"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Who is Damon Salvatore? - He was a monster... and he died.
Az utóbbi napokban egyre inkább felszabadultam. Úgy éreztem magam, mintha teljesen kicseréltek volna. Egy délután Alariccal egyszerűen csodákra képes. Hosszasan beszélgettünk Bonnieról. Arról, hogy meghalt és hogy mit érzek emiatt. Az üresség, a legjobb barátnőm hiánya. Sírtam miatta, de Alaric megvigasztalt. Azt mondta, minden rendben lesz és azóta valahogy… tényleg így éreztem. Azon gondolkodtam, hogy felhívom Carolinet és elhívom egy buliba, hisz nagyon rég nem mentünk el szórakozni és úgy éreztem, rá is rá fér, de aztán nem nyúltam a telefonért. Ő még nem volt képes feldolgozni a jelenlegi helyzetet. Nem elég, hogy Bonnie nem volt itt többé, de Stefan… még is elhagyott minket. Azaz őt. Sokáig nem akartam észrevenni azt, hogy ők ketten mennyire, de mennyire összeillenek. Lehet, Caroline néha kiborító és igen, irányításmániás, de valahogy Stefanhoz mégis illett ez a jellem. Stefannal kiegészítették egymást. És az volt a durva az egészben, hogy még mindig külön voltak. Ott vibrált a levegő körülöttük… és most mégis km-ekre voltak egymástól. Egyszer elmentem Stefan után, hogy hazahozzam, de egyszerűen nem hallgatott rám. Emlékeztem arra, hogy valamiről még vitatkoztunk is, de már nem rémlett, hogy pontosan mi is volt az. Egy sóhajjal a szekrényemhez léptem. Újból megfogalmazódott bennem, hogy felhívom Carolinet… igen, talán mégis ezt kellene tennem. Sóhajtottam egy aprót, miközben elővettem egy ruhát és magamhoz mértem. A tükör felé is odafordultam, hogy lássam, körülbelül hogy áll rajtam. - Ez teljesen jó is lenne… - Jegyeztem meg csak úgy magamnak. Ekkor hallottam meg a kopogást. Először furcsálltam. Aztán arra gondoltam, hogy lehet, Caroline az. Bár ő biztos nem kopogna. Leraktam sietve a ruhát az ágyra, szépen kiterítve, majd az ajtóhoz léptem. Kinyitottam és meglepetésemre egy teljesen idegen lány állt ott. Előttem. A nevemet persze egyből tudta. - Igen? Én vagyok… - Érdeklődve fürkésztem a lány arcát és vártam még valami reakciót, mondatot, bármit, de… nos, reakciót éppenséggel kaptam, de nem azt, amire számítottam. Megölelt. Nem tudtam, hova tenni és nem is viszonoztam, egyszerűen értetlenül néztem le a lányra. - Figyelj, te… - Kezdtem bele, de ekkor kimondta annak a vámpírnak a nevét. Elkomorodtam. Végre elengedett, így hátrébb léptem. - Meghalt. Esetleg ismerted? – Tettem hozzá a kérdést. Próbáltam elnyomni azt az érzést, ami mindig felütötte a fejét bennem, mikor Damon neve szóba került. Stefan bátyja… egy szörnyeteg volt. Megérdemelte a halált. Tulajdonképpen azzal, hogy meghalt, jót tett az emberiségnek. - Ha Damonről akarsz beszélgetni, akkor nem hinném, hogy jó embernél kopogtatsz. – Bár az tényleg érdekelt, hogy ez a lány honnan ismerte Damont. És ha ismerte… jóban voltak? Máskülönben nem aggódna érte ennyire. Félrepillantottam, majd rövidesen vissza. - Egyébként te ki vagy?
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
A szemeimet felnyitottam. Sokadjára már, de most valami más volt. Mystic Fallsban voltam, a saját lakásomban. Az ágyamban feküdtem, és felmértem a körülöttem lévő dolgokat, hogy meggyőződjek róla, hogy biztos-e, hogy a lakásomban vagyok. Ott voltam. De hogy kerültem oda? Szótlanul felültem az ágyamban, és csak a fejemet forgatva néztem körbe. Ijedten, azt hiszem. Ezúttal, nem Theo nyaralójában voltam, és ezúttal minden olyan... Élethű volt. Pár pillanatig még nézelődtem, majd felkeltem. Felébredtem volna? Vagy csak lehet, hogy Theo és Damon áthozta a testemet a saját lakásomba, és így az álmomban is ott vagyok? Teljesen zavaros volt minden. Első utam levezetett a konyhába. A lépcsőn lassan, a kezemet a falon végig húzva mentem le. Nem hittem a szememnek és a kezeimnek. Minden, még mindig olyan valóságos volt. De, nem lehet. Damon nem halhatott meg. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mi történt Mystic Falls-al, hol vannak a barátaim. Nem, ez úgysem lehet maga a valóság. Vettem egy nagy levegőt, és magabiztosan mentem tovább a lépcsőn le, egészen a konyháig. Leültem a kerek asztalhoz, a fejemet a kezeimbe temettem. - Mikor lesz ennek már vége? Bár, nem akarom, hogy túl hamar vége legyen, mert az azt jelentené, hogy Damon elment. Azt akarom, hogy éljen. Hogy lássa felnőni Lilyt, hogy Elenával együtt lehessen ameddig csak az univerzum megírta a sorsukat. - kezdtem bele a hangos gondolkodásba. - Az univerzum. Milyen ironikus. Az utóbbi években Damon tartott életben. A tudat, hogy mellettem van, hogy vigyáz rám, hogy nem hagy el soha. Most pedig? Most szó szerint, egymásért élünk. Vagy alszunk, vagy én már nem tudom. A hangos gondolataimat megzavarta egy zaj, ami kintről jött. Ekkor felemeltem a fejemet, és összevont szemöldökkel a bejárati ajtó felé néztem. - De hát, itt csak én vagyok - mondtam magamnak. Mi, vagy ki csinálhatna zajt kint. Először az fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy Theo vagy Damon ismét meglátogatnak. Bonnienak köszönhetően, betudnak jutni az elmémbe, ahol néha, egy kis időre beszélgethetünk. De tudjátok, az nem olyan valósághű. Ismét egy zajra csaptam fel a fejem. Elindultam lassan a bejárati ajtó felé, majd a markomba szorítottam lassan a kilincset, és lenyomtam. Amikor kinyitottam az ajtót, végig futott rajtam a hideg, a meleg, a víz, a tűz, a pillangók, az univerzum, minden, amit csak el tud képzelni az ember. A városban élet volt. A postaládám kis ajtaja még himbálózott. Körbe néztem, és láttam amint az autók fel-alá járkálnak, és egy kislány a mamájával és egy kosár gyümölccsel sétálnak el a házam előtt. - Ez... Ez mi? Damon... Damon meghalt? Én most felébredtem? Ténylegesen felébredtem? - azzal az ajtót tárva nyitva hagyva, felszaladtam a szobámba, és az éjjeli szekrényről felkaptam a telefonomat. Damon-t akartam tárcsázni, de nem volt benne a száma. Rákerestem Theora, de az övé sem volt benne. Elena? Senki. Senki telefonszáma nem volt benne. A háttérképemen még én voltam, még egy teljesen régi képen... Összehúztam a szemöldökömet és csak gondolkodtam. - Nem, ez biztos valami félreértés. Vagy lehet, hogy miután elmentek kitöröltek minden számot a telefonomból, hogy majd senkit se tudjak elérni. De miért tették volna ezt? Csak abban az esetben, ha ők elköltöztek engem pedig itt hagytak. Igen! Ez az! - kaptam fel a fejemet. - Biztosan azért hoztak ide, mert ők elköltöztek. És azt akarták, hogy felejtsem el őket... Biztosan ez történt. - ismét csak magamnak mondtam, de ezúttal már eléggé szomorú, ijedt, és kétségbeesett hanggal. Komolyan, már úgy éreztem, hogy teljesen megőrültem. Eszembe jutott a postaláda. - Mit hozhatott vajon a postás? - kiszaladtam érte, bementem, és a kerek asztalhoz ülve próbáltam kinyitni az újságot. Olyan nagy volt, hogy nem is tudtam melyik oldalról merre felé nyissam. Tele volt lapokkal, de azokat nem tűzték volna ám össze, nem-nem. - Na mindegy, Em koncentrálj, most nem ez a lényeg. A dátum. A dátum jelenleg, feltehetőleg, ha ez mai, és ez biztosan mai, mert hallottam, hogy a postást, szóval a mai dátum- itt ledöbbentem - 2017.10.20. Ekkor az újságot lassan elvettem a szemeim elől, az asztalra tettem, és felnéztem kétségbeesett arccal. - 1 év? 1 év telt el? Mégis, hol keressek bárkit is? Damon meghalt? Mindenki itt hagyott?- fogalmazódott meg bennem a rengeteg kérdés, amiket hangosan ki is mondtam. - 10. hónap, ez azt jelenti, hogy Elena tanulni van. Ez azt jelenti, hogy a Whitmooreban van, mert iskola időszak van. Remélem, hogy ott van. - Felkaptam egyből a kabátomat, és kisiettem az ajtón. Amikor kiértem, már nem akartam futni, nem akartam, hogy bármit is észre vegyenek rajtam az emberek. Csak gyorsan sétáltam. Szlalomozva kerülgettem ki az embereket, a fejemet minél jobban próbáltam takarni, hogy ne lássák a kétségbeesett arcomat. Felültem, a legelső buszra, ami velem szembe jött, és ami a Whitmoore-hoz ment. Az út odáig, egy örökké valóságnak tűnt. Pontosabban annyi minden járt a fejemben, hogy azt sem tudtam hova nézzek, hogyan üljek. Alig vártam már, hogy megérkezzek. Eltelt másfél óra, közeledtünk már a célhoz. Hamarosan látni fogom Elenát. El sem hiszem. Biztosan ő is változott, de remélem nem haragszik már rám. - De, ha Damon meghalt... Én... - gondoltam magamban, majd csak sóhajtottam egy nagyot. Az ajtók hirtelen kinyitódtak, én pedig a fejemet felkapva rohantam le a buszról. Elkezdtem keresgélni a bejáratot, de mivel annyira izgultam, hogy fogalmam sem volt kb., hogy hol vagyok, így a bejáratot sem találtam meg. - Megtudod mondani hol a bejárat? A kollégiumba? - szóltam oda egy feltehetőleg, diákhoz. Miután elmagyarázta, hogy merre van, szélsebesen futottam a célom felé, a portán viszont megállítottak. - Neve? - szólt oda unottan a portás. - Em... Emily. Emily Cooper - vágtam rá kicsit akadozva, mert elég régóta nem mondtam ki még a saját nevemet sem. - Elena Gilbert-hez jöttem, hányas a szobája? - 216 - szegezte le biccentve. Én, egy erőltetett, izguló mosolyt dobtam felé, és ezúttal már tényleg, megérkeztem a célomhoz. Az ajtójában álltam. Féltem, nem tudtam hogyan fog rám reagálni. Egy kicsit hallgatóztam, mielőtt bekopogtam volna, de nem hallhattam semmit, mert az ajtó eléggé vastag volt, és nem jött át semmilyen hang. - Remélem itt vagy Elena. - próbáltam biztatni magam, azzal pedig be is kopogtam. Az ajkaimat összeszorítva, nagy szemekkel figyeltem az ajtó minden pontját, hogy mikor fog kinyílni. Pár pillanat múlva ki is nyílt. - Elena? - kezdtem kapkodva venni a levegőt, majd semmi előjel nélkül, semmi félelem nélkül megöleltem. Elképesztő volt ott látni őt, és sőt, elképesztő volt bárkit is látni, mert nem hittem volna, hogy egyszer eljön ez a nap. Elenának feltehetőleg rengeteg kérdése lett volna, de én nem tudtam várni. - Damon? Damon hol van? Meghalt? - engedtem el a lányt az ölelésemből, és kétségbeesett, könnyes szemekkel néztem rá. Ekkor már nem tudtam megszólalni, csak nyeltem egy nagyot, és reméltem, hogy azt mondja, Damon él.
szó || Remélem tetszett
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Jún. 03, 2017 12:30 am
Szabad játéktér!
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egyáltalán nem örültem a gonosz hasonmásom felbukkanásának. Főleg nem itt, a Whitmore kollégiumban, ami… mondhatni, az én „területem”. Nem akartam, hogy Mystic Falls után itt is elkezdte a gyerekes játékait. Óvni akartam ezt a helyet tőle, de nem tudtam, hogyan tehetném meg. Másrészt azt sem tudtam, meddig tudom fenntartani a „minden a legnagyobb rendben van”féle álcámat. Komolyan, mit keres itt? A szavai azért eléggé mellbe vágtak. Igen, se Damon, se Stefan. Tudom magamtól is, anélkül, hogy az arcomba vágná. - Csak ezért jöttél? – Álltam fel az ágyról és végigmértem. Kicsit bánom, hogy annak idején Damon megállított és nem tudtam ledugni a torkán azt a nyavalyás gyógyírt. Most nem fájna a fejem ettől a vámpírtól. Örülnie kellene, hogy él és virul, és valahol ezer km-rel odébb lennie, ahol se én, se más nem találhatja meg. Bárcsak most is a menekülős korszakát élné, mint mikor Klaus elől futott. Sóhajtottam, majd karbatettem a kezeimet. - Nincs most hangulatom a kedves kis bájcsevejhez, Katherine. Biztos van jobb dolgod, mint itt lenni. Ugye? – Néztem rá jelentőségteljesen, majd odaléptem hozzá és megfogtam a vállát, hogy kitoljam a szobából. Nem akartam a küszöbnél beljebb látni. Vicces, hogy az embernek már a kollégiumi szobájában sem lehet nyugta. - Egyáltalán honnan tudtad, hogy ez az én szobám? – Néztem rá kissé érdeklődve, bár a válasz bizonyára a megigézés egyszerűségében rejlett. Vagy… egyszerűen csak eljátszott engem, meg azt, hogy elfelejtette, melyik az én szobám? Egy valami azonban megfordult a fejemben. Lehet, hogy ő Katherine Pierce, de Stefant valóban szerette és lehet, most is szereti. Talán ő is aggódik érte valahol és ezért van itt? Tudni akarja, mi van vele? Ezen gondolkodtam, de végül nem kérdeztem rá. Talán el sem mondaná.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Egy ideje nem jártam Mystic Fallsban és annak a környékén, de kapcsolataim természetesen mindenhol vannak így elég hamar sikerült tudomást szereznem arról, hogy Damonék végezni akartak a Vándorokkal és ezt úgy csinálták, hogy Damon és a drágalátos hasonmásom egy öngyilkos-akcióba kezdtek bele. Nah, nem mintha bármikor is bánnám Elena halálát, de Damonért azért kár lenne. Az említett, néven nem nevezett forrásomtól tudok minden részletes információt is. Azt, hogy Tyler vérfarkas lett és nem hibrid, azt, hogy Stefan vissza tért, azt is, hogy a végén még Lexi, Stefan legjobb és a jó úton tartó barátja is vissza tért. Ez így minden happy end egy külsős szemlélőnek, de akkor vajon hol van a kis történetükben a bökkenő, a rossz kifejlet? Nos, az, hogy Damon nem tért vissza, ahogyan Bonnie is meghalt. Elenáék vissza kapták a barátaikat, de elvesztettek számukra két fontos személyt. Bon-Bon sem volt sosem a szívem csücske, szóval innen, ha sajnálnom kéne a kis bagázsukból bárkit is az Damon. Nah meg természetesen Stefan. Ő mindig is fontos volt számomra, nem véletlenül örültem meg annak, hogy kb 3 hónappal ezelőtt Georgia-ban, azon belül is Savannah városában. Össze tört volt, nem tud mit kezdeni magával a testvére nélkül és szerintem, ha akkor éppen nem lépek közbe és nem találok rá akkor az a vérfarkas széttépte volna őt, de legjobb esetben is megharapta volna, azt pedig nem élte volna túl, mert nem hiszem, hogy Klaus lett volna olyan nagylelkű ismételten vele, velük, hogy adjon Stefannak a véréből csak azért, hogy ne haljon meg. Stefan és én mindig is jó kis csapat voltunk, nem egyszer segítettem már neki akkor amikor szorult a húrok a nyaka körül, szóval abban a rövidke kis pár napban jól éreztem magamat vele és elő jöttek a régi emlékek. De ennyi, vége van, én pedig ismételten itt vagyok Mystic Fallsban. Hogy miért? Részben azért, mert premierplánban akarom nézni a drága hasonmásom szenvedését, hogy mindkét Salvatore-fiút elveszítette, másrészről pedig van pár lerendezetlen ügyem a lányommal, Nadiaval. Itt hagytam amikor elmenekültem, de itt vagyok, hátha sikerül rendbe hoznom a vele való kapcsolatomat. Nem tagadom, nem vagyok minta anya és sok mindent csinálhatnék másként, de egy valami biztos: nagyon szeretem őt, még akkor is, ha ezt nehéz volt még magamnak is bevallanom. Ő lett számomra a gyenge pont. A Whitmore fősulira megyek és egyből elindulok Elena szobája felé. - Oh, drága hasonmásom. Elég ramatyul nézel ki. – mondom gunyoros hangnemben miközben megejtek egy gúnyos vigyort is. - Mond csak. Milyen érzés elveszíteni mindenkit akit valaha szerettél? – neki dőlök az ajtófélfának és a fejemet oldalra biccentve figyelem őt.
■ ■ béna lett, még bele kell rázódnom ■ ■ ■ ■credit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Ápr. 15, 2017 10:42 pm
Elena & Katherine
Nem is tudom, mit gondoltam. Varázsütésre úgy dönt, hazajön velem? Ezt még én sem gondolhattam komolyan. Lehet, hogy régen együtt voltunk és ma is közel állunk egymáshoz, de már nincs az, hogy ugrik minden szavamra. És ez így is van jól, de… mégis. Miért van az, hogy se Damon, se Stefan nincs? Damon halálát sosem leszek képes elviselni. Különösen akkor fojtogatja a torkomat sírás, mikor egyedül vagyok és elmerülhetek a gondolataimban. Ahogyan most is. Hogy tereljem kissé a figyelmem, pakolászni kezdek. De ez sem valami jó ötlet, ugyanis a kezem ügyébe akad egy doboz. Ahogy pedig kinyitom, szembesülök egy csomó képpel, amin… Damonnel vagyunk. Rengeteg közös élményünk van. Annyira hiányzik. Annyira fáj… hogy nincs itt. Pedig megígérte, hogy visszajön. Hogy ez csak egy „fél-öngyilkos küldetés, mert sokan visszatérnek a másik oldalról és ő is köztük lesz”. Hazudott. Tudom, hogy nem az ő hibája. Visszaért időben, csak épp… csak épp… arra nem volt már idő, hogy Bonniet megérintse és átkeljen rajta. Majdnem lecsordult az első könnycsepp az arcomon, amikor lépteket hallottam. Nem tudtam, ki a léptek tulajdonosa, de azt tudtam, hogy nem akarom, hogy bárki sírni lásson. Fenn akarom tartani annak a látszatát, hogy már minden rendben van velem. Eddig egész jól megy. Talán még Caroline sem gyanakszik, ennek pedig örülök. Gyorsan elraktam az egyik fiókba a dobozt, a fotókkal együtt, majd egy könyvet kaptam a kezembe és azzal ültem vissza az ágyra. Kinyitottam és úgy tettem, mintha épp tanulnék. Játsszuk a minta tanulót, Elena. A legjobb álca. De ahogy kinyílt az ajtó és megpillantottam másodmagam… sóhajtottam egy nagyot. - Katherine… már csak te hiányoztál. – Egyáltalán nem örültem, hogy idejött. Egyáltalán miért van itt? Másrészt honnan tudta, hogy itt vagyok? – Mit akarsz itt? Tettem fel a kérdést, miközben összecsaptam a könyvet és félreraktam.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Az utóbbi napokban egyre inkább felszabadultam. Úgy éreztem magam, mintha teljesen kicseréltek volna. Egy délután Alariccal egyszerűen csodákra képes. Hosszasan beszélgettünk Bonnieról. Arról, hogy meghalt és hogy mit érzek emiatt. Az üresség, a legjobb barátnőm hiánya. Sírtam miatta, de Alaric megvigasztalt. Azt mondta, minden rendben lesz és azóta valahogy… tényleg így éreztem. Azon gondolkodtam, hogy felhívom Carolinet és elhívom egy buliba, hisz nagyon rég nem mentünk el szórakozni és úgy éreztem, rá is rá fér, de aztán nem nyúltam a telefonért. Ő még nem volt képes feldolgozni a jelenlegi helyzetet. Nem elég, hogy Bonnie nem volt itt többé, de Stefan… még is elhagyott minket. Azaz őt. Sokáig nem akartam észrevenni azt, hogy ők ketten mennyire, de mennyire összeillenek. Lehet, Caroline néha kiborító és igen, irányításmániás, de valahogy Stefanhoz mégis illett ez a jellem. Stefannal kiegészítették egymást. És az volt a durva az egészben, hogy még mindig külön voltak. Ott vibrált a levegő körülöttük… és most mégis km-ekre voltak egymástól. Egyszer elmentem Stefan után, hogy hazahozzam, de egyszerűen nem hallgatott rám. Emlékeztem arra, hogy valamiről még vitatkoztunk is, de már nem rémlett, hogy pontosan mi is volt az. Egy sóhajjal a szekrényemhez léptem. Újból megfogalmazódott bennem, hogy felhívom Carolinet… igen, talán mégis ezt kellene tennem. Sóhajtottam egy aprót, miközben elővettem egy ruhát és magamhoz mértem. A tükör felé is odafordultam, hogy lássam, körülbelül hogy áll rajtam.
A szemeimet felnyitottam. Sokadjára már, de most valami más volt. Mystic Fallsban voltam, a saját lakásomban. Az ágyamban feküdtem, és felmértem a körülöttem lévő dolgokat, hogy meggyőződjek róla, hogy biztos-e, hogy a lakásomban vagyok. Ott voltam. De hogy kerültem oda? Szótlanul felültem az ágyamban, és csak a fejemet forgatva néztem körbe. Ijedten, azt hiszem. Ezúttal, nem Theo nyaralójában voltam, és ezúttal minden olyan... Élethű volt. Pár pillanatig még nézelődtem, majd felkeltem. Felébredtem volna? Vagy csak lehet, hogy Theo és Damon áthozta a testemet a saját lakásomba, és így az álmomban is ott vagyok? Teljesen zavaros volt minden. Első utam levezetett a konyhába. A lépcsőn lassan, a kezemet a falon végig húzva mentem le. Nem hittem a szememnek és a kezeimnek. Minden, még mindig olyan valóságos volt. De, nem lehet. Damon nem halhatott meg. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mi történt Mystic Falls-al, hol vannak a barátaim. Nem, ez úgysem lehet maga a valóság. Vettem egy nagy levegőt, és magabiztosan mentem tovább a lépcsőn le, egészen a konyháig. Leültem a kerek asztalhoz, a fejemet a kezeimbe temettem. 
■ ■