Nem tudtam mit kezdeni Less hirtelen hangulatváltásával. El kellett volna neki mondanom, hogy Oliver életben van; meg kellett volna nyugtatnom, mégis képtelen voltam rá. Talán büszkeségből, talán dacból, talán haragból... Magam sem tudom, de nem szóltam semmit, csak öleltem és próbáltam kitalálni, hogyan tovább. Mégis mihez kellene most kezdenem?
Elhúzódtam tőle, amikor elengedett, és összefontam magam előtt a karomat. Az érintése kísértett, nehezemre esett csak úgy elengedni őt, elszakadni tőle. Fürkésztem egy darabig, majd ahogy a képre pillantott, követtem a tekintetét és helyeslőn bólintottam. Összeszorult a szívem, a kimondatlan igazság súlyos teherként nyomta a vállam. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy ez így nem helyes... Hiszen tudnia kell.
- Persze. A tiéd lehet - Halvány mosollyal idéztem fel a pillanatot, melyben a fotó készült, ám a görbe gyorsan kisimult az arcomró. Elég nagy szemétnek éreztem magam, dacára minden sértettségemnek és dühömnek... És ez dühített, hiszen nem szabadott volna, hogy nekem legyen bűntudatom. Nem én rontottam el mindent! Vagy igen? Már valahogy semmiben sem voltam olyan biztos.
- Ég veled, Less - Nehezemre esett kimondanom a szavakat, de hagytam, hogy leperegjenek az ajkamról. Csak álltam ott és bámultam őt, türelmesen, hiszen megígértem, hogy nem dobom ki, és többé már nem is akartam. De mennünk kellett, kettőnknek kétfelé, hiszen ez volt megírva... Talán. Akkor és ott azt hittem, hiába súgta a belső kis hangom azt, hogy tévedek, és nagy hibát követek el azzal, ha ismét elengedem őt.

Eddig is sejtettem, hogy valami nagyon nincs rendben Lessa családjával, de ez a semmiből felbukkanó ikertestvér sem adott hozzá túl sok jót a képhez. Bár kíváncsi voltam és mindent tudni akartam, ami az elmúlt időszakban a lánnyal történt, az okosabbik felem mégis azt súgta, jobb, ha inkább kimaradok az egészből és meg sem próbálom beleártani magam. Úgy éreztem, nem érné meg, hiszen az én családommal is épp elég gond volt.
- Talán tényleg jobb, ha távol maradok tőle - Végül hangosan is megosztottam a gondolatmenetemet. Épp elég káosz volt és van is az életemben ahhoz, hogy ne akarjam még Lessáét is. Nem is tudtam volna milyen jogon beleártani magam, hiszen már nem voltunk barátnők.
Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen bocsánatkéréseivel. Erre vágytam, ez igaz, és örültem, hogy megkaptam; egyszer. De azóta újra és újra csak dobálgatta a sajnálomjait, és fogalmam sem volt, mit kezdjek velük. Túlságosan elpuhítottak, mintha napon olvadó fagylalt lennék. Nem akartam elpuhulni, összetörni, sírni, bűntudatot érezni; nem akartam semmit érezni! El akartam könyvelni a bocsánatkérését és tovább lépni, lezárni ezt az egészet, a szavaival viszont egyre inkább csak felszaggatta a sebeimet.
A szilánkokat szedegető kezem megállt, ahogy rákérdezett. Furcsa, hogy nem volt számára egyértelmű, de ha jobban belegondoltam, érthető volt; senki sem feltételezné az ember lányáról, hogy beleszeret a saját testvérébe, még akkor sem, ha a vér nem kötött minket össze úgy.
Hallgattam egy darabig, mielőtt lassan bólintottam volna.
- Mindennél jobban. - Még Lessánál is, bár ezt nem mondtam ki hangosan, de valószínűleg magától is tudja, hiszen ez vezetett a barátságunk végéhez. Az Oliver iránt táplált őrületem.
Képtelen voltam csak úgy elengedni, így hát megöleltem. Talán nem a legjobb módja volt egy kapcsolat lezárásának, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Magamhoz szorítottam és próbáltam megnyugtatni, próbáltam nem törődni azzal, hogy a szavaival tovább szaggatja a már leragasztott sebeket.
- Cssshhh... Semmi baj, jó? Nem haragszom. Bocsánatkérés elfogadva. - Még ezt is képes voltam megadni neki, csak hogy ne feszegessük tovább a múltat. Tényleg nem akartam örökké gyűlölni őt, azok után nem, hogy tudtam, életben van. Talán így lesz a legjobb: megbocsátani és elengedni. Mégsem engedtem el, csak álltam ott és öleltem őt, kiélvezve és felidézve azt a közelséget, amit valójában sosem felejtettem el, egyetlen percre sem. - Fátylat rá, jó? Felejtsük el. Nem akarok a múlton rágódni. - Csak le akartam zárni. Épp eleget gyötört már a múlt, az emlékek, a nosztalgia. Addig öleltem Lessát, kapaszkodtam belé, amíg ő meg nem törte az ölelésünket; máskülönben akár hosszú percekig is elálldogálhattunk így a nappali közepén.
- Be kell mennem dolgozni - súgtam a vállába. Igaz, hogy jócskán elkéstem már, de attól még muszáj volt. Különben sem bírtam volna itthon ülni egész délután, Lessa visszatérésén rágódva. Muszáj volt lekötnöm magam valahogy. - Menned kéne... - Már nem akartam kidobni, próbáltam nem túl durván tálalni hát, de igazam volt. Mindkettőnknek át kellett gondolnia egy csomó mindent, főleg a mostani beszélgetésünk után...

Magamat is megleptem azzal, hogy képes voltam ott állni és higgadtan végighallgatni Lessa szavait. Szép fejlődés ahhoz képest, hogy alig egy fél órája még rá akartam csapni az ajtót. Ez persze nem változtatott semmin... Vagyis... Őszintén szólva már fogalmam sem volt, mi történik velem, velünk, csak próbáltam sodródni az árral és a felszínen tartani a fejem.
- Nem hihetetlen, csak fájdalmas - Apró sóhajjal fontam össze magam előtt a karomat, hiszen igazat mondtam. Nem azért utáltam őket, mert hazudtak, hanem mert ami köztük volt, az igazi volt. Ezt sokkal jobban fájt tudatosítanom, mint azt, hogy irántam hogyan - nem - éreztek.
Az ikertestvére említésekor először rögtön Sammael jutott eszembe, de az nem stimmelt. Összezavarodtam.
- Van egy ikertestvéred? - vágtam közbe. Mit számít, hogy a Pokolra került, ha én már a kijelentése elején lesokkolódtam? És még azt hittem, az én családfám volt bonyolult! - Nem vagyok értelmi sérült. Többet tudok, mint hinnéd - vágtam vissza, mikor félbehagyta a magyarázatot. Lehet, hogy Lessának fogalma sem volt róla, hogy bekerültem az árnyvilágba, de sok minden történt, mióta meghalt. Már sem olyan naiv, sem olyan tudatlan nem voltam, mint annak idején - habár a tudat, hogy konkrétan a Sátánnal kötött alkut, hogy visszajöhessen.... Hát, kirázott tőle a hideg.
A könnyei láttán mintha gyomron vágtak volna. Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor láttam Lessát sírni, és egyik alkalom sem volt ehhez fogható. Egyszer sem láttam még miattam, a barátságunk miatt sírni, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Könnyebb volt, amikor azt hittem, szívtelen, gonosz dög, akit már senki és semmi nem érdekel. Könnyebb volt, mert elhatárolódhattam tőle és utálhattam, de így, hogy bebizonyította, vannak érzései és még mindig fontos vagyok számára... Így borzasztó nehéz volt tartanom magam az elhatározásomhoz. Nehéz volt nem darabokra törnöm.
Mondani akartam valamit, de levert egy képet. A csattanásra összerezzentem, ám nem fordítottam volna nagyobb figyelmet rá, ha Lessa nem hajol le, hogy összeszedegesse. Kis fáziskéséssel mozdultam meg én is.
- Ne, elvágod a kezed... Hagyd csak. Semmi baj... - térdre zuhantam a szilánkok mellett, hogy megpróbáljam elhúzni a kezét, vagy ha azt nem hagyta, akkor segítettem összeszedni a darabkákat. A kép még rólam és Oliverről készült, de nem igazán hatott most meg - végül nekem sikerült megvágnom a mutatóujjam hegyét. - Francba... - sziszegtem, de épp hogy csak egy picit vérzett, így a figyelmemet ismét a lánynak szenteltem. Figyeltem, hogyan próbálja összekaparni magát, és nem bírtam tovább nézni, hogy ennyire sebezhető.
- Less... - kinyújtóztam felé és átöleltem, a földön térdelve húztam oda magamhoz, ha ellenkezett volna, akkor kicsit szorosabban, erősebben. Nem akartam így elválni tőle. Még ha nem is lehetett minden rendben köztünk, nem akartam sírni látni. Azt akartam, hogy erős legyen és elfelejtsen... De közben meg úgy öleltem, mint aki soha többé nem akarja elengedni. A hajába túrtam, gyengéden, nyugtatón fésülgettem a tincseit, a hátát cirógatva susogtam neki, hogy megnyugtassam.

Valóban a vallomása rontott volna el mindent? Az igaz, hogy nem akartam elfogadni az érzéseit. Nem tudtam. Akkoriban még Oliver körül forgott az egész világom, és képtelen voltam másként tekinteni a legjobb barátnőmre. Összezavarodtam. Kerülni kezdtem, hogy tisztábban láthassak és őt is megóvjam a csalódástól, de az, ami igazán nagyot fordított kettőnk kapcsolatán, mondhatni gyökerestől kifordította azt, az a bátyám érdeklődése iránta és a kapcsolatuk kialakulása volt. Számomra az tett tönkre mindent, nem a vallomása, és egy kicsit megzavart, hogy Lessa másként látta. Tudatnom kellett volna vele, hogy az érzéseivel semmi baj sem volt... A barátságunk ki kellett volna, hogy bírja...
- Ó, szép, szóval ez már az én hibám? - Hitetlen nevetés szakadt fel belőlem a kioktatása hallatán. Jó hogy nem még ők a vétlen áldozatai a történetnek, én meg a gonosz mellékszereplő, aki mindent elrontott! - Nem akartalak megbántani. Tudom, milyen érzés közel lenni valakihez, aki nem viszonozza a szerelmed. Legalábbis akkoriban tudtam, mennyire fájdalmas. Nem akartam, hogy te is ezt érezd mellettem - vontam meg a vállam, hiszen manapság már nem tudom, mit érzek a bátyám iránt, arról meg Lessa nem tudott, hogy még mindig életben van, legalábbis élettelen szívvel lélegzik tovább.
- Úgyhogy igen, összezavarodtam és lehet, hogy emiatt távolságot próbáltam tartani. De ez rögtön elég indok rá, hogy összejöjj vele? Wow, jó mély lehetett a barátságunk... - A végét már csak az orrom alatt dörmögtem. Persze, valamilyen szinten megértettem Lessa fájdalmát is, és tényleg nem szabhattam meg, kikkel randizzon és kikkel ne. De nem hibáztathatott azért, ha képtelen voltam elviselni a választását. Fordított esetben ő sem bírt volna jó képet vágni hozzá, ha mondjuk összejöttem volna Oliverrel.
- Persze... - Csak türelmetlenül legyintettem a válaszára. Még hogy nem akart untatni! Inkább csak nem bízott bennem, vagy tudta, hogy nem díjaznám azt, amit mondania kellett volna nekem. Könnyebb volt kibújnia alóla, mint vállalnia, ez tipikusan Lessára vallott.
A reakciójától sajogni kezdett a szívem. Szinte éreztem a fájdalmát és ezzel saját magamnak is fájdalmat okoztam. Még ha szerettem is volna, hogy újra az életem részévé váljon, jelenleg kivitelezhetetlen volt. Épp bosszúra készültünk, háborúra, gyilkosságra... Ő pedig ki tudja, milyen titkokat dédelgetett ismét. A bátyám pedig gyűlölte, az ő haragja az enyémnél is nagyobb volt. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy újra egymás oldalán álljunk.
De elveszíteni legalább olyan szörnyű volt. Így hát csendben figyeltem,  hogyan áll fel. Szomorú, ellágyult vonásokkal fürkésztem a hátát, próbálván kompromisszumra jutni, ám nem volt. Semmi nem maradt. Ahogy mondtam, elrontottuk, és nem működne ismét. Egyszerűen nem volt rá mód.
- Nincs okod bocsánatot kérni. - feleltem végül, felkelve a kanapéról, amire leparancsolt. Mögé léptem, épp olyan közel, hogy megérinthessem a felkarját. Nem kértem, hogy forduljon meg, de nem bírtam ki, hogy csak üljek ott. - Amiért volt, már megtetted. Köszönöm, hogy eljöttél... És hogy szóltál. - Lassan visszahúztam a kezem, ha nem reagált az érintésemre máshogy. Mély levegőt kellett vennem, hogy erőt gyűjthessek a következő szavakhoz.
- Sajnálom, hogy cserben hagytalak... Annak idején. Sosem állt szándékomban bántani téged. - Erőtlen mosollyal ejtetten a vállamon, igyekeztem lenyelni a gombócba tömörülő sírást a torkomból. Nem akartam gyengének mutatkozni, előtte nem.

- Oh, persze, abban elég jó vagy... - Látványosan megforgattam a szemem a válasza hallatán, és csak a fejemet ráztam. Az nem elég jó érv, hogy higgyek neki, ha azt mondja, őszinte. Máskor is a szemembe hazudott már, még ha nem is akart ártani; annyi minden történt az utóbbi időben, hogy a bizalmam mások iránt igencsak meggyengült. Sosem vallottam volna be még magamnak sem, de már Oliverben sem tudtam teljesen megbízni; mégis csak vámpír lett belőle, és fel kellett adnia mindent, amit tisztelt és szeretett... Kivéve engem. De néha nem tudtam, ez meddig elég még.
Hátrálása láttán nagy, nehéz sóhaj tört fel belőlem. Újra annak a fiatal fruskának éreztem magam, aki szent kötelességének tekintette, hogy mindentől megóvja a szeretteit; lelki és fizikai sérelmektől egyaránt. Mozdulatom tükre volt övének, ahogy felemeltem mindkét kezem.
- Nem undorodom - Lassan, tagoltan ejtettem ki e két szót, hogy biztosan megértse és kihallja, mennyire komolyan gondoltam. - Csak... Nem vagyok oda ezért mostanában. - A kettőnk közti térre böktem, jelezve a fizikai kontaktust, majd fáradt sóhajjal megdörzsöltem a nyakam. Nem igazán díjaztam mások közelségét, mióta engedtem Olivernek, hogy megharapjon.
- Mi okom lenne közelebb engedni? - értetlenül ráztam a fejem, és nem tagadom, egy kicsit bántani is akartam. Nem éreztem bűntudatot, pedig láttam rajta, hogy megviselik a szavaim. De mit várt? Már rég nem voltunk barátnők, jóval azelőtt megszakadt köztünk a kötelék, hogy Oliver meghalt volna. Nem értettem, miért állított be hozzám ilyen hirtelen, azzal a szándékkal, hogy rögtön újra közel engedjem őt magamhoz. Tény, a halála megijesztett, és megváltoztatott bennem valamit... De körülöttem, főként kettőnk közt, semmi sem változott.
- Parancsolsz? - el sem akartam hinni, hogy még nekiáll parancsolgatni! A büszkeségem rögtön dacot szült, azt mondatva velem, hogy ebből aztán ne engedjek, mégis kissé gyerekesen festhettem, ahogy mérgesen összefontam a karomat. - Mintha olyan sok beleszólásod lenne az életembe...  Habár majdnem volt. Tudod, amikor kis híján sógornők lettünk. - Mosolyogva vágtam a fejéhez, de még mindig emésztettek az emlékek. Az, ahogyan összemelegedett a bátyámmal... Az a rengeteg átkínlódott éjszaka, az árulás, a magány. Túl sok harag volt még bennem, ami nem múlik el, hacsak nem vágom oda jó erősen Lessához. Ő is meglehetősen feszültnek tűnt, mégsem fordítottam el tőle a fejem, álltam makacsul a pillantását és akkor sem rezzentem meg, amikor elindult felém. A gyomrom összeszorult, egy kicsit tartottam tőle, hiszen még mindig nem magyarázta meg, hogyan lehet életben... De az ösztöneim és a haragom erősebbek voltak nálam.
Olyan aprót lökött rajtam, az ereje mégis kibillentett az egyensúlyomból. Meglepetten botladoztam hátra, aztán újra és újra, mígnem lábam elakadt a kanapé szélében és lehuppantam rá. Vékony csíkká préseltem mérgemben az ajkamat, tovább erősítve a durcás kislány imidzsemet, és tüntetőleg az ellenkező irányba fordítottam a fejem, ahogy leült mellém. Egyedül akkor kaptam felé az állam, amikor feltette az utolsó kérdését.
- Honnan tudod? - Mintha olajat öntött volna a gyanakvásom tüzére. Valami nem stimmelt vele, és tudni akartam, mi. Azt pedig, hogy az előző kérdésétől mennyire fájdalmasan szorult össze a szívem, inkább megpróbáltam elhessegetni a fejemből. - Hogyan lehetsz életben? Mi történt veled? - Nem feleltem a kérdésére, bár nem is cáfoltam meg, hogy sírtam. Megviselt az a telefonhívás, sokkal jobban, mint hittem volna, hogy fog, és semmit nem értem volna vele, ha ezt letagadtam volna. De csak azért, mert nem akartam, hogy meghaljon, még nem jelentette azt, hogy újra vele akartam lenni...
- Nem gyűlöllek - ismertem be végül, pillantásom elszakítva tőle, hogy az ölemben babráló ujjaimra nézhessek. - Haragszom. Borzasztóan haragszom rád rengeteg dolog miatt. És megbántottál, megsebeztél úgy, ahogy tőled sosem vártam volna. Be akarok mosni neked egyet és nem akarok soha többé olyan közel kerülni hozzád, mint régen. Mert nem működne. Nem működött. Elrontottuk és jobb, ha távol maradunk egymástól. - magyaráztam, makacsul bámulva a kezemet. - De nem... Nem utállak. És sosem kívántam a halálod.
Végre sikerült rávennem magam, hogy újra Lessára nézzek. A fülem mögé igazítottam egy vöröses tincset, fásultan mosolyogva. Képtelen voltam túltenni magam azon a katyvaszon, amit éreztem... De ezúttal nem néztem félre és nem próbáltam meg elhúzódni tőle. Végtére is, jelentsen bármit is számomra jelenleg, legalább visszakaptam őt.

Megmoccant bennem valami attól, ahogy kimondta a nevem. Mikor is hallottam utoljára? És mikor mondta úgy, hogy még jelentett is valamit? Nem is emlékszem, de inkább figyelmeztettem magam, hogy ne bambuljak el. Résen kellett lennem, ha esetleg Lessa támadni akarna, meg különben is... Minél közelebb jött, annál inkább összezavarodtam, úgyhogy a késsel próbáltam azt is elérni, hogy tartsa a távot.
- Már így is eleget ártottál... - Talán túlságosan kegyetlennek tűnhettem, de megvolt rá az okom. Egyrészt a zavarodottság. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez, de leginkább azt nem tudtam, hogyan érzek Lessa iránt jelenleg. A legjobban attól féltem, hogy örömöt és megkönnyebbülést fogok érezni, amiért él, hiszen az azt jelentette volna, hogy még mindig fontos nekem, de... Nem lehet. Azok után, amik történtek, nem.
A vámpíros magyarázatot alaposan átgondoltam, mire végre kihúztam magam és leengedtem a kést. Nem tettem le a kezemből, de már nem is szegeztem a lányra, a kérdésre pedig rögtön megtörtem vele a szemkontaktust. Tényleg, Lessa nem tudhat Oliverről... Talán jobb is így.
- Történt egy s más. - feleltem neki tömören, zárkózottan. Elvégre semmi köze a részletekhez. Viszont túlságosan elgondolkodtam a témán, mert már közelebb is lépett és könnyedén kicsavarta a kezemből a kést. Meglepett a gyorsasága és az ereje, ám ahogy a karomhoz nyúlt volna, már dühösen félre is csaptam a kezét és azonnal elhátráltam tőle. - Ne merj hozzám érni! - rivalltam rá. - Nem érdekel, mit akarsz mondani. Csak menj el! - elhátráltam tőle, majd sarkon fordulva visszarobogtam a lakásba. A nappali közepén álltam csak meg, csitította az indulataimat, ahogy szóba hozta a közös múltunkat. Kíváncsi voltam, miről akar beszélni, ugyanakkor erős ellenérzéseim is támadtak. Hihetek annak, amit mond? Mi célból keresett fel megint?
- Beszélj.- Halk sóhajjal fordultam vissza felé. Abban igaza volt, hogy a barátságunk ennyit megérdemelt, és amúgy is tudni akartam, hogyan lehet életben, ha nem vámpír. Ott voltam a megemlékezésén, tudtam jól, hogy az egész város halottnak hitte őt, tehát nem csak engem vertek át, hanem mindenki mást is.
Ahogy Olivert hozta fel, ismét fellobbant bennem a harag, ráadásul megint túl közel jött és meg akart érinteni... Elrántottam volna ismét a karomat, de ezúttal nem hagyta, másodszorra pedig nem kíséreltem meg lerázni, csak szikrázó, szúrós szemekkel méregettem őt, miközben beszélt. Hitetlenül szusszantam, megcsóválva a fejem.
- Miért hinnék neked? - Nem mondtam, hogy nem teszem, de nem értettem, hogy várhatja el, hogy beállít, szorongatja a karomat és azt hiszi, ettől majd minden megváltozik. Láttam rajta a vívódást, hogy küzd, és a régi Lessa talán még ennyire sem lett volna képes. Az a büszke és önérzetes lány nem tepert volna annyit, hogy megváltoztassa egy régi barát véleményét. Mégis itt volt, és mégis próbált meggyőzni, mert... Miért? A barátságunk emlékére? Vagy még mindig fontos voltam?
- Csak engedj már el, Less... - Ezúttal nem dühösen, nem is hangosan parancsoltam, hanem halkan, lágyan kértem őt, finoman húzva el a karomat, ha engedte, és egyből a keze helyére borítottam a tenyerem, nem azért, mert fájt volna a szorítása, sokkal inkább maga az érintés váltott ki belőlem fura dolgokat... Úgy éreztem, el kell onnan tüntetnem, mielőtt a bőröm alá issza magát ez az érzés, és többé képtelen leszek tőle megszabadulni. - Ne legyél hülye... Egy gyilkosról beszélünk. Mégis miféle erőd van szembeszállni vele? - Őszintén kíváncsi voltam, hogyan tervezte a bosszúját, hogyan gondolta azt, hogy egymaga képes lehet elbánni azzal, aki ellen egy vámpír és egy boszorkány közösen, hetek óta készül. Attól féltem, Lessát valami más vezérli, a saját érzései, a büszkesége, bármi, és a végén még bajba sodorja magát vagy megsérül, ha felelőtlenül nekimegy a bátyjának. Le kellett erről beszélnem.
- Bízd ezt másokra, jó? Az igazság úgyis kiderül majd előbb-utóbb, és akkor mindenki elnyeri a maga büntetését. Ne sodord magad veszélybe feleslegesen. - Ha elengedett, a kanapéhoz sétáltam, felemeltem a támlára ledobott dzsekit és az alkaromra terítettem, így fordultam vissza a lányhoz.
- Szeretnél még valamit mondani? Elkések a munkahelyemről... - Nem dobtam ki, beleegyeztem, hogy végighallgatom, de abba nem, hogy ne sürgethetném egy kicsit. Tényleg késésben voltam.