"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Habár a legtöbb tervünket keresztezi a jelenlegi helyzet valamilyen szinten mégis örültem neki, hiszen így a figyelmemet összpontosíthattam valamire. Szükségem volt arra, hogy eltereljem a figyelmem minden egyes gondolattól, ami összekúszálhatná mindazt, amit eddig felépítettem. Kifejezetten nem tetszett, hogy ilyen hatással volt rám Darren pontosan ezért is igyekeztem elkerülni őt annak reményében, hogy békén hagy majd és elfogadja, hogy köztünk nem lehet semmi. Bár, ha azt vesszük eddig sem volt semmi nem is értem, hogy mégis miért akar most bármit. Az egész amúgy sem más, mint egy hazugság. - Ez örömmel hallom. - Jelentem ki, majd a tekintetem a sörre kúszik. - Miattam nem kell abbahagynod. - Egy sör még igazából nem sör meg aztán, ha tényleg dolgoznak a ház helyreállításán, akkor a legkevesebb, hogy elfogyasztanak egy-egy üdítő hatású alacsony alkoholtartalmú löttyöt, ami eltereli a figyelmet mindenféle kellemetlenségről. - Dehogy baj. Miért lenne? - Minél hamarabb állunk újra talpra annál hamarabb tudjuk a figyelmünket olyan dolgokra fordítani, amelyért egyáltalán létrejött az Ellenállás. Biztos, hogy az elmúlt napok történése az ötökre is nagy csapást mért, de ettől függetlenül sokkal jobb lenne, ha előbb tudnánk talpra állni, mint ők. - Furának? Mégis miért vagyok fura? - Nem örülnék annak, ha esetleg gyanakodni kezdenének az embereim, hogy valami nem stimmel, hiszen most arra van a legkevésbé szükségem. Ezek szerint koránt sem maradtam olyan erős, mint azt reméltem. De ez pusztán csak annyit jelent, hogy ezek után még jobban kell igyekeznem.
A testet boríthatják láncok, de az elme mindig szabad marad.
Próbáltam fókuszálni és kizárni a furcsa hallucinációkat, amik rámtörtek az utóbbi napokban. Nem igazán értettem, mi történik velem, de nem is volt rá magyarázat, ahogy a világ helyzetére sem. Viszont az élet nem állhatott meg, kénytelenek voltunk tovább haladni ilyen vagy olyan módon. Kezdésnek például Astrid otthonának rendbetétele. Habár nem kért meg rá minket, de nekünk ez valahogy alap dolog volt, hogy igenis segítünk, mert összetartozunk. Ahogy a lány megjelent, azonnal leraktam a sört a kezemből. - Szia! A körülményekhez képest nem olyan nagy a kár. Az egyik vendégszoba leégett, az lesz a legnagyobb munka, de minden mással napok alatt elkészülünk - Magyaráztam, majd elgondolkodtam. – Remélem nem baj, hogy engedély nélkül álltunk neki mindennek – Ingattam a fejemet, ahogy őt figyeltem. - Egyébként, jól vagy? Mostanában olyan furának tűnsz – Nem tudtam, szabad-e ezeket kimondanom, de őszintén aggódtam a lányért. Nem csak a csapatunk fejének gondoltam őt, hanem számomra fontossá is vált, mint barát. Pedig valahol mélyen tudtam, hogy ő a legkevésbé sem tekint így rám, sem talán senkire az Ellenállásban. De csak akkor vehetjük fel a harcot az Ötök ellen, ha összetartunk, nem?
Az utóbbi időben túlságosan is sokat kattogott az agyam Darren-en, illetve valamilyen időközönként még Skyler is beférkőzött a gondolataimba, aminek a legkevésbé sem örültem. Mindkettejüknek a jelenléte az elmémben különböző okokból irritált, amelyeket nem kívántam felfedni senki előttem sem. Ezeket mélyen el akartam zárni magamban részben azért, mert szerettem volna őket semlegessé tenni. Annyira nem értem, hogy miért szalad utánam állandóan Darren, mint egy elveszett kiskutya, mikor egyértelmű, hogy a kettőnknek soha nem is volt és nem is lesz jövője. Sosem működne. Furcsa, hogy semmire sem emlékszem az elmúlt időszakból, de valamelyest hálás voltam a pusztításnak, amely legalább lehetőséget biztosított nekem arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Amíg van másra összpontosítanom nem kell amiatt aggódnom, hogy Darren újra a fejembe férkőzik. Ez pedig így lesz jól. Mire végzünk mindennel, aminek most a világnak, az ellenállásnak szüksége van addigra talán már azt is elfelejtem, hogy kicsoda is Darren. Egy részem azt kívánja, hogy bár őt felejtettem volna el úgy, ahogy az elmúlt napokat, de ugyanakkor erre a gondolatra egy hatalmas szúrást érzek a mellkasomban, amely inkább arra utal, hogy mennyire nem támogatom ezt az ötletet. Az Ellenállás főhadiszállása felé vettem az irányt, hogy mihamarabb a nyakamba aggathassam a legtöbb teendőt, hogy gondolkodni se legyen időm. Amúgy is minél előbb végzünk annál előbb tudjuk az eredeti célunkat folytatni. A konyhába érve megpillantom Kieran-t a kezében egy sörrel és a nappaliból kiszűrődő hangok alapján úgy vélem nincs egyedül és nagy munkálatok közepette van. - Szia Kieran. Mégis mekkora a kár úgy összességében? - Teszem fel a kérdést, hogy legalább nagyjából tisztában lehessek az itt szükséges munkával.
A testet boríthatják láncok, de az elme mindig szabad marad.
A világ olyan képet vett fel, amire nem tudtam, vannak-e szavak. Az a pusztulás, amire felébredtünk néhány napja, talán már két hete, szörnyű volt. A legtöbben az Ellenállásnál, kérés nélkül kezdtük rendbe rakni a főhadiszállást, habár nem mindenki élt itt, sőt, a legtöbbünknek volt saját otthona és élete, amivel foglalkoznia kellett a vadászok mellett. Nem tudtam, Astrid vajon merre lehet, de egy részem bízott benne, hogy örülni fog ennek az apró „meglepetésnek”, mármint annak, hogy a házat többé-kevésbé újra lakhatóvá próbáltuk tenni, ráadásul még szólnia sem kellett érte. Bár úgy tűnt, mostanában valami igazán leköti a figyelmét és a gondolatait, mintha nem lett volna egészen önmaga, de sosem volt merszem rákérdezni. Nem én álltam hozzá a legközelebb, hanem Kevin, de úgy saccoltam, még ő sem tudott semmit a mi királynőnk lelkiállapotáról, mert mintha ő maga is feszültebb lett volna a tudatlanság okán. - Na, ezzel végeztem. A magam részéről tartok egy szünetet, fiúk – Pillantottam el feléjük, kiváltképp Kevin felé, aki csak bólintott, jelezve, menjek csak. Aztán utánam szólt. - Egy sört azért idepasszolhatnál – Elmosolyodtam, mielőtt kiléptem volna a szobából, át a konyhába, ami valami csoda folytán teljesen sértetlen maradt. Legalább ezzel nem kellett foglalkoznunk. A hűtőt kinyitva elő is szedtem nem egy, hanem két sört, amit még reggel vásároltunk, majd azzal indultam vissza a nappaliba. - Hé, Kev! – Amint rám nézett, odapasszoltam neki szó szerint a kis fém flakont. Megköszönte. Ezután újra a konyhába léptem, hogy leülhessek végre valahova és a következő pillanatban már nyitottam is ki a sört, hogy igyak belőle. Ekkortájt hallottam a bejárati ajtó felől hangokat; nos, következőnek épp az ajtóval akartam kezdeni valamit. Lehet, oda a meglepetés, mert Astrid tért vissza? Kíváncsian pislogtam el a folyosó felé, vajon megpillantom-e őt.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Habár a legtöbb tervünket keresztezi a jelenlegi helyzet valamilyen szinten mégis örültem neki, hiszen így a figyelmemet összpontosíthattam valamire. Szükségem volt arra, hogy eltereljem a figyelmem minden egyes gondolattól, ami összekúszálhatná mindazt, amit eddig felépítettem. Kifejezetten nem tetszett, hogy ilyen hatással volt rám Darren pontosan ezért is igyekeztem elkerülni őt annak reményében, hogy békén hagy majd és elfogadja, hogy köztünk nem lehet semmi. Bár, ha azt vesszük eddig sem volt semmi nem is értem, hogy mégis miért akar most bármit. Az egész amúgy sem más, mint egy hazugság. 
