"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A szavaira én magam is a szemeimet forgattam, hiszen egyáltalán nem így értettem! Csupán arra próbáltam célozni, hogy koránt sem olyan gonosz és rossz, mint láttatni akarja magát, hisz nekem sem volt képes igazán ártani… amikor rám támadt, pusztán meg akart félemlíteni, hogy távolságot tartsak tőle. Talán védeni akarta magát tőlem, nem tudom. Vagy talán csak tényleg nem jelentettem neki semmit, vagy legalábbis nem annyit, mint ő nekem. - Te is tudod, hogy ezt nem így értettem, ugye, Astrid? – Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy tovább beszélt. Legfőképp azért, amit mondott. Megráztam gyengén a fejemet. - Nem csak állítom, hanem tényleg így van. De láttad. Engedtem, hogy az emlékeimbe mássz és lásd, mit jelentesz nekem… tényleg semmit nem számít mindez? Tényleg csak egy délibábot kergettem az elmúlt években? Miattad dolgozom a Second Chance-ben, hogy olyanoknak segítsek, akik elveszítettek valakit… és a rendőrség már nem segít nekik – Tudtam, hogy ez sem fogja érdekelni, vagy csak sejtettem, a lényeg ugyanaz volt. Végül elhallgattam és a kezünkre pillantottam, amit időközben sikerült megfognom. Hisz ezúttal nem húzódott el tőlem. Felemeltem a kezünket magunk közé, tenyeremet az övébe simítva, majd a lányra néztem. - Nem érdekel, hány akadályt gurítasz elém, engem nem rázol le könnyen… - Oké, magam sem tudtam, hány pofont bírok ki tőle, de szerettem és szeretem, ezen pedig aligha változtatott volna pillanatok alatt néhány keresetlen szó, vagy tett. Bár múltkor, mikor ténylegesen rám támadt, megfordult a fejemben, hogy tényleg fel kéne adnom és elfelejtenem őt, de hiába az ész érvek, ha a szív másképp rendelkezik, ugye? Képtelen voltam elfelejteni azt a lányt, akiért éltem. Hisz miatta léteztem. Nem másért.
Nem akartam, hogy a közelemben legyen, mert csak elhomályosította előttem a célomat és erre egyáltalán nem volt szükségem. Nem akartam kételkedni mindabban, amiben veszettül hittem ő pedig mindennek az alapját akarta darabokra törni. Kérdésére csak megforgattam a szemeimet, majd a következő mondatára egyenest felhorkantottam. - Aztán így higgye el az ember, hogy nem gondolták velejéig romlottak a kezdetektől fogva. Hisz mit nekem kiontani egy életet, nemde? - Habár gyűlöltem a szüleimet azért, mert nem adták meg nekem azt a szeretett, amire vágytam sosem terveztem kiontani az életüket. Egyszerűen csak nem tudtam uralkodni magamon és már elegem lett a folyamatos fájdalomból, ami a mellkasomat marcangolta. De soha senki nem értett meg engem, ahogyan ők sem. Ez pedig nem ma fog megváltozni. - Én nem akarok beszélni Darren. Azt akarom, hogy hagyj békén felejts el, tekints halottnak, ha úgy könnyebb. Nem fogok mindent eldobni azért, mert te azt állítod, hogy szeretsz. Nem őrültem meg teljesen. - Mindig a szörnyeteget látták bennem most pedig, hogy tényleg azzá váltam, akinek gondoltak még ez is az én hibám. Nekem kellene elfogadnom a segítségét, hogy aztán a hős megmentőm szerepében tündökölhessen ő is meg mindenki, miközben rám csak örökké úgy fognak emlékezni, hogy a lány, aki teljesen megőrült meg képzelődött. Hiába lennék az, aki szeretné, hogy legyek, akkor is a múltam határozna meg. Ahogy régen is most is teljesen mindegy volt, hogy mégis mit csinálok senki véleményét nem tudom megváltoztatni. Újra utánam nyúl vagyis a kezemhez, de most nem ellenkezem. Gyűlölöm, hogy a kettős érzéseim közül sosem tudom, hogy melyik fog győzedelmeskedni. Szeretném, ha megérintene, ha magához húzna ugyanakkor pontosan tudom, hogy erre van a legkevésbé szükségem. Mert ezzel csak beleesek a hálójába, ahonnét nem tudok kikászálódni, mégsem tudom elhúzni most a kezemet, mert nem tehetek róla, de jó érzés és hiányzott. Még akkor is, ha mindez semmin sem változtat.
Ostoba voltam, és menthetetlenül szerelmes is. Kettő az egyben, király. Vagyis nem, egyáltalán nem volt az. Bárcsak kitörölhettem volna mindazt, amit Astrid iránt éreztem…! De az élet nem volt ennyire egyszerű. Nem tudtam őt elfelejteni egyik pillanatról a másikra és őszintén? Évek alatt sem sikerült, szóval tényleg menthetetlenül idióta voltam. Hiszen ki az a hülye rajtam kívül, aki olyanba szeret bele, aki inkább választja a bosszú hadjáratát olyan ellen, aki amúgy nem is vétett ellene, mintsem… a szerelmet? Ha egyáltalán tényleg szeret. Nem voltam benne biztos. Semmiben sem. Megpróbáltam megállítani, avagy elkapni a karját, de nem sikerült. Elhúzódott tőlem és egyáltalán nem lepődtem meg. Ennél jobban talán nem is éreztethette volna, mennyire nincs ínyére a jelenlétem, vagy egyáltalán a létezésem. Tényleg, miért nem ölt meg, ha annyira nem kívánatos személy vagyok neki? Bosszantott, nem kicsit, az, ahogyan viselkedett. Amiket kiejtett a száján. Mély levegőt vettem. - Mondd, miért vagy ennyire mérhetetlenül makacs, Astrid? – Kérdeztem, és még hatásszünetet is hagytam, bár azt leginkább azért, mert azon törtem a fejem, mit, mégis mit vághatnék a fejéhez, amitől észhez térne. – Ha tényleg ennyire nem kívánsz az életedbe, miért nem öltél meg, amikor volt rá lehetőséged? Vagy miért nem teszed meg most? – Szegeztem neki végül a kérdéseket, makacsul kihúzva magam. Határozott tekintettel meredtem rá, a szemeit fürkészve, mintha csak kiolvashatnék belőle bármit is. – Ha viszont nem akarsz ártani nekem, akkor beszéljünk. Nem tudom, hol és hogyan siklott félre ez az egész, de valahol nagyon félrement és talán csak meg kellene beszélnünk – Tettem hozzá, már sokkal lágyabb hangszínnel, mint az előbb. – Én nem tudok csak úgy továbblépni, Astrid. Évek alatt sem ment, nem hogy most, néhány hét alatt, mikor tudom… hogy élsz. Mikor végre megtaláltalak. Te sem gondolhatod komolyan, hogy hagylak újra kicsúszni a kezeim közül… ugye? – Közelebb léptem hozzá, újból megpróbálva megfogni a karját, vagyis, ezúttal inkább a kezét. Még élt bennem egy halvány reménysugár az iránt, hogy lehet kettőnkből valami. Pedig világosan elmondta, hogy nem. Most is elmondta. De nem bírtam feladni. Egyszerűen nem ment.
Ha teljesen sosem tudtam igazán, hogy ki is Darren, vagy mi is játszódik le a fejében abban biztos lehettem volna, hogy nem fogja olyan könnyedén feladni, mint azt szerettem volna. Két külön dolgot akartunk. Meg akart változtatni ahelyett, hogy elfogadta volna, hogy az vagy, akinek mindig is hittek. A család örökös fekete báránya, aki semmire sem volt méltó igazán. Most pedig, hogy már nem érdekel, hogy bárkinek is megfeleljek és sokkal inkább elveszem azt, amire szükségem hirtelen a megmentőmmé akar válni, mikor legtöbbször észre sem vett. Lehet, hogy neki csak egy arc voltam a tömegben, vagy talán mégsem és tényleg szeretett volna közelebb kerülni hozzám az igazat már sosem fogom megtudni. Vagy, ha meg is tudom nem vagyok benne biztos, hogy bízhatom benne. Megannyi kétely szőtte be az életemet, hogy már nehezen hiszek szavaknak és apró emlékfoszlányoknak, amelyek mára már semmit sem jelentenek. Amint találkozik vele a tekintetem menekülőre fogom és szeretném azt hinni, hogy ő is pontosan ugyanezt teszi, hiszen el kell sétálnunk egymás mellett, mintha nem is ismernénk a másikat, máskülönben csak még több szenvedésben részesítjük magunkat. Lehet, hogy ő erre vevő, de én korántsem, hiszen egész életemben eleget szenvedtem, hogy feleslegesen ne akarjam kitenni magam ennek. Mielőtt még megérinthetne magamhoz húzom a karomat ezzel is elkerülve minden felesleges érzést, amelyet az érintése csalogatna elő belőlem a felszínre. - Nem kell idegenként rám nézned, de utánam sem kell rohannod. Semmi közünk egymáshoz és ez így is marad. - Egy részem szeretné, ha végre mindenem meglehetne. A hatalom, a célom elérése és Darren. Azonban ezek közül csak kettő kompatibilis egymással a harmadikat pedig kénytelen vagyok elengedni ha nem akarok ennél is többet veszíteni.
Ennyire még soha nem éreztem magányosnak magam karácsonykor; pedig nem ez volt az első, amit egyedül töltöttem. Azonban ez volt az első, mikor olyan pokolian egyedül éreztem magam. Tudtam, hogy végleg elveszítettem valakit, aki fontos volt nekem és ez fájt. A karácsonyi hangulat emiatt egyáltalán nem érintett meg. Még csak fel sem díszítettem a lakásban a műfenyőt, hiába állítottam fel – egyszerűen nem volt hozzá semmi indíttatásom. Heathert hívhattam volna talán, hogy ne legyek egyedül, de őt sem akartam elszakítani az övéitől. Úgy tudtam, hogy Damiennel találkozik a napokban és most, hogy újra egymásra találtak, eszem ágában nem volt szétszakítani őket. De talán szükségem lett volna egy barátra. Rá. Talán mert ő értett meg engem igazán, főleg ebben a helyzetben. Végül úgy döntöttem, sétálok egyet a városban. Habár ezt az első 10 perc után meg is bántam, mert szinte gyomorszájon vágott a sok boldog párocska, család, apa-anya és gyerekek, nagymamák és nagypapák, miközben az újabb forrócsokit veszik az unokának. Sosem sajnáltam senkitől a boldogságot, most sem, inkább az szomorított el, hogy nekem nem jutott ki belőle egy kicsi sem idén. Vagy inkább egész életemben. Hisz végig csak egy délibábot kergettem, Astrid személyében, aki előbb választotta a hatalmat, a pusztítást, mint bármi mást. Engem. Pedig, ha tényleg szeretett volna, vagy szeret, nem lök el magától. Legalábbis én így éreztem. De döntött és nem volt jogom tovább ostromolni őt. Hisz… úgy éreztem, végig hiba volt az egész. Ostoba voltam. Aztán természetesen ki mást pillanthattam volna meg, ha nem őt? Le is fagytam, annyira elkezdtem bámulni, zsebredugott kezekkel állva. Még nekem is jött egy kisgyerek, amiatt eszméltem fel és néztem rá, majd vissza a lányra. A tekintetünk ekkor olvadt egybe. Hosszan figyeltem, nem akartam elereszteni, de ő félrefordította a fejét és elindult. Nyilván nem felém, miért is tette volna? Mérlegeltem néhány másodpercig, mit tegyek, végül utána indultam, sietős léptekkel, megkockáztatva, hogy ezúttal is rám támad, vagy elküld a fenébe. - Astrid, várj! Ne rohanj így el! – Amint a közelébe értem, kezemmel nyúltam a karjáért, hogy megérinthessem. – Tudom, hogy mit mondtál múltkor, el is fogadtam, de… nem tudok rád idegenként nézni – Magyaráztam, sőt mi több, daráltam a szavakat, majd végül mélyen szívtam magamba a levegőt.
A karácsonyi időszak egyike a legnehezebbeknek. Ilyenkor sokkal könnyedebben terelődnek el a gondolataim. Akármerre nézek boldog családokat látok, ahogyan együtt vásárolják egymásnak a hőn vágyott dolgaikat és egy kis időre mindenki megfeledkezik a problémáikról és létrejön valamiféle tökéletes harmónia, ami nálunk vagy soha nem sikerült még ilyenkor sem. Persze a testvéremet még jobban körbeugrálták, mint általában. De ez csak azt jelentette, hogy még jobban közutálat tárgyává váltam. Gyűlölöm, hogy ez a csodagyógyszer, amely minden családot képes volt egy jobb helyre rántani nálunk sosem működött. Nem szerettem, ha elterelődik a figyelmem arról, ami fontos és jelenleg sokkal fontosabb volt bármi más, mint a saját sebeim nyalogatása. Mégis valahogy egy idő után magához vonzott az egyik kirakat amelyben egy tökéletes család képe volt lefestve, ahogy megajándékozzák őket. Nem tudom, hogy ennek miért is kellene melegséget sugároznia, mikor ezek a próbababák sokkal ijesztőbbeknek tűnnek, mint bármi másnak. Legszívesebben az egészet felégetném, de minél tovább néztem őket annál inkább csak azt láttam, hogy mindez pontosan az, aminek látszik. Egy rettenetesen beállított hamis kép, amelynek ha a felszíne alá tekint valaki rögtön rájön, hogy az egész nem más, mint egy hatalmas hazugság. Sokáig próbáltam hazugságban élni, hogy talán tehetek valamit azért, hogy engem is elfogadjanak, de elég hamar szembesülnöm kellett az igazsággal, hogy a szemükben mindig is egy szörnyeteg voltam és soha nem is leszek más. Nem változtathattam meg a véleményüket így inkább csak megmutattam nekik, hogy mit is jelent igazán szörnyetegnek lenni. Ahogy a kirakat előtt állok érzem, hogy nem vagyok egyedül. Egy tekintet rám szegeződik, amiért elfordulok a kirakattól és próbálom a lehető legkevésbé feltűnő módon beazonosítani, hogy mégis hol lehet a megfigyelőm, amikor találkozik a tekintetem Darren-ével. Egy nagy sóhaj hagyja el ajkaimat, majd inkább elindulok a másik irányba. Nem tudok szembe nézni vele.. Most azt hiszem nem menne. A lehető legrosszabb időszak lenne a zavaros gondolataim, érzéseim tisztázására.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Egyszerre utáltam magam és egyszerre voltam tisztában azzal, hogy jól cselekszem. Nincs más mód arra, hogy segítségünk legyen. Hisz egymagam kevés voltam ahhoz, hogy megtörjük a lány átkát és fontosabb volt nekem a megmentése, mint az, hogy épp kedvel-e engem vagy sem. Igen, az utóbbi is piszkosul fontos volt, de muszáj volt döntenem, hogy mit választok. Az életben maradását vagy a szimpátiáját, amit nem élvezhettem volna túlontúl sokáig. Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy valaki újra meghaljon a közelemben, olyan, aki… akit szeretek. Voltam már annyira gyakorlott, hogy nem látszott rajtam a frusztráció, ami a titkolózás miatt ragadt rám, de belül szinte a körmeimet rágtam, azon agyalva, hogyan fog elsülni ez az egész találkozó. De lehet, hogy mégsem voltam túl jó színész és talán picit furcsán viselkedtem; például mikor reggel néhányszor hozzám szólt, én pedig késve, vagy egyáltalán nem reagáltam rá, mintha másvilágban lettem volna. Azóta jobb. A Larimer tér hangulatos volt és mindent megtalált az ember, ami szem-szájnak ingere. A kávézó is ugyancsak kellemes környezetben volt, vidámságot sugárzó, mégis tudatlan emberekkel, miközben egy vámpír és egy vérfarkas reggelizett az egyik asztalnál. Idilli látvány, de aki jobban a dolgok mögé lát, annak inkább bizarr volt. A lány vidámságára azért elmosolyodtam. Jó volt ilyennek látni és reméltem, hogy ez nem fog változni, de minduntalan beugrottak Nathaniel szavai arra vonatkozóan, hogy valószínűleg letépi a fejem, ha ő ideér. És nyilván le fogja egyből vágni, hogy én hívtam ide, hiszen honnan tudhatta volna a címet? - Aranyos a mosolyod – Bókoltam ösztönösen. Nem tudtam eldönteni, mi van köztünk vagy merre haladunk, de abban biztos voltam, hogy kezdtünk átlépni egy határt. Nem, nem a szex volt a határ, azt hiszem, az csak az első kis kapu volt, már ha lehet így fogalmazni. Érdekes mód Oliver kevéssé jutott eszembe az utóbbi napokban, mintsem kellett volna. Furcsa volt és még most sem értettem igazán a történteket, hogy mi hogyan lehetséges, de egyelőre nem akartam mélyebben beengedni az életembe ezt az egészet. A múlt csak egy kísértet, ami az őrületbe kerget. Ahogyan az öcsém is egy nagy kérdőjel volt az életemben, de legalább már tudtam, hogy többször nem hagyom el. Erről még nem is meséltem Lexynek. Azonban nem tudtam, hogy lesz-e még rá lehetőségem, vagy sem. Eleve úgy volt, velem jön első alkalommal, de olyan hirtelen történt az egész, hogy nélküle találkoztam Reagannal. A kávémmal szemeztem, mikor újra megszólalt, így sietve összekapartam a lélekjelenlétemet. - Van itt valahol egy jó étterem, szóval részemről rendben. De nem tudom, mi bajod a főztömmel és a Netflix sorozatokkal – Nevettem, miközben őt kezdtem figyelni csillogó, ám kissé talán szomorkás szemekkel. Ha arra gondoltam, hogy Nathaniel valószínűleg hazaviszi, a halott szívem összeszorult. De tudva, hogy jó helyen lesz… - Olivert? Nem. Egyelőre nem, bár kellene, de nagyon furcsán viselkedett és egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni – Miután Lexy elment, érdekes dolgok láttak napvilágot, amiről azóta sem beszéltem a lánynak. Azt, hogy Oriont felemlegette a férfi és úgy, olyan szituációban… képtelenség volt az egész. – Viszont találkoztam az öcsémmel. Kétszer – Kezdtem bele, miközben raktam cukrot a kávémba még, majd megkevertem. Kezdtem úgy érezni valamiért, hogy baromi melegem van, így lehúztam magamról a felsőmet. – Az első találkozáskor ott hagytam, mert attól féltem, gyűlölne azért, ami lettem. Elvégre az egész szervezet arra tette fel az életét, hogy a természetfelettieket kiirtsa… - Megcsóváltam a fejem, miközben a felsőmet az ölembe fektettem.
When you’re little, night time is scary because there are monsters hiding right under your bed. When you get older, the monsters get a name:
loneliness, regret, self-doubt.. and though you are older and wiser, you still find yourself scared of the dark.
Az álarc mögött :
↭ Eliffe
Pént. Okt. 09, 2020 7:16 pm
Raleigh & Alexis
too deep secrets are too hard to keep
Egészen megszerettem ezt a várost. Oké, ez egy bődületes nagy hazugság volt - egészen megszerettem a srácot, aki megszerettette velem ezt a várost... Habár a nyomozó felbukkanása óta Leigh mintha kicsit furán viselkedett volna, betudtam annak, hogy még amúgy sem ismertük egymást túl mélyen. Ehhez képest könnyedén belé fektettem a bizalmam. Amikor Nate felhívott... Alig akartam elhinni. Leigh volt az első, akinek elújságoltam a hírt. Mindent elmeséltem neki arról, hogy hogyan kerültem a Callaway családhoz, hogyan ismertem meg Nate-et és milyen érzés volt elveszíteni őt. Még soha senkinek nem meséltem erről, Carmennek sem, és amennyire sebezhetővé tettem magam a megnyílásom által, épp annyira erősödött a Leigh iránt érzett bizalmam. És bár Nate erősködött, hogy menjek haza vagy legalább azt áruljam el, hol vagyok, hallani sem akartam erről. Látni akartam, igen, és elmondhatatlanul örültem annak, hogy visszatért és jól van, de képtelen voltam feladni ezt az egészet, amit Denverben építgettem. Képtelen voltam feladni Raleigh-t. - Látod? Mondtam, hogy tök jó lesz! - Büszke mosollyal hátradőltem a széken és kortyoltam egyet a kávémból. Kicsit erőszakoskodnom kellett, hogy kirángassam a vámpírt a négy fal fogságából, de már borzasztóan untam a bezártságot és az egyhangú reggeli-választékot. Emberek közé vágytam, rendes kávéra vágytam, el akartam újságolni a világnak, mennyire boldoggá tett azzal, hogy visszakaptam az egyik legjobb barátom, és mellette megajándékozott egy újjal. Ohó, jól van, talán kissé előre szaladtam, ami az utóbbit illette... De eldöntöttem, hogy segítek neki a testvérével kapcsolatban. Addig nem akartam hazamenni, míg be nem váltottam ezt az elhatározásomat. - Az ebédet is a városban ehetnénk. A kettő között meg sétálhatnánk egy nagyot. Ha még egy napot az ágyban kell töltenem Netflix maratont tartva, biztosan telihold előtt átváltozom... - csóváltam meg a fejem, de a szám sarkában játékos mosoly bujkált, ahogy az asztal túloldalán ücsörgőt figyeltem. Talán képzelődtem, de megint olyan fura képet vágott... A testvére miatt idegeskedett? - Visszahívtad végül azt a nyomozót? - Miután visszaértem a boltból, nem akartam faggatózni. Gondoltam, ha úgy érzi, rám tartozik, ami kettejük közt történt, majd elmeséli, ha pedig nem akarja, tiszteletben tartom azt is. A kíváncsiság persze attól még kifúrta az oldalam...
:<3:
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Május 04, 2020 10:45 am
Véget ért a kör
Szabad játéktér
Doppelgängers
Hasonmás
egy tükör; örökké
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Én érted kutattam át az egész univerzumot, hogy megtaláljam önmagam a szemeidben
Összezavart a viselkedése. Nem raktam össze magamban, miért tette azt, amit; szinte megfojtott. Azt hittem egy pillanatra, hogy tényleg végem van. A szívem mélyén viszont hittem Astridban, abban, hogy nem akar megölni… abban, hogy hiányoztam neki legalább egy kicsit. Naiv voltam. Tényleg az. Hiszen miért érdekeltem volna? Sosem… sosem érdekeltem őt. Ez a mostani helyzet is ezt támasztotta alá, ám érdekes módon az érzéseimet nem volt képes még ez sem elhalványítani. Vajon miért? A torkomat masszíroztam, ott, ahol fojtogatott, szorított. Még fájt. Még éreztem az érintését magamon. A kínzó érintését. Sírni lett volna kedvem, de nem a fájdalom miatt, hanem Astridért. Miért ilyen? - Egyszerűen csak érzem, hogy az, amit most csinálsz, az, ahogyan most viselkedsz… nem te vagy! Egyszerűen nem… nem lehet. Nem akarom elhinni, Astrid – Könnyek szöktek a szemeimbe. Nem bírtam tovább. Minden egyes szava tőrdöfés volt a szívembe. Már-már azt kívántam, bár ne találtam volna meg őt sosem. Könnyebb volt ugyanis reménykedni éveken át, mintsem szembesülni azzal, hogy ő… nem. Nem lehet ilyen, nem lehet az, hogy hiába kerestem eddig! Nem. A fejemet is megráztam gyengén. - Kérlek, Astrid… - Suttogtam, de hátrálni kezdett. Utána léptem ugyan, kinyújtottam felé a szabad kezem, de már csak a levegőt tudtam elkapni, azt szorítottam magamhoz, mintha arra vágytam volna igazán. Pedig nem. Astridot akartam mindig is, és most végignézhettem, hogy újra elveszítem. A látásom elhomályosodott a könnyektől, de aztán észbekaptam és megtöröltem a szemeimet. Szánalmasnak tartottam magamat és legfőképp azt, hogy ennyire hagytam magam neki. Követni akartam, de a lábaim, mintha földbe gyökereztek volna. Nem tudom megmondani, miért. Talán csak azért, mert tudtam, hogy nem érhetek el semmit azzal, ha követem. Semmit. A földre pillantottam, próbáltam logikusan átgondolni a dolgokat, de nem ment. Csak az érzéseim kavarogtak bennem és a fájdalom, az, hogy minden hiábavaló volt. - Fiatalember, jól van? – Odalépett hozzám egy negyvenes éveiben járó nő és a karomra tette a kezét, én pedig összerezzentem. - Jól, igen. Köszönöm – Pillantottam rá megtörten, majd nagyot nyeltem és elhúzódtam tőle. Ő rám mosolygott és tovább ment. Figyeltem néhány pillanatig, mielőtt én magam is elindultam volna. Vissza az irodába. Ott legalább hasznosnak éreztem magam és terelni tudtam a gondolataimat. Úgyis volt dolgom. Heather öccsét még meg kellett találnom.
Kezdőlap
Nem akartam, hogy a közelemben legyen, mert csak elhomályosította előttem a célomat és erre egyáltalán nem volt szükségem. Nem akartam kételkedni mindabban, amiben veszettül hittem ő pedig mindennek az alapját akarta darabokra törni. 
❖ 
