Évek óta egyedül sínylődtem egy koszos cellában, mire eljött az a nap, hogy társaságot kaptam. Hallottam, ahogy az új vámpírt végigvonszolják a folyosón, majd nyílt a mellettem levő üres cella ajtaja és bedobták, mint egy rongybabát. Én a falnak támaszkodva ültem, onnan néztem el felé.
- Isten hozott. Dr. Whitmore nem tud betelni azzal, ahogy mi, vámpírok meggyógyulunk. Napi egy pohár vért ad, ami csak arra elég, hogy életben maradjunk. - Kezdtem bele a magyarázásba, hogy felkészítsem, mi várható itt, a kínzókamrában. Elszakadtam a faltól és a földön odamásztam a rácsokhoz, miközben újra beszélni kezdtem. - Szedd össze magad, közlegény. Enzonak hívnak. - Kezet nyújtottam.
Valahol itt kezdődött a barátságunk. De ne szaladjunk ennyire előre. Mire az Augustin társaság karmai közé kerültem, mondhatni, átlagos, rendes életem volt, még vámpírként is. Katona voltam, harcoltam a hazáért és mindenre képes voltam érte. Dr. Whitmore viszont épp a katonaságnál volt orvos és hamar rájött, hogy mi vagyok. Mire feleszméltem, már be voltam drogozva és végül itt kötöttem ki.
A napjaimat 10 éve a reggeltől-estig való kínzások, kísérleték töltötték ki. Dr. Whitmore mindenféle módon kínzott engem, addig a napig, amíg Damon meg nem érkezett. Onnantól felváltva voltunk a kísérleti alanyai, de őszintén mondom, hallani a barátom hangját a kínzások alatt... majdnem annyira borzasztó volt, mint átélni. Amikor Damon volt a soros, én csak fel-alá járkáltam a cellában, néha a rácsoknál álltam, néha a fülemre tapasztottam a kezem. Borzalmas volt.

Tipikusan az a fajta voltam, aki nem tudta egyszerűen befogni a száját. Másrészt Damont már az első pillanattól fogva közelebb éreztem magamhoz. A Sors-társam volt, aki osztozott mindenben velem. Így hát eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy feladja.
- Érdekel a sport, Damon? - Míg én a rácsoknál támaszkodtam, ő a másik cellában a földön hevert egy kiadós kínzás után. Nem válaszolt. - Engem sem. Bármi más hobbi? Jó borok? Utazás? Autók? - Vártam, hátha rákap valamelyik témára. - Én a Jaguárért vagyok oda. A Cabrioért, amivel az ember vasárnaponként le akarja nyűgözni a csinos lányokat. Csináltál már ilyet?
- Egyszer-kétszer... - Nyöszörögte halkan.
- Ugyan. Ennél biztosan többször.
- A lány, akinek csaptam a szelet, inkább a lovashintót szerette. - Elgondolkodtam erre a válaszra és kissé el is mosolyodtam.
- Csak egy lány volt?
- Nem találkoztam hozzá hasonlóval.
- Akkor jogos. - Biccentettem egy aprót. Hallottam a nyöszörgő hangját, ahogy helyezkedik, majd megszólalt.
- Na és te? Voltak csinos lányok?
- Túl sok, hogy számon tartsam. Illetve... volt egy. Maggienek hívták.
- Hol ismerted meg? - Röviden felnevettem a kérdésére.
- Ezen a szent helyen. - Mondtam. - Dr. Whitmorenak dolgozott.
- Oh, csodás...
- Oh, az volt. Nagyon is. Kedves volt hozzám. Itt ült a folyosón és jegyzetelt, miközben megfigyelt.
- Ezért szerettél bele? - Kérdezte gyanakvóan.
- ...és lélegzetelállítóan szép volt.
- Ahha...
- Ne értsd félre, ő nem vett részt a kínzásban és a kísérletekben. Sőt, sokáig azt hitte, Dr. Whitmore nem tesz mást, csak megfigyeli a viselkedésemet. Nem volt szívem elárulni neki. Örültem a társaságának, érted? Amikor végre rájött, mi folyik itt, nem tudta elviselni. Azt mondta, hogy sajnálja. És elment. - Nem ez volt az igazság, de nem akartam túlságosan belemenni.
- Hát, tudod... amúgy sem jött volna össze. Te vámpír vagy, ő ember... kezdettől halálra volt ítélve a dolog.
- Lehetnél kicsit optimistább is.
Kínunkban egymásra mosolyogtunk. Ekkor pedig nyílt az ajtó és hallottuk, hogy Dr. Whitmore megérkezett és a célja nem volt más, mint valamelyikünket újból kikészíteni.

Évente egyszer kijutottunk a kínzókamrából azért, hogy Dr. Whitmore cirkuszi bohócokként mutogasson minket és azt, hogy mire jutott a kísérletekkel. Élet nem sok volt bennünk, küzdeni aligha tudtunk volna.
És belém hasított a felismerés. Kitaláltam a tökéletes tervet, amiben nem lehetett hiba.
- Az a helyzet a napi vér adagunkkal, hogy alig elég egy vámpírnak a túléléshez. Viszont, ha egy vámpír két adagot inna minden nap egy éven keresztül, meg tudna erősödni. Szóval mire elérkezik a Szilveszter, az a vámpír képes lesz küzdeni.
- Biztos, hogy sikerülne...?
- Biztos, hogy csak a segítségeddel sikerülhet. Csak döntsük el, melyikünk legyen az. - Sóhajtottam. - Rendben, Damon, kő-papír-ollóval fogjuk eldönteni. - Végül eldőlt.
- A papír befedi a követ.
- Hát legyen. Te nyertél, te vagy a főnök. Tessék, az adagom. 364 napunk van rá, hogy felkészítsünk. Proszit. - Azzal átcsúsztattam az ő cellájába a poharamat.
- Proszit! - Azzal megitta.

1958. december 31. Ez a dátum lett volna a szabadulásunk időpontja. A nap, amikor végre kidughatjuk a fejünket a világba, bosszút állhatunk és végre tovább léphetünk. Minden jól ment. Mondhatni.
- Hölgyeim és uraim, mindjárt éjfél és szerintem jó lenne, ha az új évet egy pohár vámpír vérrel köszöntenénk. - Dr. Whitmore kinyitotta a cella ajtaját. A kezünkön bilincs volt, amit én, mivel eléggé legyengültem, nem tudtam volna eltépni. Azonban ahogy Damon kijutott a cellából, ő le tudta szedni magáról. Dr. Whitmore nem kicsit lepődött meg, sőt, meg is ijedt. Damon a vérét vette, a vendégek, a bámészkodók sikítva rohantak ki a házból. A nagy fejetlenségben azonban egy gyertyát is levert valamelyik, így tűz ütött ki. Damon, nem törődve ezzel, még több erőt gyűjtött, néhány bent maradt vendéget kíméletlenül megcsapolt. Vagy csak kitörte a nyakukat, hogy ne legyenek útban. Tele volt energiával. Öröm volt nézni, ahogy küzd. A tűz viszont egyre jobban terjedt.
- Damon! Ki kell jutnunk innen! Most azonnal! - A cellámhoz sietett és megpróbálta a rácsokat kiszedni. Verbénával volt átitatva, így semmi esélye nem volt.
- Gyerünk! Sikerülni fog! - Bízni akartam benne. Az erejében. Abban, hogy nem hagy cserben.
Amikor sokadjára sem sikerült kinyitnia a cellát, hátrébb lépett és rám nézett. Bizonytalan volt és kétségbeesett. Nem tudta, mit tegyen. Döntenie kellett.
- Sajnálom, Enzo... - A fejét rázta, a szemei csillogtak.
- Damon, kérlek...! - Hátrált. Egyre jobban. Aztán lehajtotta a fejét és mikor újra rám nézett, már nem volt önmaga. Kikapcsolta az emberségét.
- Ne, ne, ne... ne hagyj itt, Damon... - Hitetlenkedve bámultam rá. Nem ilyennek ismertem meg az elmúlt 5 évünk alatt. - Damon, kérlek! - Nem tudtam elfogadni, hogy a barátom fogja magát és cserben hagy. - Damon! Ne hagyj itt!! - Kiabáltam, de mindhiába, ő kisétált a házból, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Ennek már sok-sok éve. Aznap tényleg azt hittem, meghalok, de Dr. Whitmore megmentett... és most visszatértem, hogy vérbosszút álljak. Damonön, amiért hagyott volna meghalni.