1999 • Jobbra döntöttem a fejem, aztán balra, de a felhő sehogyan sem akarta felvenni egy katona alakját. Magamon éreztem Vincent türelmetlen pillantását, így összepréseltem az ajkaimat és ráhunyorogtam a tömött, fehér pamacsra.
- Na?
- Nekem ugyanúgy nyuszinak tűnik. - böktem ki végül, mire csalódott sóhajt hallottam oldalról. Már épp szóvá akartam tenni, mekkora hülyeség ez a játék, és amúgy is, kezdtem fázni a harmattól még nedves fűben fetrengve, amiért anyu nagyon le fog szidni, mert a fű nehezen jön ki a ruhákból... Ám ekkor Vince megragadta az állam és az egész látóteremet az ő arca töltötte ki.
- Nem jól nézed! Innen nézd, az én helyemről! - utasított, de én csak azt láttam, milyen nagyok ilyen közelről a szemei és hogyan csikizi a haja az arcom és mennyire érződik a tenyerén a nemrég majszolt sütemény illata. A hasam furán kavargott, mintha tollpihe csiklandozott volna belülről. - Látod már? - sürgetett, a következő pillanatban pedig felnyögött, ahogy az arcába tenyerelve ellöktem magamról.
- Olyan hülye vagy! - vágtam a fejéhez, felpattanva a fűből, és a ruhámat porolgatva, duzzogva ott hagytam. Nem értette, de hogy is érthette volna? A fiúk idióták!

2004 • Lábujjhegyre kellett állnunk, hogy rendesen felérjük a kiságyat. Vincent olyan lelkes hévvel lógott rajta, hogy az megbillent és a benne lévő csomag mocorogni kezdett. Rácsaptam a kezére és lepisszegtem, jelezve, engedje el.
- Felébreszted!
- Jó, de ez így uncsi. Egész nap aludni fog? Mikor kel már fel?
- Még kisbaba, a kisbabáknak pedig sok alvás kell. - okoskodtam, bár halvány gőzöm sem volt a kisbabákról. Anyával együtt olvastuk a könyveket, amíg Justin még a pocakjában volt, és szerencsére kivehettem a részem mindenből: etetés, altatás, pelenkázás. Utóbbiról persze Vince hallani sem akart. Tipikus fiú.
A sötét, kék örvény felnyílt és a kisöcsém teljes tüdejéből felüvöltött. Mindketten megrezzentünk és úgy ugrottunk el a kiságy mellől, mint akiket rosszaságon kaptak.
- Látod, most felkeltetted!
- Én nem, te pisszegtél itt!
Anyu bejött és kihessegetett minket a szobából. Vincent kézen fogott, így szaladtunk a kertbe, ahol bemásztunk a trambulinba és a hátunkra dőlve, jó szokásunkhoz hűen, az eget bámultuk. A babasírás nem sokkal később elhalt bentről, amiből arra következtettem, Justin visszaaludt. Vincentre néztem. Kíváncsi voltam, most is katonákat, szörnyeket és rémeket lát-e a felhőkben, de nem kérdeztem semmit, ő pedig lassan felém fordította a fejét.
- Ugye mindig barátok leszünk? - kérdeztem hirtelen, és valamiért elcsuklott a hangom. A furcsa szorítás a mellkasomban enyhült kicsit, ahogy megfogta és megszorította a kezem.
- Ígérem. - Komolyan hangzott egy tizenegy éves szájából, túlságosan komolyan, amin elnevettem magam. Egyedül csak a durcás arckifejezése láttán hallgattam el, bocsánatkérőn rámosolyogva. - Muszáj mellettetek maradnom.
- Miért?
- Hogy megvédjelek.
Ezen elgondolkodtam.
- És ha én védelek meg téged?
- Nem lehet. - tiltakozott egyből, mire durcásan felfújtam az arcom.
- Ugyan miért nem?!
- Mert lány vagy.
Elhúztam tőle a kezem.
- És még miért akarsz velem maradni?
- Valakinek meg kell tanítania Justint focizni, bunkert építeni és fára mászni.
- Majd én megtanítom.
- Nem lehet. Lány vagy.
Felkeltem mellőle és dühösen ugrottam párat, mire a trambulin alattunk rázkódni kezdett, Vincent pedig fel-le pattogott rajta. A hasát fogta a nevetéstől, én meg egyre csak vörösödtem.
- Olyan hülye vagy! - vágtam a fejéhez, aztán magára hagytam.

2006 • A bunker évről évre egyre kisebbnek tűnt. Azt hittem, azért, mert egyre több dologgal töltöttük fel, de ahogy egymás mellett ücsörögtünk a szőnyegen és a fülem mögé igazítva egy vörös fürtöt körbenéztem, rá kellett jönnöm, hogy a fára épített házikó mérete semmit sem változott. Mi nőttünk meg. Vincent a térdeit ölelve bámult maga elé. Mondani akartam valamit, hogy jobb kedvre derítsem, de semmi nem jutott eszembe.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz sírni. - törte meg végül a csendet, ami úgy tűnt, már órák óta tart. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Már megígértem.
- Ígérd meg megint! Ha elkezdesz bőgni, én sem fogom kibírni.
- Miért bőgnék? Örülök, hogy elmész. Végre nyugodt napjaim lesznek.
Egyikünk sem nevetett. Újból csend ereszkedett ránk.
- Ígérem.
Természetesen sírtam. Már amikor visszaértünk a szülei házához és megláttam a feljárón parkoló, bepakolt autót, akkor eltört a mécses bennem. Az egész világ színek és formák elmosódott masszájává vált, így nem láttam, hogy Vincent is nehezen tartja magát.
- Tudtam, hogy nem fogod bírni! A lányok annyira kiállhatatlanok!
Magához húzott és átölelt. Picsogva bújtam bele a vállába, valószínűleg eláztatva a pólóját, de nem panaszkodott. Addig álltunk így, egymásba kapaszkodva, míg az apja ránk nem szólt, hogy most már indulniuk kell. Vincent elengedte a hátam. Én jobban öleltem az övét.
- Írnod kell majd!
- Minden héten.
- És fel kell hívnod!
- Foglak.
- És küldj képeket az új helyről!
- Egy tucatot.
Ettől csak jobban sírtam. Justin nem értette a helyzetet, engem nézett anya karján ücsörögve, miközben Vincent beszállt az autóba. A járdára húzódtam, apa vigasztalón a vállamra tette a kezét. A felsőm ujjába töröltem az arcom, de a könnyeim csak nem apadtak.
Ahogy az autó elindult, Vincent letekerte az ablakot és kidugta rajta a fejét.
- Olyan hülye vagy. - Szomorúan rám mosolygott, azzal magamra hagyott. Az úttestre rohanva bámultam az autó után, míg el nem tűnt a távolban.

2010 • Apa meglendítette a kezét, mire Justin az oldalamba bújt. Úgy fordultam, hogy az ütés engem találjon el, de anya közénk állt és az üvöltözés folytatódott. Felkaptam az öcsémet és kisiettem vele a házból. Nem zavart, hogy benti papucsban vagyunk, lesiettem a verandán át az udvarra.
- Hova megyünk? - érdeklődött az öcsém, szorosabban fonva a nyakam köré a karjait. Szorosan tartottam.
- Sétálunk egyet, míg apu megnyugszik. A játszótérre menjünk, vagy megnézzük a városban a kirakatokat? - rámosolyogtam. Egy kicsit még reszketett, de a légzése kezdett egyenletessé válni, ahogy a hátát simogattam. Én még mindig reszkettem belülről, de nem akartam kimutatni, kettőnk helyett is erősnek kellett maradnom.
- A bunkerhez elmehetünk?
- Arra túl sötét van. Nem hoztam a... - Ebben a pillanatban a zsebem rezegni kezdett. Elfelejtettem, hogy zsebre vágtam a mobilomat. Annyira öntudatlan reflex lehetett, hogy fel sem tűnt; amikor meghallottam az első tányértörést, ösztönből cselekedtem. Észbe kaptam és elővettem a zsebemből. A név láttán elmosolyodtam.
- Hány év kell hozzá, hogy megtanuld az időeltolódást? - üdvözöltem, mire az öcsém kíváncsian hallgatózva próbált rájönni, ki lehet az.
- Ah, bocsesz! De gondoltam, úgysem veszed fel, ha nem érsz rá.
- Olyan hülye vagy. - belenevettem a telefonba és a hangján hallottam, hogy ő is mosolyog. Mesélt a hetéről, az iskoláról, a barátai által szervezett programokról. Meséltem neki arról, az én hetem hogyan alakult és mit találtam ki az iskola jótékonysági vásárára. Kioktatta Justint, hogy addig nem nevezheti magát férfinak, amíg nem képes öt percen át a levegőben tartani a labdát. Kioktattam, hogy az öcsém csak hat éves. Justin megígérte, hogy mire legközelebb beszélnek, száz percig is bírni fogja.
Egy egészen kicsit úgy éreztem, minden rendben van.

2018 • A vita kezdett elfajulni. Mély levegőt vettem, igyekeztem kitalálni valami B tervet, miután az összes racionális érvem csődöt mondott egy tizennégy évessel szemben. Justin szeme szikrákat szórt, sötét pillantása apára emlékeztetett, és egy kicsit hátrébb húzódtam. Apró, öntudatlan gesztus volt.
- Nem adhatsz szobafogságot. Nem vagy az anyám.
- Tényleg? Érdekes. Javíts ki, ha te jobban tudod, de a jogi tanulmányaim nekem azt súgják, amíg itt élsz velem a kollégiumban, addig igenis azt teszed, amit én mondok.
Várakozón összefontam a karom, hogy erre mégis milyen ellenérvet vág az arcomba, mire a mostanában leggyakrabban használt, legolcsóbb trükkel jött.
- Kiállhatatlan vagy!
- Visszaköltöznél anyához? Csak bátran!
Sosem hagytam volna. Ő meg sosem ment volna. Gyengéd simítást éreztem a karomon, ahogy Chris ellépett mellettem és Justin fejére tette a kezét.
- Hé, kicsit több tiszteletet a nővérednek!
Az öcsém duzzogva elhúzta a fejét és kibújt a fiú karja alatt.
- Bumburnyák! - nyelvet öltött rá és elszaladt. Chris utána lépett, de visszatartottam. Nem hibáztattam az öcsémet, valamilyen szinten megértettem az ő helyzetét is, mégis fárasztott ez az örökös civakodás.
- Hagyd, majd megnyugszik.
- Rohadt idegesítő kis görcs.
Felvontam a szemöldököm, mire Chris dühös vonásai megenyhültek, bocsánatkérő grimasszal elkapta a derekamat és magához húzott.
- Tudod, hogy értem. Megteszünk érte mindent, és ez a hála...
- Idegesítő vagy sem, a kisöcsém.
Csókkal próbált engesztelni, de elfordultam tőle és úgy tettem, mint akinek sürgős dolga akad az íróasztalnál.
- Köszönöm, hogy visszahoztad. Tudom, hogy sokszor kerül bajba, de rajta tudnád tartani továbbra is a szemed?
- Persze.
Chris morgásából nem sok lelkesedést hallottam ki. Hálás voltam érte, hogy hajlandó ennyi mindent megtenni értünk. A mobilomra néztem, megszokásból csupán, de nem volt rajta új üzenet. Elgondolkodva visszatettem az asztalra.
Olyan hülye vagyok.

2019 • Az ütés betalált, és bár nem volt erős, az öcsém megtántorodott. Levegő után kaptam. Justin megigazította a sapkát a fején. Sosem láttam még ilyen dühösnek. Chrisnek rontott, aki látszólag megbánta már, amit tett és visszakozni próbált. Ellökte magától, elhúzódott, ekkor értem oda hozzájuk. Hátulról átöleltem az öcsémet, így tudtam csak megakadályozni, hogy ismét a fiúnak rontson.
- Mutasd. - Az állánál fogva magam felé fordítottam az arcát, de nem látszódott a nyoma, ahhoz nem ütött elég nagyot. Jus kitépte a fejét a fogságomból, fojtott indulataihoz képest meglepő gyengédséggel tolta félre a kezem.
- Hagyj már!
Carmen ekkor ért oda, átvette tőlem Justint. Ő ugyan nem merte olyan szorosan fogni, csak a vállára tette a kezét, de az öcsém nem tiltakozott, hagyta, hogy odébb húzzák tőlünk. Chris odalépett hozzám, megérintette a hátam.
- Nyuszi, én nem akartam... Hallanod kellett volna, mit mondott.
Félreütöttem a kezét, mire elkapta a karom. Fájt a szorítása.
- Ha még egyszer... - A talaj remegni kezdett alattunk, Chris elengedett.  - ...kezet mersz emelni... - A rengés erősödni kezdett, a körülöttünk állók riadtan egymásba kapaszkodtak. - ...az öcsémre... - Lassan, tagoltan szűrtem a fogaim közt a szavakat. Chris hátrébb tántorodott. Kifújtam a levegőt, ökölbe szorított ujjaim ellazultak. A földrengés amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan át is remegett a tájon. Egymásra néztünk. Mondani akartam valamit, de lenyeltem és hátat fordítottam neki. Átkaroltam Justint, aki kivételesen nem ellenkezett, hagyta, hogy elvezessem. Olyan idióták. Bárkit is kell megvédenem, csak nő legyen!
Elegem van a férfiakból.