavain el kellett gondolkodnom. Néha elfelejtettem, hogy nem egyértelmű mindenkinek a származásom. Hiszen pont olyan voltam, mint bármelyik fődémon, lehettem volna akár az is. - Talán így volt megírva, s már a születésem pillanatában eldőlt a sorsom. Vagy csak én tapostam ki magamnak. - vontam vállat, ebben még én sem lehettem biztos. Azért mert a pokol trónján ültem, még nem jelentette azt, hogy választ tudok adni az élet nagy kérdéseire. Valamiért úgy éreztem, Freydis nem megjátssza magát, nem azért ért velem egyet mindenben, hogy behízelegje magát. Ő csak ilyen volt, hasonló hozzám. Nem hittem egy pillanatig sem, hogy tévednék vele kapcsolatban, ám azért óvatos voltam. - Szóval... kis udvarhölgyem. - néztem végig rajta oldalra billentett fejjel. - Mesélj egy kicsit az átváltozásról. Mindig is érdekelt, milyen érzés szirénné válni.
Minden egyes pillanattal biztosabb voltam abban, hog jobb helyre nem is kerülhettem volna. Bűntudatot sem éreztem az áldozataim látványától. Mind azt érdemelte többnyire amit kapott tőlem. Mérhetetlen büszkeséggel töltött el, hogy ekkora bizalmat szavaz meg nekem. De mégis megráztam a fejem kecsesen, alig elrejtve a vigyoromat. - Köszönöm, de még így maximális erőfeszítést fogok tenni. Egy pillanatra sem lustulhatok el. [.i]
Jól tudtam, hogy nem erre gondolt, de ezzel magamat is arra akartam sarkallni, hogy ne vegyek mindent készpénznek. [i]- Igazán? - Kérdeztem mindenre kollektíven. Szerinte én egyszer felérhetem majd hozzá? Szinte lehetetlennek éreztem. Ugyanakkor, hogy neki is sok munkája volt benne. Sosem beszéltünk még erről és nem is szoktam idegenek szavára adni az Úrnőnkről és itt szinte mindenki annak számított még. - Pedig bárki azt hihetné, hogy ide születtél. Olyan otthonosan mozogsz és elegánsan mintha mindig is ide tartoztál volna, a trónra.
Ezt kimondottan komolyan gondoltam, minden hízelgés nélkül. Van benne egy ilyen tartás, ami miatt a kisugárzása azt kiáltja, hogy ő a Világ úrnője. Bámulatos tehetség, meg kell hagyni. Még nem mertem rákérdezni, hogy akkor Ő mégis hogyan került ide éa jutott fel oda ahol van most. - Nem. - Ezt már sikerült teljes komolysággal kimondani egyetértésem jeléül. - Egyáltalán nem.
A szemeimmel követtem az alakját amint a padhoz sétált és leült a padra. Az a pad akár maga a trón is lehetett volna, olyan magabiztos és erős látványt nyújtott. - Teljességgel megértem a fenntartásaidat. Minden erőmmel azon leszek, hogy az egyik legfőbb bizalmasod legyek. Akár egy udvarhölgy. Kacsintottam könnyedén és én is körbe néztem egy pillanatra. Nem voltak olyan szándékaim, hogy felül múljam csak, hogy szintben valamivel közelítsek hozzá.
A szirénekkel valahogy ki tudtam alakítani egy olyan különleges kapcsolatot, amit nem sikerült akárkivel. Talán azért, mert ők pontosan átélték mindazt, amit én, még ha nem is ugyanabban a formában. A démonoknak elég volt elkövetniük egy komolyabb bűnt, hogy kiemelkedjenek a kárhozott lelkek közül, de a szirének... már emberként is különlegesek voltak, s ott volt bennük az a tűz, ami szükséges volt a bosszúhoz. Nem csoda, ha közel éreztem magam hozzájuk, Freydishez pedig különösen. Kicsit érthetetlen volt számomra, bár tulajdonképpen ő is még csak gyerek volt, egy ártatlan lány, aki a körülmények áldozata lett, akinek túl hirtelen és különös módon kellett felnőnie, akárcsak nekem. Átváltozás útján. - Nem hiszem, hogy ezzel gondod adódna. - mosolyogtam rá kedvesen, ugyanakkor a pokol királynőjéhez méltóan, kissé gonoszkásan. A szavai hízelgőek voltak, mégsem üres szavakkal árasztott el, ezek inkább voltak ígéretek, vagy kijelentések. Volt egy furcsa érzésem azzal kapcsolatban, hogy benne igazán megbízhatok, s idővel fel is fog nőni a feladathoz. Szinte első pillanattól fogva éreztem, ő majd fontosabb szerepet is betölthet a birodalmamban, bár arra kíváncsi lettem volna, Kai mit szól hozzá. - Ne aggódj, Freydis drága! Idővel fel fogsz érni hozzám. Legalábbis... majdnem. - néztem végig rajta hunyorítva. Azért a trónomig nem juthat el, oda senki... - Én sem egyik pillanatról a másikra váltam ilyenné. Ahhoz sok vért kellett izzadnom, sőt, néha szó szerint a véremet, vagy az életemet adtam érte. - gondoltam vissza egy sejtelmes mosoly kíséretében. Ezt a részét ő is át tudta érezni, hiszen meghalt, hogy azzá a lénnyé formálódjon, aki végül előttem állhatott. - Ezt örömmel hallom. Nem sokan gondolják így, bár... idelent akad néhány ilyen lélek. Aki nem tudja megbecsülni az itteni életet, az meg sem érdemli, nem igaz? - tettem csípőre a kezemet, majd a nem messze lévő padhoz sétáltam, lassan helyet foglalva, onnan csodáltam a birodalmat, már ami látszott belőle, s a friss husit. Egyik lábamat átvetettem a másikon, amíg átgondoltam, mit is feleljek neki. - Tökéletesen. De ne bízd el magad! Még sokat kell bizonyítanod. Sokszor ejtettek már át, remélem megérted, miért vannak bizalmi problémáim. - sóhajtottam, szemeimet közben le sem véve róla.
Kezdőlap
Folyt. köv. 
