"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
I'm down on my knees and I'm begging you please as you say
A motyogására csak bólintottam egy aprót. Úgy tűnt, mint aki nagyon el van veszve a saját világában, én pedig egyébként sem akartam feltartani egy idegent, vagy Chelseát megvárakoztatni. Valahogy még sem tudtam lerázni magamról azt az érzést, ami hirtelen úrrá lett rajtam. Igen, tudom, hogy Stephanie meghalt, hiszen… én találtam rá a fürdőben, és már magam sem tudom, hányszor ellenőriztem le a pulzusát, csakhogy újra és újra kegyetlenül arcul csapjon a valóság. A lány halott volt, ehhez kétség sem fért, ami sokszor az őrület szélére sodort. Mint amikor annak idején elszöktem otthonról, miután megöltem a nővéremet. Ugyanazt az őrültséget éreztem ismét a felszínre törni. Ha nem lett volna ott Chelsea csendes támasznak, valószínűleg ismét elmerültem volna a sötétségben. Tekintetemet végül ismét Chelsea felé fordítottam, és amikor megkérdezte, hogy nem iszunk-e meg egy kávét, bólintottam egy aprót. Úgy éreztem, nagyon is szükségem volt most egy jó erős feketére, mert már nem volt normális, hogy mindenkiben Stephaniet véltem felfedezni. Tettem pár lépést, hogy felzárkózzak Chelsea mellé, majd tovább folytassuk az utunkat a kávézó felé, de valahogy egy nagyon rossz előérzetem támadt. Nem tudom, hogy honnan vagy miért, de olyan érzés volt, mintha, ha most tovább mennék egyetlen szó nélkül, azzal örökre elveszíteném Stephaniet. Baromság volt, tudom, hiszen ő már nem volt itt, és reméltem, hogy a lelke se ragadt meg ezen a síkon, hanem megtalálta a boldogságot. De úgy éreztem, muszáj biztosra mennem. A saját érdekemben - Tudnál várni még egy picit, Chels? – kérdeztem a lánytól, de a válaszát meg sem vártam, csak egyből sarkon fordultam, és a vörös hajú után indultam. Szerencsére még nem jutott messzire, így könnyűszerrel kaptam el a karját, hogy megállásra késztessem. Érintésem gyengéd volt, mert nem akartam megijeszteni a nőt, vagy azt a benyomást kelteni benne, hogy zaklató vagyok, vagy valami ilyesmi. - Ne haragudj, de lenne egy fontos kérdésem – szólaltam meg, azonban ahogy megpillantottam a könnyes szemeit, egyből a torkomon akadt minden kérdésem. – Minden rendben van, jól érzi magát? Én nem akartam felzaklatni Önt… - magyaráztam, miközben vetettem egy kétségbeesett pillantást Chelsre, néma segélykiáltásként. Őszintén reméltem, hogy nem én tettem valamit, amivel sírásra fakasztottam ezt a lányt.
Nem hittem, hogy ennyire fog fájni, ha majd viszontlátom őket. Pedig így volt. A lelkembe, a szívembe mart az az érzés, miszerint már sosem leszek, lehetek az életük része. A halálom előtti pillanatokban azt kívántam, hogy mindketten lépjenek tovább és éljenek, legyenek boldogok… hiszen megérdemelték. Az én sötétségem csupán megfertőzte őket és az életüket. Sosem szabadott volna találkozniuk velem. Ahogy Chris kinyögte azt az egy szót, zavartan bólintottam neki. Aztán megráztam a fejemet. - Nem, semmi gond… - Nehezemre esett kipréselni ezt a pár szót. Tettem hátrébb egy lépést, de a tekintetemet nem vettem le a fiúról. Chris régóta többet jelentett nekem, de még magamnak is nehéz volt bevallanom azt. Aztán Chels hangja rántott ki a gondolataim közül, így rápillantottam. Ahogy néztem őt, azon gondolkodtam, hogy most már igazán szabad lehet. Nem kell eltűrnie a hülyeségeimet, nem kell asszisztálni a bosszúmhoz, nem kell állandóan azon aggódnia, mikor mit teszek éppen, hogyan sodrom magam veszélybe. Mindig mellettem állt. A legjobb barátnőm lett, pedig meg sem érdemeltem. Ahogyan Christ sem. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, ahogy így őket figyeltem. Tettem még egy lépést hátra, miközben csillogni kezdtek a szemeim. Könnyek égették. Elfordultam tőlük, minden további szó nélkül. Ismét azt kívántam, hogy legyenek boldogok. Aztán elindultam, nem akartam visszanézni. Bár féltem, hogy Chris kiszúrja a könnyeimet. Előtte nehéz volt mindig letagadnom, ha baj volt. Nem véletlenül tudott szinte minden titkomról. Még azt a titkot is őrizte, hogy Chels meghalt és én visszahoztam őt az életbe az alku által… mindig mellettem állt. Nem lehettem elég hálás neki.
Monday left me broken Tuesday I was through with hoping
Rájöttem, hogy nem az a legszörnyűbb valaki elvesztésében, hogy az illető nincs többé, hanem hogy az élet ugyanúgy megy nélküle is tovább, mint vele. A világ nem áll meg egy pillanatra, nem csendesedik el, még az ég sem borul be, ahogy a filmekben. Nem, az élet úgy folyik tovább, mint ha mi sem történt volna. Mintha mi sem történt volna… Miközben számodra minden összeomlott. És jobban teszed, ha te is folysz vele, különben beleragadsz egy olyan állapotba, amiből nagyon nehéz kikecmeregni. Ezt éreztem most én is Steph nélkül. Hogy ha egy pillanatra megállok és megélem a fájdalmat, talán sosem szabadulok tőle. Ő pedig nem ezt akarná. Így hát tettem, amit kellett: dolgoztam és dolgoztam, látástól vakulásig. Kerültem Christ az első néhány napban , mert úgy gondoltam, hogy engem okol azért, ami történt és azért is, hogy nem tudtam lebeszélni Stephanie-t arról, hogy ne tegye. Én magamat okoltam. Aztán kiderült, hogy Chrisnek szüksége van rám, és igazából nekem is rá. Nem bocsátkoztunk nagy lelkizésekbe, nem sírtunk egymás vállán, nem sztorizgattunk Stephanie-ról, a legtöbbször csak csendben voltunk. Talán nem tűnik nagy vigasznak, pedig az. Mára sem volt tervben semmi, viszont az idő elég csalogató volt, így a Jackson téren sétálgattunk, csak hogy ne otthon legyünk, bár ezzel nyilván az a másik hatezer ember is így volt, akit kerülgetni kellett. Már épp azon gondolkoztam, hogy felvetem Chrisnek, hogy inkább üljünk be valahova egy kávéra, mikor egyszer csak eltűnt mellőlem. Értetlenül fordultam meg és csak annyit kaptam el, hogy Chris bocsánatot kér egy tűzvörös hajú lánytól, akinek nyilván nekiment. - Chris? – szólítottam meg a srácot, bár nem mintha sürgetni akartam volna vagy ilyesmi, aztán a lányra tévedt a pillantásom és kicsit alaposabban is szemügyre vettem. Valamiért szörnyen ismerőnek tűnt, de magamban elkönyveltem, hogy biztosan megfordult már a kórházban és onnan, bár… ahogy ránk nézett… Nem is tudom. De nem volt kedvem ezzel foglalkozni, inkább ismét Chrishez fordultam: – Nem iszunk meg egy kávét?
I'm down on my knees and I'm begging you please as you say
Még mindig nem tudtam elhinni a történteket. Hogy Steph… hogy Steph nem volt többé. Persze, sok mindent lehetett róla elmondani – hogy őrült volt, hogy gondolkodás nélkül képes volt bárki életét kioltani, azonban azokkal, akiket valóban szeretett, azokért bármit megtett volna. Példának okáért ott volt Chelsea. Az ősi boszorkányokkal kötött egy teljességgel lehetetlen alkut azért cserébe, hogy legjobb barátnőjét visszahozza az életbe, ám ő gondolkodás nélkül belement ebbe, hiszen róla volt szó. Aztán ott voltam én is. Amikor elmentünk elrabolni Hope-ot azért, hogy Klaust előcsalogassuk a rejtekhelyéről, szándékosan vett a lány véréből, és adta be azt nekem azért, hogy ha Klaus meg is tudna ölni, az ne legyen a vég. Igaz, így egyéb problémák merültek fel, de a szándék végig benne volt: a szeretteinek az életben tartása. Soha nem panaszkodott azokról a fájdalmakról, amiknek az ősiek tették ki, csak tette, amit tennie kellett, én pedig szerettem volna segíteni neki. Istenemre mondom, piszkosul szerettem volna! Hiába tudtam, hogy nem az a fajta volt, aki másra támaszkodott volna, aki akár egy keveset is átadott volna saját terhéből, én mégis ott voltam neki, vele. Talán épp ezért fájt ez az egész annyira – mert habár végig mellette voltam, mégsem tudtam mit tenni. Nem tudtam visszarántani a szakadék széléről, nem tudtam könnyíteni a fájdalmán, vagy segíteni megölni Klaust. Teljesen hasznavehetetlen voltam. Csak néztem, ahogy szépen lassan szilánkjaira törik a lelke, s lám, már nem volt többé. Az én hibám volt. Senki nem mondta ki, de tudtam, hogy így van, és ezt képtelen voltam megbocsátani magamnak. És elfogadni se tudtam. Vagy csak teljesen az agyamra ment a gyász és bűntudat, és azért véltem Stephet látni minden sarokban, minden árnyékban. Hiányzott, nagyon is. Nélküle olyan üresnek éreztem magamat, az életemet, és nem túlzottan dobott fel az sem, hogy Klaus lánya felett kellett bébiszitterkednem, amikor ő úgy látta jónak. Az utóbbi időben, amikor épp szabad voltam, és azt tehettem, amit akarok, sokat lógtam Chelseával. Neki is szüksége volt egy barátra, és nekem is – hiszen mindkettőnknek hiányzott Stephanie. A New Orleansi Jackson téren sétáltunk. Igazából nem volt semmi különleges tervben, csak sétálgattunk, legtöbbször csendben. Nem feltétlenül éreztem úgy, hogy szükség lenne a szavakra ahhoz, hogy megértsük egymást – pontosan tudtam, mit érez ő, hiszen ugyanaz játszódott le bennem is. Nem is igazán figyeltem a környezetemre, úgy voltam vele, hogy aki akar, az majd úgyis kikerül, most pedig különösen el voltam merülve a gondolataimban, amikor azt vettem észre, hogy vállam neki ütközött valakiének. Már épp mordultam volna fel dühösen, amiért olyan szerencsétlen volt a másik, hogy képtelen volt a két lába elé nézni. Amikor azonban egy vörös hajú lányt pillantottam meg, a torkomon akadt minden szó. A tekintetében, a pillantásában volt valami nagyon ismerős… De persze ez butaság volt. Stephaniet láttam már mindenkiben, úgyhogy ezeket a gondolatokat gyorsan el is űztem a fejemből. - Elnézést – nyögtem végül ki, majd én készen álltam arra, hogy Chelseával tovább menjünk.
Olyan volt az egész, mintha lebegtem volna. Nem éreztem semmit. Nem volt fájdalom, nem éreztem illatokat, nem láttam semmit. Egymagam voltam, méghozzá a sötétségben. Mindig is azt hittem, hogy halálom után a pokol nyel majd el, mégsem éreztem, hogy láthatatlan karok húztak volna a mélybe… nem. Egyszerűen nem éreztem semmit. Összehúzódtam, átkarolva a felhúzott lábaimat. Lebegtem és magamba fogadtam azt a hatalmas ürességet, ami egész életemen át elkísért. Láttam magam előtt a szeretteimet… a szüleimet, a bátyámat, az első szerelmemet, Victort, láttam Chelseát… és láttam az utolsó olyan embert, aki fontos volt nekem. Christ. S furcsa mód beférkőzött a fejembe még egy arc. A férfié az egyik álmomból. Ekkor pattantak ki a szemeim. A fény eleinte olyan erős volt, hogy hunyorognom kellett. Mikor felmértem, hol vagyok, az első, ami feltűnt, hogy már nem abban a pózban vagyok, amiben voltam. Egy szoba sarkában álltam, onnan figyelve az eseményeket. A férfi, aki az álmomban szerepelt és egy másik, akit életemben nem láttam még. De ami sokkal furább volt, hogy az álmaimban létező férfi meglátott. Tényleg olyan volt, mintha ezúttal is álmodnék. De nem álom volt. Az a férfi… az én bátyám. A felismerés, ahogy belém hasított, fájdalommal töltött el. Hiszen azt hittem, álom… hogy az, ami a temetőben történt, csupán a képzeletem műve volt. Tévedtem. A bátyám nagyon is élt. Én pedig feladtam, mert úgy éreztem, így a helyes. Talán ebben a pillanatban éreztem azt, hogy mégsem akarok meghalni. Lehet, hogy Christől és Chelseától jobb távol lennem, de élni akartam… és a bátyámmal lenni. Ha valaki, ő megérthetett engem. Lehet, ez volt az a pont, mikor az ősiek eldöntötték, adnak még egy esélyt nekem. Ugyanis a következő pillanatban elsötétült előttem minden. Egy ágyon tértem magamhoz… egy kemény ágyon. Ahogy megmozdítottam a kezemet, érzékeltem, hogy le vannak láncolva. Ekkor néztem fel, mintegy idegesen. Arra hamar rájöttem, hogy nem Stephanie testét kaptam vissza… de akkor kiét? Tekintetemet egyből körbefuttattam a szobán, végül az ajtón állapodott meg, ahogyan az kinyílt és egy férfi belépett rajta. Már ránézésre sem volt szimpatikus… és ami azt illeti, volt egy olyan gyanúm, hogy ő láncolta le ezt a testet. - Ideje volt felébredned, Lysandra… bár megértem, kiütöttek a szerek, amit beléd fecskendeztünk, de… a kísérleteknek ára van – Vállat vont hanyagul. Kísérletek? Mi a pokol? Ahogyan a férfit figyeltem, elöntött a méreg. Az ősiek netán így akarták megbosszulni az öngyilkosságomat? Remek ötlet, mondhatom. - Eressz el… - A hangom meglepően gyengécske volt. A fazon még meg is mosolyogta, majd egy injekciós tűt vett a kezébe. Azonban, mielőtt belém döfte volna, éreztem, hogy az erő… a mágia visszaszáll belém. A láncokat leolvasztottam a csuklóimról és a lábaimról, majd mágiával taszítottam el a férfit, ahogy felültem. - Ez az utolsó esélyed, Aria… ne bukj el – Hallottam a hangot, de nem láttam a tulajdonosát. Egy ősi. Biztos voltam benne, hogy egy ősi boszorkány segített… visszaadta az erőmet, amit sokkal többnek éreztem, mint eddig bármikor. Felkeltem az ágyról, majd a földön heverő férfira néztem. A tekintetében félelem csillant, a következő pillanatban viszont a fény kihunyt a szeméből. Megfulladt.
Mindennek már 3 hete… jobban mondva a halálom óta ennyi idő telt el és én semmit sem csináltam jóformán, azon túl, hogy megöltem azt a férfit. Próbáltam rájönni, ki vagyok – Lysandra. A név nem mondott sokat és egyelőre semmiféle emlék nem kúszott az elmémbe. Pedig más esetben már tudtam volna néhány dolgot magamról. Aggasztóbb volt a helyzet, mint gondoltam. Viszont, amit tudtam, az az volt, hogy ősiek ide vagy oda… nem akarom végigcsinálni a Klaus elleni bosszút. Amióta tudom, hogy a bátyám életben van… a bosszú érzése alábbhagyott bennem. Bár Klaus Vele speciel nem tett semmit, mégis… több, mint ezer éve csak az éltetett, hogy mikor kin óhajtottam bosszút állni. Talán le kellett volna ezzel állnom. Megoldást próbáltam keresni. Valami olyat, amivel kiválthatom magam… és ezt az egész őrületet. Az elmúlt 1 hétben felkerestem néhány boszorkányt, de egyelőre mindenki óvva intett attól, hogy az ősieknek ellenszegüljek. Viszont hinni akartam benne, hogy van megoldás… bármi. Csak legyen. Aztán az egészből az zökkentett ki, hogy megláttam Őket. Chelsea és Chris… velem jöttek éppenséggel szembe, én pedig teljesen lefagytam. Úgy néztem rájuk, mint aki szellemet látott – de velem ellentétben, nekik fogalmuk sem lehetett róla, ki vagyok én. De én… pontosan tudtam, kik ők.
704 words ℘ soldier ℘ note: remélem, tudtok vele mit kezdeni ℘ kredit
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Alison pontosan beletrafált, miért voltam többek között képtelen feloldani a köteléket Klaus és köztem. Egyedül kellett szembenéznem a démonaimmal, és mivel még nem vagyok túl azon, amit anyának kellett átélnie apa mellett, nekem pedig végignézni, valahogy nem volt elég erőm átverekedni magam a megpróbáltatásokon, már ami a fájdalmat illeti. Plusz nem igazán volt mellettem senki, aki tartotta volna bennem a lelket. Az agresszív megközelítése a támogatásnak pedig nem épp olyasmi, ami engem inspirál az előrejutásban. Alison szavait hallgatva jókat derülök és hevesen bólogatok. Na igen, teljesen egy véleményen vagyok vele. Nem hinném, hogy normális az a hibrid, akinek egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy hagyja az egészet a francba. Jaj, szegények. Ahogy most eszembe jutnak, megint kicsit elszontyolodom. Bár igazán közeli barátságot nem építettem ki velük, de mégiscsak megvolt köztünk egy nagyon is szoros kapocs. Nem érdemeltek olyan kegyetlen halált. Alison hangja rángat ki gondolataimból. - Gondolom, amiatt vagy itt, akit keresel. Remélem, megtalálod, és még azelőtt, hogy esetleg ne adj isten, összefutnál egy nem kívánatos személlyel. - Nem lenne fair. Igazából egy élő hibridtársamnak sem kívánnék kellemes találkozást Klausszal. Mert nem is lenne az. De Alison legalább már el tudott szakadni tőle, amit Klaus nyilván nem venne túl jó néven. Nekem maximum amiatt kell aggódnom, hogy nehogy újra a szolgája legyek, ha a rémálmaimon kívül is találkozom vele. Bízom benne, hogy erre sosem kerül sor, és mielőbb eltűnhetek ebből a városból. Viszont az tuti, hogy Alisont nem kímélné az a nyomorult. Szóval már csak ezért is ezerrel szurkolok neki, hogy megússza. Némán és egyetértően bólogatok, amikor a Mikaelson famíliára terelődik a szó. Kell vennem egy mély levegőt, mielőtt bármit is mondanék. - Rá is világítottál a lényegbeli különbségre. Fogalmam sincs, mi hajtja őket évszázadok óta, de biztos nem a színtiszta jóság. - Még a hideg is kiráz, ha a róluk hallott rémtörténeteknek csak egy töredéke is az eszembe jut. Én sem vagyok kisangyal, sőt rengetegszer eljutottam arra a pontra, ahol választanom kellett, merre tovább, és ha csak egy lépést is tettem volna a rossz irányba, már beállhattam volna a Mikaelsonok mögé a sorba. De szerencsére nem így lett, mert volt elég akaraterőm. Ahogy Alison is célzott rá, ez részben választás, döntés kérdése. Szélesen elmosolyodom, amikor a kezembe nyomja a telefonszámát tartalmazó cetlit. - Már éppen akartam javasolni, hogy maradjunk kapcsolatban, ha már egyszer így összesodort minket az élet. Hiszen biztos nem véletlenül történt.- Valóban úgy gondolom, mindennek oka van, és szerintem még szükségünk lesz egymás segítségére. Vagy ha nem is arra, de a támogatás sosem árt. Végül is fajtársak is vagyunk, és nem maradtunk már olyan sokan. Kár lenne hagyni elveszni egy ilyen barátságot.
Nem tudtam volna elképzelni az életemet úgy, hogy rettegnem kell a Klaustól való találkozástól. Mármint, bizonyos értelemben én magam is ettől féltem, de ha szembe is találnám magam vele, nem tudna semmire sem rávenni a kötelék miatt, mert az már nem létezett. pokoli fájdalmakat kellett átélnem, hogy már ne tartozzak hozzá, ne lessem a parancsait, s ne legyek hálás neki, csak mert szörnyeteggé tett. De mindez megérte, mert így szabad lehettem, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam feladni. Csak nekem épp volt segítségem, a lánynak pedig nyilvánvalóan nem volt. Emiatt nem tartottam gyengének, sőt, nem féltem attól, hogy Klaus kis küldönce. Egyáltalán nem úgy nézett ki, a megérzéseim is mást súgtak, amik eddig még soha nem hagytak cserben. Bólintottam, mikor ő is megerősített ebben, lágy mosollyal az arcomon. - Megértelek. Ha nem lett volna segítségem, szerintem én sem törtem volna meg. Aki el bírja viselni azt a fájdalmat, és egyszer sem fordul meg a fejében, hogy feladja, az nem is épelméjű. - nevettem fel, mert bár a téma nem volt épp könnyed, ha mindent olyan véresen komolyan kezelnék, mint ahogy az illene, nem tartanék itt. Már halálra aggódtam volna magam, és természetfeletti lény létemre bizonyára elvitt volna egy szívroham, vagy valami ahhoz hasonló emberi halálokozó. - Hm. Hidd el, én se lennék itt, ha nem lenne muszáj. - osztoztam az aggódásában, de igyekeztem nem kimutatni. Elég könnyet hullajtottam az utóbbi időben, hogy teljesen elegem legyen a sírásból, vagy a szomorkodásból. Erős akartam maradni, igyekeztem is, de mintha állandóan csak kudarcot vallottam volna. Bőven elég volt azon stresszelnem, hogy Thobias halott, ha egyáltalán tényleg az - még mindig nem törődtem bele a ténybe, hogy meghalt -, nem akartam még az ősieket is a nyakamba varrni. Nagy volt az esély, hogy mégis össze kell futnom velük, de amíg tehettem, el akartam kerülni őket. - Első kézből tapasztaltam, hogy egyikőjük sem a jóságáról híres. Klaus csak abban rosszabb a testvéreitől, hogy két fajhoz tartozik. Egy fészekből valók mindannyian. Én is hibrid vagyok, mégsem érzek rá késztetést, hogy falvakat mészároljak le, és másoknak ártsak, csak hogy bizonygassam az erőmet. - vágtam egy grimaszt, és szégyenlősen összehúztam a vállaimat.Tényleg nem tettem soha olyat, amivel másoknak árthatnék, kivéve egyszer, amikor elveszítettem Thoby-t. Klaus hibájából, de az én kezemhez tapadt a vére, és ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Akarattal nem bántanék soha senkit, de hazudnék, ha azt mondanám, olykor nincs ott a kisördög a vállamon, és nem sugdos a fülembe. A vérszomj mindannyiunkban ott volt, csak épp voltak olyanok, mint én, akik többé-kevésbé tudták ezt kontrollálni. - Egyetértek, ezért már megérte idejönni. Valóban jó érzés hozzám hasonlóval találkozni, akivel mondhatni egy cipőben járunk, vagy legalábbis jártunk. Ha esetleg Klausba botlasz, és segítségre lesz szükséged, rám számíthatsz. - túrtam gyorsan a táskámba, és előrángattam a papírfecnit, amire a telefonszámom firkantottam le. Eredetileg az informátoromnak szántam, de mivel ő nem jelent meg, neki már nem lesz szüksége rá. - Mi nők tartsunk össze! - mosolyodtam el, miközben a kezébe nyomtam a színes papirost.
Nem mintha sűrűn találkoznék hibridekkel, sőt évek óta ez a lány az első, akivel összefutottam, de nem lep meg, hogy ennyire megrökönyödött a vallomásomat tekintve. Kicsit talán meg is ijedt? Nem tudom, de nem hibáztatnám érte. Így, hogy ennyire az arcára van írva, mennyire nincs ínyére a Klausszal való esetleges találkozás, és még finoman fogalmaztam...nos, akár az is átfuthatott az agyán a kijelentésem miatt, hogy talán most kellene minél előbb lekoptatnia, nehogy bajba kerüljön a hibridcsaj miatt, aki még mindig némileg kötődik a nagy Hibridhez. Utálom ezt beismerni, de ez van. Amíg nincs a közelben, remekül vagyok, és nem az tölti ki a gondolataim 95%-át, hogyan tehetném boldoggá Klaust. Sőt totál szabadnak érzem magam. Ezt pedig most valahogy szavakba is kellene öntenem, hogy megmagyarázzam, de...nem könnyű. Most valljam be, hogy a számtalan átváltozásom alkalmával, amit eszközölni kellett volna, hogy sikeresen elszakadjak Klaustól, olyan kínzó fájdalmat éreztem, amit hosszútávon nem bírtam elviselni? Igen, a jelek szerint ennyire pocsék fájdalomküszöbbel áldott meg a sors. Mert azt még elviseltem, hogy havonta egyszer éreznem kellett, amíg farkas voltam, de hogy szüntelenül, akár 24 órán át azon legyek, hogy összeroppantsam az összes csontomat...hát nem, ezt elég hamar fel is adtam. Szégyellem a dolgot, legalábbis beszélni róla mindenképp. Bár talán ahhoz is köze van, hogy tudom, anyának milyen fájdalmakat kellett kiállnia, amikor apa verte. Lényegében végignéztem. Szóval ez talán valamilyen pszichés hozadéka az egésznek. - Közbeszólt pár dolog, és...képtelen voltam rá. De nem tartom vele a kapcsolatot, és ahogy említettem is, remélem, nem is sodorja már az utamba az élet. Bár most, hogy New Orleansban vagyok...nos, attól félek, felesleges imádkoznom. - Vetek felé egy kissé rémült halvány mosolyt. Másra nem futja, ugyanis már a gondolattól is émelyegni kezdek. Szóval egy személyt keres. Már a hanglejtéséből ítélve sem épp vidám a sztori. Bár egy kis részemet hajtaná a kíváncsiság, de ismerem az illemszabályokat, és biztos nincs köztük az, hogy faggassak ki egy szinte vadidegent azzal kapcsolatban, hogy ki az illető, akit ennyire keres. Így hát csak némán bólintok. Elijah nevére felkapom viszont a fejem. - Igen, már hallottam a "nemes vámpírról". De valahogy sosem vágytam rá, hogy megismerjem. Mégiscsak egy vérből valók Klausszal, szóval annyira briliáns nem lehet, mint ahogy sokan beszélnek róla. - Sőt most még az is átfutott az agyamon, hogy bár nem ismerem, de simán lehet, hogy a "nemes" énje pusztán csak egy álca, és talán még Klausnál is rosszabb. Fene tudja. Persze, nem kellene vakon következtetéseket levonnom, de akárhonnan nézem, akkor is egy Eredetiről van szó. Mosolyogva fogok kezet Alisonnal, és örülök, hogy a jelek szerint nem ijesztettem el korábban, amikor megemlítettem, hogy nem egészen tudtam feloldani a Klaus és köztem lévő köteléket, amit ha tehetném, láncfűrésszel vágnám ketté. - Én is nagyon örülök. Bár nem épp mosolyra fakasztó események hoztak ebbe a városba, de azt hiszem, kijelenthetem, már csak azért is megérte, hogy találkozhattam egy sorstársammal. Hogy őszinte legyek, kezdtem azt érezni, egyedül tengődöm hibridként, mióta Klaus megölte a... a társainkat. - Ez még mindig szíven tud ütni. - Vagy legalábbis abban biztos voltam, hogy ha túl is élték mások, olyan hatalmas a bolygó, hogy az életben nem találkozom már velük. Na, fene neked univerzum. - Nevetem el magam. Bár anya eltűnése megállás nélkül aggaszt, de igenis jó kicsit felengedni. Talán így ki is tisztul valamennyire a fejem, és józanul tudok gondolkodni ahelyett, hogy ne adj isten, meggondolatlanul vetném bele magam valamibe.
Amíg a válaszára vártam, végig a sírás kerülgetett. Klaus és a családja után nyomoztam mindvégig, hátha Thobias nyomára bukkanok, mégis, a hibrid férfi neve hallatára nehéz volt visszafognom az előtörni készülő könnyeket. Mintha az eddig visszafojtott érzelmek hirtelen ki akartak volna robbanni belőlem. Új - régi?! - ismerősöm előtt azonban nem akartam összeroppanni, sőt, egyáltalán nem akartam bőgőmasinává változni, de hibridként nehezebb volt mindezt magamba fojtanom. Néhány könnycsepp lecsordult arcomon, ahogy magam elé képzeltem Thoby arcát, de azzal a mozdulattal le is töröltem azokat, mielőtt még megállás nélkül ömleni kezdenének belőlem. Nem akartam padlóra kerülni. Erős akartam maradni, Thobias kedvéért, de mindennek nem szabadott volna számítania, ő már halott volt. Viszont ameddig nem láttam a holtestét, keresni fogom, kutatni fogok utána. Nem adhattam fel. - Várj, te nem szakítottad meg a köteléket? - meghökkenve hunyorítok rá, miközben megigazítom a szemüveget a száránál fogva. Nem rejtem véka alá a meglepettséget, a szavaitól teljesen összezavarodva érzem magam. Megértem, hogy nem akar a férfi közelébe kerülni, hogy nem akar újra a szolgája lenni, de a "nem teljesen" kifejezést nem tudom hová tenni. Nekem első dolgom volt, hogy megtörjem a köteléket, amint megszabadultam tőle (a mai napig rejtély, hogyan, vagy melyikük engedett ki). A maradék könnyeket, vagy inkább a nyomukat megpróbáltam kézfejemmel eltüntetni, a sírás abba is maradt, a kíváncsiság némileg lekötött annyira, hogy a könnycsatornáim "túlműködését" szabályozni tudjam. Egy halvány mosoly is megjelent az arcomon, miután a lány nevetése eljutott az agyamig, no meg jól esett végre olyannal beszélgetni, aki pontosan tudja, min mentem keresztül, vagy legalábbis részben. - Akit. - helyesbítek gyorsan, egy mosoly kíséretében, bár a téma egyáltalán nem vidám, sőt, ennél rosszabb már nem is lehetne a helyzetem. - És kezdem azt hinni, hogy nem úszom meg a kedvenc hibridünkkel való találkozás nélkül. Vagy Elijah-val, aki állítólag udvarias, de bízz bennem... nem az! - jelentem ki, mert haragszom őrá is, bárki bármit mondd. Aki nem akadályoz meg egy szörnyűséget, az nem jobb annál, mint aki elkövette. - Örülök a találkozásnak, Meghan. - nyújtottam a kezem felé. - Alison vagyok. - a mosoly eközben végig arcomon ült, a szavaim végén talán még egy kicsit ki is szélesedett vigyorrá. Tényleg jó volt végre valakivel úgy beszélni, hogy nem egy nyom miatt szólítom le, vagy gyanúsítom meg azzal, hogy összejátszik Klaussal.
Semmit sem reagálok, mikor azt mondja, talán csak összekevert valakivel. Nem. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem erről van szó. Viszont ha az alapvetően béna megérzéseim most nem csalnak, és valóban egy hibriddel sodort össze az élet, akkor egyre jobban értem a "kicsi a világ" kifejezést. Sőt ebben az esetben kijelenthetjük, hogy mikroszkópnyi méretű, és akkor már nem is ragozom tovább. Mielőtt szédülni kezdenék Klaus neve hallatán, hogy aztán szerencsére időben lehuppanjak a közelben lévő padra, elkönyvelem magamban szimpatikusnak ezt a lányt. Bár semmit nem tudok róla, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem a Klaus Mikaelson rajongói klub elnöke. Amikor leül mellém és beszélni kezd, már kőbe van vésve. Ő sem bírja. Oké, akkor most már fellélegezhetek, mert nem fog erőszakkal a hibrid színe elé cipelni. Megejtek egy apró nevetést is, mielőtt válaszolnék. - Igen, pontosan így értem. És az a legszörnyűbb, hogy nem sikerült elszakadnom tőle. Mármint nem teljesen. Szóval jobb, ha nem futok össze vele, mert sem kedvem, sem időm ismét a csicskájának lenni. Sokkal fontosabb dolgom van. Meg amúgy is élvezem ezt a "van szabadságom" dolgot. Semmiképp nem akarom kinyalni a...na, szóval, érted. - Átfut az arcomon egy gyors grimasz, mielőtt visszaváltanék mosolygásba. Úristen, most valami rosszat mondtam? Mármint a semmiért nem kezd el sírni senki. Ez egyre kínosabb, ha azt vesszük, dunsztom sincs, hogyan kéne egy kvázi vadidegennel viselkedni, ha épp könnyek peregnek le az arcán. Egyébként sem tartom a sírást a szakterületemnek. Ahogy így belegondolok, nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Édesanyám eltűnése is sokkal inkább pánikrohamba taszít, mint könnytengerbe. Már épp arra jutok, hogy biztatóan megpaskolom a vállát, ami amúgy kicsit sem lenne gáz, ugyan...amikor szerencsére megszólal. Bár a szavait nemigen tudom hova tenni. Vagyok annyira nyílt, hogy rákérdezzek, mert törődöm egy idegen sanyarú múltjával, pláne ha Klaushoz van köze, hiszen mély együttérzésem minden "áldozata" iránt. De ha már itt tartunk, a telibe rákérdezős faragatlanság hála az égnek, hiányzik belőlem. Ám most megint ott tartok, hogy nem tudom, mit mondjak. Lehet, egyszerűbb elkezdeni az alapoknál, ha már egyszer így megtaláltuk a közös hangot. Úgy értem, az elmondottak alapján neki sem könnyű az élete. - Nos, remélem, megtalálod, amit keresel. Persze anélkül, hogy össze kéne futnod azzal a bizonyos nemkívánatos személlyel. Amúgy Meghan vagyok. És ne haragudj, hogy elfelejtettem bemutatkozni, de nem mindennap állítanak le az utcán úgy, ahogy ma te tetted. Szerintem hirtelen kimentek a fejemből a formaságok, mint a bemutatkozás. - Nyújtom felé a kezem, most már oldottabb hangulatban és kicsivel szélesebb mosollyal.
hát ez jaj lett, viszont küldök sok puszit mellé ❀ kredit
Kezdőlap
℘ 
■ zene: 
❀