Ha már Hastings ügyében nem haladtunk előrébb, legalább azt reméltem, Elliot és Denise sikerrel járnak a projekttel kapcsolatban. Bár őszintén bevallom, a magam részéről nem sok reményt fűztem hozzá, mindössze csak egy kósza ötlet volt, hogy esetleg be tudjuk-e mérni a kardokat. Különlegesek voltak és mint olyanok, egyediek; szóval a reményem talán nem volt alaptalan. De a sikeresség már csak rajtuk múlt. Az utóbbi időben már sok mindent felmutattak, így tudtam, hogy értenek ahhoz, amit csinálnak. Az eszükkel segítették az egész szervezetet, de ez az ő esetükben pont elég volt. Bár, őszintén szólva Elliotot szívesen kiképeztem volna. De sosem ajánlottam fel neki, mint igazából senkinek sem. Lizziet is csak azért vállaltam el, mert Blair épp nem ért rá – bár végül egész jól sült el.
Az alagsorba vezető lépcsőn haladtam lefelé, a kutatólabor irányába, miközben újra meg újra elgondolkodtam azon, vajon Hazel után miféle embert választ majd a kard. Múltkor Blairrel sikeresen kitárgyaltuk, hogy mind törött lelkek vagyunk és talán azért sodort minket össze a sors, hogy kitöltsük az űrt a másik szívében. Jó volt ilyen teóriákat gyártani, még akkor is, ha nem volt semmi valódi alapja. Hisz nem tudtuk, a kard honnan származik, miért választ ki minket, vagy miért irányít. Azt sem tudhattuk biztosra, hogy Jó. Habár visszagondolva Lizzie szavaira… bizakodhattam abban, hogy Jó. A mágiánk legalábbis tisztább volt, mint amit ő valaha is elszívott másokból.
Megálltam végül az ajtó előtt és pont hallottam a csörömpölést, így azonnal benyitottam, kopogás nélkül.
- Elliot? – Hallottam, hogy beszél, de azt nem, hogy kihez. Azt hittem, ma Denise nincs bent… beljebb lépkedtem. – Minden oké, Elliot? – Álltam meg végül mögötte. Láttam, hogy megijedt és ezt szavakkal is alátámasztotta. – Mi folyik itt? Minden rendben? – Kérdeztem újra, a földön heverő összetört fiolákra nézve, majd vissza a fiúra. – Van valaki veled? – Körbefuttattam a tekintetem a helyiségen, de nem láttam senkit.

Valahogy a csapat részévé szerettem volna válni, főleg meghálálni azt, amiért befogadtak mindkettőnket. Mindenképpen hasznosítani akartam a tudásomat és bár hiába vágytam terepmunkára, az én helyem mégis csak a technikai részlegnél volt. Ha mással nem is tudtam, de legalább ezzel segítettem a társaimat. Én így voltam vele, gondolom Denise is hasonlóképpen érzett, ezért is vetettünk fel egy ötletet az Ötöknek, hogy mi lenne, ha létrehoznánk egy szerkezetet, ami megtalálná a kardokat. Pontosabban, ami bemérné azt a helyet, ahol éppen tartózkodnak azok a tárgyak. Elfogadták a javaslatot és rögtön hozzá is kezdtünk a feladathoz… több napig dolgoztunk Denise-szel, míg kísérleti stádiumra nem jutottunk. Rengeteg próbába és időbe telt, hogy közelebb jussunk a megoldáshoz és talán kijelenthetem, hogy megvagyunk. Persze meglehet, hogy a mostani kísérlet is kudarcba fullad, de mint mindig, egy próbát megér… Ezért is döntöttem el, hogy korábban bemegyek a laborba még Dinnie előtt. Előveszek minden fontos eszközt és így bőven lehet időnk felkészülni Isaac fogadására. Viszont amint a laboratórium ajtajához értem, hirtelen megtorpantam… Mielőtt benyitottam volna, akkor láttam meg az ablakon keresztül, hogy valaki a fiolákkal babrálgat odabent. Teljesen idegen volt a számomra, mivel kettőnkön kívül senki sem használja ezt a helyiséget. Lassan és hallkan léptem be, majd az ember felé vettem az irányt. Önvédelemből kaptunk egy sokkolót, így azzal a kezemben haladtam egyre közelebb hozzá. Amint a köztünk levő távolság elérte a két métert, abban a pillanatban fordult felém az idegen és őrült arccal, a kezeiben a fiolákat rázva morgott rám… Apám volt az… – Jézusom! – Majdnem felugrottam a terem közepén levő asztalra, azonban szerencsére csak az oldalának ütköztem neki. Nem lett volna jó, ha megtörténik, hiszen minden munka, illetve kísérletezésre váró tárgy ott hevert. Ha a testemet csak úgy rávetettem volna, a fáradozásunknak lőttek… Mindent kezdhettünk volna elölről… – Te, mit keresel itt? – Néztem rá mérgesen… Nem elég, hogy amióta itt vagyok, látom őt, de még véletlenszerű helyeken is megjelenik… Csoda, hogy eddig nem vette észre senki… Az is lehet, hogy csak én látom, viszont akkor eléggé furcsán nézhet ki az, hogy beszélek a semmihez… – Mit művelsz? Tedd le azokat! – Mordultam rá erőteljesen… Rögtön felismertem a két fiolában levő elemeket. Nátrium és Klór… Ha össze is vegyíti azokat, csak sót fog kapni, tehát amiatt nem aggódtam. Az utasításomra azonban kinyújtotta a karjait és egy mozdulattal elengedte az üvegcséket. A padlóra érkezve darabokra törtek… – Nem így gondoltam… – A földre néztem, majd rá érthetetlenül, hogy vajon ez mire volt jó… bár tudom… plusz munka, mert fel kellett söpörnöm az egészet… így elő is vettem a seprűt meg a lapátot. Miközben csináltam a dolgomat, szúrós tekintettel figyeltem őt, viszont nem tudtam sokáig rajta tartani a szememet, mivel egy mosollyal az arcán köddé is vált… Ekkor nyílt ki az ajtó… Ahogy meghallottam, azzal a lendülettel fordultam oda… – Jaj, Isaac! – Szinte kiugrottam a cipőmből. Kirázott a hideg, ahogy megjelent hirtelen a semmiből… Egy nagyot nyeltem. – A szívbajt hoztad rám! – Kaptam is a mellkasomhoz a kezemet. – Későbbre vártalak! – Közöltem vele, majd folytattam a takarítást.

489 Words ••• Somebody ••• note: Isaac ••• kredit