- Kicsim...hallod, amit mondok? - Anya hangja és kalimpálása zökkent ki a magam elé révedésből. Már nem is emlékszem, miről beszélgettünk. Azt sem tudom, hány perce kalandoztak el a gondolataim. Halvány mosolyszerűséget küldök anya felé, de már látom is az arcán, hogy szükségtelen. Pontosan tudja, hogy mi a bajom. Ez pedig csak még idegesítőbb, hiszen szeretném elrejteni. Azt akarom, hogy senki se lássa rajtam, mennyire megzuhantam. Erős akarok lenni. Annak kell lennem. - Persze. Ne haragudj, csak...na jó, tudod mit? Nem panaszkodom tovább. Elvégre egész nyáron mást sem csináltam. Inkább folytasd. Ígérem, most már minden figyelmem a tiéd. - Felveszem az ezer wattos vigyoromat, amihez anya már alaposan hozzászokhatott, hiszen mindig akkor mosolygok ennyire szélesen, amikor leplezni akarok valamit, és egyszerűen csak így jelzem, hogy nem óhajtok erről tovább beszélni. Ahogy látom, veszi is a lapot, mert már épp folytatná a beszámolóját, amikor sürgős esethez hívják. Persze, megértem, ez nyilvánvaló. Csak valahogy ma nagyon nem akartam egyedül lenni. Néhány percig még ücsörgök a fűben, ahol anya hagyott két gyors puszit követően, aztán erőt veszek magamon és lassú léptekkel elindulok. Nincs most igazán úti célom, csak megyek, amerre a lábaim visznek. Ráérek. Hirtelen a város főterén találom magam. Nem is meglepő, hogy végül itt kötöttem ki. Szeretem a délelőtti nyüzsit. Olyan jó látni, ahogy a tér megtelik emberekkel. A legtöbbjük még a természetfeletti létezéséről sem tud. Nyugodtan, békésen és szeretetben éldegélnek. Egy kis részem éppen erre vágyik. Egy egész kicsit talán még irigy is vagyok a sok "tudatlanra", akik hétköznapi életet élhetnek. Jó látni a mosolygó arcokat, és...úristen! Ugye csak rosszul látok? Igen, biztosan megőrültem. Annyira megszállottan próbáltam az elmúlt hónapokban felvenni a kapcsolatot Stefannal, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már ide képzelem őt Mystic Fallsba. Na jó, most szépen sarkon fordulok és...ugyan, nem futamodom meg. Elvégre hetek óta mást sem akartam, mint végre beszélni vele. Megtudni, hogy van. Előbb lassú, sőt talán bizonytalan léptekkel indulok el felé, de végül összeszedem magam annyira, hogy a magabiztosság álcájával gyorsan ott teremjek tőle néhány lépésnyire. Egy pillanatra megijedek, hogy talán nem jön ki hang a torkomon, de egy lélegzetvételnyi idő elég arra, hogy elhessegessem a félelmeimet. Ettől még a gyomrom ugyanúgy remeg. - Hű...nos...tudod, eredetileg azért jöttem ide, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e veled. Igazából egész nyáron ezért hívogattalak. Biztos elhagytad a telefonod, ugye? Nem baj, nem haragszom. Elvégre erre vannak a barátok. Érdeklődnek a másik felől. És ekkor jöttem rá...mi azok vagyunk? Mármint... - Végre eljutok addig, hogy levegőt vegyek, és átgondoljam, akarom-e folytatni ezt a kusza gondolatmenetet. De nem...most nem állhatok le. Annyi minden gyülemlett fel bennem. Muszáj kiadnom magamból. - Szóval én csak...bocs, de leülök, mert ezt nem tudom állva végigmondani. Csak hogy tudd, nem azért ülök le melléd, mert megbocsátok. Ne is várd. Főleg most ne. Mióta vagy itt? Gondolom, eszedbe sem jutott felkeresni engem és megmagyarázni, miért nem vettél rólam tudomást. Én próbáltam melletted állni, de...belefáradtam. Viszont baromi jó érzés ezt a képedbe mondani. És mindjárt el is megyek, de előtte még...mondd csak, hogy érzed magad? - Pedig olyan közel voltam ahhoz, hogy látszólag érzéketlen maradjak.
"I realized that I may not be able to explain what I feel for her, but it is something. And yeah, maybe all love isn’t true love, but I think this could turn into something even better."
Elena a látogatásával elérte amit akart, bár nem vele hagytam el Georgiát. Kellett egy kis idő egyedül, mire ráébredtem, hogy tényleg Mystic Fallsban van a helyem, nem pedig egy ismeretlen helyen, ahol titkolóznom kell, a családomtól távol. Mert talán a bátyámat elveszítettem, de Elena és a többiek épp úgy a családomhoz tartoztak, mint Damon. Még mindig pokolian éreztem magam, de legalább már éreztem, nem csak az üresség árasztott el. A fájdalom jobb volt, mint az üresség, de hónapokkal ezelőtt mikor érzéketlenné váltam, nem így gondoltam. Kész csoda volt, hogy nem kapcsoltam ki az érzéseim és gyilkoltam le a fél világot a gyásztól megzuhanva. Amikor felültem a motorra és magam mögött hagytam mindent, igyekeztem nem gondolni arra hogyan fogadnak majd a többiek, különösen egy valaki, de ahogy közeledtem a városhatárhoz, egyre inkább elöntött az idegesség. A Salvatore panzióban lepakoltam a holmim és elhagytam a házat, az eredeti tervem az volt, hogy Caroline-hoz megyek, de túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy felbukkanjak a küszöbén. Helyette a főtéren lévő egyik padon ücsörögtem és újra meg újra lehallgattam azt a sok üzenetet, amit nekem hagyott amíg távol voltam. Gombóc gyűlt a torkomban amikor ötödjére is a végére értem, a fülemre szorított telefontól pedig már égett a fülem. A kezem remegett, ahogy elemeltem a készüléket az arcomtól és amíg bátorságot gyűjtöttem, hogy felkeljek és megtegyem amiért a városba jöttem, addig megpróbáltam fejben összeállítani egy beszédet, amit majd elmondok a lánynak. Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, teljesen elveszítettem az időérzékem, de a nap fényesebben ragyogott már, s egyre több ember lett az utcán, ebből tudtam csak hogy a hajnali óráknak már vége, kora délelőtt lehetett talán. Fogalmam sem volt hogy folytassam a régi életem, újra kezdeni sokkal egyszerűbb volt, halandó életet folytatni, egy helyen ahol senki sem ismert, visszatérni nehezebb volt. S nekem ötletem sem volt mihez kezdjek a hazatérésem után.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
