Egy álomban élünk
pillanatkockák


"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
suttogások
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Udvar

Elisabeth Saltzman
Csüt. Júl. 19, 2018 12:20 pm



Alexis Callaway

Alexis Callaway
Szer. Júl. 18, 2018 7:10 pm



Nappali

Daniella Cruz
Szer. Júl. 18, 2018 6:43 pm



Pub

Damon Salvatore
Szer. Júl. 18, 2018 5:07 pm



Adeen, my offshoot

Damon Salvatore
Szer. Júl. 18, 2018 3:55 pm



Nappali

Cassidy Hemingway
Kedd Júl. 17, 2018 1:55 am



Daniella Cruz

Theodore Storm
Kedd Júl. 17, 2018 12:50 am



Halston Sage

Stephanie Stafford
Szomb. Júl. 14, 2018 1:25 am



Sikátor

Ruby Jacqueline Hale
Csüt. Júl. 12, 2018 7:39 pm



Caralyn Crawford

Caralyn Crawford
Szer. Júl. 11, 2018 7:53 pm
Ennyien vagyunk
létszámunk
Fajok Lányaink Fiaink
Vámpírok 6 4
Boszorkányok 6 0
Vérfarkasok 1 3
Hibridek 2 1
Tribridek 0 0
Eredetiek 0 1
Eretnekek 0 0
Szirének 1 0
Démonok 1 1
Vadászok 2 1
Emberek 1 2
Összesen 20 13

Share | 
 

 Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Júl. 17, 2018 1:55 am



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

- Oh, persze, abban elég jó vagy... - Látványosan megforgattam a szemem a válasza hallatán, és csak a fejemet ráztam. Az nem elég jó érv, hogy higgyek neki, ha azt mondja, őszinte. Máskor is a szemembe hazudott már, még ha nem is akart ártani; annyi minden történt az utóbbi időben, hogy a bizalmam mások iránt igencsak meggyengült. Sosem vallottam volna be még magamnak sem, de már Scottban sem tudtam teljesen megbízni; mégis csak vámpír lett belőle, és fel kellett adnia mindent, amit tisztelt és szeretett... Kivéve engem. De néha nem tudtam, ez meddig elég még.
Hátrálása láttán nagy, nehéz sóhaj tört fel belőlem. Újra annak a fiatal fruskának éreztem magam, aki szent kötelességének tekintette, hogy mindentől megóvja a szeretteit; lelki és fizikai sérelmektől egyaránt. Mozdulatom tükre volt övének, ahogy felemeltem mindkét kezem.
- Nem undorodom - Lassan, tagoltan ejtettem ki e két szót, hogy biztosan megértse és kihallja, mennyire komolyan gondoltam. - Csak... Nem vagyok oda ezért mostanában. - A kettőnk közti térre böktem, jelezve a fizikai kontaktust, majd fáradt sóhajjal megdörzsöltem a nyakam. Nem igazán díjaztam mások közelségét, mióta engedtem Scottnak, hogy megharapjon.
- Mi okom lenne közelebb engedni? - értetlenül ráztam a fejem, és nem tagadom, egy kicsit bántani is akartam. Nem éreztem bűntudatot, pedig láttam rajta, hogy megviselik a szavaim. De mit várt? Már rég nem voltunk barátnők, jóval azelőtt megszakadt köztünk a kötelék, hogy Scott meghalt volna. Nem értettem, miért állított be hozzám ilyen hirtelen, azzal a szándékkal, hogy rögtön újra közel engedjem őt magamhoz. Tény, a halála megijesztett, és megváltoztatott bennem valamit... De körülöttem, főként kettőnk közt, semmi sem változott.
- Parancsolsz? - el sem akartam hinni, hogy még nekiáll parancsolgatni! A büszkeségem rögtön dacot szült, azt mondatva velem, hogy ebből aztán ne engedjek, mégis kissé gyerekesen festhettem, ahogy mérgesen összefontam a karomat. - Mintha olyan sok beleszólásod lenne az életembe...  Habár majdnem volt. Tudod, amikor kis híján sógornők lettünk. - Mosolyogva vágtam a fejéhez, de még mindig emésztettek az emlékek. Az, ahogyan összemelegedett a bátyámmal... Az a rengeteg átkínlódott éjszaka, az árulás, a magány. Túl sok harag volt még bennem, ami nem múlik el, hacsak nem vágom oda jó erősen Lessához. Ő is meglehetősen feszültnek tűnt, mégsem fordítottam el tőle a fejem, álltam makacsul a pillantását és akkor sem rezzentem meg, amikor elindult felém. A gyomrom összeszorult, egy kicsit tartottam tőle, hiszen még mindig nem magyarázta meg, hogyan lehet életben... De az ösztöneim és a haragom erősebbek voltak nálam.
Olyan aprót lökött rajtam, az ereje mégis kibillentett az egyensúlyomból. Meglepetten botladoztam hátra, aztán újra és újra, mígnem lábam elakadt a kanapé szélében és lehuppantam rá. Vékony csíkká préseltem mérgemben az ajkamat, tovább erősítve a durcás kislány imidzsemet, és tüntetőleg az ellenkező irányba fordítottam a fejem, ahogy leült mellém. Egyedül akkor kaptam felé az állam, amikor feltette az utolsó kérdését.
- Honnan tudod? - Mintha olajat öntött volna a gyanakvásom tüzére. Valami nem stimmelt vele, és tudni akartam, mi. Azt pedig, hogy az előző kérdésétől mennyire fájdalmasan szorult össze a szívem, inkább megpróbáltam elhessegetni a fejemből. - Hogyan lehetsz életben? Mi történt veled? - Nem feleltem a kérdésére, bár nem is cáfoltam meg, hogy sírtam. Megviselt az a telefonhívás, sokkal jobban, mint hittem volna, hogy fog, és semmit nem értem volna vele, ha ezt letagadtam volna. De csak azért, mert nem akartam, hogy meghaljon, még nem jelentette azt, hogy újra vele akartam lenni...
- Nem gyűlöllek - ismertem be végül, pillantásom elszakítva tőle, hogy az ölemben babráló ujjaimra nézhessek. - Haragszom. Borzasztóan haragszom rád rengeteg dolog miatt. És megbántottál, megsebeztél úgy, ahogy tőled sosem vártam volna. Be akarok mosni neked egyet és nem akarok soha többé olyan közel kerülni hozzád, mint régen. Mert nem működne. Nem működött. Elrontottuk és jobb, ha távol maradunk egymástól. - magyaráztam, makacsul bámulva a kezemet. - De nem... Nem utállak. És sosem kívántam a halálod.
Végre sikerült rávennem magam, hogy újra Lessára nézzek. A fülem mögé igazítottam egy vöröses tincset, fásultan mosolyogva. Képtelen voltam túltenni magam azon a katyvaszon, amit éreztem... De ezúttal nem néztem félre és nem próbáltam meg elhúzódni tőle. Végtére is, jelentsen bármit is számomra jelenleg, legalább visszakaptam őt.

From: Cassidy

679 ❖ zene ❖ miért érdekel az téged?


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
4

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szer. Júl. 11, 2018 11:34 pm


To: Cassidy Hemingway




Látni őt, hallani a hangját, érezni azt a kellemes parfüm illatot, amit mindig is használt… elvesztem volna a pillanat adta varázsban, de a szavai, melyeket nekem szegezett, szinte villámcsapásként értek. Már így is eleget ártottam, huh? Ennél szebb fogadtatásban aligha lehetne részem. Nyeltem egy nagyot, de nem hagytam, hogy elbizonytalanítson. Nem akartam anélkül eltűnni, hogy ne próbáltam volna meg beszélni vele. Akartam őt, a barátságunkat, s őt magát… fájdalmasan mosoly suhant át végül az arcomon, majd beszélni kezdtem, s közeledni felé. A kést elvettem tőle, hiszen nem lett volna jó, ha valóban rám támad vele. Bár, őszintén szólva hinni akartam abban, hogy nem tenné. Hogy egyszerűen csak fenyegetésként használja ezt a fegyvert, semmi másért. Vagy talán tényleg képes lenne bántani engem? Fizikailag? Miközben a halálom híre hallatán zokogásban tör ki? Nem, nem… ha sírt, akkor nem bántana. Tudom. Nem engedte, hogy hozzáérjek. Elrohant, mintegy faképnél hagyva engem. Utána indultam.
- Cassidy, könyörgöm neked, hogy hallgass végig… - Mondtam még egyszer, minek következtében végre beadta a derekát. Volt egy esélyem. Egy esély arra, hogy megmagyarázzam, mik történtek. Azaz, hogy mi is a valóság, s eloszlassam a hazugságokat, a ködöt, mely ezidáig ezt a történetet elfedte.
Úgy éreztem, joga van tudnia, hogy ki is ölte meg Scottot. Tudnia kell, kit kell igazán gyűlölnie, s tudnia kell, hogy én is vele együtt gyűlölöm azt a személyt, aki mindent tönkretett. Újból megfogtam a karját, s ezúttal nem hagytam eltávolodni. Rettegtem attól, hogy újra elveszítem, ami, roppant vicces, hiszen egyáltalán nem kaptam őt vissza. De féltem. Annyira hiányzott ez a lány, hogy azt el sem tudom mondani. A rohadt életbe már…! Tekintetébe fúrtam a sajátomat és ajkaimat szóra nyitottam, de kérdést tett fel. Szabad kezemmel idegesen túrtam a hajamba, félreigazítva néhány tincset.
- Azért, mert nem hazudok. Őszinte vagyok veled, az Istenit! – Emeltem meg a hangom, majd nyeltem egy nagyot. Miért ennyire elutasító? Miért csinálja ezt velem? Már valóban semmit sem jelentek neki? Pillanatról-pillanatra omlottam össze, ám ez kívülről egyáltalán nem látszott. Öntudatlanul is erősebben szorítottam a karját, de megszólalt, így végül elengedtem, s ezzel egy időben hátrébb is léptem, mindkét kezemet felemelve magam előtt.
- Bocs, persze, hogyan is felejthettem el? Még mindig undorodsz attól, hogy megérintselek, mi? – Húzódtak kínos mosolyra az ajkaim, aztán szusszantam. A kezeimet magam mellé ejtettem és újból hátráltam, egészen addig, míg egy asztalnak neki nem tudtam dőlni. Vagy szekrénynek. Nem is figyeltem igazán rá, nem érdekelt. Tenyeremmel támaszkodtam meg rajta, deréktájon, aztán lehajtottam a fejem. Fájt itt lennem. Minek jöttem ide? Mit vártam? A szavakra nem néztem fel. Egy pillanatig el akartam hinni, hogy aggódik értem, hiszen szavai valahogy ezt akarták sugallni. De nem. Miért is érdekelném őt? Gyűlöl. Még most is. Az igazság tudatában is… Mély levegőt véve emeltem meg kicsit a fejem, hogy ránézhessek. Fekete tincseim az arcomba omlottak.
- Ennyire távol akarsz tartani magadtól? – Elnevettem magam. Annyira borzalmas volt a helyzet maga, hogy nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Ujjaimat ismét csak a fekete hajzuhatagomba futtattam, hogy eltűrjem végre a szemeim elől. Volt néhány pillanatig, míg azt hittem, hogy fogom magam és távozok, megadva neki azt, amire vágyik, de… végül a mérleg a másik irányba dőlt. Ha már eljöttem, nem fogok csak úgy elsétálni. Nem.
- Telefonálj be, hogy ma nem mész dolgozni. – Közöltem, mint egyfajta tényt. Vagy inkább parancsot? Lehetséges. – Nem foglak hagyni eltűnni újra… az életemből. Érted? – Tekintetemet az övébe fúrtam, ha rám nézett. Hosszasan fürkésztem őt, a szemeit, mielőtt ellöktem volna magam a szekrénytől/asztaltól, melynek támaszkodtam. Egyenesen odalépkedtem hozzá, majd ha nem volt elég ügyes, akkor a kanapé felé löktem finoman, hogy leüljön rá. Aztán mellé telepedtem egy szó nélkül.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet minden a régi, én sem vagyok teljesen megőrülve. De… komolyan, ennyire gyűlölsz, hogy látni sem bírsz? Ha ez így van, mégis mi a fenének sírtál miattam? – Szegeztem neki a kérdést, szemeim pedig érdekesen csillogtak közben, a rávetülő fénynek hála. Egyik kezemet a combomra csúsztattam, másik viszont ökölbe szorult, miközben beszéltem.


clothes || 654 words || It's time || note: you... hate me? || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Keresem :
Léptek száma :
15

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szer. Júl. 04, 2018 6:24 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Megmoccant bennem valami attól, ahogy kimondta a nevem. Mikor is hallottam utoljára? És mikor mondta úgy, hogy még jelentett is valamit? Nem is emlékszem, de inkább figyelmeztettem magam, hogy ne bambuljak el. Résen kellett lennem, ha esetleg Lessa támadni akarna, meg különben is... Minél közelebb jött, annál inkább összezavarodtam, úgyhogy a késsel próbáltam azt is elérni, hogy tartsa a távot.
- Már így is eleget ártottál... - Talán túlságosan kegyetlennek tűnhettem, de megvolt rá az okom. Egyrészt a zavarodottság. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez, de leginkább azt nem tudtam, hogyan érzek Lessa iránt jelenleg. A legjobban attól féltem, hogy örömöt és megkönnyebbülést fogok érezni, amiért él, hiszen az azt jelentette volna, hogy még mindig fontos nekem, de... Nem lehet. Azok után, amik történtek, nem.
A vámpíros magyarázatot alaposan átgondoltam, mire végre kihúztam magam és leengedtem a kést. Nem tettem le a kezemből, de már nem is szegeztem a lányra, a kérdésre pedig rögtön megtörtem vele a szemkontaktust. Tényleg, Lessa nem tudhat Scottról... Talán jobb is így.
- Történt egy s más. - feleltem neki tömören, zárkózottan. Elvégre semmi köze a részletekhez. Viszont túlságosan elgondolkodtam a témán, mert már közelebb is lépett és könnyedén kicsavarta a kezemből a kést. Meglepett a gyorsasága és az ereje, ám ahogy a karomhoz nyúlt volna, már dühösen félre is csaptam a kezét és azonnal elhátráltam tőle. - Ne merj hozzám érni! - rivalltam rá. - Nem érdekel, mit akarsz mondani. Csak menj el! - elhátráltam tőle, majd sarkon fordulva visszarobogtam a lakásba. A nappali közepén álltam csak meg, csitította az indulataimat, ahogy szóba hozta a közös múltunkat. Kíváncsi voltam, miről akar beszélni, ugyanakkor erős ellenérzéseim is támadtak. Hihetek annak, amit mond? Mi célból keresett fel megint?
- Beszélj.- Halk sóhajjal fordultam vissza felé. Abban igaza volt, hogy a barátságunk ennyit megérdemelt, és amúgy is tudni akartam, hogyan lehet életben, ha nem vámpír. Ott voltam a megemlékezésén, tudtam jól, hogy az egész város halottnak hitte őt, tehát nem csak engem vertek át, hanem mindenki mást is.
Ahogy Scottot hozta fel, ismét fellobbant bennem a harag, ráadásul megint túl közel jött és meg akart érinteni... Elrántottam volna ismét a karomat, de ezúttal nem hagyta, másodszorra pedig nem kíséreltem meg lerázni, csak szikrázó, szúrós szemekkel méregettem őt, miközben beszélt. Hitetlenül szusszantam, megcsóválva a fejem.
- Miért hinnék neked? - Nem mondtam, hogy nem teszem, de nem értettem, hogy várhatja el, hogy beállít, szorongatja a karomat és azt hiszi, ettől majd minden megváltozik. Láttam rajta a vívódást, hogy küzd, és a régi Lessa talán még ennyire sem lett volna képes. Az a büszke és önérzetes lány nem tepert volna annyit, hogy megváltoztassa egy régi barát véleményét. Mégis itt volt, és mégis próbált meggyőzni, mert... Miért? A barátságunk emlékére? Vagy még mindig fontos voltam?
- Csak engedj már el, Less... - Ezúttal nem dühösen, nem is hangosan parancsoltam, hanem halkan, lágyan kértem őt, finoman húzva el a karomat, ha engedte, és egyből a keze helyére borítottam a tenyerem, nem azért, mert fájt volna a szorítása, sokkal inkább maga az érintés váltott ki belőlem fura dolgokat... Úgy éreztem, el kell onnan tüntetnem, mielőtt a bőröm alá issza magát ez az érzés, és többé képtelen leszek tőle megszabadulni. - Ne legyél hülye... Egy gyilkosról beszélünk. Mégis miféle erőd van szembeszállni vele? - Őszintén kíváncsi voltam, hogyan tervezte a bosszúját, hogyan gondolta azt, hogy egymaga képes lehet elbánni azzal, aki ellen egy vámpír és egy boszorkány közösen, hetek óta készül. Attól féltem, Lessát valami más vezérli, a saját érzései, a büszkesége, bármi, és a végén még bajba sodorja magát vagy megsérül, ha felelőtlenül nekimegy a bátyjának. Le kellett erről beszélnem.
- Bízd ezt másokra, jó? Az igazság úgyis kiderül majd előbb-utóbb, és akkor mindenki elnyeri a maga büntetését. Ne sodord magad veszélybe feleslegesen. - Ha elengedett, a kanapéhoz sétáltam, felemeltem a támlára ledobott dzsekit és az alkaromra terítettem, így fordultam vissza a lányhoz.
- Szeretnél még valamit mondani? Elkések a munkahelyemről... - Nem dobtam ki, beleegyeztem, hogy végighallgatom, de abba nem, hogy ne sürgethetném egy kicsit. Tényleg késésben voltam.


From: Cassidy

666 ❖ zene ❖ most mi van?


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
4

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Júl. 03, 2018 7:08 pm


To: Cassidy Hemingway




Nem tudom, valójában miféle reakcióra számítottam. Arra, hogy a karjaimba omlik örömében? Vagy elsírja magát boldogságában? Vagy netán sikít, mert azt hiszi, egy szellem vagyok, vagy éppenséggel megőrült? Tippelgethettem volna, sőt, fogadásokat is köthettem volna rá, de nem tudtam, miként fog reagálni. Így hát értelmetlen lett volna az egész. Nyeltem egy nagyot, ahogy hátrébb lépett, s kiejtette a nevemet a száján.
- Cassy, figyelj… - Léptem utána, de láttam, hogy miért is nyúl tulajdonképpen. Felvontam a szemöldököm, ahogy a késre meredtem, majd a lányra. Nem tartotta túl magabiztosan az eszközt, sőt, elég furán állt a kezében. Nem hinném, hogy valaha is képes lenne bárkinek is ártani, s főként nem leszúrni azzal a késsel. Gyengén ráztam meg a fejemet a szavaira.
- Nem. Vagyis igen, meghaltam. Nézd, ezt bonyolult, de nem kell megölnöd, nem fogok ártani neked. – Magyaráztam, miközben felemeltem védekezőn a kezeimet, s beljebb léptem. A kérdésre halvány mosoly futott át az arcomon, majd átléptem a küszöböt, ezáltal némiképp választ adva a kérdésére.
- Ha vámpír lennék, nem tudnék bejönni, ugye? – Elgondolkodtam azonban. – Honnan tudsz a természetfelettiekről? – Vontam össze a szemöldökömet, ahogy fürkészni kezdtem a nőt. Ha tud a vámpírokról, akkor talán minden más lényről is tud már. Ám nem foglalkoztam ezzel túl sokat, hanem közelebb lépve hozzá csavartam ki a kezéből a kést és dobtam a földre.
- Mindig mondtam, hogy kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való… - Dallamosan csengett a hangom, s fel is nevettem röviden. Cassy karjára csúsztattam a kezem, s magamhoz húztam finoman.
- Beszélnünk kell. Rengeteg mindenről… kérlek, ne zavarj el, vagy akarj megölni, vagy bármi ilyesmi. A közös múltunk emlékére… adj egy esélyt. – Mondtam egyre halkuló hangon, majd visszahúztam a kezem, szinte sejtve, hogy ő maga húzódna el előbb-utóbb. Inkább előbb, mintsem utóbb.
- Először is, Scott. Nincs közöm a halálához és ezt… muszáj megértened. – Határozottan néztem rá, tekintetemben mégis csillogott valami fura fény. – Hidd el, rendben? – Újból megragadtam a karját, s ezúttal szorosabban fogtam. Azt akartam, hogy elhiggye, hiszen ez volt az igazság. Nem akartam, hogy olyasvalamiért gyűlöljön, amit nem követtem el. Nem, nem és nem! Scott nem miattam halott… Nyeltem egy nagyot, ahogy a szemeit fürkésztem, majd igyekeztem némiképp lenyugtatni magam. Még szinte ide sem értem, de máris felidegesítettem magam olyan szinten, hogy lehetetlen volt lenyugtatni önmagam. Szabad kezemmel túrtam a hajamba, s igazítottam rajta, majd egy halvány mosolyt erőltetve magamra néztem újra rá.
- Samael engem is átvágott, nem csak titeket… állítása szerint, nos, engem akart megóvni azzal, hogy megöli a barátomat. De ne aggódj, Cassidy… bosszút fogok állni rajta a magam módján. – Tettem hozzá halkabban, fura hangsúllyal megfűszerezve szavaimat.


clothes || 430 words || It's time || note: ejj-ejj, Cassy...   || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Keresem :
Léptek száma :
15

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Júl. 03, 2018 5:41 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Mintha reflektort nyomnának az arcodba; az elmémbe csapódó, fehér fény elvakított, a fülem csengeni kezdett, fizikai fájdalmat okozott az elviselhetetlen látvány. A szívverésem ütemtelenül ugrott hármat, azzal riogatva, hogy menten kiszakad a bordáim alól. Levert a víz és éreztem, hogy a kezemben szorongatott kilincs az egyetlen biztos pontja testemnek; minden más forogni kezdett körülöttem. És akkor még ide sorolhatnánk a jeges vizet is, amellyel leöntöttek, és a kalapácsot, ami gerincen vágott, belerázkódtatva az egész vázam. Pontosan ilyen érzés volt Lessát látni a küszöbömön, ám ha ennél pontosabban írnám le, akkor sem tükrözhetném igazán, mennyire lesokkolódtam. Érzelmek sokasága öntött el, hiszen ezt a lányt, ezt a barátságot én már réges régen meggyászoltam. Eltemettem. El talán sosem tudnám felejteni, de elengedtem, és most szó szerint bekopogott az ajtómon.
A racionális énem egyetlen ajtónyitás alatt az őrület határára sodródott. Megszólalt, de alig értettem, mit mond, mintha víz alatt lennék, csak a hangszíne ugrálására figyeltem. Az ő hangja. Az ő arca. De ez nem lehet ő. Megőrültem? Csapdába estem?
Képtelen voltam megszólalni, és ahogy a lány közelebb lépett hozzám, reflexből, teljesen ösztönszerűen elhátráltam. Ehhez el kellett engednem a kilincset, de valahogy sikerült így is talpon maradnom.
- Less... - Csak ennyit voltam képes kinyögni. Le sem vettem a szemem róla, tagadón megráztam a fejem. Próbáltam feldolgozni a látottakat, de nem ment... Azt mondta, él, de az nem lehetséges. Meghalt, és a halottak nem térnek vissza a sírból. Hacsak...
Nem is emlékeztem rá, hogy ott van, mégis reflexből markoltam fel a tőrt a cipős szekrény tetejéről. Még Scott hagyta itt nekem, s most remegő kezeim közé szorítottam, magam elé, Lessa felé tartva, nem támadón, csak védekezőn.
- Nem... Nem, te meghaltál... - Az, hogy most itt állt előttem, csak két okbólvolt lehetséges. Vagy megőrültem, vagy ő őrült meg, ő adta el a lelkét, emberi lényét, hogy szörnyetegként új esélyt kaphasson. Sosem neveztem volna hangos szóval szörnyetegnek a bátyámat, de kár volt tagadni, hogy az lett belőle. Az emberi énje meghalt, és az emberi én sosem térhet vissza. Csak a porhüvely, és a szörny láncai alá vetett lélek.
Egy démon állt előttem, a múltam legnagyobb kísértete.
- Mi vagy? Vámpír? - igyekeztem elnyomni a hangom remegését, és hűvösnek, dühösnek látszani, de nem ment. Remegő kezem és döbbent arckifejezésem még mindig elárulta, mennyiféle érzelem kavarog bennem. Öröm? Csalódottság? Nehéz volt megmondani. Túl sok mindent éreztem és semmit sem éreztem jelenleg. Fogalmam sem volt, hogyan hihetném el, hogy mindez igaz... És ha igazi, mit kezdjek a ténnyel, hogy Lessa visszatért az életbe?

From: Cassidy

414❖ zene ❖ nem tudom, meglátjuk, hogy viselkedsz...


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
4

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Júl. 03, 2018 4:53 pm


To: Cassidy Hemingway




Azt hittem, már réges-rég elengedtem őt. A múltamat. Magam mögött hagytam mindent, amit csak lehet, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Habár megváltoztam, s nem az voltam, aki egykor, voltak dolgok, érzések, melyek még mindig a szívem mélyén lapultak. A bátyám árulása, Scott halála, Cassidy végleges elvesztése… a szerelem, melyet iránta, s Scott iránt is éreztem. Igen, talán beleszerettem Scottba és vele akartam lenni, hinni, hogy vele meglelhetem a saját boldogságomat, de azt hiszem, ha Cassidy elém állt volna azzal az ötlettel, hogy mégis csak szeret és velem akar lenni, nos… gondolkodás nélkül őt választottam volna. Hiszen a mélyebb, régebb óta létező érzéseim hozzá kötöttek. Nem Scotthoz. S ettől a gondolattól, akárhányszor az eszembe jutott, rosszul éreztem magam. Mintha játszadoztam volna az érzésekkel, emberi életekkel ezáltal. Pedig nem akartam. Sosem akartam ártani egyikőjüknek sem. S Scott mégis halott. Samael miatt. Idegesen túrtam a hajamba és igazítottam a vállamra a fekete tincseimet, aztán felpillantottam az égre.
Szirén lettem. Meghaltam, a saját húgom, sőt, ikertestvérem ölt meg, Hazel, de valahogy a Sors úgy döntött, hogy élnem kell. A szó szoros értelmében jártam meg a Poklot, mígnem visszajutottam ide. Már nem vagyok az, aki voltam. Egy gyilkossá váltam, akinek lelkeket kell gyűjtenie a pokolba… bűnös lelkeket. Azt hiszem, Samael egyik lesz ezek közül. A bosszúm elsődleges célpontja továbbra is ő maga. Ám… ami a pokolban manapság zajlik, nos, egyáltalán nem tetszik. Arcadius halála óta, azaz, amióta az a nő uralkodik… káosz van. S ezen mindenképp változtatni kell.
Gondolataimból az rántott ki, hogy végül sikeresen eljutottam a már túl jól ismert környékre, avagy utcába. Ezer meg egy éve nem jártam itt. Ebben az utcában lakott, s lakik is Cassidy, meg egykor Scott… Ideges voltam. Fogalmam sem volt, hogyan fog arra reagálni, hogy élek. Nem haltam meg. Vagyis igen, végeredményben meghaltam, de visszatértem. Megtudtam valakitől, az egyik informátorom segítségével, hogy Cassidy sírt, mikor elért hozzá a halálhírem. Voltaképpen fogalmam sem volt, ki és miért mondta el neki, hogy mi történt. Ám nem érdekelt. Csak maga a tény, hogy érdekeltem még annyira, miszerint könnyeket ejtsen miattam. Értem. Ezek szerint, csak nem gyűlölt meg véglegesen, nem igaz?
Összeszedtem mindennemű bátorságomat, s magamra öltöttem a szokásos, kemény, vagány csaj ábrázatát. Hiszen ez voltam én. Nem retteghettem a reakciójától, hiszen sokkal rosszabb aligha lehetne, mint egykor az az elutasítás a részéről. Idegesen nevettem fel, saját magamon, aztán megigazítottam magamon a fehér toppomat.
- Oké, Lessa, gyerünk. Nem fog megenni. Sőt, jól is elsülhet ez az egész. Vagy nem. De ki fog derülni, amint odaérek… - Mire végigmondtam a saját gondolatmenetemet, avagy nyugtattam saját magam, odaértem. Az ajtó előtt álltam. Emlékszem, hány és hány száz alkalommal voltam már itt. Régen, ezer éve. Akkoriban természetes volt, hogy átjövök. Nem volt belőle gond, nem volt belőle semmi. De most… feszültséget éreztem. Idegességet. A régi, önfeledt boldogság, amit az iránt éreztem, hogy átléphetem ennek az ajtónak a küszöbét, most sehol sem volt. Talán hiba volt idejönnöm. Ez futott végig a fejemen, de már késő volt, ugyanis a kezem mozdult és mielőtt végiggondolhattam volna teljes egészében a szituációt, addigra sikeresen bekopogtam azon az ajtón. Tettem hátra egy bizonytalanabb lépést, majd megnyalva a számat húztam ki magam, egyik kezemet a csípőmre téve. Hallottam a lány hangját, s ettől a szívem hirtelen lódult meg. Hevesen verve igyekezett még inkább az őrületbe kergetni, s elérni, hogy gondolkozni se tudjak normálisan. A hangja… úristen. Mikor is hallottam utoljára? Sőt, mikor is láttam őt utoljára? Nyeltem egy nagyot, s a földre tekintettem néhány másodpercre. Tettem még egy tétova lépést hátra, de az ajtó kinyílt, így automatikusan kaptam fel a fejem. Tekintetem találkozott az övével, s némileg ledöbbentem a látványtól. Még mindig gyönyörű volt és még mindig túlságosan is… nem, nem gondolhattam ilyesmire.
- Szia, Cassidy. – Mosolyodtam végül el, majd tettem felé két lépést. – Tudom, rég volt már, hogy találkoztunk, de úgy gondoltam, ideje eljönnöm. Hiszen… tudnod kell, hogy valójában élek. – Mutattam végig magamon, miközben oldalra billentettem a fejem. Mélyen szívtam magamba a levegőt, s feszülten figyeltem őt, de igyekeztem leplezni az idegességem, s a laza, vagány nőt adni, aki mindig is voltam.


clothes || 673 words || It's time || note: ugye nem ölsz meg?  || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Keresem :
Léptek száma :
15

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Júl. 03, 2018 3:10 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Bár még volt bő negyed órám elhagyni a házat, úgy éreztem, késésben vagyok. Túl sokáig gubbasztottam a kanapén, a tv előtt, noha egyetlen pillantást sem vetettem a képernyőre, mert lefoglalt az ölemben tartott könyv. Csak kellett valami háttérzaj, ami leköti a gondolataimat, ha az olvasmány unalmassá vagy vontatottá válna. Hiába sorakoztak vastag kötegek a polcomon a mágiáról, attól még, mert varázsolni izgalmas, nem jelentette azt, hogy az elméleti része is leányálom... De Scott szerint meg kellett tanulnom jobban kezelni az erőmet, és ő szorgalmazta az is, hogy próbáljam meg megérteni egyáltalán, mi történik velem.
Sosem merült fel bennem, hogy bármit is kezdenék a képességeimmel. Elég fiatalon kiderült, hogy fogékony vagyok a mágiára, de mindig is eltékozolt, különleges adottságként fogtam fel, amihez igazából úgysem vagyok elég jó. Csak véletlenül kerülhetett hozzám az áldás, így nem is törtem magam, hogy kihasználjam; különben is, lekötötte az életemet sok minden más... De Scott halála és visszatérése jelentősen megbolygatta a dolgokat. Így, hogy volt kin, kiken bosszút állnunk, hirtelen felértékelődött a szerepem és fontossá vált az is, hogy milyen szinten tudom irányítani a hatalmam.
Nos, mint egy kétbalkezes másodikos, jelenleg, és lehet, hogy ezzel vérig sértettem az összes második osztályos boszorkányt. De tényleg elég ügyetlennek éreztem magam, és őszintén szólva Scotton kívül semmi más nem motivált. Leszámítva azt a kitépett oldalt a legutóbbi olvasmányomban, ami arról szólt, hogyan lehet visszahozni valakit a halálból, és nem, egyáltalán nem gondoltam Lessára többet, és igen, kitéptem azt az oldalt és azóta is a párnahuzatomban rejtegetem...
Az órára pillantva szembesültem vele, hogy indulnom kell, vagy nem érek be időben a munkahelyemre, úgyhogy összecsaptam a könyvet és ledobtam a dohányzóasztalra. Még elsiettem a fürdőbe helyretenni a sminkem és megigazítani a frizurám, aztán belebújtam a bőrdzsekimbe és a tükör előtt forgolódtam. Ekkor hallottam meg a kopogást.
Fogalmam sem volt, ki lehet az ilyenkor, szóval ledobtam a dzsekimet a kanapé támlájára és kissé értetlenül, félszegen meredtem az ajtóra. Senki sem jutott eszembe, aki ilyenkor felkereshetne úgy, hogy nincs kulcsa a lakáshoz, és ez kicsit megijesztett. A nagy boszorkány, a bosszúálló! - gúnyolódtam magamban, magamon, és ez végre felrázott a bambulásomból.
- Jövök! - kiáltottam ki, csak hogy az illető tudja, milyen harcias vagyok, és hangos, és mekkorát fogok sikítani, ha ártó szándékkal nekem jön... Vettem még egy mély levegőt a kilincset markolva, aztán szélesre tártam az ajtót.

From: Cassidy

385 ❖ zene ❖ nem készültem még fel rád...


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
4

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Nappali   Kedd Júl. 03, 2018 2:21 pm

***

avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
315

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Hemingway lakás-
^
ˇ