"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Néha furcsa volt belegondolni, hogyan lehettünk barátnők Carolineal. Néha, mintha tüzet tűzzel próbált volna oltani az ember, annyira nem voltunk összhangban. És néha olyan szitokszavakat vágtunk egymás fejéhez, hogy más talán már rég hátrahagyta volna a másikat. De mi nem. A történtek ellenére mindig barátnők maradtunk. Néha én voltam kiakasztó, néha pedig őt kellett ráncba szedni, de határozottan vallom, hogy ő rengeteget változott. A jó irányba. Ellenben én túl sok időt töltöttem a hasonmásom és Sierra hatása alatt. Nem tudtam, hogy mennyire lehet megmenteni a barátságunkat. De bíztam abban, amit Stefan mondott. Ő helyettem is hitt a barátságunkban és abban, hogy minden akadályt legyőzünk most is, mint már annyi alkalommal. Nem tudtam, jó ötlet-e bemenni az épületbe, de nem volt választásom, mikor nem kaptam érdemi választ. Már abban sem voltam biztos, itthon van-e egyáltalán – azt tudtam, hogy Stefan nincs, hisz az általam küldött üzenet miatt tudtam, hogy a Grillben lesz és engem vár majd. De helyettem Bonnie fogja ott várni. Lelkiekben már készültem az ezért járó fejmosásra, de Caroline látványa végül kizökkentett. Nagyot nyeltem. - Bocsi, nyitva volt az ajtó és… - Az ajtó irányába mutogattam, amerről jöttem és kissé kínosan tettem felé még egy lépést. Aztán megálltam. Emlékeztem rá, hogy legutóbb, amikor váratlanul megjelentem itt, mennyire rosszul sültek el a dolgok. - …mielőtt azt gondolnád, hogy rossz szándék vezérel, hidd el, hogy ezúttal nem. Önmagam vagyok, Caroline - A kezeimet is felemeltem, hogy alátámasszam a szavaimat. – Sajnálom, ami történt. Vagyis amiket mondtam és… tettem… - Nem akartam nagyon belemenni, de tudtam, hogy valamennyire mindenképp bele fogunk. Szinte már vártam a jól megérdemelt fejmosást tőle, még akkor is, ha tényleg nem tehettem semmiről. Mindannyian ismertük Katherine-t és a módszereit, de az biztos volt, hogy túl messzire ment. Másrészt nem tudtam, végül miért engedett el. Bár ha a napfénygyűrűm hiányát néztem, biztos volt ezzel is terve.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Mindannyian követtünk el dolgokat, amelyekre nem feltétlenül voltunk büszkék. Lehetett szó arról, hogy egyszerűen csak sarokba szorítva éreztük magunkat és a helyzet megkívánta, hogy olyat tegyünk, amiről nagyon jól tudtuk, hogy később megbánjuk majd. De mégis valahogy azoknak volt sokkal nagyobb súlya a lelkünkön, amiket akkor vittünk véghez, mikor nem éreztünk semmit. A legtöbb esetben az is a saját döntésünk következménye volt. Csak akkor a mércét akartunk kidobni az ablakon, mintha mit sem jelentett volna. Nem voltak határok, nem volt instant bűntudat, ami megálljt parancsolhatott volna. Csak a teljes pusztítás lebegett a szemünk előtt és nem tudtuk, hogyan állhatnánk meg, mert nem akartunk. Őszintén remélem, hogy Bonnie és Stefan valahogy megoldják majd egymás között a dolgaikat, hiszen tudom, hogy nem egyszerű Bonnie-nak elveszíteni Enzo-t, de ahányszor visszatáncoltak már a többiek a halálból biztos van valami módja, hogy őt is visszahozzuk annak ellenére, hogy az utóbbi időben kifogytunk lehetőségekből, ami ezt illeti. Most, hogy Stefan Bonnie-val találkozott nem tudtam, hogy mégis mivel üssem el az időt, ami nem csinál belőlem egy komplett őrültet ezért takarítani kezdtem. Az egész házat kis híján felforgattam és a vámpírsebességemnek köszönhetően gyorsan haladtam. Mivel szerettem volna még ma az egész házzal végezni kénytlene voltam élni ezzel a lehetőséggel, mert amúgy hetekbe is telhetne rendbe tenni itt mindent. Észre se vettem, hogy kopogtatott valaki csak a nevemre figyeltem fel és amikor a hang irányába indultam egy pillanatra meg is torpantam, amikor annak forrásán állapodott meg a tekintetem. - Elena? - Nem láttam már azóta igazából, hogy úgymond újra önmaga és már eljutottam kicsit arra a pontra, hogy szinte az volt a furcsa, hogy újra önmaga volt.
wore her scars as her best attire
A stunning dress made of ∫hellfire ∫.
Az álarc mögött :
∫ winnie the pooh ∫
Szer. Jan. 27, 2021 12:48 pm
To: Caroline Forbes-Salvatore
I'm gonna stand by you
Lehet, hogy elszúrtam valamit. Oké, a múltban több mindent, mint azt fel tudtam volna sorolni, de most egészen másra gondoltam. Valami frissre. Nem tudtam, hogy Stefan és Bonnie találkozója, amit én idéztem elő, mennyire lesz sikeres és nem tudtam már magamban tartani sem ezt. Viszont ez előidézte azt, hogy fel akarjam keresni Caroline-t, akivel, mióta visszatértem, még nem találkoztam. Tőle tartottam a leginkább, mert ő volt az, akit talán a leginkább kiakasztottam a kikapcsolt és agymosott énemmel. Sajnos túl sok dolgot tudtam felidézni magamban arra vonatkozóan, milyen ostobaságokat vágtam hozzá. Megcsóváltam a fejemet, majd ahogy odaértem a Salvatore ház ajtajához, már kopogtam is. Azonban, ha nem nyitott hamar ajtót, akkor a kilincsre csúszott a kezem, hogy lenyomjam azt. Minél előbb túl kellett esnünk ezen a találkozón és még hamarabb át akartam lendülni Stefan és Bonnie helyzetére… nem bírtam elnézni, hogy két barátom ennyire kerüli egymást és nincsenek jóban. Tudtam, hogy sok dologról maradtam le, de sosem hittem volna, hogy ekkora széthúzás lesz a csapatban, ha valaha sikerül visszatérnem. - Caroline? – Az előszobában álltam meg, inkább ott várakoztam, mikor bukkan fel a barátnőm. Reméltem, hogy Stefannak igaza lesz és nem utál annyira, mint azt én hiszem a történtek után.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Kezdőlap
❀ 
Mindannyian követtünk el dolgokat, amelyekre nem feltétlenül voltunk büszkék. Lehetett szó arról, hogy egyszerűen csak sarokba szorítva éreztük magunkat és a helyzet megkívánta, hogy olyat tegyünk, amiről nagyon jól tudtuk, hogy később megbánjuk majd. De mégis valahogy azoknak volt sokkal nagyobb súlya a lelkünkön, amiket akkor vittünk véghez, mikor nem éreztünk semmit. A legtöbb esetben az is a saját döntésünk következménye volt. Csak akkor a mércét akartunk kidobni az ablakon, mintha mit sem jelentett volna. Nem voltak határok, nem volt instant bűntudat, ami megálljt parancsolhatott volna. Csak a teljes pusztítás lebegett a szemünk előtt és nem tudtuk, hogyan állhatnánk meg, mert nem akartunk. 
❀ 
