Belépés

Lépj be közénk
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Mystic Grill
suttogások
Mi is itt vagyunk
megbújva a sötétben
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

Nincs


A legtöbb felhasználó (119 fő) Kedd Ápr. 25, 2017 11:20 pm-kor volt itt.
Utolsó bejegyzéseink
reagok, posztok



Raktár

Reagan Blair
Today at 9:12 pm



Nappali

Cassidy Hemingway
Today at 6:46 pm



Padlás

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Erkély

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Samael szobája

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Alesea szobája

Always and Forever
Today at 6:41 pm



Fürdõszoba

Always and Forever
Today at 6:40 pm



Konyha

Always and Forever
Today at 6:40 pm



Bejárat

Always and Forever
Today at 6:40 pm



Utcák

Isaac Lestrange
Yesterday at 11:47 pm
Nyerteseink
avagy a nyár díjazottjai
A nyár őrangyala
Always and Forever

A nyár női karaktere
Lara Blackwell & Lizzie Saltzman

A nyár férfi karaktere
Theodore Storm

A nyár párosa
Caroline & Stefan

A nyár játéka

A nyár előtörténete

A nyár alkotója
Elena Gilbert
Ennyien vagyunk
létszámunk
Fajok Lányaink Fiaink
Vámpírok 7 6
Boszorkányok 6 1
Vérfarkasok 3 3
Hibridek 1 0
Tribridek 0 0
Eredetiek 0 1
Eretnekek 1 0
Szirének 2 0
Démonok 1 1
Vadászok 3 2
Emberek 1 2
Összesen 24 17

Share | 
 

 Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Vas. Szept. 02, 2018 11:38 pm

Szabad játéktér.

avatar
Értetek vagyunk
Léptek száma :
352
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Vas. Szept. 02, 2018 4:12 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Nem tudtam mit kezdeni Less hirtelen hangulatváltásával. El kellett volna neki mondanom, hogy Oliver életben van; meg kellett volna nyugtatnom, mégis képtelen voltam rá. Talán büszkeségből, talán dacból, talán haragból... Magam sem tudom, de nem szóltam semmit, csak öleltem és próbáltam kitalálni, hogyan tovább. Mégis mihez kellene most kezdenem?
Elhúzódtam tőle, amikor elengedett, és összefontam magam előtt a karomat. Az érintése kísértett, nehezemre esett csak úgy elengedni őt, elszakadni tőle. Fürkésztem egy darabig, majd ahogy a képre pillantott, követtem a tekintetét és helyeslőn bólintottam. Összeszorult a szívem, a kimondatlan igazság súlyos teherként nyomta a vállam. Képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy ez így nem helyes... Hiszen tudnia kell.
- Persze. A tiéd lehet - Halvány mosollyal idéztem fel a pillanatot, melyben a fotó készült, ám a görbe gyorsan kisimult az arcomró. Elég nagy szemétnek éreztem magam, dacára minden sértettségemnek és dühömnek... És ez dühített, hiszen nem szabadott volna, hogy nekem legyen bűntudatom. Nem én rontottam el mindent! Vagy igen? Már valahogy semmiben sem voltam olyan biztos.
- Ég veled, Less - Nehezemre esett kimondanom a szavakat, de hagytam, hogy leperegjenek az ajkamról. Csak álltam ott és bámultam őt, türelmesen, hiszen megígértem, hogy nem dobom ki, és többé már nem is akartam. De mennünk kellett, kettőnknek kétfelé, hiszen ez volt megírva... Talán. Akkor és ott azt hittem, hiába súgta a belső kis hangom azt, hogy tévedek, és nagy hibát követek el azzal, ha ismét elengedem őt.


From: Cassidy

passz ❖ zene ❖ köszönöm a csodás kört!


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Vas. Aug. 26, 2018 4:17 pm


To: Cassidy Hemingway




Csak bólintottam. Egyetértettem vele. Nem kellett, hogy beleártsa magát az életembe, ami egy káosz volt, s én magam sem tudtam kellőképpen kibogozni. Meg amúgy is. Nem akartam, hogy úgy próbáljon meg törődni velem, miközben igazából nem is akar…
A válasza, miszerint mindennél jobban szerette Olivert, egyszerre lepett meg, s egyszerre értettem meg ettől a ténytől mindent. Ha viszont szerette, tényleg én voltam az, aki mindent tönkretett és aki véget vetett ezzel a barátságunknak. A tudtomon kívül. S ez fájt. Csak menni akartam végül, hogy összeszedhessem a szilánkjaira tört darabjaimat, de megölelt. Nekem ez elég volt ahhoz, hogy a könnyeimet többé ne fogjam vissza. Szorosan öleltem, belebújva a nyakába. A szavak, bár jólestek, nem tudtam őket elfogadni.
- Semmi baj? Miattam halott Oliver… miattam történt minden. Úgy értem, a szerelem miatt veszítettelek el téged. Ez annyira pocsék. – Suttogtam szinte összefüggéstelenül. Habár a megbocsátására vágytam, de tudtam, hogy nem érdemlem meg. Ezért volt furcsa a helyzet maga. Lazítottam az ölelésen, s kézfejemmel töröltem le a könnyeimet. Bólintottam egy aprót neki. Hagynom kellett, hogy ő lezárja ezt magában, de én nem tudtam elfelejteni mindazt, amit megtudtam. Mindazt, ami történt. Hiszen miattam történt.
- Rendben. – Súgtam halk válaszként, ahogy elszakadtam tőle. Eddig sem volt jogom magamhoz láncolni, de az új információk tudatában még annyi sem. Nem állíthattam meg. Semmiben. Soha. Feltápászkodtam a földről, majd mély levegőt vettem. Próbáltam megnyugodni, de még nem egészen sikerült.
- Úgyis menni akartam már, nem? … Nem tartalak fel többé. – Mondtam, miközben a fotót bámultam, amin ő és Olivert volt, s aminek a képkeretét az imént összetörtem. Néhány másodperc után magamhoz vettem a fotót.
- Ezt… nekem adnád? – Nyeltem egy aprót, miközben ráemeltem a tekintetemet Cassyre. – Emléknek. Rólatok. – Lehet, rengeteget lógtunk együtt annak idején, de róluk nem volt egy fotóm sem. De kellett. Akartam, hogy legyen egy fotó a múltamról, ha már a jelenem nem lehet. Oliver azért, mert halott, Cassidy pedig azért, mert… őt már elveszítettem.
Újra a fotóra néztem, s hüvelykujjammal megsimítottam Oliver arcát rajta. Hiányzott. Régen eltűnt már az életemből, de mintha csak tegnap lett volna, hogy vártam rá odahaza. Vacsorával, s mindennel. Talán még azt is vissza tudtam volna idézni, hogy miféle vallomásokon törtem a fejem. De nem akartam. Egy újabb sóhaj után néztem Cassyre, a válaszára várva.


clothes || 373 words || Only One || note:  || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Léptek száma :
26
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Vas. Aug. 19, 2018 11:55 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Eddig is sejtettem, hogy valami nagyon nincs rendben Lessa családjával, de ez a semmiből felbukkanó ikertestvér sem adott hozzá túl sok jót a képhez. Bár kíváncsi voltam és mindent tudni akartam, ami az elmúlt időszakban a lánnyal történt, az okosabbik felem mégis azt súgta, jobb, ha inkább kimaradok az egészből és meg sem próbálom beleártani magam. Úgy éreztem, nem érné meg, hiszen az én családommal is épp elég gond volt.
- Talán tényleg jobb, ha távol maradok tőle - Végül hangosan is megosztottam a gondolatmenetemet. Épp elég káosz volt és van is az életemben ahhoz, hogy ne akarjam még Lessáét is. Nem is tudtam volna milyen jogon beleártani magam, hiszen már nem voltunk barátnők.
Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen bocsánatkéréseivel. Erre vágytam, ez igaz, és örültem, hogy megkaptam; egyszer. De azóta újra és újra csak dobálgatta a sajnálomjait, és fogalmam sem volt, mit kezdjek velük. Túlságosan elpuhítottak, mintha napon olvadó fagylalt lennék. Nem akartam elpuhulni, összetörni, sírni, bűntudatot érezni; nem akartam semmit érezni! El akartam könyvelni a bocsánatkérését és tovább lépni, lezárni ezt az egészet, a szavaival viszont egyre inkább csak felszaggatta a sebeimet.
A szilánkokat szedegető kezem megállt, ahogy rákérdezett. Furcsa, hogy nem volt számára egyértelmű, de ha jobban belegondoltam, érthető volt; senki sem feltételezné az ember lányáról, hogy beleszeret a saját testvérébe, még akkor sem, ha a vér nem kötött minket össze úgy.
Hallgattam egy darabig, mielőtt lassan bólintottam volna.
- Mindennél jobban. - Még Lessánál is, bár ezt nem mondtam ki hangosan, de valószínűleg magától is tudja, hiszen ez vezetett a barátságunk végéhez. Az Oliver iránt táplált őrületem.
Képtelen voltam csak úgy elengedni, így hát megöleltem. Talán nem a legjobb módja volt egy kapcsolat lezárásának, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Magamhoz szorítottam és próbáltam megnyugtatni, próbáltam nem törődni azzal, hogy a szavaival tovább szaggatja a már leragasztott sebeket.
- Cssshhh... Semmi baj, jó? Nem haragszom. Bocsánatkérés elfogadva. - Még ezt is képes voltam megadni neki, csak hogy ne feszegessük tovább a múltat. Tényleg nem akartam örökké gyűlölni őt, azok után nem, hogy tudtam, életben van. Talán így lesz a legjobb: megbocsátani és elengedni. Mégsem engedtem el, csak álltam ott és öleltem őt, kiélvezve és felidézve azt a közelséget, amit valójában sosem felejtettem el, egyetlen percre sem. - Fátylat rá, jó? Felejtsük el. Nem akarok a múlton rágódni. - Csak le akartam zárni. Épp eleget gyötört már a múlt, az emlékek, a nosztalgia. Addig öleltem Lessát, kapaszkodtam belé, amíg ő meg nem törte az ölelésünket; máskülönben akár hosszú percekig is elálldogálhattunk így a nappali közepén.
- Be kell mennem dolgozni - súgtam a vállába. Igaz, hogy jócskán elkéstem már, de attól még muszáj volt. Különben sem bírtam volna itthon ülni egész délután, Lessa visszatérésén rágódva. Muszáj volt lekötnöm magam valahogy. - Menned kéne... - Már nem akartam kidobni, próbáltam nem túl durván tálalni hát, de igazam volt. Mindkettőnknek át kellett gondolnia egy csomó mindent, főleg a mostani beszélgetésünk után...


From: Cassidy

passz ❖ zene ❖ :(


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Csüt. Aug. 16, 2018 2:09 am


To: Cassidy Hemingway




Enyhén szólva értetlenül figyeltem őt, miután kiejtette a szavakat a száján. Fájdalmas? Miért? Nem értettem. Mi fájt neki azon, hogy mi ketten összejöttünk? Azaz, jöttünk volna. Ő nem szeretett engem, Oliver pedig… és ekkor rajzolódott ki teljesen bennem az egész. Cassidy és Oliver. Ó, pedig sejthettem volna. De az előbbi szavai is most már értelmet nyertek a számomra. Viszonzatlanul szerette Olivert, aki a… hé, de ő a testvére! Összezavarodva kezdtem figyelni, majd inkább röviden mesélni, méghozzá azt, hogy velem mi történt. Idegesen a hajamba túrtam.
- Nos, számomra is hihetetlen, de igen, van. Felbukkant a semmiből, hogy aztán… megöljön. – A földön két pont között váltakozott a tekintetem. Komolyan, kész őrület volt az egész életem. Semmi sem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Semmi. Minden tönkrement, s szép lassan a szilánkjaira hullott. Kezdve Cassidyvel, folytatva Oliver halálával, majd jött Samael, akiről kiderült, hogy egy gyilkos, majd az ikertestvérem, aki szintén egy semmirekellő kis gyilkos… aki még a saját testvérét is képes kinyírni. Pompás.
- Nem mondtam, hogy az lennél… de nem hinném, hogy komolyan érdekel az a káosz, az az őrület, mely velem történik. – Emeltem rá a tekintetem egy rövid pillanatra, aztán igyekeztem erőt venni magamon. Erőt ahhoz, hogy ne sírjam el magam előtte. Nem akartam. Előtte nem. Más előtt sem, de előtte nem akartam gyenge lenni, hiszen sosem voltam az. Kettőnk közül én voltam a talpraesett, a kemény, vagány csajszi, aki mindig is megmutatta, hogyan kell viselkedni. Avagy, hogyan ne hagyjam, hogy mások eltapossanak és semmibe vegyenek, vagy épp kihasználjanak. Senkinek sem hagytam. De az ember előbb-utóbb elfárad, nem igaz? Levertem egy képet, így annak darabjait, szilánkjait igyekeztem összeszedni zavaromban.
- Nem, majd én… hisz én törtem el… – Mondtam, miután mély levegőt vettem. Nem engedtem, hogy hangom megremegjen. Aztán tovább beszéltem, s hangom mégis megcsuklott. - …én vagyok a felelős érte. Sajnálom… Cassidy. Tényleg sajnálom, hogy gondot okoztam neked. Hogy elvettem tőled őt… - Nyeltem egy nagyot, de nem néztem rá, nem akartam, vagy épp nem mertem.
El akartam menni. Nem akartam szánalmasnak tűnni előtte, vagy bármi egyéb. Ahogy elkezdte összeszedegetni a szilánkokat, rápillantottam a könnyfátyol mögül.
- Szeretted őt, ugye? – Kérdeztem halkan, a képre, avagy Olivérre utalva. Nem volt többé titok, hogy miért is haragudott rám annyira Cassy. Ahogy elvágta a kezét, összerezzentem, majd magam elé néztem. Ez is miattam volt. Ha nem töröm össze a képet, akkor most nem lenne semmi baja. Igen, már minden apróságért önmagamat okoltam. Utáltam. Az ajtó felé pillantottam és kész voltam arra, hogy eltűnjek innen. Talán sosem jöttem volna újra vissza. De ahogy felegyenesedtem volna, Cassy elkapott. Az ölelésébe vont egy szó nélkül. A szívem nagyot dobbant tőle, s egyszerűen túl jól esett az, hogy a karjaiban találtam magam. Először lassan, bizonytalanul fontam köré a karjaimat, majd egyre szorosabban, s bújtam közben az ölelésébe, a nyakába, miközben utat engedtem a könnyeimnek.
- Sajnálom... mindent. – Suttogtam halkan, mégis hallhatóan. Kezemmel hasonlóképp simítottam a hajára, mint ő az enyémre. – Ha elmondod nekem, sosem megyek a közelébe… eltűntem volna. – Folytattam. Nem tettem volna kockára mindent. A barátságunkat.


clothes || 500 words || Only One || note:  || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Léptek száma :
26
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szomb. Aug. 11, 2018 4:51 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Magamat is megleptem azzal, hogy képes voltam ott állni és higgadtan végighallgatni Lessa szavait. Szép fejlődés ahhoz képest, hogy alig egy fél órája még rá akartam csapni az ajtót. Ez persze nem változtatott semmin... Vagyis... Őszintén szólva már fogalmam sem volt, mi történik velem, velünk, csak próbáltam sodródni az árral és a felszínen tartani a fejem.
- Nem hihetetlen, csak fájdalmas - Apró sóhajjal fontam össze magam előtt a karomat, hiszen igazat mondtam. Nem azért utáltam őket, mert hazudtak, hanem mert ami köztük volt, az igazi volt. Ezt sokkal jobban fájt tudatosítanom, mint azt, hogy irántam hogyan - nem - éreztek.
Az ikertestvére említésekor először rögtön Sammael jutott eszembe, de az nem stimmelt. Összezavarodtam.
- Van egy ikertestvéred? - vágtam közbe. Mit számít, hogy a Pokolra került, ha én már a kijelentése elején lesokkolódtam? És még azt hittem, az én családfám volt bonyolult! - Nem vagyok értelmi sérült. Többet tudok, mint hinnéd - vágtam vissza, mikor félbehagyta a magyarázatot. Lehet, hogy Lessának fogalma sem volt róla, hogy bekerültem az árnyvilágba, de sok minden történt, mióta meghalt. Már sem olyan naiv, sem olyan tudatlan nem voltam, mint annak idején - habár a tudat, hogy konkrétan a Sátánnal kötött alkut, hogy visszajöhessen.... Hát, kirázott tőle a hideg.
A könnyei láttán mintha gyomron vágtak volna. Egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor láttam Lessát sírni, és egyik alkalom sem volt ehhez fogható. Egyszer sem láttam még miattam, a barátságunk miatt sírni, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Könnyebb volt, amikor azt hittem, szívtelen, gonosz dög, akit már senki és semmi nem érdekel. Könnyebb volt, mert elhatárolódhattam tőle és utálhattam, de így, hogy bebizonyította, vannak érzései és még mindig fontos vagyok számára... Így borzasztó nehéz volt tartanom magam az elhatározásomhoz. Nehéz volt nem darabokra törnöm.
Mondani akartam valamit, de levert egy képet. A csattanásra összerezzentem, ám nem fordítottam volna nagyobb figyelmet rá, ha Lessa nem hajol le, hogy összeszedegesse. Kis fáziskéséssel mozdultam meg én is.
- Ne, elvágod a kezed... Hagyd csak. Semmi baj... - térdre zuhantam a szilánkok mellett, hogy megpróbáljam elhúzni a kezét, vagy ha azt nem hagyta, akkor segítettem összeszedni a darabkákat. A kép még rólam és Oliverről készült, de nem igazán hatott most meg - végül nekem sikerült megvágnom a mutatóujjam hegyét. - Francba... - sziszegtem, de épp hogy csak egy picit vérzett, így a figyelmemet ismét a lánynak szenteltem. Figyeltem, hogyan próbálja összekaparni magát, és nem bírtam tovább nézni, hogy ennyire sebezhető.
- Less... - kinyújtóztam felé és átöleltem, a földön térdelve húztam oda magamhoz, ha ellenkezett volna, akkor kicsit szorosabban, erősebben. Nem akartam így elválni tőle. Még ha nem is lehetett minden rendben köztünk, nem akartam sírni látni. Azt akartam, hogy erős legyen és elfelejtsen... De közben meg úgy öleltem, mint aki soha többé nem akarja elengedni. A hajába túrtam, gyengéden, nyugtatón fésülgettem a tincseit, a hátát cirógatva susogtam neki, hogy megnyugtassam.


From: Cassidy

passz ❖ zene ❖ :(


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szomb. Júl. 28, 2018 11:19 pm


To: Cassidy Hemingway




Félreértette az egészet. Egy szóval sem mondtam, hogy az ő hibája lenne, de az istenit! Ő volt az, aki rám akarta fogni az egészet. Azt, hogy én voltam a bűnös. Hiszen utált. Valamiért utált, nem? A szavakra újra rápillantottam, majd kínosan felnevettem.
- Pont azzal ártottál, hogy nem voltál többé velem. Megöltél a távolsággal. Úgy éreztem, utálsz és undorodsz tőlem. – Hiszen nem mutatott ki semmit, csak a távolságot, az elutasítást kaptam. Semmi mást ezen kívül. – Jobb lett volna, ha sosem mondom el. – Pillantottam magam elé. – Talán akkor megóvom azt, ami köztünk volt és még mindig a legjobb barátnőm lennél. Sosem mondtam volna le rólad. Végignézhettem volna, hogy rátalálsz a Nagy Ő-re. Az Igazira. Én lehettem volna a koszorúslányod, még ha… közben meg is szakad a szívem. Végig tudtam volna csinálni. – Ráemeltem a tekintetem. – Oliverrel viszont azért jöttem össze, vagyis… jöttem volna össze hivatalosan, mert tényleg beleszerettem. Ez… ez annyira hihetetlen? – Kérdeztem kíváncsian, a szemeit fürkészve, majd megráztam a fejem. Nem tudom, mit akartam bizonygatni vagy mit sem. Ez az egész beszélgetés… sehová sem vezetett.
Magam elé néztem, azon gondolkodva, miként is beszélhetnék a velem történtekről. Nem akartam titkolózni előtte. De annyira hihetetlen volt, ami történt… nem tudtam, hinne-e nekem.
- Az ikertestvérem ölt meg. A pokolra kerültem. – Fogtam végül bele, ahogy újra ránéztem. – S még ha hihetetlen is, igaz. A pokol urával kötött alkum értelmében térhettem vissza. Nem vagyok ember… mint már mondtam. – A szemeit fürkésztem, aztán gyengén megráztam a fejem. – Elég, ha ennyit tudsz. Sőt, ez is több, mint amit megérthetnél, vagy elhinnél. Nézz őrültnek… - Elhallgattam. Hogy aztán érezzem, ahogy tőrt döf belém. Elég volt. Elegem volt.
Felálltam, hogy távozzak és küzdöttem magammal, hogy ne sírjam el magam, mint egy utolsó nyavalyás kisbaba.
- De van. Mindenért, amit elkövettem ellened, Cassy… - Suttogtam szinte magam elé, de ahogy megérintette a felkaromat, eltört bennem valami. A könnyeim utat törtek maguknak, ahogy hirtelen fordultam vissza, s néztem rá.
Szavaira értetlenül ráztam meg a fejem, majd léptem hátrébb.
- Nincs miért bocsánatot kérned, te… semmi olyat nem tettél. Én sosem haragudtam rád, érted? – Igyekeztem letörölni a könnyeimet, de azok szüntelenül csak folytak végig az arcomon, majd onnan a padlóra. – Én mindvégig szerettelek. Mindvégig azt akartam, hogy velem legyél… mindig is hiányzott a legjobb barátnőm, Cassy… - Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek eltört a kedvenc játéka. Itt volt előtte, de képtelen volt újra összerakni, s megjavítani azt. A darabok olykor hiába állnak a rendelkezésünkre, ha nem rakható újra össze, nem igaz? Semmit nem ér. A játék két darabja most én és Cassy voltunk. Itt voltunk, de nem lehettünk azok, akik régen. A múlt már elmúlt.
Ezért nem kellett volna idejönnöm. Hátrébb léptem, s nem figyeltem, ezáltal nekimentem véletlenül az asztalnak, leverve onnan egy képet. Sietve nyúltam utána, de az a földön landolt, összetörve a képkerettel. Nem figyeltem, miféle fotó van belerakva, csak lehajoltam, hogy felszedjem és újra az asztalra helyezzem, immár darabjaiban.
- Sajnálom… nem akartam tönkretenni. – Nyeltem egy nagyot, de nem néztem a lányra. Utáltam, hogy így lát. Gyengének és sebezhetőnek. Hiszen az voltam. A hajamba túrtam, miközben lehunytam a szemeimet. Könnyeim továbbra is folytak, viszont próbáltam lenyugtatni magam, olykor mély lélegzetet véve. Aztán ahogy újra felnéztem, az ajtó felé indultam. Menekülni innen, minél távolabb… csak ez járt a fejemben. Hiszen Cassidy már úgyis elküldött, lényegében, nem igaz? Nem volt maradásom.


clothes || 552 words || Only One || note:  || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Léptek száma :
26
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szomb. Júl. 28, 2018 10:16 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Valóban a vallomása rontott volna el mindent? Az igaz, hogy nem akartam elfogadni az érzéseit. Nem tudtam. Akkoriban még Oliver körül forgott az egész világom, és képtelen voltam másként tekinteni a legjobb barátnőmre. Összezavarodtam. Kerülni kezdtem, hogy tisztábban láthassak és őt is megóvjam a csalódástól, de az, ami igazán nagyot fordított kettőnk kapcsolatán, mondhatni gyökerestől kifordította azt, az a bátyám érdeklődése iránta és a kapcsolatuk kialakulása volt. Számomra az tett tönkre mindent, nem a vallomása, és egy kicsit megzavart, hogy Lessa másként látta. Tudatnom kellett volna vele, hogy az érzéseivel semmi baj sem volt... A barátságunk ki kellett volna, hogy bírja...
- Ó, szép, szóval ez már az én hibám? - Hitetlen nevetés szakadt fel belőlem a kioktatása hallatán. Jó hogy nem még ők a vétlen áldozatai a történetnek, én meg a gonosz mellékszereplő, aki mindent elrontott! - Nem akartalak megbántani. Tudom, milyen érzés közel lenni valakihez, aki nem viszonozza a szerelmed. Legalábbis akkoriban tudtam, mennyire fájdalmas. Nem akartam, hogy te is ezt érezd mellettem - vontam meg a vállam, hiszen manapság már nem tudom, mit érzek a bátyám iránt, arról meg Lessa nem tudott, hogy még mindig életben van, legalábbis élettelen szívvel lélegzik tovább.
- Úgyhogy igen, összezavarodtam és lehet, hogy emiatt távolságot próbáltam tartani. De ez rögtön elég indok rá, hogy összejöjj vele? Wow, jó mély lehetett a barátságunk... - A végét már csak az orrom alatt dörmögtem. Persze, valamilyen szinten megértettem Lessa fájdalmát is, és tényleg nem szabhattam meg, kikkel randizzon és kikkel ne. De nem hibáztathatott azért, ha képtelen voltam elviselni a választását. Fordított esetben ő sem bírt volna jó képet vágni hozzá, ha mondjuk összejöttem volna Oliverrel.
- Persze... - Csak türelmetlenül legyintettem a válaszára. Még hogy nem akart untatni! Inkább csak nem bízott bennem, vagy tudta, hogy nem díjaznám azt, amit mondania kellett volna nekem. Könnyebb volt kibújnia alóla, mint vállalnia, ez tipikusan Lessára vallott.
A reakciójától sajogni kezdett a szívem. Szinte éreztem a fájdalmát és ezzel saját magamnak is fájdalmat okoztam. Még ha szerettem is volna, hogy újra az életem részévé váljon, jelenleg kivitelezhetetlen volt. Épp bosszúra készültünk, háborúra, gyilkosságra... Ő pedig ki tudja, milyen titkokat dédelgetett ismét. A bátyám pedig gyűlölte, az ő haragja az enyémnél is nagyobb volt. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy újra egymás oldalán álljunk.
De elveszíteni legalább olyan szörnyű volt. Így hát csendben figyeltem,  hogyan áll fel. Szomorú, ellágyult vonásokkal fürkésztem a hátát, próbálván kompromisszumra jutni, ám nem volt. Semmi nem maradt. Ahogy mondtam, elrontottuk, és nem működne ismét. Egyszerűen nem volt rá mód.
- Nincs okod bocsánatot kérni. - feleltem végül, felkelve a kanapéról, amire leparancsolt. Mögé léptem, épp olyan közel, hogy megérinthessem a felkarját. Nem kértem, hogy forduljon meg, de nem bírtam ki, hogy csak üljek ott. - Amiért volt, már megtetted. Köszönöm, hogy eljöttél... És hogy szóltál. - Lassan visszahúztam a kezem, ha nem reagált az érintésemre máshogy. Mély levegőt kellett vennem, hogy erőt gyűjthessek a következő szavakhoz.
- Sajnálom, hogy cserben hagytalak... Annak idején. Sosem állt szándékomban bántani téged. - Erőtlen mosollyal ejtetten a vállamon, igyekeztem lenyelni a gombócba tömörülő sírást a torkomból. Nem akartam gyengének mutatkozni, előtte nem.

From: Cassidy

passz ❖ zene ❖ ...


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Pént. Júl. 27, 2018 9:50 pm


To: Cassidy Hemingway




Szavaim mit sem értek. Megvolt az alapja a bizalmatlanságának, annak, hogy nem hitt egyből nekem, de mégis azt akartam, hogy adjon egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy minden rosszat eltöröljünk és újrakezdhessük. Sokat kérnék ezzel? Hát persze. Hiszen ő már rég tovább lépett és elengedett engem, azzal, hogy „meghaltam”. Kisírta magát, s ennyi. Már csak egy emlék vagyok a számára, legalábbis az lettem volna, ha nem kopogtatok az ajtaján, s kúszok vissza mondhatni, a küszöb alatt is hozzá. Túl keményen próbálkozom, s innen lesz mesés pofára esni, de vállalnom kell ezt a kis kockázatot.
Nem undorodik? Furcsa volt hallani ezt a szájából, hiszen tettei nem voltak szinkronban a szavaival. Hiszen elhúzódott, s távolságot akart tőlem. Ahogy a nyakához ért, összevontam a szemöldököm, ám nem kérdeztem rá. Volt egy halvány gyanúm, ami azt illeti, de úgy éreztem, ez egy másik témakörhöz tartozik. Most másról volt szó. A múlt hibáiról, melyeket helyre kellett hozni. Rendezni kellett.
A földet figyeltem, s úgy ejtettem ki a következő szavakat, avagy kérdésemet. Fájt a viselkedése, a távolságtartása, egyszóval: minden. Minden, amit tett. Borzalmasan éreztem magam. Szilánkokra akartam törni, de nem engedtem magamnak. Felemeltem a fejem, ahogy visszakérdezett.
- Okod? Talán nincs. Sosem volt okod közelebb engedni magadhoz, mégis megtetted. S működött! Amíg… be nem vallottam neked, mit érzek. Addig a pontig… működött. – Egyre halkabban ejtettem ki a szavakat, s hosszabb szüneteket is tartottam a mondandóm között. Keserű csillogással a szememben fürkésztem őt, visszagondolva arra, amik történtek. Rettenetes. Miért rontottam el mindent? Miért kellett kinyitnom a számat? Azaz… bepötyögnöm azt a kicseszett sms-t! Letörném a saját kezem, ha visszamehetnék az időben. De nem lehet. A múlton ugyanis bármennyire is akarunk, nem tudunk változtatni. A fenébe is!
- Ha úgy tetszik, akkor igen, vedd parancsnak. Miért engedném, hogy kisétálj azon az ajtón? Ha helyesek a megérzéseim, soha többet nem látnálak, ha most elengedlek. – Sóhajtottam idegesen, a hajamba futtatva az ujjaim. Aztán szavai tőrként fúródtak a szívembe. Hányszor is bánt még meg a találkozónk folyamán? – Mondhatjuk úgyis, hogy belelöktél Oliver karjaiba. – A szemeimet forgattam. – Te voltál az, aki nem jött el a találkozóinkra. Te voltál az, aki mindig kibúvókat keresett. Te voltál az, aki egyszerűen kisétált, kihátrált a barátságunkból! Te voltál az, aki miatt egyre több időt töltöttem Oliverrel. És igen, belém szeretett és igen, én is szép lassan megszerettem őt! Ezért… ezért vagyunk bűnösök? Ezért utálsz engem annyira, Cassy? Gondolj már bele ebbe logikusan, könyörgöm! – Mély levegőt vettem, igyekeztem lenyugtatni magam, de nehéz volt. Aztán inkább finoman a kanapéra löktem. Nem, nem mehet el. Most nem. Így nem. Soha nem.
A kérdésére csak félreigazítottam egy fekete tincset az arcomból, majd a fülem mögé tűrtem.
- Jók a kapcsolataim. Megtudtam és ez a lényeg. – Emeltem rá a tekintetem, s fürkészni kezdtem az arcát.
- Tényleg meghaltam, Cassy. De nem foglak untatni a részletekkel. – Sóhajtottam. Nem akartam, hogy tudja, ára volt annak, miként visszatértem. Nem lehetek többé, sőt, sosem voltam szent. De most, hogy szirén lettem… az, hogy megtarthassam ezt a mivoltom, nos, ölnöm kellett. Bűnös lelkeket szállítani a nagybetűs Pokolba. Habár Katherine, a királynő most mással volt elfoglalva, de nem bízhattam a szerencsémben, abban, hogy szemet huny a kihágásom felett. Gyengén megráztam a fejem.
Amikor azt mondta, nem gyűlöl, egy picit megenyhült az arckifejezésem. Aztán félrepillantottam, mikor folytatni kezdte. Nem tudtam, erre mit reagálhatnék. Túlságosan korrekt volt, túlságosan összeszedett ahhoz, hogy bele tudjak kötni. Még ha nem is utál, már nem kér belőlem és ezt kimondta tisztán. Feketén-fehéren. Nincs több árnyalat benne. Ez ennyi volt. A combomra csúsztattam a kezem, majd megmarkoltam idegesen. Úgy éreztem magam, mintha újra elutasítana. Ezúttal végleg.
Összepréselt ajkakkal álltam fel, majd tettem néhány lépést a kijárat felé, de megtorpantam.
- Sajnálom, hogy idejöttem. Semmi jogom nem volt berobbanni újra az életedbe, s tönkretenni azt. – Nem fordultam meg, nem néztem hátra, nem akartam látni az arckifejezését, s azt sem akartam, hogy ő lássa az enyémet. A szemeim csillogtak, s csak egy hajszál választott el attól, hogy sírásban törjek ki. Egyszerűen úgy éreztem, mindennek vége van. Semmim és senkim sem maradt.


clothes || 665 words || It's time || note: so sorry... || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Léptek száma :
26
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Kedd Júl. 17, 2018 1:55 am



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

- Oh, persze, abban elég jó vagy... - Látványosan megforgattam a szemem a válasza hallatán, és csak a fejemet ráztam. Az nem elég jó érv, hogy higgyek neki, ha azt mondja, őszinte. Máskor is a szemembe hazudott már, még ha nem is akart ártani; annyi minden történt az utóbbi időben, hogy a bizalmam mások iránt igencsak meggyengült. Sosem vallottam volna be még magamnak sem, de már Oliverben sem tudtam teljesen megbízni; mégis csak vámpír lett belőle, és fel kellett adnia mindent, amit tisztelt és szeretett... Kivéve engem. De néha nem tudtam, ez meddig elég még.
Hátrálása láttán nagy, nehéz sóhaj tört fel belőlem. Újra annak a fiatal fruskának éreztem magam, aki szent kötelességének tekintette, hogy mindentől megóvja a szeretteit; lelki és fizikai sérelmektől egyaránt. Mozdulatom tükre volt övének, ahogy felemeltem mindkét kezem.
- Nem undorodom - Lassan, tagoltan ejtettem ki e két szót, hogy biztosan megértse és kihallja, mennyire komolyan gondoltam. - Csak... Nem vagyok oda ezért mostanában. - A kettőnk közti térre böktem, jelezve a fizikai kontaktust, majd fáradt sóhajjal megdörzsöltem a nyakam. Nem igazán díjaztam mások közelségét, mióta engedtem Olivernek, hogy megharapjon.
- Mi okom lenne közelebb engedni? - értetlenül ráztam a fejem, és nem tagadom, egy kicsit bántani is akartam. Nem éreztem bűntudatot, pedig láttam rajta, hogy megviselik a szavaim. De mit várt? Már rég nem voltunk barátnők, jóval azelőtt megszakadt köztünk a kötelék, hogy Oliver meghalt volna. Nem értettem, miért állított be hozzám ilyen hirtelen, azzal a szándékkal, hogy rögtön újra közel engedjem őt magamhoz. Tény, a halála megijesztett, és megváltoztatott bennem valamit... De körülöttem, főként kettőnk közt, semmi sem változott.
- Parancsolsz? - el sem akartam hinni, hogy még nekiáll parancsolgatni! A büszkeségem rögtön dacot szült, azt mondatva velem, hogy ebből aztán ne engedjek, mégis kissé gyerekesen festhettem, ahogy mérgesen összefontam a karomat. - Mintha olyan sok beleszólásod lenne az életembe...  Habár majdnem volt. Tudod, amikor kis híján sógornők lettünk. - Mosolyogva vágtam a fejéhez, de még mindig emésztettek az emlékek. Az, ahogyan összemelegedett a bátyámmal... Az a rengeteg átkínlódott éjszaka, az árulás, a magány. Túl sok harag volt még bennem, ami nem múlik el, hacsak nem vágom oda jó erősen Lessához. Ő is meglehetősen feszültnek tűnt, mégsem fordítottam el tőle a fejem, álltam makacsul a pillantását és akkor sem rezzentem meg, amikor elindult felém. A gyomrom összeszorult, egy kicsit tartottam tőle, hiszen még mindig nem magyarázta meg, hogyan lehet életben... De az ösztöneim és a haragom erősebbek voltak nálam.
Olyan aprót lökött rajtam, az ereje mégis kibillentett az egyensúlyomból. Meglepetten botladoztam hátra, aztán újra és újra, mígnem lábam elakadt a kanapé szélében és lehuppantam rá. Vékony csíkká préseltem mérgemben az ajkamat, tovább erősítve a durcás kislány imidzsemet, és tüntetőleg az ellenkező irányba fordítottam a fejem, ahogy leült mellém. Egyedül akkor kaptam felé az állam, amikor feltette az utolsó kérdését.
- Honnan tudod? - Mintha olajat öntött volna a gyanakvásom tüzére. Valami nem stimmelt vele, és tudni akartam, mi. Azt pedig, hogy az előző kérdésétől mennyire fájdalmasan szorult össze a szívem, inkább megpróbáltam elhessegetni a fejemből. - Hogyan lehetsz életben? Mi történt veled? - Nem feleltem a kérdésére, bár nem is cáfoltam meg, hogy sírtam. Megviselt az a telefonhívás, sokkal jobban, mint hittem volna, hogy fog, és semmit nem értem volna vele, ha ezt letagadtam volna. De csak azért, mert nem akartam, hogy meghaljon, még nem jelentette azt, hogy újra vele akartam lenni...
- Nem gyűlöllek - ismertem be végül, pillantásom elszakítva tőle, hogy az ölemben babráló ujjaimra nézhessek. - Haragszom. Borzasztóan haragszom rád rengeteg dolog miatt. És megbántottál, megsebeztél úgy, ahogy tőled sosem vártam volna. Be akarok mosni neked egyet és nem akarok soha többé olyan közel kerülni hozzád, mint régen. Mert nem működne. Nem működött. Elrontottuk és jobb, ha távol maradunk egymástól. - magyaráztam, makacsul bámulva a kezemet. - De nem... Nem utállak. És sosem kívántam a halálod.
Végre sikerült rávennem magam, hogy újra Lessára nézzek. A fülem mögé igazítottam egy vöröses tincset, fásultan mosolyogva. Képtelen voltam túltenni magam azon a katyvaszon, amit éreztem... De ezúttal nem néztem félre és nem próbáltam meg elhúzódni tőle. Végtére is, jelentsen bármit is számomra jelenleg, legalább visszakaptam őt.

From: Cassidy

679 ❖ zene ❖ miért érdekel az téged?


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szer. Júl. 11, 2018 11:34 pm


To: Cassidy Hemingway




Látni őt, hallani a hangját, érezni azt a kellemes parfüm illatot, amit mindig is használt… elvesztem volna a pillanat adta varázsban, de a szavai, melyeket nekem szegezett, szinte villámcsapásként értek. Már így is eleget ártottam, huh? Ennél szebb fogadtatásban aligha lehetne részem. Nyeltem egy nagyot, de nem hagytam, hogy elbizonytalanítson. Nem akartam anélkül eltűnni, hogy ne próbáltam volna meg beszélni vele. Akartam őt, a barátságunkat, s őt magát… fájdalmasan mosoly suhant át végül az arcomon, majd beszélni kezdtem, s közeledni felé. A kést elvettem tőle, hiszen nem lett volna jó, ha valóban rám támad vele. Bár, őszintén szólva hinni akartam abban, hogy nem tenné. Hogy egyszerűen csak fenyegetésként használja ezt a fegyvert, semmi másért. Vagy talán tényleg képes lenne bántani engem? Fizikailag? Miközben a halálom híre hallatán zokogásban tör ki? Nem, nem… ha sírt, akkor nem bántana. Tudom. Nem engedte, hogy hozzáérjek. Elrohant, mintegy faképnél hagyva engem. Utána indultam.
- Cassidy, könyörgöm neked, hogy hallgass végig… - Mondtam még egyszer, minek következtében végre beadta a derekát. Volt egy esélyem. Egy esély arra, hogy megmagyarázzam, mik történtek. Azaz, hogy mi is a valóság, s eloszlassam a hazugságokat, a ködöt, mely ezidáig ezt a történetet elfedte.
Úgy éreztem, joga van tudnia, hogy ki is ölte meg Olivert. Tudnia kell, kit kell igazán gyűlölnie, s tudnia kell, hogy én is vele együtt gyűlölöm azt a személyt, aki mindent tönkretett. Újból megfogtam a karját, s ezúttal nem hagytam eltávolodni. Rettegtem attól, hogy újra elveszítem, ami, roppant vicces, hiszen egyáltalán nem kaptam őt vissza. De féltem. Annyira hiányzott ez a lány, hogy azt el sem tudom mondani. A rohadt életbe már…! Tekintetébe fúrtam a sajátomat és ajkaimat szóra nyitottam, de kérdést tett fel. Szabad kezemmel idegesen túrtam a hajamba, félreigazítva néhány tincset.
- Azért, mert nem hazudok. Őszinte vagyok veled, az Istenit! – Emeltem meg a hangom, majd nyeltem egy nagyot. Miért ennyire elutasító? Miért csinálja ezt velem? Már valóban semmit sem jelentek neki? Pillanatról-pillanatra omlottam össze, ám ez kívülről egyáltalán nem látszott. Öntudatlanul is erősebben szorítottam a karját, de megszólalt, így végül elengedtem, s ezzel egy időben hátrébb is léptem, mindkét kezemet felemelve magam előtt.
- Bocs, persze, hogyan is felejthettem el? Még mindig undorodsz attól, hogy megérintselek, mi? – Húzódtak kínos mosolyra az ajkaim, aztán szusszantam. A kezeimet magam mellé ejtettem és újból hátráltam, egészen addig, míg egy asztalnak neki nem tudtam dőlni. Vagy szekrénynek. Nem is figyeltem igazán rá, nem érdekelt. Tenyeremmel támaszkodtam meg rajta, deréktájon, aztán lehajtottam a fejem. Fájt itt lennem. Minek jöttem ide? Mit vártam? A szavakra nem néztem fel. Egy pillanatig el akartam hinni, hogy aggódik értem, hiszen szavai valahogy ezt akarták sugallni. De nem. Miért is érdekelném őt? Gyűlöl. Még most is. Az igazság tudatában is… Mély levegőt véve emeltem meg kicsit a fejem, hogy ránézhessek. Fekete tincseim az arcomba omlottak.
- Ennyire távol akarsz tartani magadtól? – Elnevettem magam. Annyira borzalmas volt a helyzet maga, hogy nem tudtam mást csinálni, csak nevetni. Ujjaimat ismét csak a fekete hajzuhatagomba futtattam, hogy eltűrjem végre a szemeim elől. Volt néhány pillanatig, míg azt hittem, hogy fogom magam és távozok, megadva neki azt, amire vágyik, de… végül a mérleg a másik irányba dőlt. Ha már eljöttem, nem fogok csak úgy elsétálni. Nem.
- Telefonálj be, hogy ma nem mész dolgozni. – Közöltem, mint egyfajta tényt. Vagy inkább parancsot? Lehetséges. – Nem foglak hagyni eltűnni újra… az életemből. Érted? – Tekintetemet az övébe fúrtam, ha rám nézett. Hosszasan fürkésztem őt, a szemeit, mielőtt ellöktem volna magam a szekrénytől/asztaltól, melynek támaszkodtam. Egyenesen odalépkedtem hozzá, majd ha nem volt elég ügyes, akkor a kanapé felé löktem finoman, hogy leüljön rá. Aztán mellé telepedtem egy szó nélkül.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet minden a régi, én sem vagyok teljesen megőrülve. De… komolyan, ennyire gyűlölsz, hogy látni sem bírsz? Ha ez így van, mégis mi a fenének sírtál miattam? – Szegeztem neki a kérdést, szemeim pedig érdekesen csillogtak közben, a rávetülő fénynek hála. Egyik kezemet a combomra csúsztattam, másik viszont ökölbe szorult, miközben beszéltem.


clothes || 654 words || It's time || note: you... hate me? || kredit || inspirate by



I write lines down, then rip them up... Impossible describing love.

avatar
Szirén vagyok
Kapcsolatban :
✾ With the darkness
Play by :
✾ Eiza González
Léptek száma :
26
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   Szer. Júl. 04, 2018 6:24 pm



To: Alesea

Ha újra ver a szíved

Megmoccant bennem valami attól, ahogy kimondta a nevem. Mikor is hallottam utoljára? És mikor mondta úgy, hogy még jelentett is valamit? Nem is emlékszem, de inkább figyelmeztettem magam, hogy ne bambuljak el. Résen kellett lennem, ha esetleg Lessa támadni akarna, meg különben is... Minél közelebb jött, annál inkább összezavarodtam, úgyhogy a késsel próbáltam azt is elérni, hogy tartsa a távot.
- Már így is eleget ártottál... - Talán túlságosan kegyetlennek tűnhettem, de megvolt rá az okom. Egyrészt a zavarodottság. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges ez, de leginkább azt nem tudtam, hogyan érzek Lessa iránt jelenleg. A legjobban attól féltem, hogy örömöt és megkönnyebbülést fogok érezni, amiért él, hiszen az azt jelentette volna, hogy még mindig fontos nekem, de... Nem lehet. Azok után, amik történtek, nem.
A vámpíros magyarázatot alaposan átgondoltam, mire végre kihúztam magam és leengedtem a kést. Nem tettem le a kezemből, de már nem is szegeztem a lányra, a kérdésre pedig rögtön megtörtem vele a szemkontaktust. Tényleg, Lessa nem tudhat Oliverről... Talán jobb is így.
- Történt egy s más. - feleltem neki tömören, zárkózottan. Elvégre semmi köze a részletekhez. Viszont túlságosan elgondolkodtam a témán, mert már közelebb is lépett és könnyedén kicsavarta a kezemből a kést. Meglepett a gyorsasága és az ereje, ám ahogy a karomhoz nyúlt volna, már dühösen félre is csaptam a kezét és azonnal elhátráltam tőle. - Ne merj hozzám érni! - rivalltam rá. - Nem érdekel, mit akarsz mondani. Csak menj el! - elhátráltam tőle, majd sarkon fordulva visszarobogtam a lakásba. A nappali közepén álltam csak meg, csitította az indulataimat, ahogy szóba hozta a közös múltunkat. Kíváncsi voltam, miről akar beszélni, ugyanakkor erős ellenérzéseim is támadtak. Hihetek annak, amit mond? Mi célból keresett fel megint?
- Beszélj.- Halk sóhajjal fordultam vissza felé. Abban igaza volt, hogy a barátságunk ennyit megérdemelt, és amúgy is tudni akartam, hogyan lehet életben, ha nem vámpír. Ott voltam a megemlékezésén, tudtam jól, hogy az egész város halottnak hitte őt, tehát nem csak engem vertek át, hanem mindenki mást is.
Ahogy Olivert hozta fel, ismét fellobbant bennem a harag, ráadásul megint túl közel jött és meg akart érinteni... Elrántottam volna ismét a karomat, de ezúttal nem hagyta, másodszorra pedig nem kíséreltem meg lerázni, csak szikrázó, szúrós szemekkel méregettem őt, miközben beszélt. Hitetlenül szusszantam, megcsóválva a fejem.
- Miért hinnék neked? - Nem mondtam, hogy nem teszem, de nem értettem, hogy várhatja el, hogy beállít, szorongatja a karomat és azt hiszi, ettől majd minden megváltozik. Láttam rajta a vívódást, hogy küzd, és a régi Lessa talán még ennyire sem lett volna képes. Az a büszke és önérzetes lány nem tepert volna annyit, hogy megváltoztassa egy régi barát véleményét. Mégis itt volt, és mégis próbált meggyőzni, mert... Miért? A barátságunk emlékére? Vagy még mindig fontos voltam?
- Csak engedj már el, Less... - Ezúttal nem dühösen, nem is hangosan parancsoltam, hanem halkan, lágyan kértem őt, finoman húzva el a karomat, ha engedte, és egyből a keze helyére borítottam a tenyerem, nem azért, mert fájt volna a szorítása, sokkal inkább maga az érintés váltott ki belőlem fura dolgokat... Úgy éreztem, el kell onnan tüntetnem, mielőtt a bőröm alá issza magát ez az érzés, és többé képtelen leszek tőle megszabadulni. - Ne legyél hülye... Egy gyilkosról beszélünk. Mégis miféle erőd van szembeszállni vele? - Őszintén kíváncsi voltam, hogyan tervezte a bosszúját, hogyan gondolta azt, hogy egymaga képes lehet elbánni azzal, aki ellen egy vámpír és egy boszorkány közösen, hetek óta készül. Attól féltem, Lessát valami más vezérli, a saját érzései, a büszkesége, bármi, és a végén még bajba sodorja magát vagy megsérül, ha felelőtlenül nekimegy a bátyjának. Le kellett erről beszélnem.
- Bízd ezt másokra, jó? Az igazság úgyis kiderül majd előbb-utóbb, és akkor mindenki elnyeri a maga büntetését. Ne sodord magad veszélybe feleslegesen. - Ha elengedett, a kanapéhoz sétáltam, felemeltem a támlára ledobott dzsekit és az alkaromra terítettem, így fordultam vissza a lányhoz.
- Szeretnél még valamit mondani? Elkések a munkahelyemről... - Nem dobtam ki, beleegyeztem, hogy végighallgatom, de abba nem, hogy ne sürgethetném egy kicsit. Tényleg késésben voltam.


From: Cassidy

666 ❖ zene ❖ most mi van?


avatar
Boszorkány vagyok
Kapcsolatban :
⚝ (once upon an) Alesea Hyland ⚝
Play by :
⚝ Madison Davenport ⚝
Keresem :
Léptek száma :
9
Népszerûség :
0

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Nappali   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Nappali

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

 Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Silhouette FRPG :: Színterünk, amit bejárhatsz :: Mystic Falls :: Lakónegyed :: Hemingway lakás-
^
ˇ